Nem lehet állni a villamoson?

A villamos 1887 óta Budapest közlekedésének szerves részét képezte, s számtalan módon próbálták szabályozni működését. Ezek közül azt hiszem, az egyik legfurcsább rendelet, amely valaha előfordult a villamos történetében, az 1903-ban kiadott miniszteri rendelet, mely szerint a villamosok belsejében megszűnt az „állóhely”.

Régi villamoskocsi-külső peronnal

A régi villamosok még egészen másképp festettek, mint a mai combino-k: külső peron résszel rendelkeztek (amely nem az oldalán, hanem a két végén helyezkedett el), így a villamos tulajdonképpen két részre osztódott: a külső peron és a belső rész. 1903-ban egy miniszteri rendelet eltörölte az „állóhely” fogalmát a villamoskocsik belső részében, így csak az utazhatott itt, akinek volt „ülőhelye”. Hogy ennek mi volt a pontos oka és szándéka, erre még maguk a villamos kalauzok, illetve a villamos utasai se tudták a választ.

Régi villamos az Oktogonnál

1904. januárjában az Esti újság egy felháborodott utas levelét közölte, amely pontosan ezt a problémát feszegette: „(…) Mentem ma a városi vasútnak egy Podmaniczky-utca–Eskü-tér közt járó kocsiján a Nagykörút sarkától az Akadémia-utcáig. Mikor fölszállottam, a kocsi belseje teljesen üres volt; a hátsó peronon egy úr állott, az első peronon kettő vagy három. Elfoglaltam ülőhelyemet, de azután az utcán valami lefoglalta figyelmemet, fölállottam és ülésem előtt állva néztem ki az utcára. A Váci-körút sarkán hárman szálltak be a kocsiba, egy asszony és két férfiú. Ugyanott hozzámjött a kalauz és illedelmesen fölkért:

-Tessék helyet foglalni, a kocsiban nincsen állóhely.

-Dehogy, – feleltem, – nincs kedvem leülni és nem tilthatja senki, hogy ülőhelyem előtt álljak. Később, midőn a kocsi a Báthory-utcába ért, leültem, mert már nem volt látható, ami azelőtt érdekelt.”

Ezek után élénk vita bontakozott ki a panaszos úr és a kalauz között. A kalauz azt állította, hogy a miniszteri rendelet szerint mindenféleképp tilos állni a kocsi belsejében, mert ha egy ember föláll, akkor fölállhatna más is. Az úr ellenben azon az állásponton volt, hogy a miniszteri rendelet a kocsi belsejébe felvehető utasok számát szabályozta, oly módon, hogy a megszabott ülőhelyek számát meghaladó utasnak nem szabad a kocsi belsejében állnia. Szerinte sem a minisztériumnak, sem másnak nincsen köze ahhoz, hogy állnak, vagy ülnek a kocsi belsejében az utasok, csak a számuk a megengedett határt ne lépje túl. A miniszteri rendelet a közbiztonság érdekében törölte el az „állóhelyeket”, és nem rendelt el ülőkényszert.

Villamos végállomás a Nyugatinál

A vélemények, tehát megoszlottak. Bárhogyan is volt, de a miniszteri rendelet következtében egy érdekes jelenség is kialakult. Ugyanis az új rendelettel átalakultak az udvariasság szabályai a villamoson. Ezt jól példázza egy Erzsébet-körúti villamos kocsin történt eset.

Egy hölgy fölszállt, s bement a kocsi belsejébe, ahol minden hely el volt foglalva. Egy úr nyomban fölugrott, és átadta a helyét. Erre jött a kalauz és felszólította, hogy a kocsiban nincsen állóhely. Az úr kiment a peronra, és a kalauz megkérte, hogy szálljon le, mert nincsen több hely. Az úriember azzal védekezett, hogy neki volt helye, csak udvariasságból átadta. De nem volt mit tenni, az úrnak a következő megállónál le kellett szállnia. Erre a leszállított úr és a villamoson maradt urak jelentős pillantást váltottak. Mindannyian levonták maguknak a tanulságot.

