Mindkettejük életét boldogtalanság, magánéleti válságok, mély depressziós időszakok, s családi tragédiák sora övezi. Vajon azonos karmát viseltek, vagy Romy életében tényleg a Sissi szerep eljátszása okozta a végzetet? Tudvalevő, hogy egy igazán jó színész karaktere megformálásakor médiummá válik, vagyis átlényegül, megidézi az eljátszott személyt, átéli, s ezzel magáévá teszi annak problémáit, vívódásait. Könnyen előfordulhat, hogy aztán ez a szerep okozta a vesztét, mint ahogyan az a filmtörténelemben már oly sokszor megtörtént.
Történetünk felderítéséhez a Tarot kártyát hívjuk segítségül, de előbb vegyük is sorra mi volt a közös Ausztria császárnéjának, s a Sissi filmekben az őt megformáló Romynak az életében?
1. rész: Egy osztrák színésznő, aki Ausztria császárnéjának a bőrébe bújik
Romy Schneidert 1954-ben választották ki a bakfis Erzsébet királyné szerepére, a Sissi-filmek sikere pedig minden várakozást felülmúlt. A színésznőt, aki ekkor még mindig nem múlt el 18 éves, a német nyelvterület első számú sztárjává avanzsált pillanatokon belül, úgy emlegették, mint „a legjobb dolgot, amit Ausztria a valcer óta felfedezett”. Szinte Sisi reinkarnációjaként kezelték szülőhazájában. Az arca ott díszelgett mindenütt, még a gyufásdobozok is Sisivel voltak díszítve. Valahol itt kezdett összefolyni az emberekben a színésznő és a szerep. Romyt ugyanis teljes egészében azonosították Sisivel, aki ezt képtelen volt elfogadni. Nem tudott császárnőként élni, ha egyszer nem volt az. Színésznő volt, de ezt magyarázhatta bárkinek, süket német fülekre talált. Olyannyira elutasította három rész után a ráerőltetett császárné szerepét, hogy nem vállalta a negyedik részt. Nagyon határozottan jelentette ki, hogy nem bújik többé Sissi szerepébe.
1958-ban a szomszédos Franciaországba költözött, nem kis csalódottságot hagyva maga mögött hazájában. Nemcsak a ráerőlszakolt szerepe elől menekült, hanem anyjától is, aki általa akart ismét reflektorfénybe kerülni, és az erőszakosan tolakodó mostohaapja kéjsóvár pillantásaitól és kétes viselkedésétől is.
Elvállalt egy sokkal komorabb szerepet a Christine (1958) című filmben. Ez volt az egyik kulcspontja mind a magánéletének, mind a karrierjének. E film forgatása alatt szeretett bele a francia Alain Delonba, a gaz csábítóba, akivel fülig egymásba szerettek, s aki aztán a vesztét okozta. Ekkor mondta egy interjúban: „Minden hidat felégettem magam mögött. Meg kellett szabadulnom anyám és nevelőapám befolyásától, hogy végre tudjam, ki is vagyok tulajdonképpen, és mi az, amit akarok. De nyugalmat nem találtam, mert két világ közt hányódtam. Az egyik, amit otthagytam, a polgári felfogás és a gondoskodás légköre, a másik – ahova vágytam –a párizsi színház, a francia intellektuális film és a szabad ifjúság világa. Ettől azonban féltem. Úgy éreztem, hogy két világ között lebegek.”
1959-ben eljegyzik egymást. Házat vesznek Párizsban, imádják egymást, de a karrierjüket sem hanyagolják el. 1962-re följutnak a sztárság csúcsára, ugyanolyan fényben tündökölnek, ám mivel immár mindketten híresek, rettentően nehéz összehangolniuk az időbeosztásukat. Érzik, hogy a dolgok kicsúsznak a kezükből, és más-más irányba vezet az útjuk. Ez az állandó feszültség sérelmeket, fájdalmat szül, gyötrelmet, magányt.
Delon szerette, de csalta és verte, megalázta és végül elhagyta a már amúgy is depresszióban szenvedő Romyt, ráadásul a szakítást levélben jelentette be. Az összetört Romy csalódása után megismerkedett első férjével, Harry Meyen német filmrendezővel Berlinben 1966-ban – fiuk, David Christopher Meyen még ugyanabban az évben született. Két évig éltek berlini házukban, viszonylag visszavonultan. Romy élvezte az anyaságot, mindaddig míg ismét felbukkant a színen Alain, hogy rábeszélje A medence című film főszerepére. A közös munka ismét összehozta őket, olyannyira, hogy Romy elhagyta férjét és szerelmével egy kis időre visszaköltözött Franciaországba.
Romy számára a következő évek szakmailag nagy sikereket hoztak, egyik filmet forgatta a másik után. magánélete azonban újra pokollá vált. A kedves, jóravaló, Alain ismét elhagyta, családja pedig eközben teljesen szétesett. Elvált a férjétől, aki nem sokkal később öngyilkosságot követett el emiatt.
Újabb zűrzavaros időszak után Romy még 1975-ben, hozzáment személyi titkárához, Daniel Biasinihez – közös lányuk, Sarah Biasini 1977 júliusában született meg. Az új kapcsolat ellenére Romy már sosem volt a régi, nem tudta kiheverni a Delonnal való szakítást és férje halála miatt is folytonos lelkiismeretfurdalás gyötörte. Annyira bántotta évekig a bűntudat, ami tudvalevőleg súlyos betegségek kialakulásának a fő oka, hogy szabályosan belebetegedett. Rászokott a fájdalomcsillapítókra, amikor egy tumor miatt az egyik veséjét el kellett távolítani.
Élete legnagyobb tragédiája azonban még csak ezután következett, szintén ebben az évben. Kisfia, az akkor 14 éves David megpróbált átmászni a Biasini nagyszülők kerítésén, hogy miért, azt nem lehet tudni. Egy biztos, súlyosan megsérült a kertkapu szúrós vasán, olyannyira, hogy már a kórházban sem tudtak rajta segíteni. Rengeteg vért vesztett és meghalt. Romy ezt már nem tudta feldolgozni. 1982. május 29-én, 43 évesen holtan találtak a párizsi lakásában az időközben alkoholba és féktelen gyógyszerezésbe menekült Romy-t. Bár az orvosi vizsgálatok szerint szívelégtelenség végzett vele, sokakban felmerült az öngyilkosság gyanúja is.
A temetés napján Delon se a gyászistentiszteleten, se a sírnál nem jelenik meg. Nem kívánja kiszolgáltatni magát a fotósoknak, mert tudja, hogy nem bírná visszafojtani a könnyeit. Az otthonában vesz végső búcsút az asszonytól, és a koporsóba helyezés előtt három polaroid felvételt készít róla. A fényképeket azóta is magánál hordja. A tárcájában. A szíve fölött.
Romy Schneidert Boissy-sans-Avoirban helyezték örök nyugovóra – sírkövén születési neve, Rosemarie Albach áll. Alain Delon közbenjárására később a színésznő mellé temették kisfiát is – ahogy Delon mondta, ezzel az utolsó ajándékkal még tartozott szerelmének.
Van valami végtelenül mélabús abban, ahogyan Delon a színésznő emlékét ápolja. De egy 2009-es vallomása talán magyarázatot ad az érzéseire: „Feleségül kellett volna vennem őt.”
2-ik rész
A vándorlelkek tragédiái: „maga a megtestesült boldogtalanság”
Két nő, két lélek, akiknek a sors közös utat jelöl ki. Az egész világ a lábuk előtt hever, mégis mintha hiányozna belőlük a képesség, hogy boldogságra leljenek.
„Szabadnak született”
Romy kora gyermekkorában igencsak falusias nevelésben részesül, ugyanúgy imádja a hosszúra nyúló sétákat a bajor erdőrengetegben, a természet és az állatok közelségét, mint Sisi.
Sisi szüleinek élete, ellentétben a film bűbájos családi idilljével, közelről sem mondható olyan kedélyesnek. Miksa herceg züllött, és meglehetősen szabados életmódját, ami szeretőktől sem volt mentes, Sisi édesanyja, Ludovika hercegné igencsak nehezen viseli, folytonos panaszkodásaival az őrületbe kergeti családját. És mintha kísértetiesen ugyanez ismétlődne Romynál is. Az ő apja ugyancsak máshol keresi a vigasztalást, és a háború kellős közepén minden lelkiismeretfurdalás nélkül hagyja el a családját egy színésznő kedvéért.
„A császárné színre lép”
Mindkettejük életében 100 év különbséggel található az a nagy sorsforduló, ami aztán a drámai végkifejlethez vezet majd, mindketten 17 évesen, épp 100 év különbséggel kényszerülnek Ausztria császárnéjának szerepébe.
1854. április 24-én este hét órakor a bécsi Ágoston-rendiek templomában (Augustinerkirche) egybekel Ausztria császára, Ferenc József és a 17 éves Wittelsbach Erzsébet, a possenhofeni kastélyban nevelkedett kis vidéki hercegnő, aki mit sem sejt még ekkor abból, hogy majd milyen sors is vár rá.
Egy évszázaddal később, 1954-ben Romy Schneidert választják ki a Sissi filmek főszerepére mindössze 17 évesen, aminek következtében észrevétlenül lopódzik be Erzsébet árnyékába.
Különös egybeesés vagy mégsem?
Azt mondják egyszer egy kártyavetőnő azt jósolta Romynak: „Ausztriai Erzsébet sorsára jutsz!”- a tényeket figyelembe véve, úgy tűnik sajnos igaza volt.
Romy 1958-ban a szomszédos Franciaországba költözik. Menekülni akar a Sisi imázs elől, amit az élet ráaggatott. Ahogy menekül Ausztria császárnéja is a bécsi udvar ridegségétől, a konzervatív élettől, ami rákényszeríti a szigorú etikettet, egy olyan lélekre, aki folyton csak a szabadságot keresi.
Hazája ugyanúgy értetlenül állva, megvetéssel szemléli mindkét nő életét. Hiszen mindketten gyűlölnek „császárnénak lenni”. Nyughatatlan vándorlelkek, akik sosem találják meg a békét, a menekülésben keresik a megváltást. Romy egyik filmszerepből a másikba sodródik, imád színésznő lenni, más bőrébe bújni, csakhogy ne kelljen a sajátjában élnie. Sisi pedig a folytonos utazgatásokkal próbál távol kerülni a Hofburgtól, néha évekre eltűnik Bécsből.
Aztán ott van mindkettejük életében egy férfi, aki az igazi nagy szerelmet jelenti számukra, bár szerelmük sosem teljesedhetett be igazán.
Erzsébet királyné életében van valaki, aki egyesek szerint csak a kiegyezés létrejöttének érdekében eszközként használja fel őt, Andrássy Gyula. Sisit teljesen lenyűgözi a „szép akasztott”, a sármos gróf, akiért rajongtak a nők. Bár a szokások szerint, akkoriban teljesen kizárt, hogy akár egy pillanatra is kettesben maradhattak volna, a legenda úgy tartja, a legfiatalabb főhercegnőnek, Mária Valériának ő volt a vér szerinti apja.
Romy életében is ott a nagy szerelem a maga mindent elemésztő szenvedélyével, Alain Delon személyében. Az „évszázad románca” noha csak 5 évig tartott, a két színész számára sosem ér véget.
1972-ben Romy – bár megfogadta sosem bújik többé Sisi bőrébe – mégis igent mond arra a felkérésre, hogy ő testesítse meg Erzsébetet, a Ludwig című filmben. Romy ekkor már maga is ráébred a császárné és a saját élete közötti felkavaró és kellemetlen egybeesésekre.
A mater dolorosák:
A külsejére mindig is a végsőkig hiú Sisi, negyenéves korától nem engedi, hogy fényképezzék vagy lefessék. Lefátyolozott arccal és napernyővel jár kel. Azt akarja, hogy az utókor mindig a tökéletes szépségére emlékezzen. A magánéleti mélypontjára akkor jut a császárné, amikor fia, Rudolf trónörökös 1889-ben rejtélyes körülmények között meghal. Sisin életének utolsó éveiben elhatalmasodik a depresszió, csakis fekete ruhát visel. Álnéven utazgat Európa-szerte udvarhölgyével, egyedül ebben lel némi örömet. Tulajdonképpen már megváltás számára a halál, amikor egy eszeveszett merénylő 1898-ban szíven szúrja Genfben. Egyszer azt mondta: „Mi Wittelsbachok meg vagyunk átkozva. Életünk minden boldog pillanatáért borsos árat kell fizetnünk. És ez egészen addig így lesz, amíg ki nem hal a hercegi nemzetségünk.”
Romy negyvenegy éves fejjel szüntelenül azzal gyötri magát, hogy öreg, végképp megöregedett. Azután egyik pillanatról a másikra kórházba kerül. Az orvosok daganatot találnak: fél veséjét ki kell operálni. A szervezete megadja magát. Élete legnagyobb sorscsapása azonban csak ezután következik. 14 éves fia, David megpróbál átmászni a nagyszülők kerítésén, mikoris olyan súlyosan megsérül a kertkapu szúrós vasán, hogy már a kórházban sem tudtak rajta segíteni.
A két nő története itt összeér. A váratlan halál, a szomorú, embert próbáló percek, amiből mindkettejüknek bőven jutott az életben. Úgy látszik, a tragikus sors nem válogat, beárnyékolja még a legszebb arcokat is. Romy egyszer egy barátjának bevallotta, úgy érzi, mintha a szerencsétlen sorsú Erzsébet üldözné, mert feldühödött rajta, hogy fel kellett támadnia, emberi testet kellett öltenie, és ismét a földi mártíromsága során annyira gyűlölt kíváncsiskodó emberiség prédájává vált.
Szerettem volna a kártyát kérdezni Romy életének részleteiről, de mégsem teszem. Szeretné megtartani a titkait. Az egész élete reflektorfényben telt, egy világ követte nyomon az ő általa annyira gyűlölt „Sissi” minden mozzanatát. Ez elől menekült mindig.
Most már békét akar, én pedig tiszteletben tartom.
Ne zavarjuk meg a lelke nyugalmát…
