2018. december 12., szerda

Így wellnesseztek az ókorban


„(A víz) ugyanis nélkülözhetetlen az élethez, az élet örömeihez és a mindennapi szükségletekhez.” írta Vitruvius 2000 évvel ezelőtt. Ezzel a mondattal összefoglalta mindazt, amit a víz a rómaiaknak jelentett. Ebbe tartozik a „római fürdő”, az épülettípus, amit a rómaiak teremtettek meg, valamint a „fürdőkultúra”, amit a rómaiak adtak a világnak. Így volt ez minden bizonnyal a vizekben gazdag Aquincumban is. Mindebből csak kövek, téglák, habarcs, fém- és kerámiatöredékek maradtak ránk, de ha segítségül hívjuk az ókori szemtanúkat, mindez megtelik az egykor zsibongó, lármás élettel.


Aquincum területéről eddig huszonhárom fürdőt ismerünk. Irodalmi adataink szerint a rómaiak munka után, általában a koradélutáni órákban látogattak el a fürdőkbe. Aki elment ide, először kicsit sportolt, majd kedve szerint váltogathatta a forró és hideg vizes fürdőt, többféle szaunában erősíthette testét, valószínűleg nem hagyta ki a masszást sem, de ha úgy volt szükséges, orvosi és kozmetikai kezeléseket is igénybe vehetett. Ha megszomjazott, megéhezett, felkereste a fürdők bejárata előtti büféket.


Hogy ez tényleg így volt, azt az Aquincumban feltárt fürdők maradványai is mutatják. Sőt, a rómaiaknak a településeket sűrűn behálózó tisztasági fürdőkön kívül, híres gyógyfürdőik is voltak, amelyeket messzi földről felkerestek, vagy amelyek épp a katonaság rekreációs helyei lehettek. Ma, amikor a gyógyfürdők és a gyógyturizmus újra reneszánszát éli, talán nem is gondolunk arra, hogy a források vizének gyógyító erejét már 2000 évvel ezelőtt is a maihoz hasonló módon használták. Az ókor híres orvosai, pl. Celsus és Galenos mind egyetértettek abban, hogy a testgyakorlásnak, masszázsnak, fürdésnek fontos szerepe van a jó egészség megerősítésében és megőrzésében. Tudták ezt a rómaiak, a fürdőkultúra a mindennapok része lett, és abban a császártól a rabszolgáig mindenki részt vehetett.


A fürdő, mint épülettípus eredete a görög időkig nyúlik vissza, de míg a görögöknél szigorúan a testgyakorlás utáni tisztálkodás tere volt, a rómaiaknál a pihenés és a feltöltődés napi helyszínévé vált. Bár ez emlékeztet a mostani wellness kultúrára, egy lényeges különbség mégis akad a mai és az ókori fürdő között: a legtöbb római lakóépületben fürdőszoba nem volt. Ez csak a leggazdagabbak lakóházaiban valósult meg. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen egy római fürdő infrastruktúrája lényegesen nagyobb helyet foglalt el a mainál, beruházási és üzemeltetési költsége messze meghaladta egy modern fürdőszobáét. A legtöbb ember tehát tisztálkodni járt a fürdőbe. És azon túlmenően, hogy élvezte a fürdő nyújtotta wellnesst, a római fürdőben ápolta szociális kapcsolatait, hiszen a thermák fontos találkozóhelynek is számítottak.

Forras : itt...

Hogyan mostak régen?


A legrégebbi textilkezelési, mosási szokások évszázadokig nem változtak, a középkor, az újkor folyamán is fennmaradtak, sőt, egy-egy elemét a paraszti életforma még a XX. századra is konzerválta. A rendszeres háztartási munkák közül - mely évezredeken keresztül kizárólag a nők végezték - a legnehezebb volt.


Régen, nagyanyáink, dédanyáink idejében biztosan sokat fohászkodtak valamilyen masináért, ami elvégzi a mosás nehéz feladatát, de kénytelenek voltak helyette beérni a tiszta vízzel és néhány házi gyártmányú eszközzel, praktikával és szerrel, ami a foltok eltávolításában segített.

A legpuritánabb mosás folyó vízben történt: a szennyest a közeli patakokhoz, folyókhoz vitték, és az áramló vízben nyomkodták, dörzsölték, nagyobb kövekhez csapkodták, vagy erre a célra gyártott sulyokkal ütögették, majd a napra terítve hagyták, hogy nap UV sugarai végezzék a fehérítést és fertőtlenítést. Viszonylag hamar felfedezték azt is, hogy bizonyos anyagok kiviszik a foltokat. Elsőként talán a növényi hamut használták ilyen célra. A mosáshoz használt hamulúgot úgy állították elő, hogy az egyszerű fahamut zubogó forró vízzel keverték el.


A szennyes ruhát előző este hideg vízben, dézsákban áztatták be, majd másnap reggel erre egy úgynevezett hamuvasat tettek, amire a kemencéből nyert fahamut rászitálták. A hamura először langyos vizet öntöttek, az így keletkezett lúg pedig a ruhákra folyva kioldotta azokból a zsíros szennyeződéseket. A dézsából a lúgot kivették, újra felforralták, majd ismét a ruhákra öntötték. Ezt addig ismételték, míg kellő tisztaságú nem lett a ruha. Az erősen szennyezett ruhákat pár órára a lúgban hagyták állni. Az így kitisztított ruhát azután a patakra vitték (vagy ahol nem volt folyóvíz a közelben, ott a kúthoz, egy teknőbe hordták), hogy az áramló vízben kimossák és sulykolóval kiverjék belőle a lúgot. Ezzel a hosszadalmas és fárasztó módszerrel havonta egy, legfeljebb két alkalommal tisztították a ruhákat.


A hamulúgos módszer évszázadokon át működött, és csak a 20. század elején kezdett elterjedni nálunk a falvakban a mosószappan használata. Ebben az időben már kimentek a divatból a nehéz házivászonból készült ruhák, másrészt beszerezhetővé vált a szappankészítéshez szükséges lúgkő is. A szappan főzése is az asszonyok dolga volt, akik évente általában egyszer, disznóvágás idején a nem ehető zsiradékból és a múlt évben a konyhán visszamaradt zsírból és faggyúból készítették el a teljes következő évi szappanadagot, de csak akkor álltak neki a szappanfőzésnek, ha összegyűlt annyi alapanyag, amiből legalább 4 kg szappant elő lehetett állítani. Ez nagyjából 20 kg zsiradékot jelent.


A szappan főzése maga is fáradságos és hosszadalmas munka volt: a zsiradékokat vízzel megfőzték egy kizárólag ilyen célra fenntartott üstben, majd hozzáadták a marószódát (4 kg zsírhoz 1 kg szóda járt), és ezt az elegyet 4-5 órán át főzték. Az anyagot ez idő alatt állandóan kevergetni kellett, hogy ne fusson el a habja, és ha ez mégis megtörtént, hideg vizet öntöttek bele. A szappan akkor volt kész, amikor már nem csurgott le a massza a keverőfáról.


A kész szappant öntőformába borították vagy az üstben hagyták megszilárdulni. A kiszedett szappant általában fakeretbe öntötték, melyet előtte letakartak egy vizes lepedővel. A lepedőre azért volt szükség, hogy összerántsa a főzetet. Kihűlés, szikkasztás után a lágy szappantáblát dróttal a kívánt méretre feldarabolták, majd hűvös, szellős helyen, padláson, kamrában szárították.


A szappan mellett voltak más tisztítószerek a háztartásokban, pontosabban jó néhány anyagról tudták, hogy eredeti funkciója mellett tisztító hatással is rendelkezik. Használták a krétaport, hagymalevet, tejet, ecetet, citromot, burgonyalisztet ilyen célokra, de közismert volt tisztítóerejéről a só, a szódabikarbóna és az alkohol is.


Forras : itt...

2018. december 10., hétfő

Az operett története a századfordulós Budapesten


A századforduló Budapestjének legkedveltebb kulturális és társadalmi eseményei voltak az oly népszerű operett előadások. Volt, aki a magyar kultúra megmentőjét, mások a züllesztését látták benne. Egy azonban biztos, fürtökben lógott a közönség, ha a nemzet csalogánya, Blaha Lujza színre lépett; Fedák Sári viharos szerelmi élete pedig lázban tartotta az egész országot.


A „kis opera”, azaz operett műfaja Mozart nevéhez fűződik. Benne fogalmazódott meg, hogy az operát a köznép számára is elérhetővé kellene tenni, és rövid, könnyed, szórakoztató formában bemutatni. Magát az operett elnevezést is neki köszönhetjük.

Szerelem és humor

Az operett alaptörténete mindig valamilyen szerelmi történet, humorral és nem ritkán gunyoros elemekkel fűszerezve. A prózai párbeszédek és a zenei tételek egymásra épülnek, így bonyolódik, szövődik és halad a cselekmény egészen a „happy end-ig”. A népi és modernnek számító kortárs táncok és zene egyaránt beépültek a színes, szórakoztató, könnyed produkciókba.

Primadonnák és bonvivánok násza

Az operett főszereplői a primadonna, a bonviván, a szubrett és a táncoskomikus.

Küry Klára az 1900-as évek elejének primadonnája

A primadonna az első hölgy, akinek lábai előtt hevernek a hódolók. A bonviván, aki őt végül meghódítja. A szubrett szó szerint „komornát” jelent, az operettben pedig egy élénk, furfangos, hamiskás és komikus női karakterszerepet fed. Az ő színpadi partnere pedig a táncoskomikus. Ez tehát a híres négyes fogat.

Párizstól Budapestig óriási siker

A közönség egyszerűen imádta az operettet Párizsban, Londonban, Bécsben és Budapesten is.

Nálunk Huszka Jenő „Bob herceg”, „Aranyvirág” és „Gül Baba” című zajos sikert aratott előadásaival elindult a magyar operett a világhírnév felé.  Kacsóh Pongrác szintén az alapító atyák közé sorolandó „János Vitéz” című darabjával. Mellettük Lehár Ferenc, Ábrahám Pál, Szirmai Albert operettkomponisták neve is fényesen ragyogó csillaggá vált az operett egén. Megszülettek a máig ismert és játszott darabok, a „Cigányszerelem” és „ A víg özveg”  (Lehár Ferenc), a „Cigányprímás” és a „Csárdáskirálynő” (Kálmán Imre).

Primadonnák tündöklése

Nemzeti csalogányunkként emlegetette a kor Blaha Lujza színész- és énekesnőt, aki az operett első igazi sztárjává vált. „Az eleven ördög” és a „Suhanc” című darabokban szerzett hírnevet, a primadonna lábai elé omlott a közönség. MelletteFedák Sári és Honthy Hanna váltak a legtündöklőbb primadonnává ebben a korszakban.

Az ostoros démon

Fedák Sári színésznő viharos szerelmi életével és renegát színpadi fellépéseivel szerzett hírnevet. A hat nyelven beszélő primadonna humorával, remek előadásmódjával és fantasztikus tánctudásával hódította meg a közönséget. Megjelenése és viselkedése is lázadónak, rendhagyónak, alkalmanként botrányosnak számított a maga korában. Például rövidre vágatta a haját, „János Vitéz” szerepében karikás ostort csattogtatott a színpadon, és nem mellesleg 12 évig folytatott szenvedélyes szerelmi viszonyt Molnár Ferenc íróval, aki maga is legendás botrányhős volt. Házasságkötésük után az író nem újdonsült feleségével, hanem szeretőjével költözött össze, és csak a társasági eseményeken jelent meg együtt a házaspár. Tucatnyi anekdota maradt fent marakodó viszonyukról, sok szemtanú emlékszik vissza viharos jelenetekre, hangos káromkodásokra, agresszív kirohanásokra a pár között. Annyi biztos, hogy Fedák Sárinak kiváló érzéke volt ahhoz, hogy mítoszt teremtsen maga köré, és folyamatosan a figyelem középpontjában maradjon.

Blaha Lujza

Fedák Sári

A magyar szó és kultúra szócsöve

Térjünk vissza egy gondolat erejéig az operett kulturális szerepéhez. A 19. második felében a budai és pesti polgárság jelentős része német ajkú volt,  így az operettnek volt köszönhető, hogy ők is megtanulták a magyar nyelvet, megismerték a népszokásokat  és a kultúrát (főként a táncot és a zenét). Ezzel a magyar nyelv lassan de biztosan elkezdte térnyerését a némettel szemben, kiszorította a társasági- és kulturális élet porondjáról.

De gustibus non est disputandum

Persze nem mindenki szerette és tartotta nagyra az operettet. „Általában ma azt látjuk, hogy a szinház két irányban fejlődik, ezek közül azonban az egyik irány tulajdonképen visszafejlődés, mert itt a szinház a czirkuszhoz közeledik, a mikor hatásait a czirkuszi hatások közt keresi s eszközeiben épen nem válogatós. Hogy eszközei ilyenek lettek, annak egyik oka a nagy tömegben keresendő, mely minden este megtölti a szinházakat, türelmetlenül keresi az újat, és nem idegenkedik a rikító, inkább alsóbbrendű mulatóhelyek műsorába tartozó mutatványoktól. Az a tömeg, mely egész nap kenyérkereső munkát végez, a szinházban a könnyű szórakozást keresi, főleg mulatni jár oda, és nem okulni, gondolkodni azokon az eszméken, társadalmi problémákon, melyek egy drámai mű keretében megszólalnak.” – írja egy kortárs szkeptikus (1906.)

A Népszínháztól az Operettszínházig

A ma Operettszínházként ismert épület (Nagymező u. 17.) egykor Somossy Orfeumként működött, tehát nem itt zajlottak az első előadások. Az operett első igazi otthona az 1875-ben épült Népszínház volt. A mai Operettszínház épületét csak a 20. század elején építették át, és 1923-tól működött Fővárosi Operettszínház néven.

Az operett műfaja egészen az I. világháborúig felfelé ívélt, azután a műfaj átalakult, és egy időre hanyatlásnak indult. Az összkép ennek ellenére rendkívül pozitív, hiszen az operett ma is élő, és igen népszerű műfaj, a Csárdáskirálynő a mai napig több ezer előadást élt meg.

Az operett műfaja másfél évszázada őrzi népszerűségét, így akár szeretjük, akár sem – márpedig az ízlésről értelmetlen vitatkozni – meghatározó szerepe van a magyar színháztörténelembe.

Forras : itt...

A századforduló legbotrányosabb luxusszállója, ami még ma is működik!


Krúdy botrányos lányszöktetése, Ady kémtörténetei és egy Rejtő által megjósolt vesztegzár – mindez a századforduló egyik legkülönlegesebb szállodájának, a Royal Hotelnek falai között.


A századforduló egyik legkiemelkedőbb szállodájához, a Royal Hotelhez (amely a Nagykörúton ma is működik Corinthia Grand Hotel Royal néven) számtalan legenda fűződik. Egyrészt korának egyik legmodernebb hotele volt különböző technikai vívmányokkal, másrészt szaftos botrányoknak adott helyet az egyébként igen elegáns szálloda. Évekig lakott itt Krúdy Gyula és Ady Endre, akik több irományukban is emléket állítottak a különleges intézménynek.


 A Royal Szálló az 1896-os millenniumi kiállítás vendégeinek épült az új körúton, amely már ekkor is Budapest egyik legforgalmasabb közlekedési vonalának számított. A szállodát Ray Rezső tervezte meg, maga az épület igen modernnek számított: a 250 szoba mellett volt itt posta, bank, fodrász, jegyiroda, s emellett két étterem, kávéház, Gerbeaud cukrászda, olvasóterem is épült, különböző szalonok, hangversenyterem és különtermek is működtek. Ráadásul még telefonálni is lehetett az intézményből, ami különlegesnek számított ebben a korban. Míg a New York Kávéház elsősorban a művészek és a szellemi élet kiválóságainak a gyűjtőhelye volt, addig a Royalt főként a demokraták és a liberális értelmiség látogatta. Kivételt képezett ez alól Ady Endre, akit különleges kapcsolat fűzött a helyhez. Nagybetegen több hónapig lakott itt egy utcáról nyíló szobában, amit Krúdy Gyula szerzett számára. Ady egyébként a szabadidejét is szívesen töltötte a Royal kávéházában, mivel úgy vélte, hogy a nem messze lévő New Yorkban székelő irodalmárok rosszat szeretnének neki. Még kémeket is alkalmazott, akik hozták vitték a különböző híreket az ellenségesnek vélt New York kávéházi társaságról. A legnagyobb botrány mégsem hozzá fűződik, hanem „szobaszervezőjéhez” Krúdy Gyulához.


Mint ismeretes a századfordulós Budapesten, a művészeti élet képviselői sokkal kényelmesebbnek tartották a szállodai életet, így egyedülállóként ritkán tartottak fel saját lakást, helyette hotelekben laktak. Így tett Krúdy Gyula is, aki előbb a Meteorban, majd a Royalban bérelt lakosztályt. Ez utóbbiból azonban botrányosan kellett távoznia. Egy időben ugyanis nagyon jóban volt a szálloda vezérigazgatójával, Várady Gyulával, akinek felesége Spiegler Bella is igen kedvelte az írót. A családi barátság végül titkos viszonnyá fejlődött a feleség és Krúdy között, ugyanakkor ez soha nem derült volna ki, ha az író nem szeret bele az asszony lányába, Zsuzsikába. Történt ugyanis, hogy a mit sem sejtő Várady és felesége lehívta Krúdyt a balatoni villájukba nyaralni. Ekkor ismerte meg Szinbád megálmodója Bella édeslányát, Rezsán Zsuzsikát, akit 16 évesen rögtön meg is szöktetett. Bella a vasútállomáson kapta el őket, és tajtékzott, nemcsak anyaként hanem megcsalt szeretőként is haragudott Krúdyra, akit az incidens után rögtön ki is tettek a szállodából. Ezután az író a Margitszigeten lévő Nagyszállóba költözött új szerelmével, akit 21 évesen feleségül is vett.


A szálloda hírnevén azonban ez a botrány sem ejtett foltot, továbbra is kedvelt volt a külföldiek és a budapestiek körében egyaránt. S bár a luxus uralkodott mindenütt, a termeket a városi polgárság számára is megnyitották, a fővárosiakat ugyanúgy kényeztették és kiszolgálták, mint a külföldi vendégeket. A kezdetektől művésztársaságok verődtek össze a Royal éttermeiben; a törzsvendég színészek, írók, újságírók itt határozták el a Fészek Klub megalapítását. Szomory Dezső, Botrány az Ingeborg-koncerteken- című vígjátékának is a Royal adott otthont. De később itt működött a város egyik legnépszerűbb mozija is: mivel a közeli Apolló mozi engedélyét bevonták, így a két intézmény vezetői lepaktáltak, hogy a Royal szálló ad otthont a mozgófilmeknek. A hangversenytermet alakították át mozivá, amely 1915. október végén nyitott a Tetemrehívás című filmmel.


Később a nagyhírű szálloda a II. világháború alatt a Gestapo központjaként működött, a XX. század második felében pedig állami szállodát alakítottak ki benne. A 60-as évek közepén egy igen érdekes eset történt a nagyhírű helyen. Az egyik alkalmazotton érdekes kiütések jelentek meg, ezért az állami egészségügyi szolgálat himlőjárványtól tartva 3 hétre vesztegzár alá vette a hotel összes vendégét és dolgozóját. Számos interjú, még könyv is készült az ominózus esetről, amelyben a bennfenntesek úgy nyilatkoztak, hogy a külföldi vendégek és a hazai személyzet a szálloda luxus szolgáltatásait kihasználva igen jól szórakozott. Kilenc hónap múlva pedig több munkatárs hölgy is babának adott életet, olyannyira jól sikerült a karantén. A szálloda egyébként ma is működik, ugyanis a rendszerváltás után megvásárolta a Corinthia lánc és felújították. 2002-re egy vadonatúj épület született, amelyben 415 vendégszobát, 1200 személy befogadására alkalmas báltermet és konferenciatermet, 26 tetőtéri luxuslakosztályt, parkolóházat, kávéházakat, éttermeket, üzleteket alakítottak ki.

Forras : itt...

Az óbudai nyáresték romantikája sramlival és túróscsuszával


A XX-ik század elején Óbuda volt a legfelkapottabb szórakozó negyed, ahol dívák és írók adták egymásnak a kilincset, az asztalokon pedig a legfinomabb ételek és borok illatoztak.


Macskaköves utcácskák, leanderes udvarok és a finom étkek illata a langyos nyári estében.
A kocsmákból sramli zene és borgőzös beszélgetések keveréke szűrődik ki. A XX. század elejének Óbudáján járunk éppen. Egy olyan helyen, mely a török dúlás után szinte elnéptelenedett, de az ide települő külföldiek – különösen a németajkúak – jóvoltából egy igazi ikonikus helyévé vált a fiatal Budapestnek.


 Az osztrák és német (sváb és bajor) telepesek érkezésükkor sok mindent hoztak magukkal, és ezek közül az egyik legfontosabb a szőlészet és a bor készítésének tudománya volt. A kadarka, a zöldszilváni és az ottelo fajták ekkor terjedtek el a környéken, és lettek az óbudai kiskocsmák és vendéglők keresett italai. Áldás volt ez a budaiaknak és pestieknek egyaránt, hiszen a jóminőségű vízhálózat kiépítése előtt gyakran a fertőzésektől való félelem okán még víz helyett is bort hörpintettek, mely így a kultúra részévé vált. Az óbudai aranykorban pedig egymás után nyíltak a borkimérések és egyéb vendéglátóhelyek. Az összes nagy, vendéglátó dinasztia az 1800 évek közepén-végén telepedett meg a környéken. Bródyék ugyan már 1831-ben megnyitották kávémérésüket, de igazi népszerűségük az alapító fia, Adolf neve alatt kezdődött 1869-től. A Kéhli család első bormérése 1885-től fogadata a vendégeit, de a többi nagy sváb vendéglátós dinasztia is ekkoriban vetette meg itt a lábát. S ha már láb: ebből a korból származik az óbudaiak barnalábú elnevezése is, mivel az akkoriban bevándorolt telepesek felhajtott nadrágszárral dolgoztak a földjeiken, amitől lábszáruk jobban lebarnult, mint a többi testrészük.


 Az 1920-as évekre a terület már legendássá vált városszerte és mindenki tudta, hogy ha jót akar enni és mulatni, akkor Óbuda felé kell vennie az irányt. Bár az 1882-es itteni filoxéra járvány megnehezítette a bor beszerzését, a környék népszerűsége és a vendéglátóhelyek addigi bevételei lehetővé tették, hogy más úton-módon de továbbra is jófajta nedű kerüljön esténként a poharakba. Ekkorra több, mint 70 italmérés, kávéház és kockásabroszos étterem várta a vendégeit, akik egy jó táfelspiccet vagy túroscsuszát szerettek volna sramli zene mellett elfogyasztani. Az akkori mondás azt tartotta, hogy Óbudán minden második házban kocsma működik és volt olyan utca, ahol 17 vendéglátóhely versengett a megéhezett látogatókért. Az ilyen hangulatú helyek mára ritkaságszámba mennek, de nem tűntek el teljesen. A kritikák alapján a város egyik legjobb táfelspiccét ma a Városliget Caféban lehet megkóstolni, ráadásul a szeptember a romantikus borestek sorozat jegyében telik.


Persze ekkoriban egy vacsora vagy esti mulatság elképzelhetetlen lett volna sramli nélkül, mely abban az időben felkapott, modern zenének számított. Maga a műfaj 1886-ban született meg két bécsi testvér, a Schrammel fivérek jóvoltából. Az általuk kialakított zenei stílus hamar népszerűvé vált, és kinőtte az osztrák főváros Grinzing mulatónegyedének kereteit. Bár a fivérek eredetileg gitárral, hegedűvel és harmonikával adták elő szerzeményeiket, az óbudai éttermek kerthelyiségeiben igazán csak ez utóbbi maradt állandó zeneszerszám. A sikert jól jelzi, hogy ma is nehéz olyan élőzenés esküvőt találni, ahol a magyar mulatós mellett ne csendülne fel néhány unalomig ismert sramli-sláger is.


            Aki a második világháború előtti időszakban egy nyári estén Óbudát választotta úticéljául, az szinte biztosan összefutott valamelyik akkori hírességgel. Fedák Sári, Karinthy Frigyes, Latabár Kálmán, Honthy Hanna és Krúdy Gyula is nagy rajongója volt az óbudai kiskocsmák és kávéházak vidám hangulatának. Utóbbi élete végén át is költözött a környékre és a néhány háztömbnyire lévő Kéhli vendéglő lett a törzshelye (bár a Bródy kávéházban is gyakran megfordult). Annyira szerette ezt a helyet, hogy szinte minden este megfordult a Kéhliben, és gyakran távozás után is magával vitt némi zöldszilvánit. Egy idő után titokban kellett elosonnia otthonról, lévén családja nem vette jó néven ezt a hobbiját. Szerencsére Krúdy kitartó ember volt, különben ma rengeteg csodás éttermi sztorival és ínycsiklandó gasztronómiai leírással lennénk szegényebbek.

            A Kéhli étterem alapítói az 1700-as években érkeztek Óbudára, a németországi Kehl város környékéről. 1885-ben még Kéhli Józsefné nyitotta meg a már említett borkimérést, de a vendéglő fia, Ferenc vezetése alatt élte fénykorát az 1920-as években, amikor igazán divatba jött az óbudai mulatozás. Ebben az időszakban Ferenc felesége, Kéhli Mama szolgálta ki a betérőket, akik gyakran a már említett zöldszilvániért jöttek, melyet maga Ferenc állított elő több féle bor házasításával. A vendéglő és az óbudai éjszakák leanderes, kockásabroszos, sramlizenés romantikájának végül a második világháború vetett véget. Azokat a helyeket, melyek túl élték a pusztítást és a világégés utáni ínséges időket az államosítás szüntette meg végképp, mivel a Vendéglátóipari vállalat már nem volt képes eredeti állapotukban és hangulatukban helyreállítani ezeket a legendás helyeket.

Forras : itt...

Forró esték a Rákóczi út fénykorában


Mázsás dívák, frivol filmek és a legkiválóbb prímások szórakoztatták a közönséget a városon belüli sztráda legszebb napjaiban.


A Rákóczi utat ma sokan városon belüli sztrádának nevezik, nem is alaptalanul. Ma – különösen a Keleti és a Blaha Lujza tér közötti szakasz – valóban úgy fest, mint egy autópálya, ahol senki sem szeretne megidőzni, kirakatokat nézegetni. Pedig ez az út egykor maga volt az élet, a lüktetés. Egymást érték az orfeumok, kiskocsmák és elegáns kávéházak, a lóvasút zörgése pedig vidám zajjal keveredve hirdette itt az életet.

            Az út kialakulása az 1600-as évekre nyúlik vissza, amikor a pestet védelmező városfal egyik, hatvan felé nyíló kapujától vezetett keresztül a városon. Ennek megfelelően az 1800-as évek előtti térképeken Hatvaner Strasseként kell keresnünk. 1804-ben már új néven, Kerepescher Strasseként ismerték a városlakók és mai elnevezését csak 1906-ban kapta meg, amikor az egykori fejedelem hamvait itt szállították a Szent István Bazilikától az addigra felépült Keleti pályaudvarig. Bár az első épület, a Szent Rókus kórház már 1711-ben megépült, a környék igazi fellendülése inkább az 1800-as évek derekától datálható.

              A növekvő város egyre kiterjedtebb kereskedelmi forgalmat bonyolított, és a Kerepescher Strasse az egyik legjelentősebb útvonalnak minősült. Egymás után nyíltak a fogadók a kereskedők és az utazók részére. 1840-ben kőburkolatot és gázlámpás világítást építettek, majd 1868-ban megindult a lóvasúti közlekedés az addigra igazán jelentőssé váló úton. Az igazi aranykor azonban a Keleti pályaudvar 1884-es átadása után következett. Ekkor sorra épültek itt a bérpaloták és a bérházak, majd a Millennium évében, 1896-ban megjelentek az első fontosabb vendéglátóhelyek és ekkor épült a Metropol szálloda is.

            A Rákóczi út 58. alatt található hotelt 26 éven keresztül vezette Petanovics József, aki olyan közkedvelt személyiség lett, hogy még kuplét is énekeltek róla. A szállót kiváló elhelyezkedése és elsőrangú konyhája tette kedveltté. Az első világháború utáni időszak volt a Metropol fénykora, ekkora már kávézója, sörözője és kerthelyisége is várta a betérőket. A kávéházak közül mindenképpen említést érdemel az eredetileg Elite néven megnyílt Ostende, melynek építkezése egy évvel megelőzte a szállóét. A 20-as szám alatt (A mai Kazinczy utca sarkán) található kávézó ezüst díszítéseivel és sok tükrével igazán minőségi atmoszférát teremtett, akik cigány- és dzsessz zenék hallgatásával tölthették itt az idejüket.  Előbbi műfajban kizárólag az ország legjobb hírű prímásai léphettek fel az Ostende színpadán. 


      1896-ban nyitott meg a 63-as szám alatt a Parisienne, Löbl Izidor tulajdonlása alatt. A mulató épülete is ekkor készült el, a többemeletes bérház kedvéért le kellett bontani az addig itt álló Makk-hetes kocsmának helyt adó földszintes házat. Ez a kocsma az ország egyik legolcsóbb és legjobb konyhával rendelkező ivója volt, így kénytelen kelletlen átköltözött a Rottenbiller utcába. Érdekesség, hogy ez utóbbi épület még ma is áll, és a Rottenbiller utca bérházai között ez az egyetlen földszintes építmény. Löbl szeretett volna emléket állítani az országos hírű kocsmának, így az egykori Parisienne homlokzatán ma is minden díszítésben látható egy makk hetes kártyalap.

            A mulató igazán jól kivitelezett és átgondolt tervek alapján épült. Süllyeszthető színpada és hatalmas tánctere akkoriban ritkaságszámba ment, mint ahogy a saját céllövöldéje is. Itt, a ruhatár közelében bárki kipróbálhatta az ügyességét egy flóbertpuskával és a legügyesebbek ingyenes italkuponokkal lettek gazdagabbak.  Az üzletmenet azonban nem állt túl erős lábakon és négy év alatt három tulajdonost fogyasztott el az ingatlan. 1900-ban Folies Moderne néven egy aránylag gyümölcsöző, öt éves időszaknak vágott neki a Rákóczi út 63, ám 1906-ban már újra bérlőt kellett keresni. Ekkor érkezett Lakner Lajos, aki Nemzeti Orfeumra keresztelte a mulatót, és ennek megfelelő revüműsorokat állított színpadra, többek között külföldi művészekkel és idomított állatokkal. Emellett este tizenegytől – a hely szellemének megfelelően pikáns, egyesek szerint egyenesen pornográf  – filmeket is vetítettek. Szintén nagy hírre tett szert a Szövetség utca sarkán épült Wekerle kávéház, ahol egészen meglepő ételekkel is találkozhatott a nagyérdemű.


            Glaser Fülöp 1899-ben, nem sokkal a megnyitás után orfeummá alakította az épületet, ahol felesége vezette a konyhát. Az asszony kreativitásáról rengeteg legenda kering, de tény, hogy sem előtte, sem azóta nem lehetett pörköltet (nokedli helyett) mákos tésztával enni. Szintén sokan jártak ide az orfeum „dívája” Szigeti Gizi miatt, aki a maga 100 kilogrammjával és rettenetes hangjával egészen egyedi jelenség lehetett. Hírnevét erotikus mozgása és hihetetlen szomjúsága is növelte. Szinte önmagában is műsorszámnak minősült, amikor Gizi egy-egy este elfogyasztott vagy két tucat sört...

Forras : itt...

Több ezer bérház épült az aranykorban Budapesten


Hihetetlen üzlet volt a XIX. században bérházat vagy bérpalotát építeni Budapesten, íme a fővárosi bérházak története dióhéjban.


Budapest elképzelhetetlen gangos bérházai, csodás palotái nélkül, bármerre is járunk a belvárosban, az utcaképet a XIX. században épült három-négy emeletes házak határozzák meg. De vajon hogyan és miként épült ki a város az 1800-as években és ki finanszírozta a lakásépítéseket? Tényleg olyan kemények voltak a tulajdonosok a bérlőkkel és vajon hogyan lehetett lakáshoz jutni? Ezekre kerestük a választ!