Forras : itt...

Disznóvágás a Margitszigeten Krúdy módra

 Krúdy Gyula örökítette meg ezt az eseményt „Disznóölés a Margitszigeten” című novellájában, amely a Gasztrohangulatok című novella-válogatáskötetben jelent meg az Alinea Kiadó gondozásában.

Nádori villa (a Régi kastély) a Margitszigeten

Krúdy Gyula 1918-ban költözött a Margitszigetre (ennek okáról már volt szó a blogon), s 1930-ig ott is lakott. Ezalatt az idő alatt sok érdekes margitszigeti történetről emlékezik meg az író, s ezek közé tartozik egy disznóvágás bemutatása is.

A Margitszigeten Krúdy az úgynevezett Régi kastélyban lakott, amely egykor József nádorispán nyári villája volt, s amely ráépült a középkori kolostorromra. (Ez az épület ma már nem látható, mert később elpusztult.) Ezen a helyen rendezték meg az ominózus disznóvágást közvetlen karácsony előtt.

Nádori villa (a Régi kastély) a Margitszigeten 

A disznóvágás előtti nap érkezett meg a másfél mázsás disznó Alsódabasról egy falusi szekéren. De egy disznót már akkoriban sem lehetett csak úgy levágni. Több engedélyt is kellett hozzá szerezni: egyet a Sziget kormányzóságától, egyet az óbudai tűzoltóságtól és egyet Geguss Dániel dunai kapitánytól.

Krúdy leírása szerint az alsódabasi disznót a kastély egyik szobájába zárták éjszakára, ahol állítólag a nádorispánné komornái laktak egykor. Ahogy az író is megjegyzi „Ilyen óla még nem volt dabasi disznónak…”. Másnap egy Drapcsik nevű csónakos hozta át Óbudáról a hentest, aki a disznóvágást irányította.

A kastély udvarán hatalmas tüzet raktak, de amikor a disznót ki akarták terelni az udvarra, az megszökött. Ezután a disznó keresztülvágtatott a Szigeten (nem kis feltűnést keltve!), Krúdy és a többiek pedig megpróbálták befogni. (Most képzeljük el, ahogy Krúdy és társai egy disznót kergetnek a Margitszigeten!)

Disznóvágás Solymáron 

Végül a hentesnek sikerült elkapnia, s a feldolgozásnál többen is a segítségükre voltak (például néhány arra tévedt kocsis, akik mind leugráltak a kocsiról, amint meglátták a disznótort), hacsak tanáccsal is: „Nagyon jó dolognak mondják csizmatalppal belépni az elhamvadt szalmába: még jobb dolog a megpörkölt disznófülből vagy farokból egy darabkát harapni.” Sőt, olyan emberek is megjelentek ezen a jeles eseményen, mint például Szép Ernő, aki abban az időben inspektor (felügyelő) volt az Alsó-szigeten, vagy Paulay Erzsébet (a Nemzeti Színház színésznője), aki akkor éppen a szerepét tanulta Szigeti sétája közben, s az ámokfutó disznó elől ő is menekülni kényszerült.

Paulay Erzsi színésznő 

Erre a disznóvágásra még sokáig emlékeztek az emberek. Krúdy szavaival: „Emlegeti néhány hálás emlékezet a friss hurkákat, amelyek olyan bűvölően sisteregtek, hogy darabidőre az egész életet és az egész ködbe veszett Budapestet elfelejtették.

Emlegeti a boldogult József nádorispán nagy fogadóterme a szalonnákat, füstölt húsokat, amelyeket más hely híján itt felakasztottunk. És emlegeti a szigeti disznótor felejthetetlen illatait, amely illatok darabidőre lepipálták a rózsakertek emlékezetes illatát.”

És később is gyakran felmerült a kérdés –, hogy vajon „Mikor kergetünk megint falusi disznót a Margitszigeten?”

