2019. június 18., kedd

5 rejtélyes eset, amely bizonyítja, hogy az ikrek között különös kapcsolat van


A Földön élő kb. százmillió ikerpár több mint harmada egypetéjű. Ez azt jelenti, hogy genetikai állományuk teljesen azonos, fizikai adottságaik is rendkívül hasonlóak.


1. A vonatbaleset
1948 nyarán, egy szombat délután 4 óra 35 perckor Alice Lambe gépírónő hirtelen heves lökést érzett teste bal oldalán, melyet éles, szúró fájdalom és sokkos állapot követett. A nő éppen Springfield-i otthonában olvasott, amikor ez a láthatatlan ütés kilökte a székből, és mielőtt eszméletét vesztette volna, ennyit tudott odakiáltani édesapjának: „Valami történte Dianne-nal!”.

Dianne, az egypetéjű ikertestvére ezt a napot a 110 km-re lévő St. Louisban töltötte. Pontosan 4 óra 35 perckor a vonat, amelyen éppen hazafelé tartott, kisiklott.

Dianne átrepült a kocsin, és egyenesen a bal oldalára zuhant. Csak a kórházban tért magához, kettős bordatörést és agyrázkódást szenvedett. A nő 3 hétig volt munkaképtelen, akár csak Alice, akinek nem akartak szűnni a fájdalmai, így megröntgenezték. Kiderült, hogy ugyanaz a két bordája ugyanazon a helyen tört el, akárcsak ikertestvérének.

2. Furcsa sérülések, zúzódások
1975. július 21-én Nettie Porter autóbalesetet szenvedett a California-beli Roseville-ben. Ugyanakkor ikertestvére, Nita Hust 640 km-re, éppen munkahelyén, a helyi kórházban tartózkodott. Hirtelen erős fájdalmat érzett a bal lábában, és amikor feltűrte nadrágját, döbbenten látta, amint zúzódások húzódnak felfelé, teste egész bal oldalán. Még a kórházi gondnoknő is tanúja volt sérülései spontán kialakulásának, melyek pontosan megfeleltek Nettie sérüléseinek.

3. A zaklatás
Némelyik ikerpár viselkedése olyannyira hasonlatos, hogy a naiv szemlélő azt hiheti, kettejüknek egyetlen identitása, azonos személyisége van. Néha azonban ez a „kopírozási tendencia” egészen bizarr, sőt már-már baljós állapottá válik. Az egyik legmeglepőbb eset 1980-ban vált ismertté, amikor a 38 éves Chaplin ikertestvéreket, Gréta-t és Freda-t beidézte a yorki elöljáróság, és békétlenséggel, összeférhetetlen viselkedéssel vádolták meg őket.

A vád szerint már 15 éve zaklatták Mr. Ken Iveson-t, egykori szomszédjukat. Rendszeresen követték, megvárták a munkahelye előtt, durván mocskolódtak vele, és volt, hogy kézitáskájukkal meg is ütötték.

Ám ami igazán különös volt az egészben, hogy az ikrek tökéletes szinkronizációban beszéltek, különösen, ha feszültebbek, izgatottabbak voltak a kelleténél. Csak a gondos megfigyelés deríthette ki, hogy nem pont egyszerre mondanak mindent, az egyikük beszéde valójában a másodperc egy törtrészével követte a másikét.

4. Az örökbefogadott ikerpár esete
A „Jim ikrek” esetének sok és különös részlete már arra indítja az embert, hogy eltűnődjön, nem többről van-e szó a dolgok hátterében, mint véletlen egybeesésről. 1939 augusztusában Piqua-ban az öthetes, egypetéjű ikerpár két tagját két teljesen különálló család fogadta örökbe. Az örökbefogadók közül az egyik pár, Jess és Lucille Lewis Lima-ban élt, a másik, Ernest és Sarah Springer pedig 130 km-rel odébb, Dayton-ban. Mindkét házaspár abban a hitben volt, hogy a másik ikertestvér meghalt.

Amikor hat évvel később Mrs. Lewis le akarta zárni az örökbefogadási eljárást, véletlenül rájött az igazságra. Mikor ugyanis közölte, hogy a gyermeket James Edwardnak hívják, a tisztviselő ennyit mondott: „Az nem lehet, ugyanis a másik kisfiút hívják Jamesnek”.

A titokra tehát fény derült, de a fiú James maradt. James Springer abban a hitben nőtt fel, hogy testvére halott, James Lewisnek pedig fogalma sem volt arról, hol lehet az ikertestvére, és több év után elhatározta, hogy kinyomozza. Végül is a két testvér 1979 februárjában, 39 éves korukban találkozott egymással, és a kettőjük közötti szinkronitás foka egészen elképesztő volt.

Mindketten egy Larry nevű örökbefogadott testvérrel nőttek fel, szerették a matematikát, ám gyűlölték a nyelvtant, és mindkettőjüknek volt gyermekkorában egy Troy névre hallgató kutyája. Az már csak hab a tortán, hogy mindketten egy Linda nevű lányt vettek feleségül, elváltak, majd egy Betty nevű nővel kötötték újra össze az életüket.

Elsőszülött fiúkat mindketten James Alennek keresztelték, mindkét család ugyanazon a floridai tengerparton töltötte a szabadságát éveken keresztül, és mindkettőjüknek Chevrolet autója volt. A foglalkozást tekintve mindketten benzinkutasként dolgoztak, mellékállásként pedig seriff helyettesek voltak. Kényszeresen rágták a körmüket, ugyanolyan alvászavaraik, dohányzási és alkoholfogyasztásai szokásaik voltak, és ugyanazokat a szleng kifejezéseket használták.

5. Két nő esete, akik csak felnőtt korukban találkoztak
Mrs. Bridget Harrison Leicesterből és Mrs. Dorothy Lowe Burnleyből, 1979-ben fedezték fel, hogy ikrek. 1943-ban születtek Lancashire-ben, azóta külön éltek. Ám az igencsak különös, hogy mindketten ugyanabban az évben kötöttek házasságot, és az egyikük Richard Andrewnak, a másikuk pedig Andrew Richardnak keresztelte a fiát.

Bridget lánya Catherine Louise, Dorothyé pedig Karin Louise volt (csak egy rokon kedvéért keresztelték Karinnak, Dorothy igazából a Cathrine nevet szerette volna adni neki). Mindketten zongorázni tanultak, és ugyanazon szintű vizsga letétele után hagyták azt abba. Gyermekkorukban ugyanolyan kitömött játékokat gyűjtöttek, mindketten Tigernek hívták a macskájukat, és majdnem egyforma volt az esküvői ruhájuk.

Ugyanazt a parfümöt használták, és volt egy szokásuk: a hálószoba ajtaját félig nyitva hagyták. Mindketten csupán egyetlen egyszer, 1960-ban vezettek naplót, teljesen azonos gyártmányú kötetben, bejegyzéseik pedig napról napra megegyeztek. Felnőttkori találkozásuk alkalmával mindkettőjük egyik kezén 7 gyűrű, a másikon karkötő és óra volt.

Forras : itt...

Ausztrália csodás rózsaszín tava, a Hillier-tó


Felülről a távoli Hillier-tó csillogó, halvány rózsaszín felszíne úgy fest, mint a cukormáz egy hosszúkás tortán. A nagyjából 600 m széles sóstó a Middle-sziget egyik csücskén található.


A tó különleges színét, mely állandó, nem függ semmiféle környezeti változástól, 1950-ben egy tudóscsoport is tanulmányozta, akik arra számítottak, hogy sós vizében algát, például Dunaliella salinát találnak.

