Milyenek lehettek azok a nők, akik a 19. században ki tudtak lépni a rájuk szabott hagyományos asszonyszerepből ?
Kétszáz éve született a 19. század két zseniális zeneszerzője, Robert Schumann és Fryderyk Chopin. Mindketten elbűvölő, tehetséges, kreatív nőt választottak társul, akik messze megelőzték korukat. Schumann Clara Wiecket, Chopin pedig George Sand-t.
„A lelkem erős, a szívem állhatatos és elszánt. Legyen ez elég, hogy minden kétsége elszálljon. Jusson eszébe, ha apám megtudja, mindennek vége, és azt nem tudnám elviselni” – írja 1837-ben a tizennyolc éves Clara Wieck szerelmének, Robert Schumann-nak. A papa, Friedrich Wieck ugyanis – aki egyébként a kor egyik legnagyobb zenepedagógusa - eltiltotta egymástól a szerelmeseket. Jól ismerte a labilis Schumann fiút, tanította zongorázni, és bizony nem ilyen férjet képzelt a lánya mellé. És egyáltalán, nem azért dolgozott Clarával kicsi kora óta keményen, hogy most fiúkkal foglalkozzon, hanem hogy a ragyogó karrierjére koncentráljon.
Clara valóban istenáldotta tehetség, hétévesen ad először nyilvános hangversenyt a lipcsei Gewandhausban, tizenkét évesen pedig már koncertturnén járja be Németországot, majd Párizst is meghódítja. Tizenhat éves, amikor beleszeret apja tanítványába, és a szerelem a tiltás ellenére tartósnak bizonyul. Titokban leveleznek, bizalmas barátok révén találkozókat szerveznek, a koncerteken pedig Clara a zongora mellől küld „zenei üzeneteket” a nézőtéren diszkréten megbúvó Robertnek. 1840-ben minden tiltás ellenére összeházasodnak.
Társ az élet minden területén
Schumann nemcsak ideális társat, hanem ideális előadóművészt is kap, hiszen akkor elégedett igazán darabjai tolmácsolásával, ha a felesége játssza őket. Clara pedig végtelen energiával koncertezik, komponál, tanít, emellett nyolc gyereket szül és nevel, és türelemmel viseli férje labilis természetét.
A helyzet az évek során csak nehezebb lesz, a zeneszerzőt mind gyakrabban kínozzák hallucinációk, végül elmegyógyintézetben hal meg 1856-ban.
Az asszony harminchét évesen marad özvegyen, legfontosabb támasza ekkor már a tizennégy évvel fiatalabb Johannes Brahms. Sokan találgatták, mi is történt közöttük, szerelem volt-e, vagy „csak” barátság, a kérdés azonban értelmetlen. Nyilván volt benne ez is, az is, de csak az a fontos, hogy nagyon mély, emberi kapcsolat kötötte össze őket, amely az asszony élete végéig kitartott. Intenzív levelezésben álltak, minden gyakorlati és persze zenei kérdést megvitattak.
Clara – aki egyébként a frankfurti főiskolán tanított, és hetvenkét évesen még koncertezett - rengeteg praktikus tanácsot adott a zeneszerzőnek. Legkedvesebb Brahms-darabja az Esődal volt: egyszer meg is írta a barátjának, hogy azt szeretné, ha ez a dal kísérné el utolsó útjára. Amikor aztán hetvenhét éves korában ennek eljött az ideje, maga Brahms játszotta az Esődalt Clara búcsúztatóján, ezzel zárva le negyven éven át tartó kapcsolatukat.
Clara
Schumanék
Aki sárba tiporta a konvenciókat
Míg Clara Schumann csak nem vett tudomást arról, mit vár el környezete a nőktől, George Sand egyenesen lábbal tiporta a kor klasszikus nőideálját. Nadrágot viselt és férfinevet, imádott szivarozni, és élvezettel botránkoztatta meg a közvéleményt viharos vadházasságaival, amelyek ráadásul gyors ütemben követték egymást. Eredeti nevére, az Aurore Dupinre ma már senki sem emlékszik, az 1804-ben született, zárdában nevelkedett lány ezt épp oly gyorsan vetette le, mint a jó házból való kisasszony szerepét.
Tizennyolc évesen férjhez megy egy báróhoz, szül két gyereket, és hamarosan elválik. Lányával Párizsba költözik, s ott végre megtalálja a terepet igazi szenvedélyéhez, az íráshoz. Jön az első szerető – és vele az első regény. A Rose et Blanche-t közösen írja a meglehetősen középszerű Jules Sandeau-val – innen származik a Sand álnév –, aztán rájön, hogy egyedül többre megy. A már George Sand néven, 1832-ben megjelent Indiana című regényére felfigyel a kritika, és a kiváló stílusú, a nők jogait, szabadságát minden szavával képviselő írónő könyveit hamarosan egész Európában rengetegen olvassák. Regényei, a Lelia, a Jacques, de különösképpen a Mauprat és a Consuelo nem csak a közönséget varázsolják el, de olyan zseniális írókat is, mint Heine vagy Dosztojevszkij.
Férfiak a lába előtt
A férfinevet viselő Aurore Dupin különleges nő, így hát különleges férfiakkal bonyolódik szerelembe. Az utókor lenyűgöző listát olvashat Sand hódításairól, amelyen szerepel Liszt, Berlioz, az idősebb és az ifjabb Dumas, Flaubert, Heine, Balzac és Stendhal, de igazán meghatározó és tartós kapcsolat Chopinhez, valamint a romantikus költőhöz, Alfred de Musset-hez fűzi, akit később éppen a zeneszerző kedvéért hagy el.
Igazi szenvedéllyel viszont állítólag csak az írást szereti, mai kifejezéssel élve „workaholic”. Musset így ír erről: „Egész nap dolgoztam. Este megírtam tíz versszakot, és megittam egy üveg pálinkát. George ezzel szemben egy liter tejet ivott – és megírt egy fél könyvet.” A munkamániás Sand egyébként bárhol tudott írni, ideje nagy részét azonban Párizsban, vagy nohanti nyaralójában töltötte. Utóbbiban ma emlékmúzeum működik, kiállították – egyebek között – azt a bögrét, amelyből a házban gyakran megforduló Liszt Ferenc forró csokoládét ivott, és George Sand saját készítésű babáit, akik fejére az asszony Chopin és Liszt levágott hajfürtjeit ragasztotta.
A 19. század egyik legizgalmasabb írónője 1876-ban halt meg, és a nohanti nyaraló mögötti magántemetőben nyugszik. Sírjához ma is sok kíváncsi nő zarándokol el, hogy megtudja a titkot, hogyan lehet a legígéretesebb férfiakat elcsábítani.
Georg Sand
Forras : innen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése