2019. augusztus 17., szombat

Tudtad-e,hogy...



* A 19-ik század végétől a 20-ik század elejéig tartó pár évtizedben a svéd népesség mintegy negyede, megközelítőleg 1,3 millió ember, vándorolt ki Svédországból az Egyesült Államokba.

* A vezetéknevek használata az 1066-os normann hódítást követően a normann báróknak köszönhetően terjedt el Angliában.

 * A teniszháló őse egy egyszerű kötél volt, amelyet derékmagasságban feszítettek ki a 15-16-ik századi Európa ősi teniszpályáin.

 * Karl Benznek, 1888 és 1893 között, összesen 25 saját gyártású automobilt sikerült értékesítenie.

 * VIII. Henrik angol uralkodó betegesen félt attól, hogy valaki egy bőrön keresztül ható méreggel küldi őt át az árnyékvilágba. Ezért, hogy elkerülje a tragikus véget, egyik szolgájának rendszerint meg kellett csókolnia kispárnáját, hogy a király megbizonyosodjon ágyneműje méregmentességéről.

 * A napenergia 1979-ben debütált a Fehér Házban. Ebben az évben ugyanis napelemeket szereltek fel az amerikai elnök hivatalos lakhelyének a tetejére.

 * Bár kezdetleges formában már korábban is létezett, a szervezett szicíliai maffia az olasz egység megteremtése után, a helyi érdekek központi hatalommal szembeni megvédése céljából jött létre az 1860-as években.

Forras : itt...

2019. augusztus 15., csütörtök

Nőnek lenni a középkorban


Ha a középkori lovagi irodalmat olvassuk, könnyen azt hihetjük, hogy a középkorban nőnek lenni azt jelentette, hogy a hölgyeket maximális tisztelettel és hódolattal vették körül a férfiak. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk.


Ezt mondja az egyház a nőről és a házasságról

A Biblia szerint Isten a nőt a férfi oldalbordájából teremtette, ebből tehát az következik, hogy a férfi a felsőbbrendű, és az asszonyt az Úristen a férfi kedvéért teremtette. Az egyház szerint a házasságnál magasabb rendű a szűzies élet, de ha már az ember eredendően ilyen gyenge, hogy szüksége van a szexre, akkor azt már jobb a házasságon belül gyakorolni. Persze kizárólag csak gyereknemzés céljából. Szent Ágoston szerint a nemzéshez nem vezető szexuális kapcsolat paráznaság, és meggyónásra való bűn. Persze azért voltak realistább szentek is. Firenzei Szent Antal például azokat az asszonyokat ostorozta prédikációiban, akik hosszan piszmogtak az éjszakai imájukkal, csakhogy elkerüljék házastársi kötelességeik teljesítését.


Házassági törvények

A törvények szerint a házasság alsó korhatára lányok esetében 12, fiúk esetében pedig 14 éves kor volt. A házassági ceremónia több részből állt: először tárgyalások zajlottak a családok között, majd következett az eljegyzés, a házasulandók kihirdetése a templomban, végül a házassági szertartás a templomkapuban.

3 héttel az esküvő előtt a templom ajtajában kihirdették a jövendő házasságkötést, hogy ha valakinek tudomása van valamelyik fél házasságáról, vagy a felek egymással való rokonságáról, akkor még időben szólhasson. Törvények tiltották ugyanis, hogy vérrokonok házasodjanak össze negyedik fokig. A házasság megkötéséhez nem a menyasszony, hanem annak apja, fivére adta a beleegyezését. Bár az egyház kizárólag a házasulandó felek önkéntes beleegyezése esetén érvényesítette a házasságot, tudjuk, hogy a legtöbb esetben a lányokat hozzákényszerítették ahhoz a férfihoz, akit az apjuk kiválasztott számukra. A lány ugyanis szigorú engedelmességgel tartozott az apjának, aki engedetlenség esetén keményen megfenyíthette (megverhette..), és amúgy sem volt sok esélye egy családból kitagadott lánynak arra, hogy tisztességesen megéljen. Tehát a vagyonos családok lányai hozzámentek ahhoz a férfihoz, akit az apjuk kiválasztott számukra.

Persze azért volt egy kiskapu a szerelmesek számára. Az egyház ugyanis elismerte azt a házasságot, amelyet a jegyespár tanúk jelenlétében vagy akár anélkül kölcsönös megegyezéssel kötött. Ha senki nem fellebbezett a házasság ellen, az ifjú házasokat nem büntették, és egyházi szertartásra sem kényszerítették őket. Sőt, akkor is érvényesnek tartották a házasságot, ha a szülők akarata ellenére köttetett, és az egyház ebben az esetben sem engedélyezte a válást.

Maga a házasságkötés rendszerint a templom ajtajában történt. A jegyespár kifejezte házasulási szándékát, és egymásra ruházta a házasság szentségét. Szavatolták a hozományokat, majd a pár belépett a templomba, hogy részt vegyenek a nászmisén. Utána pedig következhetett a lakodalom.

A válást az egyház csak nagyon ritkán engedélyezte. Például akkor, ha kiderült hogy a pár tagjai vérrokonok, egyikük már házas, esetleg ha a férj impotenciája miatt nem hálták el a házasságot. Nem véletlen, hogy a királyi nászéjszakák gyakran az udvar és a család jelenlétében zajlottak. Egyrészt meg kellett győződni arról, hogy a menyasszony szűz, másrészt pedig arról, hogy valóban megtörtént a házasság elhálása, és érvényes lett a frigy.


A férjes asszonyok helyzete

A házasságkötés pillanatától kezdve a nő új ura a férje lett, és mindenben engedelmeskednie kellett neki. A korabeli jogtudósok részletesen taglalták azokat az eszközöket is, amelyekkel a férj engedelmességre bírhatta a feleségét. Egy 14. századi flandriai törvénykönyv szerint a férj verheti a feleségét, "melegítheti lábát az asszony vérében". Ha ezek után a feleség felépül, a férj nem hágta át a törvényt.

A házasság alatt a férj kezelte a közös vagyont, a feleségnek nem volt joga eladni, elzálogosítani, elcserélni a saját tulajdonát sem. Férjezett asszony nem köthetett szerződést, nem vehetett fel kölcsönt, nem indíthatott pert férje beleegyezése nélkül.


Az özvegyek helyzete

Az özvegyek a házas nőknél egy fokkal kedvezőbb helyzetben voltak. Az egyház védelmét élvezték, mert az elnyomottakhoz sorolták őket, hiszen a "védelmező" férjük meghalt. Sokan közülük újra megházasodtak, sajnos a többségük nem önszántából. A hűbérurak olykor belekényszerítették a nemes özvegyasszonyokat az újabb házasságba, és ugyanígy jártak a parasztok is, akiket az uruk kényszerített ismét házasságra, hogy legyen aki gondot visel a földre.

Ugyanakkor aki tehette, inkább özvegy maradt, ugyanis az anyagi biztonságban élő özvegyasszony több szabadságot élvezett mint bármelyik nő a középkorban. Aki megözvegyült, annak nem kellett többé más akaratának alávetnie magát, így nagyfokú önállóságot élvezett. Például kiskorú gyermekei gyámjaként kezelhette a családi vagyont is.


Anyának lenni

A középkorban anyának lenni nem jelentett különösebb értéket. A gyerek világra hozása csak azért fontos, hogy megtaníthassák nekik Isten tiszteletét. Sem a Mária-tisztelet, sem az nőt piedesztálra emelő udvari költészet nem tulajdonított különösebb jelentőséget annak, hogy egy nő anya is volt egyben. A kortárs irodalom szinte kivétel nélkül a feleség férje iránti kötelességeit hangsúlyozza, nem pedig a gyermek gondozásának kötelezettségét. Egyes irodalmi művek úgy beszélnek a rossz anyákról, mint akik direkt azzal bosszantják a férjüket, hogy hagyják sírni a gyereket éjszaka.

Hogy mi az oka az anyaszerep ilyen elutasításának? A válasz leginkább a középkori ember gyermekek iránti attitűdjében keresendő. A középkorban a gyereknek szinte egyáltalán nem volt helye a társadalomban. Ha a gyerekek életben maradtak, megélték a felnőttkort, akkor részt vehettek a közös családi vállalkozásokban, és újabb munkáskezet jelentettek. Egy didaktikus mű szerzője így írt a szülőknek: "Ha vannak gyermekeid, teljen bennük kedved, és neveld őket rendesen. Ha meghalnak kiskorukban, fogadd el a sorsodat. Ne keseregj, ne bánkódj túlzottan. Gondolj arra, mennyi törődést kíméled meg magadat!"

Valószínű, hogy a szülők magukat is védték a magas gyerekhalandóság okozta fájdalom ellen azzal, hogy érzelmileg távol tartották magukat gyermekeiktől. A kisgyermekek iránti hozzáállás a középkor végétől kezdett csak lassan, óvatosan változni.

Forras : itt...

Lenin nőügyei, amiről a szocializmusban nem beszéltek


A szocializmus évei alatt Leninről csak a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel lehetett írni. Fel sem merült senkiben, hogy a nagy vezér magánéletét firtassa. Pedig lett volna mit! Vlagyimir Iljics - a szocialista erkölccsel össze nem egyeztethető módon - két nővel élt együtt. Egyszerre. Hármasban.


Nagyezsda, a hivatalos feleség

Köztudott, hogy Vlagyimir Iljics felesége Nagyezsda Krupszkaja volt. A fiatal lány igen korán Lenin rajongói köréhez tartozott. Amikor a férfit három évre Szibériába száműzik, a Nágya egyszer csak váratlanul megjelenik nála. Lenin épp egy vadászatról tért haza, amikor a parasztházban bérelt szobája ablakában fényt lát. Azt hiszi, hogy betörők dolgoznak nála, ám - meglepetésére - Nágyát találja a szobában. A fiatal lányt - ugyanabban az ügyben, mint Lenint - szintén elítélték és száműzték, ám ő kérvényezte, hogy Vlagyimirral együtt tölthesse a száműzetés éveit. Nágya azzal a feltétellel kapott utazási engedély, hogy Szibériában férjhez megy. A lány anyjával együtt érkezett meg Leninhez, aki kész helyzet elé állítva beleegyezik a házasságba.

Nagyezsda tipikus szláv nő világos szemekkel és hajjal. Nem egy kimondott szépség. Puritán módon öltözött szikár tanítónő, aki idősebbnek tűnik a koránál, ráadásul Basedow-kórban szenved, amelynek jellegzetes tünetei a dülledt szemek, a testsúlyproblémák és időnként pszichés zavarok. Leninre nincs túl nagy hatással, de a nő kitartása, hűsége, ragaszkodása meghatja Vlagyimirt. Mézesheteiket a jeges tundrán töltik. A szexuális kapcsolatukat megöli Szibéria, ráadásul az asszony betegsége miatt gyermekük sem születik, de életre-halálra szóló cinkosság alakul ki kettőjük között. Lenin soha többé nem akar megválni a nőtől, aki hajlandó volt utánajönni a száműzetésbe.


Az utazó házaspár

A száműzetés letelte után a házaspár Nyugat-Európába megy: Svájcban majd Párizsban laknak. Nágya Vlagyimir jobbkeze, a feladatok nagy részét átvállalva segíti férje tevékenységét. Nagyezsda újságot alapít Munkásnő címmel. Célja, hogy ráébressze a nőket, hogyan élhetnek teljesebb életet. Lapjában a marxista tanok mellett helyet kapnak életvezetési tanácsok, lakberendezési és gyereknevelési ötletek, a legújabb frizura- és sminktrendek is. A lap meglepő módon hamar népszerűvé válik. Leninnel kettesben egyetlen témájuk:a forradalom.

A másik nő

Párizsban tűnik fel az életükben Inessza Armand. A hölgy házas, férje Alexander Armand igen sok mindent eltűr. Például azt, hogy a felesége halálosan beleszeret és viszonyt folytat Vlagyimir Armanddal - Alexander testvérével. A férj még arra is hajlandó, hogy a házát öccse és a felesége rendelkezésére bocsátja. Vlagyimir azonban hamarosan meghal tbc-ben, és Inessza Párizsban bánkódik utána - egészen addig, míg meg nem ismeri Vlagyimir Iljics Lenint. A marxista vezér figyelmét azonnal felkelti a melankolikus, előkelő benyomást keltő hölgy, aki a magabiztosságával első pillantásra magába bolondítja. Lenin már aznap este randevúzni hívja. Inessza hamarosan Leninék közelébe költözik két gyerekével, sőt Nágya és Inessza is megismerkednek. A két nő között féltékenység helyett barátság szövődik: ugyanabban az ügyben hisznek, és ugyanazt a férfit szeretik. A Lenin körül ellátott feladatok egy életre összekötik őket. Nágya intézi az oroszországi aktivistákkal folytatott levelezést, a több nyelven beszélő Inessza pedig az Európa-szerte működő kommunista csoportokkal tartja a kapcsolatot. Nágya sokat törődik Inessza gyermekeivel is.


Hármasban

Bár Nágya 1911-ben felajánlja Leninnek, hogy félreáll, a férje nem hagyja elmenni. Nágya pótolhatatlan az életében, ismeri minden rezdülését, közös az ideológiai meggyőződésük. Lenin számára ő a biztos háttér, Inessza inkább a férfi hiúságát legyezgeti, és legelemibb vágyait elégíti ki. Vlagyimir meggyőzi Nágyát, hogy élete végéig mellette marad, a felesége cserében fogadja el férje szeretőjét. Ettől kezdve hat évig élnek szerelmi háromszögben. Később együtt költöznek Krakkóba, majd ismét vissza Svájcba, és együtt szállnak fel 1917 tavaszán arra a bizonyos leplombált vasúti kocsira, ami visszaszállítja őket Oroszországba. Lenin ragaszkodott hozzá, hogy mindkét asszonya vele legyen, amikor a forradalom élére áll. Együtt élnek a Kreml falai között is, miközben a Szovjetunió megalakításán fáradoznak.

Az 1920-as években mindannyian betegeskednek. Nágya folyamatosan küzd az alapbetegségével, Lenint egy merényletben megsebesítik, amiből nemigen épül fel, Inessza pedig belefárad a politikai munkába, és az idegkimerültség jelei mutatkoznak rajta. Lenin Szocsiba küldi pihenni a nőt, ahol az kolerában megbetegszik és meghal 1920 őszén. Lenin összeroppan, Nágya és Inessza férje, Alexander is mélyen gyászol.

Nágya és Sztálin

1921 májusában Lenin agyvérzést kap. Betegsége idején titkárnők hada segíti a munkáját. Amikor már érzi, hogy közel a vég, levelet diktál a kongresszusnak, afféle politikai végrendeletet, amelyben kifejti: "Főtitkárként Sztálin elvtárs roppant hatalmat összpontosít a kezében, és nem vagyok biztos benne, hogy hatalmával kellő körültekintéssel bánik. Azt javaslom az elvtársaknak, hogy távolítsák el a posztjáról." A levelet Lenin halála esetén kizárólag Nagyezsda bonthatja fel, de Sztálin felesége - Lenin titkáraként - tökéletesen tisztában volt a végrendelet tartalmával. Valamit kezdhetett az információkkal, mert Sztálin hamarosan Nágya tudtára adta, hogy mire számíthat a férje halála után. Nem csak azzal fenyegeti, hogy bíróság elé citálja, de azt is felveti, hogy ha nem húzza meg magát, akkor az utókor számára Leninnek egy másik özvegyet kreál. Végül ott és akkor nem lett ebből az összetűzésből botrány, ám 1938-ban a tömeges kivégzések idején , amikor Nagyezsda a régi elvtársak számára kegyelmet kér, Sztálin ordítva távolíttatja el az irodájából, majd 1939 februárjában, amikor Nágya a 70. születésnapját ünnepli, Sztálin tortát küld neki. Az este folyamán Nágya görcsöl, a tünetei mérgezésre utalnak, és másnap reggelre meghal. A temetésen Sztálin viszi a hamvait tartalmazó urnát...

Forras : itt...

Roosevelt különös házassága


Vannak házasságok, amelyek megváltoztatják a világot. Ilyen volt Franklin és Eleanor Roosevelt házassága is, annak ellenére, hogy mindketten nagyon boldogtalanok voltak ebben a kapcsolatban.


„Aki csak egyszer is látta, ahogy Eleanor Roosevelt leült a férjével szemben, mélyem a szemébe nézett, és azt mondta: „Franklin, szerintem most azt kellene tenned, hogy…, „Franklin, szerintem ezt nem teheted meg…”, az sosem fogja elfelejteni ezt az élményt. Nem is sejthetjük, hányszor és milyen mértékben szabott új irányt az amerikai kormányzatnak Eleanor határozott közbenjárása.”

A gyerekkor

Mindketten gazdag, előkelő családból származtak. Franklint arra készítették fel, hogy gondtalan életet éljen. Iskolái végeztével bámulatosan magabiztos emberként lépett ki a világba, aki személyes bájával és kifogástalan modorával játszva nyerte meg magának az embereket. Bár már fiatalon is olyan áthatolhatatlan védfallal vette körül magát, hogy senki nem láthatott bele a gondolataiba, az érzéseibe meg pláne nem.

 Ezzel szemben Eleanor gyerekkora veszteségek sorozat volt. Saját bevallása szerint egész gyerekkorában figyelemre és kedvességre vágyott. Anyjától, aki meghalt, amikor ő 8 éves lett, egyiket sem kapta meg. Két év múlva az apja is meghalt, és valóságos megváltásként élte meg a kislány, hogy a nagymama „uralma” alól bentlakásos iskolába került.

A találkozás

Amikor Franklin egy vonaton véletlenül összefutott Eleanorral, már egy magas, kecses, elképesztően értelmes nővel találkozott. Persze Franklin anyja mindent elkövetett, hogy elválassza egymástól a szerelmeseket, mert úgy érezte, hogy a fiatal fruska elragadja tőle a fiacskáját. Franklin természetétől teljesen idegen volt, hogy szembehelyezkedjen az anyjával. Így esett, hogy a fiatal pár pénzügyeit az anya kezelte, sőt ő vásárolt nekik egy házat közvetlenül a sajátja mellett. Eleanor soha nem is érezte magát otthon ebben a lakásban, annak ellenére, hogy időközben öt gyereket szült. Ráadásul az udvarlási időszak is véget ért, és Franklin többé már nem tudta megosztani az érzelmeit a feleségével, sőt nem is értette, hogy Eleanornak mi szüksége lenne erre. Egyre jobban nyilvánvalóvá váltak a kettejük közötti különbségek is: Eleanor képtelen volt önfeledten szórakozni, míg Franklinnek lételeme volt a szórakozás. Imádott udvarolni, és jól érezte magát vidám hölgyek társaságában, és nemigen tudott részt venni Eleanor mély és őszinte beszélgetéseiben.


A szerető

1918-ban Eleanor rádöbbent, hogy nem ő az egyetlen nő a férje életében. Egy köteg szerelmeslevelet talált a férje holmijai között. Az különösen lesújtotta, hogy a leveleket az ő titkárnője, Lucy Mercer írta. Ez a csalódás Eleanor egész lényét megváltoztatta, és ettől kezdve soha többé nem engedte át magát a szerelemnek. Beleegyezett ugyan, hogy Franklinnel marad a férje politikai karrierje érdekében, ha a férje megesküszik, hogy soha többé nem találkozik Lucy-vel. A házasságuk tehát hagyományos értelemben 1918-ban véget ért. Ettől kezdve valami egészen furcsa távolságtartó, de mégis mély kötődés tartotta őket össze. Eleanor nem érezte többé kötelességének, hogy jó feleség legyen, így aztán belevetette magát a politikába, és ettől kezdve ez tartotta őket össze. Minden erejét konkrét ügyeknek szentelte: a lakáskérdésnek, a gyerekmunka visszaszorításának, és ezzel kivívta férje tiszteletét. Házasságuk megbicsaklása a család titka maradt. Eleanor ettől kezdve minden érzelmét a barátai felé fordította, és nagyon szoros, mély kapcsolatot alakította ki egyes emberekkel. Nem tudjuk, hogy ezekkel a barátokkal aztán milyen közelségig merészkedett, de a levelezése nagyon mély érzelmekről tanúskodik.

A betegség

1921 nyarán ismét fordult egyet az életük. Franklin elment a gyerekeivel vitorlázni, és úszott egyet a jeges óceánban. Ágynak dőlt, és soha többé nem állt fel. Gyerekparalízise újulhatott ki, mert lebénult a lába. Eleanor hetekig, hónapokig ápolta, fürdette, segítette a szükségletei elvégzésében. És ő volt az, aki támogatta a férjét abban is, hogy visszatérjen a politikába. Eleanor magára vállalta, hogy ő lesz a „szeme, füle, lába”, és mindent elkövetett, hogy előkészítse férje visszatérését. Franklin pedig minden erejével azon dolgozott, hogy béna lábát ismét mozgásra kényszerítse. A korabeli sajtó szemet hunyt az elnök bénasága felett, és amerikaiak milliói nem is tudtak arról, hogy egy járni képtelen elnök vezeti az országot.

A betegség sem hozta azonban közelebb őket egymáshoz. Eleanor vett egy szerény kőházat, és elköltözött, de a politikában továbbra is társak maradtak. Franklin pedig talált valakit, aki betöltötte a felesége által hagyott űrt: Missy LeHand-et, aki lassanként „nem hivatalos feleséggé” vált. Vele lehetett bolondozni, és rajongásig szerette az elnököt. Folyton körülvette a gondoskodásával, és úgy anyáskodott fölötte, úgy istenítette, ahogy arra Eleanor soha nem lett volna képes. A történészek és a családtagok soha nem jutottak egyezségre, hogy vajon „elhálták-e a házasságot”.

Mivel Franklin nemigen titkolta ezt a kapcsolatot, Eleanor is tisztában volt vele, hogy milyen viszony fűzi a férjét a „titkárnőjéhez”. Ekkorra azonban már annyira eltávolodott Franklintől, hogy nem zavarta többé ez a kapcsolat. Azért tegyük hozzá, hogy Missy is nagyon ügyelt rá, hogy ne haragítsa magára a törvényes feleséget.


Az elnök halála

Negyven évnyi szeretet, csalódás, beletörődés és megszokás után, utolsó közösen töltött évükben Franklin és Eleanor testileg és érzelmileg is távolabb állt egymástól, mint valaha. Franklin halálos beteg volt, és a felesége ezt nem akarta, vagy nem tudta tudomásul venni. Különös, hogy az annyira érzékeny Eleanor mennyire közönyösen nézte férje hanyatló egészségét. 1942-ben Missy is lebénult egy agyvérzés következtében, és a világháború éveiben Franklin nagyon magányossá vált. Ekkor tér vissza Lucy az elnök életébe a legnagyobb titokban. Ő az, aki az utolsó években gondoskodott a nagybeteg férfiről. Roosevelt nem érte meg a világháború végét: 1944. december 2-án meghalt. Eleanor 16 évvel élte túl. Ő haláláig folytatta harcát az igazságért és az emberi jogokért.

Forras : itt...

Így házasodtak a régi Magyarországon


A mai szinglik bizony néha vágyakozva gondolnak vissza azokra az időkre, amikor a házasság természetes állapot volt, és minden rokon, ismerős azon igyekezett, hogy kiházasítsa az eladósorba került lányt. Abba viszont ritkán gondolnak bele, hogy a 16-17.században a lányok jövendőbelijét az apjuk választotta ki a neki tetsző – leginkább vagyoni, rangbéli – szempontok alapján.


A 16-17. századi Magyarországon a természetes állapot az volt, hogy az ember házas. Amint nemzőképes korba léptek a lányok, már „eladónak” számítottak. Ez általában 13-14 éves koruk körül következett be, a fiúk esetében pedig 14 éves koruk után. Kisgyerekeket – bár a középkorban a királyi családoknál van erre példa – csak nagyon kivételes esetben, főként arisztokrata családokban házasítottak össze. Ez már csak azért is fontos volt, mert a házasságkötés az elhálástól számított házasságnak.

Házassági szabályok

Az életkorral kapcsolatban volt még egy szabály: általában egykorúakat szoktak összeházasítani, csak nagyon kivételes esetekben került sor arra, hogy a házaspár tagjai között nagy volt a korkülönbség, ez inkább csak a második, harmadik házasságok esetében következett be. Azért azt tegyük hozzá, hogy a fiatalság nagy érték volt, és a férfiak már az első házasságuktól kezdve törekedtek arra, hogy fiatal asszonyt szerezzenek. A nők pedig a második házasságuktól kezdve igyekeztek maguknál fiatalabb férfit keresni. Például Losonczy Anna, Balassi nagy szerelme először magánál jóval idősebb emberhez ment hozzá, viszont a harmadik férje már 15 évvel fiatalabb volt nála.

Igen fontos szabály volt, hogy rokonok negyedízig nem házasodhattak egymással, mert ez vérfertőzésnek számított. Ez kisebb falvak esetében nagy gond volt, mert ott mindenki mindenkivel rokonságban állt, és arisztokrata körökben is nehézzé tette néha a választást.

Társkeresés

Nehogy azt hidd, hogy ez akkoriban sokkal könnyebb volt! Az persze könnyebbséget jelentett, hogy férfiak, nők akkoriban sokkal több időt töltöttek együtt, mivel az életük egy nagy közös térben zajlott. Kisgyerekként fiúk, lányok együtt játszottak, együtt vonultak a templomba, együtt dolgoztak a fonóban, táncoltak a mulatságokon. Ha elhagyták a falut, ezt csoportosan tették, együtt mentek a szomszédos vásárba, és a falu egyetlen közös kútjánál is minduntalan összefutottak. Arisztokraták pedig sok időt töltöttek együtt lakodalmakon, bálokon, a királyi udvarban és a fürdőre járás alkalmával. Találkozásra, ismerkedésre tehát bőven volt lehetőségük. Ráadásul amint nagyobbacskák lettek, az egész rokonság és ismerősi kör nekik keresett párt. Arisztokrata körökben például végtelenül szerettek erről levelezni, párt ajánlani egymás gyerekeinek.


Szerelem vagy érdek?

Szerencsés volt az, aki előbb beleszeretett a párjába, aztán engedték őket összeházasodni. A sorrend általában fordított volt. A szülők kiválasztották a jövendőbelit, aztán a pár tagjainak az évek alatt volt idejük megszeretni egymást. Arisztokraták, királyok esetében az ifjú párnak, ha az egyik fél távoli országból érkezett, csak néhány nap állt rendelkezésére, hogy megismerjék egymást. Ilyenkor akár két-három napos ismeretség után megköttetett a házasság, amit bizony el kellett hálni a tizenéves gyerekeknek…

Azért azt mindenképp meg kell jegyezni, hogy ennek ellenére a házaspárok a legtöbb esetben tényleg megszerették egymást, és a norma a jó házasság volt. Elítélendőnek tartották, ha egy férj verte a feleségét, vagy rosszul bánt vele. Nagyon sok olyan korabeli feljegyzés maradt ránk, amelyben a feleségek mindent megtettek a férjük fogságból való kiváltásért, és olyan levelek is fennmaradtak, amelyekben a férjek feleségük egészségügyi problémáit vitatták meg az ismerőseikkel. Ez amolyan „önsegítő kör” volt, ahol ki-ki leírta a gondjait, és várta, hátha másiknak van egy jó orvosa vagy bevált gyógymódja a panaszra. Megható például Nádasdy Tamás és Kanizsay Orsolya házassága. Orsolya asszony meddő volt, és a férje, az országos gondokkal terhelt nádor szerzett neki egy orvost, aki egy olyan kenőcsöt rendelt el, amelyet a nő hüvelyébe kellett felhelyezni. A műveletet általában az orvos végezte, de ha el kellett utaznia, Nádasdy Tamás zokszó nélkül utazott haza a hadszíntérről a bécsi udvarból, az országgyűlésből, hogy a kezelést végrehajtsa. (Nádasdyék végül eredményesek voltak, 1555-ben egy kisfiúk született.)


Sok házasság

A mozaikcsalád intézménye nem mai jelenség, ebben a korban is teljesen természetes volt, csak épp máshogy alakult ki mint napjainkban. Akkoriban keveseknek adatott meg, hogy egy házastárssal öregedjenek meg. Teljesen normálisnak és általános gyakorlatnak számított, hogy valaki akár három házasságot is kötött, mert a párja kihalt mellőle. Ez persze örök témát adott a korabeli prédikátoroknak: vajon ki kinek lesz a házastársa a túlvilágon…

Az özvegységet átmeneti állapotnak tartották, és csak a nagyon idős emberek maradtak tudatosan özvegyek. A házassági piacról nem volt szokás önként távozni.

Forras : itt...

Így éltek az Amerikába kivándorló magyarok



A XIX-XX. század fordulóján egymillió honfitársunk hagyta el a Monarchiát, hogy boldogulását Amerikában keresse. Angolul nem tudó zsellérek, cselédek az utolsó fillérjeiket összekuporgatva vonat- és hajójegyet váltottak, és elindultak egy ismeretlen világba. Az álmok azonban igen messze álltak a valóságtól. Már az utazás is gyötrelmes volt, az Egyesült Államok földjére lépni pedig akkoriban is tortúrát jelentett. A magyarok többsége gyárakban, bányákban kezdett dolgozni, kényelmetlen, szűkös lakhatási körülmények között. A többség kitartó munkával, állhatatossággal mégis megtalálta a számításait. Aki meg nem, az szégyenszemre visszavándorolt az óhazába.


Tömeges kivándorlás

1895 és 1920 között 1 millió 200 ezer magyar kivándorló lépett Amerika földjére. Ekkorra már bezárult a "nyugati határ", nem volt több elfoglalni való szabad föld, az új bevándorlók bányatelepekre, nagyvárosokba özönlöttek. Nagy magyarlakta központok (hunky plézek) jöttek létre New Yorkban, New Jerseyben, Pennsylvaniában, Ohióban. Amerikai nagyiparosok Európából próbálták megoldani a munkaerőhiányt: ügynökhálózatokat hoztak létre, sokszor hajórakomány-számra hozták át az embereket - gyakran magyarokat - a sztrájkok letörésére. Nem csoda hát, ha a "tősgyökeres" amerikaiak (akiknek a nagyszülei alig néhány évtizede vándoroltak be) veszélyt láttak a jövevényekben, és igen ellenségesen viselkedtek a magyarokkal szemben. A civilizálatlannak becsmérelt és társadalmilag veszedelmesnek bélyegzett új bevándorlók gyanakvással, diszkriminációval, sőt durva erőszakkal találkoztak. Elvárták tőlük, hogy minél előbb tanuljanak meg angolul és gyorsan asszimilálódjanak.

A magyar kormányzat igen lassan reagált a fokozódó kivándorlásra. Először a toborzóügynökök tevékenységét tiltották be, az ún. Amerikai akció keretében a kormány megpróbálta hazacsábítani a magyarokat - igen kicsi sikerrel. Ha megtiltani, megakadályozni nem is tudták a kivándorlást, legalább az 1903-as Kivándorlási Törvénnyel igyekeztek megfelelő kereteket adni a jelenségnek. A törvény megtiltotta a kivándorlás propagálását, és a kivándorlókat arra ösztönözték, hogy Fiume felé hagyják el az országot. Feltehetően sokakat épp a törvény indított arra, hogy távozzanak az országból, hiszen most már saját kormányzatuk oltalma alatt hagyhatták el a Monarchiát, amennyiben olyan hajózási társaságok hajóin utaznak, amelyeket szerződés kötelezett az utasokkal való megfelelő bánásmódra.


