Kevés találmány jelent annyi áldást az emberiségnek, mint a szemüveg. Ha megfigyeljük embertársainkat, minden második-harmadik ember szemüveget hord. Csak képzeljük el, hogy mennyi veszteség érné az emberi tudást és haladást a rosszul látó emberek értékes munkájának kiesése miatt.
A sors iróniája, hogy ennek a fontos eszköznek sem a feltalálóját, sem a feltalálás helyét és idejét nem ismerjük pontosan. Amit biztosan tudhatunk, hogy nem lehet egyetlen ember véletlen találmánya, hanem többen, hosszabb évtizedeken, évszázadokon keresztül alakították ki a ma ismert használati eszközzé. Elkészítését természetesen megelőzte az üveg csiszolása és a lencsék alapvető tulajdonságainak tapasztalati ismerete.
Források szerint Alhazen (965-1039) arab matematikus, fizikus, csillagász orvos a Kitáb almanáziv (A látványok könyve) című művében fektette le az optika alapjait. Ő ismerte fel az üveggömbszelet nagyító hatását és ezt alkalmazta az olvasás megkönnyítésére. Ez volt az ún. „olvasókő” (Visolet néven ma is használatos).
Néhány évszázaddal később , a XIII. században már Angliában is ismert volt az üveggömbszelet nagyító hatása. Roger Bacon (1214-94), az oxfordi ferences szerzetes 1267-ben fogalmazta meg először a planconvex lencse azon előnyét, hogy a szem elé helyezve az öregedéstől meggyengült szemek a kisbetűket is kellő nagyságban látják, így közeli munkára ismét alkalmassá tehetők. Ezért Bacon tekinthető elsősorban a szemüveg ötletadójának.
Itáliában firenzei és pisai szerzők a Szt. Katalin Kolostor Krónikájában lejegyezték, hogy domonkosrendi szerzetesek látásjavító szemüveget készítenek. Giordano da Rivalto 1300-ban azt prédikálja, hogy egy rendtársa már 20 éve feltalálta a szemüveget. Majd arról olvashatunk, hogy 1303-ban Alessandro Della Spina, a kézügyességéről híres szerzetes, már saját készítésű szemüvegeivel ajándékozta meg rendtársait. Német területen jelentős eseménynek számít, hogy Nürnbergben, 1535-ben megalakult az első szemüvegkészítő céh.
Az Európán kívüli területeken, pl. Kína és Japán területén a XV században odajutott spanyol hittérítők azt tapasztalták, hogy itt már ismert a szemüveg. A célja azonban nem a látásjavítás, hanem hatalmi jelkép volt. Minél gazdagabb, minél előkelőbb volt viselőjük, annál vastagabb, díszítettebb volt a keret. Formájuk jellegzetes, a mongol archoz illeszkedő ázsiai keretformák voltak.
Mindezek alapján azt gondolhatjuk, hogy a szemüveget a XIII. század végén találhatták fel, de csak igen lassan vált ismertté. Kolostorból-kolostorba került, mert akkor még kevés volt az írni-olvasni tudó ember, s ezek is főképpen papok és szerzetesek voltak. A szemüveg feltalálásának helye és készítésének központja szükségszerűen Észak-Itália lehetett, mert ebben a korban ott volt a minőségi üveggyártás központja. A velencei tanács már 1301-ben már rendeletileg szabályozta a szemüveg készítését, hogy óvja a muránói üveg jó hírét
Később a szemüveg elterjedésének nagy lökést adott a könyvnyomtatás feltalálása (1445) és az ezt követő írásbeliség fellendülése. A XV. század végére már általánosan ismert és használt tárgy lett a szemüveg az arra rászoruló író és olvasó emberek körében. A szemüveg kialakulása a korai változatoktól a mai formáig hosszú, évszázadokon át tartó lassú fejlődési folyamat.
Az első látásjavító eszköz a korábban említett olvasókő (Lesestein = német, Lapised ad Legendum = latin) volt, mely tulajdonképpen az üveggömbszeletnek megfelelő olvasónagyító (Visolet), amit közvetlenül a betűkre helyezve alkalmaztak. Ez a páratlan, egymagában használt lencse az idők folyamán egyre jobban eltávolodott maguktól a betűktől és lassan a szemhez „közelített”. Így először, mint kézi lupe, évszázadokkal később, pedig mint Monokel („monokli”) találkozunk vele.
A szegecselt szemüveget (Nietbrillen), mint az első kétlencsés látásjavító eszközt évszázadokon keresztül használták. Eredeti példány csak a XX. században került elő (1953. Wienhausen-i lelet), így kinézetét sokáig csak festmények alapján ismerhettük meg. A két lencse kör alakú foglalata egy-egy nyéllel rendelkezett, melynek végén a szegeccsel létesített összeköttetés nyeregszélesség-állítást biztosított. Eleinte fából, később fémből, majd szaruból készültek. Formai változásként értékelhetjük, hogy az egyes nyelek íveltek, díszesebbek lettek, igyekezve a minél tetszetősebb megjelenésre. Valójában azonban a szegecselt szemüveg éles peremű, az orron kényelmetlenül illeszkedő, általában nehéz és nem túl elegáns kezdeti típus volt.
A XV. századtól kezdődően jelentek meg a hajlított nyergű vagy más néven kengyel szemüvegek (Brügelbrillen). Ezeknél a típusoknál a lencsefoglalatok már ívszerű, kecses és rugalmas áthidalással kapcsolódnak egymáshoz. Az orr-hát formájához illeszkedő összeköttetés így már bizonyos fokig lehetővé tette a szemüveg orrnyergen maradását és ezért a korábbi változatoktól eltérően a kéz mentesülhetett a szemüveg tartásától. Ezek a keretek általában egy anyagból készültek, a sorrendiségüket tekintve bőr, acél, ezüst, arany, csont, de leggyakrabban szaru felhasználásával.
