2019. február 12., kedd

A Borgiák



A Borgiák a spanyolországi Valenciából származtak. A pápai család történetét Alfonz de Borja bíboros nyitotta, akit 77 éves korában, 1455-ben iktattak be pápának. Nem volt különösebben erőskezű.


Alfonz unokaöccse volt Rodrigo Borgia bíboros, akit 1492-ben szenteltek fel pápának, VI. Sándor néven. Imádta a nőket, még bíboros korában 4 gyermeket nemzett egyik szeretőjének a tucatnyi közül. Az egyik gyermek volt Lukrezia, a későbbi méregkeverő.

VI. Sándornak mindene volt a fényűzés, a pénz, még és még nagyobb vagyont akart felhalmozni, ennek érdekében semmilyen eszköztől nem riadt vissza. A gyerekeit is a pénzszerzés oltárán áldozta fel. Utódait a legbefolyásosabb uralkodóházak szülötteivel házasította össze, ha akarták, ha nem.

VI. Sándor neve egyenlő volt a botrányokkal. A pápai udvar orgiák színterévé vált, melyen rendszeresen részt vett Lukrécia és testvérei is. Az udvar tele volt örömlányokkal, akik éjszakákba nyúlóan szórakoztatták a vendégeket. Költekezésük és vérmérsékletük szemet szúrt sok embernek, de a pápa semmibe vette az őt ért kritikákat. Girolamo Savonarola domonkosrendi szerzetes többször is szót emelt a bűnös orgiák ellen.

A pápa először egy bíborosi széket ajánlott fel neki, ha abbahagyja a vádaskodást. Girolamo ezt nem fogadta el, ezért kiátkozták, elfogták, addig kínozták, míg saját maga ellen vallomást tett, majd felakasztották és elégették.

MENNYIRE VOLT ROMLOTT LUKREZIA?

A legendák szerint Lukrezia a gyűrűjében mérget tárlolt és a szeretői közül többeket ezzel tett el láb alól. Bizonyíték nincsen erre a tettére, a „méregkeverő” jelzőt valószínűleg később, Donozetti operája után aggatták rá.

A rossznyelvek azt is elhíresztelték, hogy Lukrezia a testvéreivel és az apjával hált, rendkívül erkölcstelen és romlott volt. Bizonyíték ezekre a vádakra sincsen.

Lukrezia egy zárdában nevelkedett a Vatikánban, 13 évesen hozzáadták Giovanni Sforza-hoz, Pesaro fejedelméhez. Apjának, a pápának az volt a célja, hogy a két tehetős családot egyesítse. Amikor a Sforzák hatalma gyengülni kezdett, már nem vette hasznát vejének, ezért kimondta a válást, arra hivatkozva, hogy veje nem tud utódot nemzeni. Sforza kikelt magából és éles vitába kezdtek. Azt állította, hogy Lukréziának számtalan szeretője volt, akik közül néhányat méreggel meggyilkolt.

SZERELEM A POÉTÁVAL

Válása után Lukrezia mindössze 1 évig volt egyedül. 17 évesen beleszeretett egy spanyol költőbe, akitől teherbe esett. A család egyáltalán nem rajongott ezért a románcért. Semmi előnyük nem származott a poétából, ezért Lukrezia egyik fivére leszúrta a férfit. Lukrezia társalkodónője tudott az esetről, s mivel eljárhatott volna a szája, őt is eltették láb alól. Miután megszületett a törvénytelen gyermek, elvették az anyjától, aki sosem láthatta.

ÚJABB HÁZASSÁGOK

Második férjével, Aragóniai Alfonzzal, a nápolyi király törvénytelen fiával egy gyermekük született, egy fiú, aki korán, 13 éves korában elhunyt. Idővel Lukrezia beleszeretett a férjébe, de a férj politikai kapcsolataira nem volt többé szükség, ezért őt is megölték. Az utcán támadtak rá egy séta alkalmával, de nem kapott végzetes sebeket. Felesége szerető gondoskodással ápolta, de egy éjjel valaki megfojtotta a férfit. Lukrezia úgy gondolta, el van átkozva mindenki, akivel ő érzelmi kapcsolatba kerül, ezért elhatározta, hogy soha többé nem megy férjhez.

Apjának és testvéreinek mégis sikerült meggyőzniük egy újabb frigyről. A szerencsés férj I. Alfonso d'Este modenai és ferrarai herceg volt. Hat gyermekükből négy élte meg a nagykorúságot. Lukrezia egyre többször fordult a vallás felé, betegeket látogatott és alapított egy kolostort is. Hatodik gyermeke születése után, vérmérgezésben hunyt el fiatalon, 39 éves korában. Egész Ferrara gyászolta.

CEZARE BORGIA, A FÉLTÉKENY TESTVÉR

Cesare 15 évesen lett Pamplona érseke, 18 éves korában pedig apja bíborossá nevezte ki. Állítólag ő gyilkoltatta meg 1497-ben testvérét, Giovannit, mert összevesztek Lukrezia kegyein, erre azonban nincs bizonyíték. Sokkal valószínűbb, hogy Cesare féltékeny volt az ígéretes katonai pálya előtt álló Giovannira.

Felesége Charlotte d'Albret francia hercegnő lett, lemondott bíborosi posztjáról. Apjával 1503-ban egyszerre betegedtek meg. Cesare felgyógyult, a pápa meghalt, helyét pedig II. Gyula foglalta el. Cesare 1507-ben, a navarrai ostromkor veszette életét.

A BORGIA NÉV LEJÁRATÁSA

Rodrigo Borgia valóban korrupt volt és nőfaló, de a gyermekiről soha nem bizonyosodtak be a bizarr vádak. Miért terjesztettek róluk mégis kétes információkat?

A spanyol felmenőkkel rendelkező család kirítt a tősgyökeres olasz egyházi előkelőségek közül. Rodrigo harácsolása és az, hogy olasz nemeseket fosztott meg földjüktől, rangjuktól még inkább kivívta az olaszok ellenszenvét. A korabeli történetírók szemrebbenés nélkül írtak róluk a valóságot nem teljesen fedő történeteket, némi felsőbb nyomásra.

A Borgia család története kifejezően tükrözi mit tesz az emberrel a hatalom és a pénz. Aki nem hajlandó tiszteletben tartani a családját és mások értékeit, túl hamar akar mindent és szemtelenül gázol bárkin keresztül, azt kitaszítja a tömeg. Az élet nyertesből vesztessé fokozza le. A család sorsa jól mutatja azt is, mire képes a pletyka. Hogyan tud egy rosszindulatú, légből kapott információ megmérgezni több generációnyi emberéletet.



Forras : itt...

Hat évszázados tévhit VIII. Henrikről


A történelemkönyvekben VIII. Henriket úgy ábrázolják, mint a feleségeit kegyetlenül kivégző, állandóan csatázó, különc szórakozásokat űző királyt. Diarmaid Macculloch, az Oxford Egyetem professzora, és Hilary Mantel angol író azonban lerántotta a leplet néhány népszerű mítoszról, és egészen meglepő tényekkel szolgált.

VIII. Henrik ennek megfelelően divatot is teremtett. Páncélruháját ugyanis különös kialakítással készítették. Férfiassága helyén egy kidudorodó részt alakítottak ki a páncélján, hogy ha könnyítenie kell magán, ne kelljen teljesen levetkőznie, csak kinyitni egy kis szelepet. Nemsokára harcosok ezrei követték e praktikus példát. Az is tévhitnek bizonyult, hogy a Tudoroknak rémisztő volt a szájhigiéniájuk, sőt bizonyos adatok szerint a fogaik egészen jó állapotban maradtak, így igencsak felvehették volna a versenyt a most őket megszemélyesítő hollywoodi filmcsillagokkal.


2. Nem hat felesége volt VIII. Henriknek?

Házasságát Aragóniai Katalinnal érvénytelenné nyilvánította (mivel a pápa erre nem volt hajlandó, VIII. Henrik elszakadt a római katolikus egyháztól, és létrehozta az anglikán egyházat, melynek az uralkodó lett a feje), arra hivatkozva, hogy a királyné nem szűzen ment hozzá, ugyanis az asszony Henrik bátyjának, Artúr walesi hercegnek volt a hitvese négy hónapig, a herceg haláláig.


Henrik ezután feleségül vette Boleyn Annát (annak testvérével is viszonyt folytatott). Azonban csakúgy, mint Katalinnak, Annának sem sikerült fiúgyermeket szülnie, Henriknek pedig egyre kevésbé volt ínyére a házasság. 1536. május 2-án felségárulás és vérfertőzés vádjával a londoni Towerbe záratta Annát, annak bátyját és néhány társát, majd lefejeztette őket.


Bár még Boleyn Anna férje volt, Henrik már udvarolni kezdett Jane Seymournak. Ő volt a király egyetlen felesége, aki fiúgyermeket (a későbbi Edward királyt) szült az uralkodónak. A törékeny fizikumú ifjú királyné a szülés után 12 nappal gyermekágyi lázban meghalt.


Cleves-i Anna lett VIII. Henrik negyedik felesége, akit a követei által hozott képről választott ki magának az angol uralkodó. Azonban Henrik élőben már nem találta elég vonzónak az új nejét, végül Annát a richmondi palotába küldte, majd közös megegyezéssel érvénytelenítették az el nem hált házasságot.


Az ifjú Howard Katalin volt az idősödő Henrik ötödik neje. Ez a frigy sem tartott sokáig, mivel a fiatal nő viszonyt folytatott. Az uralkodó a férfit és Katalint is lefejeztette.


Az utolsó felesége Catherine Parr volt, aki gazdag özvegyasszonyként lett VIII. Henrik társa. Ő segítette kibékíteni a királyt két lányával is. Catherine túlélte Henriket, ám csupán másfél évvel.


Diarmaid Macculloch professzor számos érdekes ténnyel szolgált a Tudor uralkodóház talán legismertebb tagjáról. Szerinte ugyanis nem hat, hanem csak három felesége volt VIII. Henriknek, mivel három házasságát érvénytelenné nyilvánították. A király saját bevallása szerint ugyanis úgy vélte, hogy csak három felesége volt, a többi frigyet szörnyű hibának titulálta.

3. Kerülte a nőket a király?

VIII. Henrik bár többször is nősült, nem volt igazán szoknyavadász típus. Nem voltak nagy tivornyái. Maccullich professzor szerint ugyanis bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy gyakran nem tudta kielégíteni a hölgyeket.


VIII. Henrikről az a tévhit él, hogy szifiliszes volt, de erre vonatkozóan nincs semmiféle bizonyíték. Arra azonban van, hogy fekélyektől szenvedett, amelyeket lándzsaszúrások okoztak a lábán. Ezeket a sebeket egy életen át hurcolta, és kínlódott tőlük. Súlyos mentális leépülésnek sem volt jele nála, ahogyan sokan vélik, mert bár ahogyan telt az idő, egyre szeszélyesebbé, dühösebbé és kegyetlenebbé vált, ez azonban a kínzó lábfájás számlájára írható.


5. Nem égettek boszorkányokat a Tudorok?

Bár a boszorkányság a Tudorok értékrendje szerint bűnös cselekedet volt, mégsem őket, hanem az eretnekeket égették el máglyán. De mivel Európa számos országában máglyahalálra ítélték a boszorkányokat, a kutatók szerint ezért alakulhatott ki az a sztereotípia, hogy a Tudorok is ezt tették velük Angliában. VIII. Henrikék azonban inkább a fejüket vették.

6. Boleyn Annának hat ujja volt?

VIII. Henrik második felesége, a fiatal, gyönyörű Boleyn Anna udvarhölgyből lett királyné, vesztére. A királynéról is számos legenda él, többek között, hogy egyel több ujja volt a kelleténél. Macculloch professzor szerint ez igaz történet lehet, bár szerinte az a bizonyos hatodikként aposztrofált ujj nem volt igazi ujj, csupán egy csonk vagy a királyné kezének valamiféle deformitása.

Forras : itt...

2019. február 10., vasárnap

Milyen volt Európa régen?


Bill Nelson mindig is rajongott a régi fényképekért, ezért gyakran megfordul olyan helyeken, ahol van rá esély, hogy talál ilyesmit. 25 évvel ezelőtt egy minnesotai ingatlanvásáron járt, amikor az eladásra bocsátott házban talált egy csomagot, tele egy feldarabolt filmtekercsről származó negatívokkal. Magával vitte szerzeményét, és óvatosan, speciális eljárással előhívta a fotókat.

 Mosásnap a parton: Étretat, Franciaország.

 Két férfi és egy kislány a kikötőben - Marken, Hollandia.

 Piac - Bayreuth, Németország.

 Emberek a Károly hídon, Csehszlovákiában.

 Kutyák vontatta kocsi, Hollandia.

 Szénát gyűjtő nők - ismeretlen helyszín.

 Összeütköző csónakok - Oxford, Anglia.

 Takarmányszállítás ökrökkel, Ausztria.

Cipekedő édesanya és lánya - a helyszín ismeretlen.

Forras : itt

Így éltek az Amerikába kivándorló magyarok


A XIX-XX. század fordulóján egymillió honfitársunk hagyta el a Monarchiát, hogy boldogulását Amerikában keresse. Angolul nem tudó zsellérek, cselédek az utolsó fillérjeiket összekuporgatva vonat- és hajójegyet váltottak, és elindultak egy ismeretlen világba. Az álmok azonban igen messze álltak a valóságtól. Már az utazás is gyötrelmes volt, az Egyesült Államok földjére lépni pedig akkoriban is tortúrát jelentett. A magyarok többsége gyárakban, bányákban kezdett dolgozni, kényelmetlen, szűkös lakhatási körülmények között. A többség kitartó munkával, állhatatossággal mégis megtalálta a számításait. Aki meg nem, az szégyenszemre visszavándorolt az óhazába.


Tömeges kivándorlás

1895 és 1920 között 1 millió 200 ezer magyar kivándorló lépett Amerika földjére. Ekkorra már bezárult a "nyugati határ", nem volt több elfoglalni való szabad föld, az új bevándorlók bányatelepekre, nagyvárosokba özönlöttek.

Nagy magyarlakta központok (hunky plézek) jöttek létre New Yorkban, New Jerseyben, Pennsylvaniában, Ohióban. Amerikai nagyiparosok Európából próbálták megoldani a munkaerőhiányt: ügynökhálózatokat hoztak létre, sokszor hajórakomány-számra hozták át az embereket - gyakran magyarokat - a sztrájkok letörésére.

Nem csoda hát, ha a "tősgyökeres" amerikaiak (akiknek a nagyszülei alig néhány évtizede vándoroltak be) veszélyt láttak a jövevényekben, és igen ellenségesen viselkedtek a magyarokkal szemben. A civilizálatlannak becsmérelt és társadalmilag veszedelmesnek bélyegzett új bevándorlók gyanakvással, diszkriminációval, sőt durva erőszakkal találkoztak. Elvárták tőlük, hogy minél előbb tanuljanak meg angolul és gyorsan asszimilálódjanak.

A magyar kormányzat igen lassan reagált a fokozódó kivándorlásra. Először a toborzóügynökök tevékenységét tiltották be, az ún. Amerikai akció keretében a kormány megpróbálta hazacsábítani a magyarokat - igen kicsi sikerrel. Ha megtiltani, megakadályozni nem is tudták a kivándorlást, legalább az 1903-as Kivándorlási Törvénnyel igyekeztek megfelelő kereteket adni a jelenségnek.

A törvény megtiltotta a kivándorlás propagálását, és a kivándorlókat arra ösztönözték, hogy Fiume felé hagyják el az országot. Feltehetően sokakat épp a törvény indított arra, hogy távozzanak az országból, hiszen most már saját kormányzatuk oltalma alatt hagyhatták el a Monarchiát, amennyiben olyan hajózási társaságok hajóin utaznak, amelyeket szerződés kötelezett az utasokkal való megfelelő bánásmódra.


Úton Álomországba

A legtöbb kivándorlónak tehát először vonattal el kellett jutnia Fiumébe. Sokukat tolvajok, zsebmetszők már a vonaton kiraboltak, vagy a tőlük megtudott adatok alapján táviratilag - a nevükben - pénzt csikartak ki az otthon maradottaktól.

De csalódás várt azokra is, akiktől az ügynökök otthon elvették az előleget, ám Fiumében kiderült, hogy a hajó megtelt, a pórul járt szerencsétlennek 2-3 hetet kellett várakoznia a következő hajóra. Kosztot, kvártélyt kellett kerítenie, és nem egyszer azt a pénzét élte fel, amelyet Amerikában a beutazáskor fel kellett volna mutatnia. Sokan a szabad ég alatt aludtak, éheztek, mire nagy nehezen felkerültek a Cunard Line valamelyik hajójára.

A kivándorlók véget nem érő hosszú sorokban kis faládával, vállukra vetett batyuval vonultak fel a hajóra, és az indulás pillanatában a fedélközben 1200 torok énekelte könnyezve: "Hazádnak rendületlenül...".

A magyarok - szegények lévén- a fedélközben kaptak szállást igen nyomorúságos körülmények között. Persze ment köztük a beszélgetés: az Amerikában járatosak jó tanácsokkal látták el az újakat. Az amerikások szívesen keverték az angolt a magyar szavakkal, mert az előkelőbbnek tetszett.

Az Újvilág kapuja: Elisz Ájlend

A fedélközben eltöltött 14-20 nap nyomorúsága után jött a bebocsátás eljárása, amelytől rettegtek az elgyötört és kimerült emberek, mert rémtörténetek keringtek arról, hogy mi vár itt rájuk. Az amerikaiak az orvosi és vámvizsgálatot Ellis Islandon végezték. Az orvosi vizsgálat igen alapos volt, különösen a fertőző trachomát próbálták kiszűrni azzal, hogy minden belépőnek kifordították az alsó szemhéját.

Akit betegnek találtak, azt elkülönítették, karanténba zárták, aki egészségesnek találtatott, az mehetett tovább a hosszú csőkorlátokkal elválasztott 22 járat valamelyikébe, és araszolhatott a bevándorlási tisztviselő elé. Itt már a legtöbb esetben magyar nyelvű tolmácsok segítségével ment a kérdezősködés. Aki megfelelt, beléphetett az Egyesült Államokba, és mehetett pénzt váltani, vonatjegyet venni. Ellist Islandot a bevándorlók a Könnyek szigetének is nevezték, mert sokakat innen fordítottak vissza.

 A szerencsétleneknek, akik egy élet megtakarítását költötték az utazásra,  innen kellett visszafordulniuk. Akiket nem engedtek be az országba, azokat gyakran hetekig tartották a szigeten, mire feltették őket egy hazafelé induló hajóra. Ilyenkor hangos, fuldokló zokogás, kétségbeesett jajveszékelés, káromkodás töltötte meg a levegőt.

A bebocsátottak viszont örömtől sugárzó arccal, mámorosan ölelkeztek a hozzátartozóikkal, és kezdődött a kérdezősködés. Évek óta nem látott hozzátartozók borultak össze. Aztán jöhetett az utazás a vonaton arra a helyre, ahol munkát ígértek nekik, és jöhetett az amerikai álomból való kijózanodás.


A valóság

A bevándorlók kivétel nélkül mindenhol a város legszegényebb negyedeiben éltek. A bányatelepeken, ahol különösen sok magyar élt, még kezdetlegesebb körülmények között éltek mint a városokban.

A sebtiben összetákolt fakunyhókat átjárta a huzat, beesett az eső. A szegényes étrend pedig fogékonnyá tett őket mindenféle betegségek iránt. A hunky plézek - magyar telepek lakói kizárólag szegény munkások voltak, túlnyomórészt egykori parasztok.

Az amerikai világtól elzárva éltek, maguk között. Magyar nyelvű szállásadók, boltosok, fűszeresek, cipészek és szabók között. Nem csoda hát, ha a többség egyáltalán nem tanult meg angolul. Bár a magyar nyelvű lapjaik folyamatosan biztatták őket a nyelvtanulásra, sőt a magyar egyesületek nyelvtanfolyamokat is szerveztek, a többség valami furcsa keveréknyelven, hunglishul beszélt.

Aki angol nyelvű környezetben dolgozott, az felszedte a munkához szükséges angol kifejezéseket, de ebből legfeljebb valami konyhaangol lett. Ráadásul sokan csak átmenetinek szánták az itt tartózkodásukat, nem tartották szükségesnek, hogy megtanulják a nyelvet, egyébként pedig a lakóhelyükön kiválóan elboldogultak magyarul is.

A mégis felszedett angol szavakat viszont elkezdték belekeverni a hétköznapi nyelvükbe. Így lett például a lakóhelyül szolgáló bourd house-ból burdos ház, a factory-ból fektri, a mine-ból (bánya) majna.


Élet a burdban

Az iparvállalatok átmeneti szállásokon, a "burdosházakban" szállásolták el a munkásaikat: többnyire egyedülálló vagy családjuk nélkül érkezett férfiakat.

Ezek sietve összetákolt faházak voltak, néhány apró szobával. Egy szobát lakott a burdosgazda a feleségével és családjával. Ők voltak azok, akik vállalták - maguk is bérlőként -, hogy gondot viselnek egy-egy házra. Ők szedték be a szállás, ellátás díját, az asszony (miszisz) főzött, mosott, takarított, varrt a férfiakra.

Mivel a burdosgazda a legtöbb esetben maga is dolgozott, a ház fenntartásának gondja a burdosasszonyé volt. Soha véget nem érő nehéz robot volt ez, ráadásul ott volt a sok kiéhezett férfi, akik az ő kegyeit keresték. Számtalanszor megesett, hogy a burdosasszony a szeretője lett egyik vagy akár több lakójának, a férj pedig kényszerűségből szemet hunyt a dolog felett, ha nem akarta veszélyeztetni a megélhetését. Persze sokszor verekedés, gyilkosság is kerekedett ezekből az ügyekből.

Ahogy egyre több hátrahagyott feleség és gyerek csatlakozott a kivándorolt családapához, és egyre több férfi alapított családot, egyre kevésbé volt szükség a burdosházakra, és a világháború után megszűnt ez az "intézmény".


Munka a fektriben és a majnában

Ha ennyire nehéz és nyomorult körülmények között éltek, akkor miért érte meg nekik kint maradni? Azért, mert a kivándorlók itt többet kerestek és jobban, olcsóbban éltek mint otthon, sőt az ügyesebbje még meg is tudott takarítani valamicskét.

Bár az amerikai átlaghoz képest csúnyán kihasználták a magyar vendégmunkásokat, és kisebb bért is adtak nekik, mint amerikai társaiknak, ez még mindig több volt mint amennyit itthon kereshettek volna. Ráadásul míg otthon csak hetente egyszer jutott hús az asztalukra, itt naponta jóllakhattak, kedvükre sörözhettek és wiskyzhettek.

A munkakörülmények azonban gyalázatosak voltak. Ők kapták a legalacsonyabb bért, nekik volt a leghosszabb munkaidejük, és ők végezték a legveszélyesebb munkákat. Nemegyszer 50-60 órát is dolgoztak hetente balesetveszélyes körülmények között.

Az egész iparosodott világban az amerikai iparban volt a legmagasabb az üzemi balesetek száma, és nem járt kártérítés a sérülések, halálesetek után. Még ennél is rosszabb körülmények között dolgoztak a bányában (majnában) dolgozók. A veszély itt még nagyobb volt, rengeteg baleset történt, ráadásul lakhatás szempontjából itt teljesen ki voltak szolgáltatva a bányatársaságnak. A bányatelepeken gyakran nem volt iható víz, vagy messziről kellett hordani, a helyi boltban pedig a bányatársaság által megszabott magas áron vehettek élelmiszert.

Sokan mégis maradtak, letelepedtek, megéltek. Tetszett nekik a amerikai egyenlőség, hogy szabadon dönthettek, szbadon választhattak munkahelyet. Az ügyesebbek pénzt gyűjtöttek, kivitették a családjukat, vagy éppen hazatértek, és házat, földet vettek a szülőfalujukban. A kivándorló generáció azonban lelkében magyar maradt, és életük végéig honvággyal küzdöttek.

 És bár mindent elkövettek, hogy a magyarságtudatot elültessék gyerekeik lelkében, azok már angol nyelvűek lettek, és többségük amerikainak érezte magát.

Forras : itt...

Cukrászdák a monarchiabeli Budapesten


Sokan és sokat beszéltek már a békebeli Budapest kávéházi életéről, ám sajnos nagyon kevés szó esik arról, hogy hasonlóan élénk társasági élet folyt a korszak elképesztően színvonalas cukrászdáiban. A Ruszwurm, az Auguszt és a Gerbaud cukrászdában olyan gyönyörű és finom volt a sütemény, a fagylalt,  olyan kifinomult a berendezés és a kiszolgálás, hogy a társadalom legfelsőbb körei számára is sikk volt itt megjelenni.


Ruszwurm

A budai vár Szentháromság utcájában nyílt a város legrégebbi cukrászdája, amelyet 1827-ben Schwabl Ferenc nyitott meg. Az üzlet a mai napig megszakítás nélkül üzemel. Aki ma belép a cukrászdába, úgy érzi, visszaugrott az időben, mert a biedermeier berendezés, a cseresznyefából készített mahagóniberakásos pult a régi budai polgárok világába repít minket.

Abban az időbe, amikor a főhercegek, grófok innen vitték a Mátyás-templom vagy a budai vár képével díszített dobozokban a cukorkát, és Ferenczy Ida itt vásárolta a reggelit Erzsébet királynőnek. A főurakon kívül megfordultak itt állami, minisztériumi tisztviselők, katonatisztek, tanárok, és természetesen néha betértek Krisztinaváros és Víziváros kispolgárai is, ha megkívántak egy finom krémest vagy rétest.


A cukrászda híres volt a házi készítésű linzeréről, amelyet az üzlet egyik tulajdonosa nevezett el egy barátjáról, Linzer Rudolfról. De voltak, akik a Ruszwurmból szerezték be a diós-mákos patkót, a tortákat, fánkokat, fagylaltokat, bonbonokat.

A korszakban diós-, puncs-, csoki- és tojáshabos tortákat lehetett kapni. Nem használtak még vajkrémet tölteléknek, inkább gyümölcsízzel, tejből főzött vaníliakrémekkel töltötték meg a süteményeket. De gyakran készítettek többszintes mandulatortákat. A XIX. század második felétől szokássá vált tortát venni születésnapra, névnapra, és ezekre már készültek feliratok és díszek is. A Ruszwurmban kiváló jeges kávét lehetett kapni, könnyű, finom illatú kuglófot és fodormenta rudacskákat.

A cukrászda a mai napig híres a krémeséről, amelyet felvert tejszínnel készítenek, és kitűnő réteseket is lehetett itt kapni.

A Ruszwurm - aprócska cukrászda lévén - sokáig egyetlen felszolgáló hölgyet alkalmazott, Weinberger Helénát. Azért érdemes őt név szerint megemlíteni, mert a finom, szőke hölgy 42 évig volt a cukrászda "mosolygó lelke".

Gerbeaud

A Gerbeaud cukrászda alapjait Kugler Henrik tette le, aki 1858-ban vette át a cukrászda működtetését apjától, és 1870-ben a mai Gerbeaud helyére, a Gizella térre költöztette a boltját. Egészen pontosan az egykori Privorszky kávéház üzlethelyiségét bérelte ki. A Privorszkynak igen jó törzsközönsége volt: ide járt például 1865 után a Deák-párt és jó néhány ellenzéki író.

Így Kugler azonnal a társadalom felső rétegével töltötte meg az uzsonnadélutánjait. 1884-ben Kugler Henrik átadta boltja vezetését a francia származású Gerbeaud-nak, akinek első dolga az üzlet megnagyobbítása, az árak leszállítása. Ráadásul a cukrászdát új, modern franciás berendezéssel látta el.


A Gerbeaud-ban lehetett először kapni Dobos C. József által 1884-ben alkotott tortát, a híres dobost, ami már vajkrémmel készült. A csokoládébonbonokat Gerbeaud honosította meg hazánkban, és ő találta fel a konyakos meggyet is, sőt egy nesscafféhoz hasonló készítményt is szabadalmaztatott.

És természetesen lehetett kapni nála zserbószeletet is, amit róla neveztek el. A cukrászda kedvelt édessége volt a József Attila által is emlegetett kugler, amit mi már mignonnak hívunk, ám egy proletár fiú akkoriban csak álmodozhatott erről. Egy 1873-as útikönyv szerint a legjobb fagyit is a Gerbeaud-ban árusították, és kiváló jegeskávét is felszolgáltak itt.

A Gerbeaud vendégköre talán még a Ruszwurmét is felülmúlta. Még Kugler idejében szoktak ide az arisztokraták, írók, költők, zeneszerzők. A cukrászda rendszeres látogatója volt Deák Ferenc és Liszt Ferenc is. Később Auguszta főhercegnő járt ide szinte naponta. Akkoriban az etikett úgy kívánta, hogy ha a királyi család egy tagja belépett valahová, a jelenlevőknek fel kellett állniuk.

Mivel a főhercegnő rendszeresen látogatta a Gerbeaud-t, a tulajdonos egy saját bejárattal rendelkező Kis Szalont építtetett Augusztának, ezzel kímélve meg a vendégeit az állandó felugrálástól. A korabeli Gerbeaud-ba egyszerűen sikk volt járni: ide a vendégek nem elbújni, hanem szerepelni jöttek.


A cukrászda fényét tovább emelte, hogy tulajdonos nagy szigorúsággal válogatta meg a felszolgáló személyzetet. A Pesti Futár egyik 1910-es számában így írtak erről: "A Gerbeaudnál a kiszolgálatot nem herczegkisasszonyok végzik. Csak a modoruk és a külsejük olyan ezeknek a kisasszonyoknak, mintha herczegi palotában itták volna életük első csésze tejét."

Ezek a hölgyek aztán sok mindent meg is engedhettek maguknak: keresztnevükön szólíthatták a grófkisasszonyokat, sőt a mágnáshölgyeket tegezhették is. Olyan tekintélyük volt a vendégek előtt, hogy nyugodtan kiküldhették a cukrászdában rágyújtó grófot a dohányzóba, anélkül, hogy bárki felháborodott volna.

Auguszt

Az Auguszt a másik két híres cukrászdához képest viszonylag későn, 1870-ben alapította az üzletét az Attila úton. Az Auguszt két tabáni cukorkás boltból nőtte ki magát fényes, elegáns cukrászdává. A sikeres térhódítás már Auguszt Elek özvegyének nevéhez fűződik, aki férje 1881-es halála után vezette az üzletet, és vezette mindaddig, amíg idősebb fia, József át nem tudta venni tőle a cukrászda irányítását.

A Párizst és Londont megjárt fiatalember költöztette át az üzletet a Krisztina térre, és az ő vezetése alatt zárkózott fel  az Auguszt a másik két patinás cukrászda mellé. A párizsi kávéházak hangulatát akarta elhozni Pestre, ezért a selyemtapétával bevont falakat velencei üvegcsillárokkal világította meg. Villanyfényt használt, ami akkoriban még igazi fényűzésnek számított.


Auguszt József volt az, aki először kezdett teasüteményeket gyártani itthon. Akkoriban a teasütemények külföldről érkeztek hazánkba, és előfordult, hogy 6-8 hónapos száraz kekszek kerültek az uzsonnaasztalokra. Auguszt József felismerte a piaci rést, és nagy tételben kezdett teasüteményt gyártani.

Üzletében drazsék, narancsívek, csokoládés pralinék hívogatták a vásárlókat. Szekrényeikben az általuk gyártott teasütemények sorakoztak. Persze nem hiányozhattak a kínálatból az uzsonnára felkínált édes likőrök, a hűsítő limonádé sem. Augusztéknál még télen is lehetett 8-10-féle fagyit kapni, ami ekkor különlegességnek számított, hiszen másutt nyáron is legföljebb 3-4-féle fagyiból lehetett válogatni. Az adott idénynek megfelelően árusítottak szaloncukrot, újév tájékon csokoládé-malacot, szerencsepatkót, négylevelű lóherét.

Természetesen torták is szerepeltek a kínálatban, a század második felétől kezdve ezeket ismert személyekről nevezték el. Így aztán lehetett kapni Deák Ferenc, Blaha Lujza, Jókai Mór és Esterházy-szeletet is. Tartottak természetesen Sacher-tortát, fánkot, kuglófot is. A század vége felé lett nagy divat a cukrászdai uzsonnázás, amikor a sütemény mellé valamiféle meleg italt, kávét, csokoládét, esetleg édes likőrt is fogyasztottak a hölgyek.

Az Auguszt vendégköre sem a munkásokból került ki. Elsősorban arisztokraták, értelmiségiek, művészek látogatták a cukrászdát. Gyakran járt ide Márai, Bajcsy-Zsilinszky, Bartók, Albrecht főherceg. Ha egy közismert személy inkognitóban akart maradni, a személyzet a különterembe kísérte, ahol elbújhatott a kíváncsi tekintetek elől.

Az Augusztba is csak szőke, 170 cm feletti szép, csinos lányokat vettek fel felszolgálónak. Az Auguszt-kisasszonyok reggel 9-től este 9-ig jártak fel-alá fekete ruhában fehér kötényben. A bérük heti 7 pengő volt, ami kiegészült a borravalóval. Auguszt-kisasszonynak lenni nagy megtiszteltetés volt, az itt dolgozó lányok büszkék voltak  a munkájukra.

A három budapesti cukrászda bár rendesen ki volt téve a XX. század viharainak, a mai napig őrzi az elődök által megteremtett magas színvonalat.

Forras : itt...

Nőnek lenni az 50-es években Magyarországon


1945 után nagyot fordult a világ a nőkkel is. A pártállam „gondoskodásának” köszönhetően új nőideált próbáltak az emberek fejébe plántálni, ami aztán a női lét egészére igen erős hatást gyakorolt. Alapvetően megváltozott a divat, a női munka és a családtervezés is.



Az új munkásnő, aki a jövőt építi

A kommunista egyenlősítés jegyében a pártállam gondoskodott arról, hogy erős női emancipáció kezdődjön Magyarországon is. Ez leginkább azt jelentette, hogy elvárta a nőktől, hogy munkába álljanak, és hasznos tagjai legyenek a társadalomnak. A leghasznosabb nők gyárakban, üzemekben téeszekben dolgoztak, és a legmenőbb csajoknak a traktoroslányok és esztergályosok számítottak. A Nők Lapja Becsületkönyv rovata névvel, fotóval, lakóhely megjelölésével rendszeresen közölt beszámolókat olyan lányokról, asszonyokról, akik túlteljesítették az ötéves terv rájuk vonatkozó részét, vagy beszervezték környezetük tagjait a „mozgalomba”.

A Nők Lapja rendszeresen bemutatta olyan nők életét, akik valamilyen férfias foglalkozást űznek, és meg sem kottyan nekik a kemény munka, sőt ettől hallatlanul boldogok és büszkék voltak. Így aztán az olvasók megismerhették a női ácsok, esztergályosok, kombájnosok, rendőrök dicső életét. Ezek a női portrék azt sugallták, hogy minden nő sokat tehet azért, hogy jelentős előrelépést tegyünk a szocialista jövő felé vezető úton.

 A nő, aki anya is

Az 50-es években a férfiként dolgozó nőktől persze elvárták azt is, hogy továbbra is halomba szüljék a gyerekeket. Mindenki emlékszik Ratkó Anna miniszterasszony nevéhez fűződő abortusztilalomra, amit csak az 1956 forradalom után oldottak fel. A propaganda minden szintjén gyerekvállalásra buzdították az asszonyokat. Létezett például Anyasági érdemrend, melynek első fokozatát azok az anyák kaphatták, akik 11(!)-nél több gyereket neveltek. A korabeli vicc szerint ez volt az egyetlen érdemrend, amit Sztálin nem kapott meg.

A gyerekvállalást volt hivatott elősegíteni egy 1953-ban kelt rendelet, amely intézkedett a gyerektelenek adójáról. Ezt minden 20 év feletti férfinek és nőnek fizetnie kellett, ha nem volt saját gyereke, és jövedelmük 4%-t tette ki.


A nő, aki a háztartást vezeti

Ha azt gondolnánk, hogy ezzel kimerült a párt fantáziája, hát nagyot tévedünk. Egy nő dolgozzon napi nyolc órában a szocialista haza építésén, szülje rakásra a gyerekeket, és mindemellett legyen takaros háziasszony, aki minden nap változatos étkeket rak a családja asztalára – a semmiből. És persze öltözzön csinosan, változatosan a négy-öt ruhából álló ruhatárából.

Persze a jó állam ezen a téren is igyekezett gondoskodni „gyermekeiről”, és közétkeztetéssel, bölcsődékkel, óvodákkal, háztartási gépekkel igyekeztek javítani az asszonyok helyzetén. A női lapok megteltek hasznos tanácsokkal arról, hogyan lehet könnyen, gyorsan ételt varázsolni a semmiből, napi és heti munkaterv készítését javasolták az asszonyoknak. De a legszebb mégis egy 1953-as Nők Lapja cikk, amelynek a címe: Jut idő mindenre. Eszerint a nő keljen fel hajnalban – még a család előtt. Készítse el a reggelit, majd ha mindenki jóllakott, mosogasson el, mossa fel a konyhát, ágyazzon be a család minden tagja után, töröljön port, és frissen, jókedvűen induljon munkába. Így, amikor este hazatér, egy rendes lakás fogadja, és más dolga már nincs is, mint megfőzni a vacsorát és a holnapi ebédet.

Ha mindez gondot okozna egy nőnek, annak az oka a lustasága, és nem egy 1954-es felhívás, miszerint a villanyárammal való takarékoskodás jegyében reggel fél héttől kilencig, és este 5-10-ig nem volt szabad elektromos háztartási gépeket működtetni. Véletlenül pont abban az időszakban, amikor az asszonyok a háztartási munkát végezhették volna.


A „jól öltözött” nő

Azzal, hogy a nők is munkába álltak, nekik is bele kellett bújni a formátlan, durva anyagú munkásruhákba. Az 50-es évek öltözködésének az elvárt módja az egyszerűség és praktikusság volt. Minden, ami egy csöppet is kilógott az átlagból, gyanúsnak, imperialista csökevénynek tűnt. A jobb minőségű ruhák, mélyebb dekoltázs, rövidebb szoknya, egy-egy kiegészítő kerülendő volt, és lássuk be, az áruhiánynak köszönhetően lehetetlen is.

Egy 1952-es Nők Lapja cikk így írta le az átlagos magyar dolgozó nő ruhatárát:

„Erzsi helyes fiatalasszony. Nincs két szekrény ruhája – mégis mindig jólöltözött: minden alkalomra van megfelelő ruhadarabja. Szerény ruhatárát választékosan, ízlésesen állította össze. Nem rakja tele magát mütyürkékkel. Kevés pénzből, jó beosztással mindig ízléses és csinos.”

A helyzetről sokat elárul egy korabeli vicc, miszerint az a nő, aki nem visel lódenkabátot és micisapkát, minden bizonnyal külföldi.

Forras : itt...