Úton Álomországba

A legtöbb kivándorlónak tehát először vonattal el kellett jutnia Fiumébe. Sokukat tolvajok, zsebmetszők már a vonaton kiraboltak, vagy a tőlük megtudott adatok alapján táviratilag - a nevükben - pénzt csikartak ki az otthon maradottaktól. De csalódás várt azokra is, akiktől az ügynökök otthon elvették az előleget, ám Fiumében kiderült, hogy a hajó megtelt, a pórul járt szerencsétlennek 2-3 hetet kellett várakoznia a következő hajóra. Kosztot, kvártélyt kellett kerítenie, és nem egyszer azt a pénzét élte fel, amelyet Amerikában a beutazáskor fel kellett volna mutatnia. Sokan a szabad ég alatt aludtak, éheztek, mire nagy nehezen felkerültek a Cunard Line valamelyik hajójára. A kivándorlók véget nem érő hosszú sorokban kis faládával, vállukra vetett batyuval vonultak fel a hajóra, és az indulás pillanatában a fedélközben 1200 torok énekelte könnyezve: "Hazádnak rendületlenül...".

A magyarok - szegények lévén- a fedélközben kaptak szállást igen nyomorúságos körülmények között. Persze ment köztük a beszélgetés: az Amerikában járatosak jó tanácsokkal látták el az újakat. Az amerikások szívesen keverték az angolt a magyar szavakkal, mert az előkelőbbnek tetszett.

Az Újvilág kapuja: Elisz Ájlend


A fedélközben eltöltött 14-20 nap nyomorúsága után jött a bebocsátás eljárása, amelytől rettegtek az elgyötört és kimerült emberek, mert rémtörténetek keringtek arról, hogy mi vár itt rájuk. Az amerikaiak az orvosi és vámvizsgálatot Ellis Islandon végezték. Az orvosi vizsgálat igen alapos volt, különösen a fertőző trachomát próbálták kiszűrni azzal, hogy minden belépőnek kifordították az alsó szemhéját. Akit betegnek találtak, azt elkülönítették, karanténba zárták, aki egészségesnek találtatott, az mehetett tovább a hosszú csőkorlátokkal elválasztott 22 járat valamelyikébe, és araszolhatott a bevándorlási tisztviselő elé. Itt már a legtöbb esetben magyar nyelvű tolmácsok segítségével ment a kérdezősködés. Aki megfelelt, beléphetett az Egyesült Államokba, és mehetett pénzt váltani, vonatjegyet venni. Ellist Islandot a bevándorlók a Könnyek szigetének is nevezték, mert sokakat innen fordítottak vissza.
A szerencsétleneknek, akik egy élet megtakarítását költötték az utazásra,  innen kellett visszafordulniuk. Akiket nem engedtek be az országba, azokat gyakran hetekig tartották a szigeten, mire feltették őket egy hazafelé induló hajóra. Ilyenkor hangos, fuldokló zokogás, kétségbeesett jajveszékelés, káromkodás töltötte meg a levegőt.


A bebocsátottak viszont örömtől sugárzó arccal, mámorosan ölelkeztek a hozzátartozóikkal, és kezdődött a kérdezősködés. Évek óta nem látott hozzátartozók borultak össze. Aztán jöhetett az utazás a vonaton arra a helyre, ahol munkát ígértek nekik, és jöhetett az amerikai álomból való kijózanodás.


A valóság

A bevándorlók kivétel nélkül mindenhol a város legszegényebb negyedeiben éltek. A bányatelepeken, ahol különösen sok magyar élt, még kezdetlegesebb körülmények között éltek mint a városokban. A sebtiben összetákolt fakunyhókat átjárta a huzat, beesett az eső. A szegényes étrend pedig fogékonnyá tett őket mindenféle betegségek iránt. A hunky plézek - magyar telepek lakói kizárólag szegény munkások voltak, túlnyomórészt egykori parasztok. Az amerikai világtól elzárva éltek, maguk között. Magyar nyelvű szállásadók, boltosok, fűszeresek, cipészek és szabók között. Nem csoda hát, ha a többség egyáltalán nem tanult meg angolul. Bár a magyar nyelvű lapjaik folyamatosan biztatták őket a nyelvtanulásra, sőt a magyar egyesületek nyelvtanfolyamokat is szerveztek, a többség valami furcsa keveréknyelven, hunglishul beszélt. Aki angol nyelvű környezetben dolgozott, az felszedte a munkához szükséges angol kifejezéseket, de ebből legfeljebb valami konyhaangol lett. Ráadásul sokan csak átmenetinek szánták az itt tartózkodásukat, nem tartották szükségesnek, hogy megtanulják a nyelvet, egyébként pedig a lakóhelyükön kiválóan elboldogultak magyarul is. A mégis felszedett angol szavakat viszont elkezdték belekeverni a hétköznapi nyelvükbe. Így lett például a lakóhelyül szolgáló bourd house-ból burdos ház, a factory-ból fektri, a mine-ból (bánya) majna.


Élet a burdban

Az iparvállalatok átmeneti szállásokon, a "burdosházakban" szállásolták el a munkásaikat: többnyire egyedülálló vagy családjuk nélkül érkezett férfiakat. Ezek sietve összetákolt faházak voltak, néhány apró szobával. Egy szobát lakott a burdosgazda a feleségével és családjával. Ők voltak azok, akik vállalták - maguk is bérlőként -, hogy gondot viselnek egy-egy házra. Ők szedték be a szállás, ellátás díját, az asszony (miszisz) főzött, mosott, takarított, varrt a férfiakra. Mivel a burdosgazda a legtöbb esetben maga is dolgozott, a ház fenntartásának gondja a burdosasszonyé volt. Soha véget nem érő nehéz robot volt ez, ráadásul ott volt a sok kiéhezett férfi, akik az ő kegyeit keresték. Számtalanszor megesett, hogy a burdosasszony a szeretője lett egyik vagy akár több lakójának, a férj pedig kényszerűségből szemet hunyt a dolog felett, ha nem akarta veszélyeztetni a megélhetését. Persze sokszor verekedés, gyilkosság is kerekedett ezekből az ügyekből.

Ahogy egyre több hátrahagyott feleség és gyerek csatlakozott a kivándorolt családapához, és egyre több férfi alapított családot, egyre kevésbé volt szükség a burdosházakra, és a világháború után megszűnt ez az "intézmény".


Munka a fektriben és a majnában

Ha ennyire nehéz és nyomorult körülmények között éltek, akkor miért érte meg nekik kint maradni? Azért, mert a kivándorlók itt többet kerestek és jobban, olcsóbban éltek mint otthon, sőt az ügyesebbje még meg is tudott takarítani valamicskét. Bár az amerikai átlaghoz képest csúnyán kihasználták a magyar vendégmunkásokat, és kisebb bért is adtak nekik, mint amerikai társaiknak, ez még mindig több volt mint amennyit itthon kereshettek volna. Ráadásul míg otthon csak hetente egyszer jutott hús az asztalukra, itt naponta jóllakhattak, kedvükre sörözhettek és wiskyzhettek.

A munkakörülmények azonban gyalázatosak voltak. Ők kapták a legalacsonyabb bért, nekik volt a leghosszabb munkaidejük, és ők végezték a legveszélyesebb munkákat. Nemegyszer 50-60 órát is dolgoztak hetente balesetveszélyes körülmények között. Az egész iparosodott világban az amerikai iparban volt a legmagasabb az üzemi balesetek száma, és nem járt kártérítés a sérülések, halálesetek után. Még ennél is rosszabb körülmények között dolgoztak a bányában (majnában) dolgozók. A veszély itt még nagyobb volt, rengeteg baleset történt, ráadásul lakhatás szempontjából itt teljesen ki voltak szolgáltatva a bányatársaságnak. A bányatelepeken gyakran nem volt iható víz, vagy messziről kellett hordani, a helyi boltban pedig a bányatársaság által megszabott magas áron vehettek élelmiszert.

Sokan mégis maradtak, letelepedtek, megéltek. Tetszett nekik a amerikai egyenlőség, hogy szabadon dönthettek, szbadon választhattak munkahelyet. Az ügyesebbek pénzt gyűjtöttek, kivitették a családjukat, vagy éppen hazatértek, és házat, földet vettek a szülőfalujukban. A kivándorló generáció azonban lelkében magyar maradt, és életük végéig honvággyal küzdöttek. És bár mindent elkövettek, hogy a magyarságtudatot elültessék gyerekeik lelkében, azok már angol nyelvűek lettek, és többségük amerikainak érezte magát.

Forras : itt...

2019. július 27., szombat

Dauer és bubifrizura – képes utazás a fodrászatok világába



"Vas és víz, hajfestés, ondolálás, szőkítés, tartós dauer, jótállással" – hirdette 1942-ben Szijártó Gyula „úri és hölgy fodrászmester” műhelyén olvasható felirat. A 20. század eleje óta számos frizura-divat hullám söpört végig Magyarországon, amelyek közül némelyiken manapság már csak mosolygunk. Képes körutazás a frizőrök világában a Fortepan képei segítségével.

Holcsek József borbély- és fodrászműhelye (1927)

Petőfi Sándor utca 16. Princesse Fodrászszalon

Fodrászok az üzlet előtt Dombóváron (1934)

Úri és női fodrász 1939-ből

Széleskörű szolgáltatást nyújtó fodrászat 1942-ben

Hajvágás 1956-ban

Mester utca. A kép a Mester utca 18. sz. házban lévő fodrászatból készült, szemben a Mester utca 5. sz. ház látható (1957)

Fodrászat 1959-ben

Nők a burák alatt (1960)

Feltehetően róla mintázták Gedeon bácsit (1960)

Férfi fodrászat 1961-ben

Ritkás hajú úriember a fodrásznál 1961-ben

Vidám fodrász hölgy 1961-ből

Fodrászat-kozmetika 1962-ből

„A nők öröme” – hirdeti a plakát (1963)

Így jó is lesz, köszönöm!” – rendhagyó hajviselet 1963-ból

Fodrászverseny 1967-ben

Andrássy út (Népköztársaság útja) 45., Sport Fodrászat (1973)

Divatos frizura 1973-ból

Kisfiú a fodrásznál 1980-ban

Forras : itt...