A következő fontos előrelépést a csuklószemüveg (Gelenkbrillen) jelentette a XVII. században. Ez a szegecselt szemüveg javított, finomított változata volt, mely formájában a kengyel-szemüvegre hasonlított. Az ívelt összekötés közepén egy csuklórészt építettek be. Később az orrnyergen való minél kényelmesebb és szilárdabb felfekvés céljából alakult ki a csíptető (Klemm-klamm-federparillen) szemüvegforma. Összekötőelemként lamellás rugót vagy az orra felfekvő elasztikus fémet alkalmaztak a stabil illeszkedés biztosítására (a XIX. század közepén használatos „cvikker” őse).
A XVIII. században terjed el Európa-szerte az olcsó, rugalmas nyergű nürnbergi drótszemüveg, melyekbe öntött vagy préselt, kevésbé jó minőségű convex lencséket csiszoltak. Így már ebben a korban megjelenik a rossz minőségű tömegáruként a „kész szemüveg”, melyet piacokon viszonteladók is árusította. Ezekben az évtizedekben több szemüvegfajta is használatos volt még. Említésre érdemes közülük a szíj-, a fonál- (kínai eredet), a sapka-, a homlokpánt- és a súlyszemüveg.
A francia forradalom után a napóleoni időszak művészeti kora az empire, melynek során a villás, vagy olvasószemüveg éli virágkorát. A regensburgi mesterek által készített olvasószemüveg (Scheren Brillen) a direktórium idején előkelő divatcikknek számított. A szemüvegnyél ékszerként alkalmazott óratok és egyéb finom iparművészeti alkotások tárgya lett. A polgárosodó világ művészeti ága a biedermeier is folytatta ezt a hagyományt. A lorgnettek, lünettek gyönyörűen megmunkált, drágakövekkel kirakott, emaillal díszített darabjainak fénykora következik. Az elefántcsont berakásokkal, miniatűr festményekkel, órákkal kombinált ötvös-remekek ma egyre keresettebb aukciós darabok a műgyűjtők körében.
Említést érdemel még a rengeteg változatot megért csíptető (Klemmer, Zwicker), mely szintén francia szabadalom 1846-ból. Világszerte használatos az 1940-es évekig német, angol, amerikai változatok sokaságát felvonultatva.
A monoklikat 1720 körül a német Baron Philip Von Stosch honosította meg, de nem ért el velük nagy népszerűséget egészen az 1880-as évekig. A monokli aranykora azután a XX. században folytatódott. Az arisztokraták általában státusz-szimbólumként és divatból használtak monoklit. Nagyon népszerűek voltak a középosztály körében és mind a férfiak, mind pedig a nők viselték egészen a XIX. század végétől kb. 1935-ig.
A tulajdonképpeni szemüveg, mely középrésszel és két szárral rendelkezik, 1746-ban született meg. Alkotója „Monsieur Thomin” párizsi optikus.
Sajnos nem valószínű, hogy valaha is választ kapunk arra, mikor és hogyan került Magyarországra a szemüveg. Majdnem biztos, hogy nem jegyezte fel senki az akkor jelentéktelennek tűnő eseményt. Ezért a szemüvegnek a Dunai Kultúrkörbe (Ausztria, Szlovákia, Magyarország) való származása kérdésében csak felvetésekre hagyatkozhatunk. Elfogadhatónak látszik történészeink és nyelvészeink közel azonos nézete, miszerint a szemüveg a XIV. század közepe táján az Anjou uralkodók alatt (1307-1382) megerősödött közvetlen észak-itáliai kapcsolt révén került ide a Duna-tájra. Közvetítői az akkor már számos kolostorral rendelkező (Magyarországon 38) tudományt művelő domonkos-szerzetesek lehettek.
A szemüveg fejlődéstörténetének része a káros sugarak elleni védelem. A magyar szemorvosok ezen a területen is nagy szerepet vállaltak. Schulek Vilmos (1843-1905) az UV sugárzás káros hatásait kutatta. Kamarás pápaszeme 1889-ben aranyérmet nyer a párizsi világkiállításon.
A látszerész szakma 200 éves múltra tekint vissza. Hazai kialakulását német, olasz, osztrák, morvaországi optikusok indították el. Az ő segítségükkel terjedt el és vert gyökeret a szemüvegkészítés és a látszerészképzés. Ennek fejlődése és a szakma kiszélesedése egy máig tartó hullámzó folyamat.
A XX. Század elejétől a szemüvegviselők nagy hangsúlyt fektettek a divatra. A műanyag lencsék fejlesztése az 1900-as évek kezdetétől előrevetítette a keretek stílusának változását is. Az 1930-as évek alatt a napszemüvegek meglehetősen népszerűvé váltak. Az 1950-es évekre, ahogy azt a francia Pierre Marly írta, a szemüveg divatcikké vált Európában és Észak-Amerikában. Ebben az időben Angliában még csak tartozékként kezelték őket.
Mivel a szemüvegviselők a szemüvegük vonatkozásában is igényelték, és a mai napig igénylik a stílust, a kényelmet és a funkcionális designt, ezért a szemüvegek egyre kifinomultabbá váltak az évek folyamán. Így a szemüveg ma már sokak számára nem csupán egy látásjavító eszközként funkcionál, hanem hozzájárul viselőjük megjelenéséhez, melynek segítségével jobban kifejezhetik saját egyéniségüket.
Forras : innen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése