Ausztrália keleti partjai előtt apró korallok hozták létre a Föld leghatalmasabb építményét, egy zátonyokból, csatornákból, szigetekből, lagúnákból és homokpadokból álló csodálatos labirintust. A Nagy-korallzátony növekedése azonban nem volt mindig zavartalan, és ma sem az. James Cook kapitány (1728-1779) már hetek óta vitorlázott a szárazföld mentén, biztos távolságban Ausztrália felderítetlen keleti partjaitól, amikor 1770. június 11-én Endeavour nevű hajójával váratlanul zátonyra futott. A kor legendás hajósa csak ekkor döbbent rá, hogy nem is a nyílt tengeren hajózik, hanem egy óriási méretű zátonycsatornában. Cook a világ legnagyobb korallzátony-együttesét fedezte fel, amely 2000 km hosszan és 300 km szélességben terül el az ötödik kontinens előtt. Amit azonban Cook és a kor természetbúvárai még nem tudtak, az a következő: a Nagy-korallzátonyIlyen a földi paradicsom - lenyűgöző képek a Nagy-korallzátonyról. , amely kb. 2900 zátony monumentális egyesüléséből jött létre, a lehető legparányibb építőmesterek, milliméteres és centiméteres méretű korallpolipok műve.
A korallpolipok felépítése igen egyszerű, lényegében egyetlen emésztést szolgáló nagy üregből állnak – ezért a biológusok űrbelűeknek nevezik őket. A Nagy-korallzátonyban 400 különféle kemény és lány korallfajta él – zátonyépítésre azonban kizárólag a szirt- vagy zátonyépítő korallok képesek, csak ezeknek van ugyanis mészvázuk, amely a zátonyok építőanyagául szolgál. A külső mészváz kis kehelyhez hasonlítható, amelybe a polip napközben többnyire visszahúzódik, éjszaka azonban előmerészkedik, hogy tapogatóival a vízben lebegő planktonokra vadásszon. Amikor elpusztul, meszes váza a zátony újabb apró építőköve lesz.
Egy zátony kialakulásához töméntelen sok korall szükséges. A zátony kétféle módon növekedhet. Az ún. bimbózás során egyszerűen új állatkák új vázakkal épülnek a korallkolóniához. Mindegyik korallfajta a saját építési tervét követi, amely optimálisan figyelembe veszi a környezeti feltételeket. Némelyek aprócska legyezőket alkotnak, míg mások, amelyek erősebb hullámverésnek vannak kitéve, tömött agancsformában terjeszkednek, vagy a mélyebb vízben lenyűgöző méretű gombaszerű alakzatokat vesznek fel.
Csak a trópusokon honos korallok képesek zátonyépítésre, és ezt is csupán szoros együttműködésben egy bizonyos zöldmoszattal, a zooxantellával. Ezek az egysejtűek befészkelik magukat a korallpolipok sejtfalába, ahol fotoszintézist végeznek. A moszatok és a korallok kicserélik anyagcseretermékeiket, ami mindkét fél előnyére szolgál. A zooxantellák többek között szénhidrátok formájában kellő energiával látják el a polipokat, hogy a tengervízben oldott kalciumból felépíthessék mészvázukat. Minél világosabb a telephelyük, annál több szénhidrátot adnak át a zooxantellák a gazdáiknak. Ezért a korallok leginkább közvetlenül a tengerszint alatt hozzák létre telepeiket, ahová még könnyedén beszűrődik a napfény, ám 80 m alatti mélységben már képtelenek megélni.
Ideális körülmények között a korallok rendkívül szorgalmas építőmesterek: egy szirt évente kb. 0,5-2,8 cm-rel növekszik. Az állatok azonban igen érzékenyen reagálnak a környezetváltozásra. Amennyiben például a vízhőmérséklet csak egy kicsit is megemelkedik, a zooxantellák „stesszhelyzetbe” kerülnek, és elhagyják a polipokat. Ennek következtében a korallok kifakulnak és elpusztulnak.
A korallszigetek ellensége
A korallok veszélyes ellensége a töviskoronás tengeri csillag (Acanthaster plancti) akár 80 centiméteresre is megnőhet. 1962 óta a korallszirteken háromszor szaporodtak el járványszerűen a töviskoronások, óriási pusztítást okozva. Élete során egyetlen töviskoronás egymilliárd petét rak le, és ha a lárvák túlélési esélyei csak néhány százalékkal javulnak is, máris milliókkal több tengeri csillag keletkezik. Az utóbbi években a folyókkal egyre több tápanyag – a civilizáció hulladéka – kerül a korallzátonyokba, amely kedvez a tengericsillag-lárvák elszaporodásának. A következmény: a kifejlett töviskoronás tengeri csillagok csapatostul esnek neki a korallpolipoknak.
A mai Nagy-korallzátony megközelítőleg 8000 éves lehet. Óriási korallmészkő talapzaton nyugszik, amelynek idősebb részei még kb. 600 000 évvel ezelőtt keletkeztek. Ausztrália keleti partjai előtt a korallok valóban optimális életkörülményeket találnak – elsősorban a tiszta, meleg és napfénytől bevilágított víz miatt, amelynek hőfoka 26-28 C között mozog. Ezenkívül a tenger magas só- és mésztartalma elengedhetetlen a korallok növekedéséhez.
Forras :
innen...