Forras : itt...

Törley a kilátásért pereskedett a sógoráékkal

Törley József nevét, azt hiszem, mindenki ismeri, hiszen az ő nevét viseli az egyik legismertebb pezsgőnk. Sok mindent tudunk róla: 1879-ben alapította meg pezsgőgyárát Reimsben, majd 1883-ban Budafokon.

 1885-ben feleségül vette Sacelláry Irént, székasi Sacelláry János György bankár leányát, és egy villát (azaz kastélyt) is építtetett Budafokon magának. Villája mellé épült fel a Sacelláry-villa, amely a felesége családjának tulajdonában volt. Van azonban egy olyan tény, amely eddig elkerülte a figyelmünket.

Törley József (1858-1907) a pezsgőkirály 

A Pesti Napló hasábjain találtam rá egy felettébb érdekes cikkre, amely azt állította, hogy Törley és a sógora, Sacelláry György a kastélyukból való kilátásért pereskedtek egymással. Az ügy Pest megye Közigazgatási Bizottsága elé került, akik eldöntötték a vitás kérdést.

Előtérben a Sacelláry-, mögötte a Törley-kastély régen 

A pereskedés valóban megtörtént, sőt nem is csak egy ügyben perelték egymást. Az iratokban viszont nem a sógorát említik a birtok tulajdonosaként, hanem annak feleségét, Sacelláry Györgynét (született Rauchbauer Anna), aki a Törley sógornője volt.

A Törley-kastély régen 

A pereskedés 1904-ben kezdődött, amikor Törley építési engedélyt kért arra, hogy a birtokán levő elvezető csatorna fölé kőfalat építhessen, mivel a két kastély kb. egy vonalba épült, s így a szomszéd kastélyból be lehet látni az ő portájára.

Törley még az engedély előtt fel is húzott egy ideiglenes deszkapalánkot, de az a másik kastély legfelsőbb ablakainál is magasabb lett, így az építést végül nem engedélyezték. Ebben még az is közrejátszott, hogy Sacelláry Györgyné egy levélben kérte, hogy utasítsák el az építési kérelmet, mert a csatornánál süllyed a talaj. Ezt aztán két nap múlva visszavonta.

Törley ekképp fakadt ki erre: „az augusztusi bizottsági ülés elhalasztására azon ürügyet használta beadványában szomszédom, hogy: halassza el ügyem tárgyalását a Bizottság, mert a föld süllyed!! Ezen beadványát mikor már halasztási célját elérte, két nap múlva visszaszívta. Nos, tisztelt Közigazgatási Bizottság, most én kérdem: csakugyan nem süllyed-e el a föld Magyarországon, ha ilyen vitás tulajdonról beszélni is lehet? Igen, - tán el kellene süllyednie igazán – ha ilyen heccperek felidézése által egy állampolgár jogos igényének elbírálása függővé tétenék!”

Előtérben a Törley-, mögötte a Sacelláry-kastély 

Erre persze Sacelláry Györgyné tett panaszt, hogy a fal elzárja előlük a kilátást, ráadásul az ő oldalukon semmi díszítése nincs a falnak, vagyis ők csak a csupasz falat látják. De Törleyt, persze ez sem zavarta, s ezután fellebbezett az ügyben, s egy kis csalafintasághoz is folyamodott.

Az első kérelemben ugyanis „kerítés falként” nevezte meg az építményt, de ahhoz túl magas volt. Ezért aztán a fellebbezésben már a kastélyhoz tartozó „toldalék-épületként” nevezte meg. Ezt a falat, egyébként nemcsak egy sima kőfalként kell elképzelni, hanem egy várfalhoz hasonló építményként, amelyet tornyok és pihenőszobák szakítottak meg.

Az ítéletet 1904. októberében mondták ki, amely szerint Törley építhet falat, de „az engedély csak az építkezésre adatott meg, amely a túlsó oldalra is kellőleg kiképeztetik, és a villaszerű épület pillérével megfelelőleg a szomszéd kilátáshoz való jogát is respektálja.”

A Törley-kastély ma

De még ez az ítélet sem volt jogerős, ugyanis egy másik per is folyt köztük a birtokaik határait illetően. A két kastély között, tudniillik már állt egy kőfal, amelyet a Sacelláry-ak építettek, s volt egy elvezető csatorna is.

Törley azt állította, hogy az ő birtoka a kőfalig tart, amelybe a csatorna is beletartozik, s így joga van oda építkezni. Sacelláry Györgyné, viszont azt állította, hogy a birtoka a csatornáig tart, így Törley nem építkezhet arra. Ennek az ügynek a kimeneteléről, sajnos nem találtam semmit.

A Sacelláry-kastély ma

Forras : itt...

Egy humoros anekdota: a túlbuzgó munkás esete a pórul járt rendőrrel

A régi pestiek a humoros anekdotákból sosem fogytak ki. Lássunk egy vicces esetet a túlbuzgó munkásról és a pórul járt rendőrről:

Történt, hogy az akkori Kerepesi út (ma Rákóczi út) egy darabján javítottak valamit – hogy mit, azt nem tudni – csak annyi biztos, hogy egy árok volt a kocsiúton, amelyből szabályos időközönként egy ásó emelkedett ki, s egy csomó földet csapott az árok szélére. A láthatatlan munkás igen buzgó volt, mert nagymértékben dobálta ki a földet az árokból. Néhány járókelőt el is talált a kihajigált föld, sőt egy idős hölgy arcába egy egész ásónyi szóródott. Szinte sármaszk képződött a hölgy arcán úgy, hogy még a szemét sem tudta kinyitni. Erre hunyorogva rendőr után kezdett kiabálni.

Az épp arra járó rendőr odalépett az árokhoz, és belekiáltott:

-Nem tud jobban…

Tovább nem tudta folytatni, mert egy csomó kavics és homok betömte a száját, s ráadásul az ásó is fültövön csapta. Energikusan akart erre eljárni, odahajolt egészen az árok fölé… De elképedt arra, amit látott… A munkás az ásót elejtve torkaszakadtából kacagott. Erre már a szegény rendőrnek tényleg elfogyott a türelme…Intézkedni akart, de megbotlott és beleesett az árokba. Sérüléseivel a közeli patikába vitték, a munkást pedig egy másik rendőr a legközelebbi őrszobába kísérte.

Tanulság: a túlbuzgóság néha a rendőrségen végződik...

Villamos sínek lerakása a Hatvani (ma Kossuth L.) utcán

Forras : itt...

10 érdekes tény a múltszázad eleji Budapestről

1. Egy miniszteri rendelet 1903-ban eltörölte az „állóhely” fogalmát a budapesti villamosokon, így egy ideig csak az utazhatott a villamoson, akinek volt ülőhelye.

Régi villamos az Oktogonnál (1887) 

2. Budán egykor nem harangszóval, hanem egy lövéssel jelezték a delet. A déli lövést a mai Toldy Ferenc Gimnázium, egykor Budai Főreáliskola udvarán adta le az intézmény gondnoka.

A Budai Főreál 1900 körül

3. Budapesten 1904 júniusában spanyol módra, bikaviadalt rendeztek. Az esemény kedvéért még egy kör alakú arénát is építettek az Állatkertben.

Korabeli kép a Vasárnapi Újságból (1904)

4. A múlt század eleji pesti utca látképéhez hozzátartozott az utcán áruló virslifőző. Kétkerekű kis kazánját tolva szolgálta ki virslivel és tormával az éhes utcai népet: az utcaseprűket, a konflisok kocsisait, az utcalányokat stb.