A nagy sótartalmú vízben ez a fajta alga vörös színezőanyagot termel, ami magyarázattal szolgál Ausztrália több rózsaszín tavának, például a tengerparton fekvő Esperance-hoz közeli tónak a színére.


A Hillier-tóból származó vízminták azonban semmilyen alga előfordulására utaló jelet nem tartalmaztak, így a tó színének okát továbbra is titok övezi.

A Middle-sziget rózsaszín taváról szóló első feljegyzés 1802-ből származik, amikor Matthew Flinders brit hajós és hidrográfus itt kötött ki Sydney-be vezető útja során.


Flinders látogatását néhány rövid életű kereskedelmi vállalkozás követte – az 1820-as és 1840-es évek között fóka- és bálnavadászok telepedtek le a szigeten, a 20. század elején pedig sót termeltek ki a tóból. A sólepárlást azonban mindössze hat évig folytatták, azóta szinte semmi sem háborítja a sziget és a rózsaszín tó rendíthetetlen nyugalmát.

Forras : itt ...

Overtoun bridge – Skócia elátkozott hídja


Létezik egy híd Skóciában, amely több mint fél évszázada szolgál helyszínéül egy sötét talánynak: miért veti magát látszólag minden ok nélkül a szakadékba sok kutya az építményről?


Számtalan magyarázat érkezett már erre a kérdésre. Egyesek a szellemvilágot sejtik a háttérben, mások a tudományhoz fordulnak válaszokért.

Egy teljesen hétköznapi birtok története

A skóciai Nyugat-Dunbartonshire-ben fekvő Overtoun-birtokban látszólag nincs semmi rendkívüli. A területet egy visszavonult ügyvéd, James White vásárolta meg 1859-ben. A férfi célja egy, a város nyüzsgésétől távol eső látványos kúria felépítése volt.

A kezdetben alig több mint három négyzetkilométeres területet hamar nyolc négyzetkilométeresre bővítette, a ház tervezésével és felépítésével pedig egy glasgow-i építészt, James Smith-et bízta meg, aki 1860-ban neki is látott a munkának.

A birtokon fekvő farmházat elbontották, hogy helyet adjanak az új épületnek. A középkori várak és reneszánsz paloták stílusát ötvöző kúria végül 1863-ban készült el teljesen, ezt azonban Smith már nem élhette meg, a munkálatokat egyik partnere fejezte be. Amikor 1884-ben a White család feje is meghalt, a birtokot fia, John White örökölte meg, aki 1891-ben be is költözött szerzeményébe.


A fiú apjához hasonlóan ambiciózus ember volt, úgy döntött, hogy tovább bővíti az amúgy sem csekély méretű telket. Ehhez első lépésben meg kellett egyeznie a szomszédos területet birtokló lelkésszel, majd egy hidat kellett építtetnie, hogy összekösse a környéken folydogáló patak által elválasztott nyugati és keleti birtokrészt.

John White 1908-ban halt meg gyermektelenül, így az ingatlant unokatestvére, Douglas White örökölte, aki 1938-ban megszabadult a területtől. Ezt követően az Overtoun-birtok számos különböző funkciót betöltött: szálláshelyként szolgált a második világégésben megsérült katonák számára, de volt kórház, és különböző keresztény szervezetek gyülekezeti helye is.

A jelenlegi tulajdonos egy Bob Hill nevű amerikai lelkipásztor, aki az épületet krízisközpontként üzemelteti hátrányos helyzetbe került fiatal nők számára.

A fent leírtakból mindenki arra következtethet, hogy egy mozgalmas történetű, ám kissé unalmas helyről van szó, ahol tulajdonképpen semmi szokatlan nem történik. Ennél azonban a kép jóval árnyaltabb.

Megmagyarázhatatlan állatöngyilkosságok

A klasszikus rémtörténetektől eltérően a sötét titkokat nem maga a ház, hanem a 15 méter magas híd rejtegeti. Az 1950-es és 60-as évektől kezdve látszólag minden ok nélkül több kutya is az építmény alatt húzódó szakadékba ugrott.


Azok a négylábúak, akik túlélték a zuhanást és visszatértek a hídra, ismét levetették magukat róla. Érdekesség, hogy maga az ugrás nem kis erőfeszítést igényel, mivel a híd kőkorlátja a kisebb, vagy öregebb állatok számára sokszor túlságosan magasnak bizonyul.

Az évtizedek során elhalálozott ebekről nincsenek pontos adatok: egyesek közel hatszáz elpusztult kutyáról beszélnek – ami nagy valószínűséggel túlzó adat – mások 50 halott ebet emlegetnek.

A legszkeptikusabban nevéhez híven a Skeptoid weboldal áll a témához. Szerkesztői szerint a beszámolók erősen túloznak és hat dokumentált eseten kívül tulajdonképpen nem igazolja semmi a legendát.

Akármi is legyen az igazság, a híd rejtélye valóságos hisztériát váltott ki a természetfeletti jelenségekben hívő emberek körében. Sokan a túlvilági démonok létezésének bizonyítékát látják a kutyák öngyilkosságában, vagy a hidat ruházzák fel gonosz személyiségjegyekkel. A babonákat táplálta egy, a hídon bekövetkezett 1994-es haláleset is: egy Kevin Moy nevű férfi meg volt győződve arról, hogy fiát a Sátán szállta meg, ezért a mélybe vetette kéthetes gyermekét, aki azonnal szörnyethalt az eséstől. Később ugyanezen a helyen az apa megpróbált végezni önmagával is.

Érdekes egybeesések

Ha hitelesnek fogadjuk el a szemtanúk történeteit, akkor több furcsa egybeesést is észrevehetünk. Az egyik, hogy az áldozattá vált ebek többsége a hosszú orrú fajtákból került ki.

Ezeket a kutyákat általában vadászatokra tenyésztik, hiszen kifinomult szaglásukkal könnyedén követik és hozzák vissza a zsákmányt.

Szintén fontos szempont, hogy a kutyák minden esetben a hídnak egy bizonyos pontját választották ki, és az időjárás is mindig tiszta volt, amikor az események bekövetkeztek.


Mivel a tudomány jelen állása szerint kizárható, hogy egy kutya szándékos öngyilkosságot kövessen el puszta depresszióból, ezért másfajta magyarázat után kellett nézni. A racionálisabb színezetű elméletek a kutyák érzékszerveire építenek, és úgy vélik, a híd alatt folydogáló patak hangja, vagy valamilyen optikai illúzió annyira megzavarja az állatokat, hogy azok az ugrást választják.

Szintén elképzelhető, hogy a magas falak, valamint a fák és bokrok sűrű lombozata miatt az ebek egyszerűen nem látják, hogy az átkelő egy mély szakadékon át vezet, a csobogás hangja pedig arra ingerli a gyanútlan állatokat, hogy megvizsgálják a falon túli zaj forrását.

Az utóbbi években egy harmadik teória is előkerült, ami ugyancsak egy kifinomult szervre, az ebek orrára alapozza nézeteit.

Nyomozás kezdődik

Az esetek felkeltették egy skót állatvédő szervezet, az SPCA(Scottish Society for the Prevention of Cruelty to Animals) figyelmét is, akik egy ismert specialistát, dr. David Sandsállatpszichológust bízták meg az eset felgöngyölítésével.

A nyomozómunka kísérletsorozat formájában öltött testet. Az első vizsgálat alkalmával Sands az egyik túlélő kutyával, a 19 éves Hendrixszel sétált át a végzetes hídon.

Az eb látszólag zavartalanul haladt egészen addig, míg el nem érték az építmény kritikus pontját. Itt a kutya viselkedése teljesen megváltozott, a falhoz rohant, matuzsálemi kora miatt azonban már nem volt képes felugrani rá. Sands számára egyértelművé vált a helyzet: lennie kell valamilyen vizuális ingernek, hangnak, vagy szagnak, ami az állat magatartását megzavarja.