A bérlakások, paloták építését bizony a belőlük kinyerhető pénz motiválta. Már a XIX. század első felében hihetetlen adatok láttak napvilágot arról, hogy milyen összegeket lehet megkeresni egy pesti vagy budai bérlakásos ház felépítésével, és az abban lévő ingatlanok kiadásával. Miközben Széchenyi István teljes birtokai után 60.000 forint éves jövedelemmel gazdálkodhatott, addig egyedül a reformkori város legnagyobb bérházából, a 48 lakásos Orczy-házból mintegy 41.000 forint folyt be évente. Általában egy pesti belvárosi ház (akár két- vagy háromemeletes) évi 10-15 000 forintnyi bevételt jelentett a tulajdonosának.


Nem csoda, hogy számtalan kereskedő, iparos és mágnás döntött úgy, hogy bérlakások építésébe fekteti bevételeit. Ez a tendencia 1867 után még jobban felgyorsult, hiszen a folyamatosan növekvő székesfővárosban óriási igény jelentkezett a különböző osztályoknak szóló, eltérő színvonalú bérlakásokra.

A magánszemélyek már nem is tudták biztosítani a piac befektetési igényét, így felléptek a különböző városi intézmények és szervezetek, mint befektetők. Ilyen befektető volt például az egyház, a városi tanács, különböző nagyvállalatok és maguk a hiteleket is nyújtó pénzintézetek. Ekkor indult meg a jelzáloghitelezés is, amelynek alapját, a telekkönyvi bejegyzési jogszabályt 1853-ban iktatták be a monarchiában. A különböző takarékpénztárak jelzálogleveleket bocsátottak ki, amelyeket bárki megvehetett, és ebből finanszírozták hitelként az ingatlanberuházásokat. A nagy építkezési láz természetesen a fővárosnak is igen jól jött, hiszen bevételei fő forrását az ingatlanbérbeadás utáni adók jelentették. Ilyen volt például a házbérkrajcár, a szemétszállítási díj őse, amely körülbell 3%-ban terhelte a bérleti jövedelmeket. A lakbérjövedelem után fizetendő adóláb 1868-ban Budán és Pesten 24%, 1883 után az egyesített városban 20% volt, erre vezették be plusz adóként az ún. általános jövedelmi pótadót, ami lényegében még egyszer megadóztatta e bevételeket. Átlagosan elmondható, hogy 100 korona házbér-jövedelemre körülbelül 33-40 korona házbéradó jutott, ami a fenti típusokból állt össze. Ezzel a bérlakásbefektetés az értékpapírokhoz és a vidéki uradalmakhoz képest jócskán több nyereséggel kecsegtetett.


Épültek is a házak sorra, míg 1850 előtt csupán pár száz bérlakásos ház állt Budán és Pesten, addig 1870-ben 5200 ház, és mindez a századfordulóig évente több százzal épülettel gyarapodott. A város előkelő részein a leggazdagabb mágnások és vállalattulajdonosok építettek francia és olasz reneszánsz stílusú vagy a neobarokk bérpalotákat. Ezekben többnyire a tulajdonos lakosztályai mellett luxus-bérlakásokat is kialakítottak a módosabb polgárság részére. Ezeknél már jóval puritánabbak voltak a Király utca, a Nyugati környéke és Józsefváros gangos bérházai, amelyekben többszobás polgári lakásokat csakúgy találunk, mint 1-2 szobás mini-garzonokat. A legszegényebbek a külváros munkás-házaiba kényszerültek, ahol a pompának már nyoma sem volt. A bérpalotákban volt kocsiszín, kút és udvar, gazdag díszítés és több lépcsőházas felépítés, itt a lakások is elérték a 8-10 szobás méretet. A munkásoknak szánt egyszobás minigarzonokat tömörítő épületekben viszont még az erkélyek is hiányoztak. A vízhálózat kiépítésével a XIX. század végére elég széles körben elterjedtek a komforthelyiségek is, így a gazdagok lakásaiban öblítős WC és fürdőszoba állt rendelkezésre, a szegényebbek, pedig a gangon kialakított közös higiénés helyiségeket használhatták.


 1890-re egyébként a bérlakásépítési láz olyan fokára hágott, hogy a kínálat megelőzte a keresletet és így történhetett, hogy a századfordulón százával álltak üresen a bérlakások. Ezt a helyzetet próbálta orvosolni a főváros vezetése a kérhető lakbér maximalizálásával, hiszen lakót még csak-csak lehetett találni, viszont fizetni képes bérlők már kevésbé.


Ráadásul a befektetők a szegényebbeknek szánt minilakásos bérházak helyett inkább a jódmódú polgárokat célzó nagylakásos, minőségibb ingatlanok építését favorizálták, mivel kockázatosnak tartották a bizonytalan jövedelmű lakókat. Pedig nagyobb lakásigénye a szegényebb rétegeknek lett volna, hiszen ők gyakran 4-5-öd magukkal nyomorogtak egy-egy szobában. Ők töltötték meg a város nyomornegyedeit is, ahol egyszobás kalyibákban, miniházakban húzták meg magukat. De ez már egy másik történet.

Forras :  itt...