Grafika egy virsliárusról

5. A Vígszínház, amely 1896. május 1-jén nyitotta meg kapuit, építésekor még egyetlen ház sem állt körülötte, mondhatni az akkori Lipótváros egy nagy pusztájának közepén helyezkedett el. A most körülötte lévő bérpaloták csak utána épültek fel. A korabeliek nem is értették, hogy hogyan lehet egy ilyen kietlen vidékre színházat építeni, ahol gyakoriak voltak az utcai rablások. A színház azonban olyan mértékben emelte a környék telkeinek értékét, hogy az ingatlantulajdonosok érdekeltté váltak az építkezésben.

A Vígszínház épülete 1897-ben

6. 1929-ben Krúdy Gyula disznóvágást rendezett a Margitszigeten. (1918-1930 között ugyanis ott lakott.)

 Valahogy így vághatott disznót Krúdy is

7. A Kálvin tér közepén régen egy szökőkút állt, amelyet Danubius-szökőkútnak neveztek. A kút a II. világháborúban nagyon megsérült, ezért elbontották. Másolata ma az Erzsébet téren látható.

A Danubius-kút 1883 körül 

8. A 20. század elején még fizetni kellett annak, aki egy pesti köztéri padon szeretett volna ülni. A padok ugyanis Buchwald Sándor vas- és fémbútorgyáros tulajdonát képezték. Az ő általa fizetett ún. „Buchwald nénik” pedig padról padra járva behajtották mindenkitől az üldögélés árát.

A pesti dunaparti korzó ülőhelyekkel

9. A Duna parton állt egykor Stein Náthán, dúsgazdag gabonakereskedőnek négyemeletes háza. Az épület sok halál tanúja volt, hiszen számos öngyilkosságot követtek itt el úgy, hogy leugrottak a ház tetejéről. A sort Nyáry Pál, Pest megye 1848-ban nagy szerepet játszó alispánja nyitotta meg, majd a rohamosan szaporodó öngyilkosságok ellen védekezve a háziúr csakhamar kénytelen volt dróthálót kifeszíteni az udvar fölé. Az épületet később elbontották, majd a helyén működött a Ritz Hotel.

A Stein-ház 1880 körül

10. A Vigadó előtti téren egykor egy vendégkávéház állt, amelyet csak „Hangli”-nak neveztek. Ez a kis teraszos kávéház, vagy ahogy régen nevezték kioszk, Hangel Márkus tulajdonában állt, aki a legenda szerint Deák Ferenc egykori pincére volt. A budapestiek egyik közkedvelt helye volt a "Hangli", de 1932-ben lebontották, úgyhogy ma már nyoma sincsen.

A Vigadó épülete előtte a Hangli-val 1900 körül

Forras : itt...

Budapest egyik legszörnyűbb tűzkatasztrófája: A Párisi Áruház égése

A Párisi Nagyáruház ma az Andrássy út 39. alatt található, de ezen a helyen csak 1911 óta működik. Előtte a Kerepesi út (ma Rákóczi út) és a Klauzál utca sarkán álló bérházban nyitotta meg a kapuit 1892-ben. (Majdnem szemben a Rókus kórházzal.) Ez az épület azonban 1903 augusztusában teljesen megsemmisült, számtalan ártatlan áldozatot követelve, egy tűzvésznek és az emberi butaságnak köszönhetően.

A Párisi Nagyáruház az Andrássy út 39. szám alatt, a megnyitásakor, 1911-ben 

A Párisi Áruházat (ahogy akkoriban nevezték) 1892-ben nyitotta meg egy kereskedő testvérpár Goldberger Sámuel és Goldberger Henrik. Az üzlet akkor leginkább egy óriási szatócsbolthoz hasonlított, ahol a legkülönfélébb áruk sorakoztak fel: a gombostűn keresztül a kalapon és mindenféle ruhaneműn, zsebórán át az iskolai tanszerekig mindent lehetett ott kapni.

A bolt a bérház földszintjét, illetve az első emeletének egy részét foglalta el. Sőt, az épület földszintjét egészen körben csak az áruház kirakatai foglalták el. Az évek folyamán pedig már akkorára nőtte ki magát az üzlet, hogy 250 alkalmazottat tudott foglalkoztatni.

A négyemeletes bérház dr. Szénássy Sándor egyetemi magántanár tulajdona volt. Az első emeletet az üzlethelyiségen kívül a háziúr és dr. Popics ügyvéd lakása foglalták el. A második emeleten dr. Keszler Zsigmond, dr. Boross Vilmos ügyvédek és Mann férfiszabó laktak.

A harmadik emeleten az Eisler testvérek (kereskedők), egy bábaasszony, Goldberger Sámuel, az áruház társtulajdonosa és Márkus Lajosné lakása volt. Végül a negyedik emeleten lakott Goldberger Henrik, a másik társtulajdonos, Spiró Sámuel papírkereskedő, és Pálos Géza.

Az első Párisi Áruház a Kerepesi úton 1903-ban, még a tűz előtt

A katasztrófa napján, vagyis 1903. augusztus 24-én este 7 óra körül a 250 alkalmazottból kb. 150 tartózkodott a boltban. A pincében mintegy 25, a földszinten 70 és az első emeleten 45 alkalmazott lehetett. Azonkívül kb. 25 vevő volt még az üzletben.

Este 7 óra 5 perckor az egyik segéd, Pollitzer Mór, a pincéből feljövet észrevette, hogy a Kerepesi úti oldalon, a főkapu mellett lévő kirakatból láng tör elő. A segéd (ahelyett, hogy megpróbálta volna eloltani a tüzet) felrohant az emeletre és elkiáltotta magát: Meneküljünk! Ég az üzlet!

Az alkalmazottak hanyatt-homlok rohantak le a keskeny falépcsőn a földszintre. De az első pillanatban nem látták át a helyzet komolyságát, és ahelyett, hogy a tüzet kezdték volna el oltani, inkább az értékesebb portékákat próbálták kimenteni.

Bár később az egyik alkalmazott azt állította, hogy a kirakatoktól 10-10 lépés távolságban tűzcsapok voltak felszerelve, s az első dolguk az volt, hogy ezeket használják, de nem tudták a tüzet megfékezni. A tűz nagyon gyorsan terjedt, hiszen a kirakatok zsúfolásig voltak gyúlékony termékekkel.

Ezután már csak nagy üggyel-bajjal, tolongva, tülekedve menekülhettek az üzletben lévők a Klauzál utcai kijáraton, mivel a Kerepesi úti kapu már akkor lángokban állt. Nemsokára már nemcsak a boltban lévők, hanem az utcán összeverődött tömeg is megállt, hogy nézze az épület égését.

 Ráadásul voltak, akik kihasználták az alkalmat, s a még épségben lévő kirakatot betörve ellopták a kiállított zsebórákat. Ekkor még sem rendőr, sem tűzoltó nem volt sehol.

Egy rajz a Párisi Áruház égéséről egy korabeli képeslapon

Este 7 óra 10 perckor érkezett meg a VIII. kerületi tűzoltó szerkocsi 15 emberrel. Már ekkor lángban állt a földszint és az első emelet, odafönt pedig kigyulladtak az ablakok.

A fenti lakásokból emberek tekingettek kifelé, akik odalent már nem tudtak kimenekülni, vagyis bennragadtak az égő épületben (ugyanis az alkalmazottak nekik elfelejtettek szólni a tűzről). De ennél nagyobb probléma volt, hogy szegények ekkor még ki tudtak volna ugrani a második emeleti ablakokból, ha a tűzoltók hoztak volna magukkal ponyvát. De ők ezt nem tették meg, azzal indokolva, hogy őket csak kirakat-tűzhöz hívták ki.

Végre 7 óra 30 perckor megérkezett az többi tűzoltókocsi a gőzfecskendővel; ugyanekkor Surányi vezérőrnagy vezetésével a 86., 69., 44. és 32-ik ezredek katonai kirendeltsége is, - összesen kb. 200 ember. A katonák hamarosan kordont vontak az immár hatalmas tömegben, és a tűzoltók csak ekkor láttak hozzá valóban a munkához.

Ekkorra azonban már a második emelet is égett, így a szegény bennrekedtek a harmadik és negyedik emeletre menekültek. Ráadásul a láng már olyan messze kilövellt, hogy meggyújtotta a szemközti Sternberg-cég Klauzál utcai egyik kirakatát is, de a tűzoltóság csakhamar eloltotta ezt, és kiköltöztette az embereket a szomszédos házakból.

Katonai kordon a Párisi Áruház előtt (1903)

Az égő épületben lévők egy része a padlásra menekült, ahol volt egy vasajtó, amely a szomszédos házba vezetett. Itt menekülhettek volna, de az ajtó zárva volt és a kulcsát nem találták meg. Próbálták feltörni, de az ajtó nem engedett. Ekkorra azonban már szinte az egész ház lángokban állt.

Ezután következett csak az igazi katasztrófa. Szegény bennrekedtek már nem láttak más kiutat, mint az épületből való kiugrást. Csakhogy a harmadik és negyedik emeletről kiugrani egyet jelentett a halállal, főleg, hogy a tűzoltók nem hoztak ponyvát, amelyre leugorhatnának. Sokakat viszont már ez sem érdekelt, ezért egyszerűen a tűzhalálból menekülve kiugrottak az ablakon a lenti hatalmas nézőközönség szeme láttára.

Először egy fiatal házaspár jelent meg az ablakban, átölelték egymást a magasban és levetették magukat. Egy darabig összeölelkezve zuhantak lefelé, aztán egy erkélybe ütközve szétváltak, s a járdára zuhantak szörnyethalva. A tömeg erre tehetetlen kínjában brávózni és tapsolni kezdett. Sokan elájultak, a legtöbben pedig inkább elfordították az arcukat.

Erre már a tűzoltóság is észbe kapott, s mivel nem volt náluk ponyva, átszaladtak a közelben lévő Népszínházba (amely a mai Blaha Lujza téren állt), és onnan szereztek egy keskeny ponyvát. (Hogy egy színházban miért tartottak ilyet?) Ezt kifeszítették, ám a mentő-kísérletüket megnehezítette a tűz, amely szinte vízszintes irányban lángolt ki a boltból és mintegy láng-kordont vont a gyalogjárdáig.

Egy fiatalember ugrott a ponyvába először. Gyakorlott ugró lehetett, mert intett a tűzoltóknak, akik a ponyvát tartották, hogy húzódjanak közelebb egy kissé, aztán szabályosan leugrott. Ezután fürgén kipattant a ponyvából és sírva elfutott, majd teljesen nyoma veszett.

A Párisi Áruház égéséről egy korabeli rajz, amely a Vasárnapi Újságban jelent meg

A tömeg ezután azt kezdte kiabálni, hogy: Leugrani! Leugrani! Odafönt ezt meg is fogadták, csakhogy többen is egyszerre. Egy 16 éves lány, név szerint Márkus Margit jelent meg az ablakban édesanyjával, Márkusnéval. Ők is átölelték egymást és leugrottak, s mindketten halálra zúzódtak az utca kövezetén.

Majd egy másik lány is leugrott, de épp abban a pillanatban vált ki az egyik kirakat üvegtáblája; s ő abba zuhant bele és ott, a nézők szeme láttára vágódott össze. Egyre többen és többen ugrottak ki, csakhogy a tűzoltóknak csak azaz egy keskeny ponyvájuk volt, így szinte mindenki, aki az ugrás mellett döntött, meghalt.

Volt azonban egy öregasszony, aki nem merte magát rászánni az ugrásra, csak égő gyertyával a kezében szaladgált össze-vissza, ablaktól-ablakhoz. Végül a negyedik emelet sarok-ablakában megpihent, és később ott is találtak rá teljesen összeégve.