Nyércek a bűnösök?

A vizuális inger első körben kizárásra került, ugyanis a magas falaktól a kutyák nem láthattak semmit. Az akusztikus hangok szerepét is egyértelműen valószínűtlennek ítélték a terület szakértői. Az egyetlen gyanúsított érzék a szaglás maradt.


Ezt látszott alátámasztani az a felfedezés, amelyet egy másik kutató, David Sexton tett: a híd tövében a patak mentén nyércek, egerek és mókusok tanyáztak, ezen élőlények közül pedig valamelyiknek a szaga ingerelhette a halálba vetődő ebeket.

A konkrét „bűnös” azonosítása érdekében a szakemberek egy második tesztsorozatot is elvégeztek. A nyércek, egerek és mókusok szagmintáit 10 különböző kutyán tesztelték. A 10 négylábúból 7 azonnal a nyérc bukéja felé vetődött. Az eredmények alapján Sands felvázolta az események lehetséges láncolatát.

Eszerint a nyércek száraz és tiszta időben különösen erős „illatfelhőt” hagynak maguk után, melyet a végbél körüli bűzmirigyekkel állítanak elő. A kutyák ezt megérzik és azonnal a szagforrás nyomába erednek. Mivel ez a falon túl van, és az állatok nem látják a köveken túli szakadékot, vakon a halálba ugranak.


Persze ezzel kapcsolatban fel lehetne tenni azt a kérdést, hogy a Brit-szigeteken elszaporodott betelepített nyércállomány miért csak ezen a hídon okoz ilyenfajta problémát?

A specialisták szerint erre is megvan a válasz: egyszerűen az ebek agya szerint kell gondolkodnunk. Ha ugyanis a négylábúak egyik érzékszervét teljesen kiiktatjuk (ahogy a magas fal tette a látással), akkor egy másik érzék (jelen esetben a kifinomult szaglás) óhatatlanul átveszi az irányítást az ösztönök felett. Valószínűleg ezt tapasztalhattuk az Overtoun-hídnál történteknél is.

Forras : itt...

A rejtélyes Costa Rica-i kőgolyók


A Costa Rica-i kőgolyók a jelenkor egyik régészeti rejtélye, mert eredetük, keletkezési idejük és céljuk ismeretlen.


Kétségkívül mesterséges eredetűek. Manapság mintegy 300 különböző méretű kőgolyó található a Diquís-deltában. Készítőinek közmegegyezés szerint a kihalt Diquís-kultúrát tartják.

A gömbök a néhány centiméteres átmérőtől a 2,14 méteresig fordulnak elő, a nagyobbak súlya elérheti a 15 tonnát. Sokuk anyaga, ami a bazaltéhoz hasonló kémiai összetételű, de vele ellentétben durva szemcséjű és mélységi magmás kőzet.


Nagyjából egy tucat gömb anyaga mészkő, és további egy tucat homokkőből készült. Többségük anyaga gránit.

Alakjuk a tökéletes, mértani gömbtől alig tér el. A golyókon nincsenek bevésett jelek vagy díszítések. A közelükben nem találtak olyan szerszámokat, amikkel elkészíthetők lettek volna. Nincsenek félkész állapotban lévő kőgolyók.


Már a 19. században felfedezték őket, de az első tudományos leírás csak 1930-ból származik. Azóta sok követ elmozdítottak eredeti helyükről, részben a mezőgazdaság érdekében (a United Fruit Company tevékenysége nyomán), jó néhányat megsemmisítettek a kincsvadászok, akik a belsejükben tévesen aranyat vagy gyémántot sejtettek.

Manapság sokuk hivatalok közelében, közparkokban vagy magánkertekben van elhelyezve, csak mintegy egy tucat maradt az eredeti helyén.


Az első tudományos közleményt a kövekről Doris Stone írta, a United Fruit Companymenedzserének lánya. Ez 1943-ban jelent meg az American Antiquity című tudományos közlönyben, ahol felfigyelt rá Samuel Kirkland Lothrop, aki a Peabody Museum of Archaeology and Ethnology nevű intézetnél dolgozott, ami a Harvard Egyetemhez tartozott.


2010-ben a University of Kansas kutatója, John Hoopes felkereste a helyszínt, hogy megállapítsa, alkalmasak-e a UNESCO Világörökség besorolására, 2014-ben pedig a kőgolyók felkerültek a Világörökség listájára.

Forras : itt...

A titokzatos Csendes zóna


A világon meglepően sok olyan rejtélyes hely létezik, melyek esetében olyan természeti, környezeti rendellenességek tapasztalhatóak, amiket (legalábbis egyelőre) a tudomány nem tud érdemlegesen megmagyarázni, vagy egész egyszerűen nem ért.


E helyek gyakran jelennek meg már az ősi civilizációk kultúrkörében is, misztikus, szent helyekként emlegetik őket. Paranormális tevékenységekről, földön kívüli istenségekről tesznek említést e térségekben. Az egyik ilyen terült a Mexikóban lévő úgynevezett “Csendes zóna”.

Észak-Mexikóban, Ceballos városától körülbelül 40 km-re nyugat, északnyugati irányba van egy elhagyatott félsivatagos terület, melyet “Zona del Silencio”-nak (angolul: Zone Of Silence, vagyis “Csendes zónának”) neveznek.

A terület elnevezése abból adódik, hogy a zónán belül a rádióhullámok nem továbbíthatóak, feltételezhetően a környéken tapasztalható különösen nagy mágneses erőnek köszönhetően.


A Csendes zóna különleges élővilága

A sivatag ezen elhagyatott része azonban nem csak ettől különleges. A beszámolók szerint a környéken számos ritka, mutáns állatfaj él, melyek kizárólag csak itt találhatóak, mint például egy lila kaktuszféle, vagy a sivatagi teknősnek egy mutálódott változata, továbbá a megfigyelések alapján kiemelkedően magas a világűrből becsapódó meteoritok aránya is más területekhez képest, mintha valami “odavonzaná” őket a körzethez.


A Csendes zóna furcsa jelenségei

Elsőként a sivatag ezen részén tapasztalható furcsa jelenségekről 1930-ban Francisco Sarabia mexikói pilóta számolt be, akinek a terület felett repülve minden ok nélkül egyik pillanatról a másikra kikapcsolt a rádiója.


Ezt követően azonban a figyelem középpontjába akkor került tartósan a zóna, amikor 1970. július 11-én az Egyesült Államok légierejének Utah állambeli Green River-i katonai támaszpontjáról a NASA fellőtt egy Athena hordozórakétát.

A rakétának 1100 km megtétele utána az új-mexikói White Sands Rakéta Lőtéren kellet volna földet érnie, ám máig tisztázatlan okokból, több száz kilométernyire eltért a céltól és végül a zónában csapódott be, ezzel igencsak letérve pályájáról és jócskán túlrepülve eredeti érkezési pontjától.


Lényegében tehát úgy viselkedett, mintha odavonzotta (“odahúzta”) volna valami a zónába. Ezt az esetet egyes feltételezések szerint az okozhatta, hogy voltaképpen a Csendes zóna nem más, mint egy nagy erejű energiaörvény, mely mágneses erejével magához vonzza a fémtartalmú, nagyobb méretű komplexumokat, mint például a magas vastartalmú meteoritokat, az űrszemetet, vagy a rakétákat.

Mivel magyarázhatók a Csendes zóna anomáliái?