Emellett azonban azt is meg kell említeni, hogy volt néhány bátor hős, aki megpróbált segíteni az égő házban maradtakon. Például Bockelberg Ede rendőrfelügyelő egymaga fölrohant és a harmadik emelet egyik szobájából kimentett egy öregasszonyt, aki éppen az imakönyvében volt elmerülve.

Hau Gyula és Zsedényi Aladár, két fiatalember szintén fölhatoltak az égő épületbe, és egy szobában egy asszonyt találtak, akinek két gyermeke az ágy alá bújva kucorgott. Az anyát kimentették, de már a gyermekekért nem mehettek vissza, így ők benn égtek.

A leégett Párisi Áruház 1903. szeptember 25-én hajnali 6 órakor

Az épület még a hajnali órákban is égett, s teljesen lakhatatlanná vált. Az áldozatok pontos számát nem ismerjük, de annyi bizonyos, hogy több, mint 30-an haltak meg. Sőt, ami ennél sokkal megdöbbentőbb, hogy az áldozatok több, mint fele nem a tűz miatt halt meg, hanem mert kiugrott az ablakon. Néhány halottat és sebesültet név szerint is ismerünk.

A halottak névsora: Goldberger Henrikné (az áruház társtulajdonosának felesége), Márkus Lajosné, Márkus Margit, Mari (a Márkusék cselédje), Spira Sámuelné, Blankenberg Géza, Hartmann Vilmosné (áruházi alkalmazott), Reichmann Anna, Weinberger Janka (10 éves kislány, aki Golbergeréknél volt látogatóban a nővérével, amúgy a Garay utca 5. szám alatt laktak), Weinberger Margit (22 éves, a Janka nővére), Bér Ilona, Guttmann Józsefné.

A Párisi Áruház udvara, ahol a nagy árucsarnok volt egykor (1903. szeptember 2.) 

A sebesültek: Pajor Vilma, Korbényi Emma, Glück Sándor, Guttmann Józsefné, Pollitzer Bernát (könyvvezető volt az üzletben), Semperberg József v János (tűzoltóörsparancsnok), Spira Adél (Spira Sámuelné lánya, szabónő), Takács János (tűzoltó), Mátyás Gizella (23 éves, Goldbergerék cselédlánya).

Akik (isteni segítséggel) teljesen kimaradtak a katasztrófa szörnyűségeiből, és megmenekültek, azok a ház tulajdonosa, dr. Szénássy Sándor és dr. Popics ügyvéd, akik éppen ekkor a családjukkal együtt Siófokon nyaraltak.

A Párisi Áruház bérházának egyik negyedik emeleti szobája, ahonnan sokan levetették magukat. (1903. szeptember. 2.)

Az üzlet tulajdonosai Goldberger Sámuel és Henrik, valószínűleg éppen házon kívül voltak, mert őket nem sorolták fel a halottak között. Ráadásul tudjuk, hogy később, 1911-ben Goldberger Sámuel nyitja meg az új Párisi Nagyáruházat az Andrássy úton, így ő biztosan életben maradt.

A tüzet egyébként az egyik kirakati lámpa elektromos vezetéke okozta, amely ráadásul (teljesen szabálytalanul) körbe volt rakva mindenféle gyúlékony holmival. Az eset súlyosságát pedig az is nagyon jól mutatja, hogy a sebesülteket a Rókus kórházban maga Ferenc József személyesen látogatta meg, s tájékozódott az ügy részleteiről.

Ferenc József a királyi főhadsegédjével a Rókus-kórházból távozóban (1903) 

Sok hiányosság és mulasztás történt az ügyben, de az eset után szigorúbban és komolyabban vették a tűzvédelmi szabályokat, s azok betartatását. Ez azonban már sovány vigasz volt, hiszen már nem tudta meg nem történtté tenni ezt a szörnyű esetet, s az áldozatokat sem hozta vissza.

Forras : itt...