A tudomány mai állása szerint a Föld mágneses mezeje a bolygó különböző pontjain néhány százalékkal eltér, mely magyarázatként szolgálhat a rendkívüli jelenségekre. Ténylegesen tapasztalható, hogy erős mágneses tér uralkodik a környéken, az iránytű nem működik megfelelően, csakúgy, mint a mobiltelefonok, rádiók, stb., melyek lényegében használhatatlanok a zónán belül.

Az itt élő endemikus fajok, mint például a lila sivatagi kaktusz szokatlan módosulásainak is magyarázata lehet a körzetet érő erősebb napszelek hatására intenzíven elhasználódott rétegek elszíneződése.


UFO-észlelések a Csendes zónában

Ez azonban nem minden. Az 1900-as évek elejétől kezdődően egyre gyakoribbak a térségben az UFO észlelések is, melyek oka egyes elképzelések szerint az, hogy a terület lényegében egy tájékozódási pont, vagy kapu a földönkívüliek számára. Az idegen bolygóról érkező látogatók a Föld felszínén való tájékozódáshoz könnyedén használhatják a Föld mágneses terének eltéréseit, csakúgy, mint mi a “normál” helyeken az iránytűt.

Plusz egy érdekesség a Csendes zónáról

A Csendes-zóna a huszonhatodik és a huszonnyolcadik szélességi körön található, tehát pontosan egyvonalban a Bermuda-háromszög belső területeivel és az egyiptomi piramisokkal,melyek szintén bővelkednek megmagyarázhatatlan rejtélyekben, paranormális tevékenységekről szóló beszámolók sokaságában.

Forras : itt...

A macskák szigete Japánban


A japán Aosima szigetét ellepték a macskák. Akármerre lépünk, mindenütt nyávogó, mosakodó, összegömbölyödő vagy épp nyújtózkodó cicákba botlunk. A dolog egyáltalán nem így indult, de turistaszenzáció lett belőle.


Mindössze huszonkét ember él a szigeten és több mint 120 macska. Ez a különös felállás turisták ezreit vonzza Aosimába, pedig eredetileg egyáltalán nem ez volt a cél. Azért telepítették be őket a kis halászfaluba, hogy eltüntessék az egereket a halászhajókról.

Egerészni jöttek, sztárok lettek

Hogy a macskák alkotják a többségi társadalmat, nem is kérdés. Akármerre nézünk az utcákon, az elhagyatott házak portáin, a kikötőben,mindenütt macskák és macskák.Túlnyomó többségben vörösek és cirmosak, de akadnak fehérek, szürkék és foltosak, talán csak színtiszta feketét nem látni egyetlen fotón sem.


A másfél kilométer hosszú csendes-óceáni szigeten ma már csak egy maroknyi ember él, többnyire idősek, akik az ötvenes években sem hagyták el szülőfalujukat, hogy a városban keressenek munkát, mint ahogy azt a többiek tették. Aosimának ugyanis 1945-ben még kilencszáz lakója volt.

Macskaimádók és boszorkányjelöltek paradicsoma

Aosima egy harmincperces kompúttal közelíthető meg Ehiméből. Nem is igen utal más emberi jelenlétre a szigeten, mint a turistákkal megrakott kompok félóránkénti felbukkanása. A szigetet a macskák híressé tették, de az itteniek nem igazán építenek bizniszt a dologra. Nincsenek éttermek, üzletek, porceláncicákat áruló szuvenírboltok, sőt még autók se.


A turisták azonban nem panaszkodnak. Éppen elég élvezet számukra ennyi cicát látni egy kupacban, az etetésükről nem is beszélve. Nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen Hallo Kitty országában járunk, ahol a cica egyet jelent a megtestesült bájjal. És a szerencsével.


Az aosimai macskák egyébként nem túl válogatósak. A turisták rizsgombóccal, energiaszeletekkel és krumplival kényeztetik őket, és ők nem tiltakoznak. Természetes ellenségük nincs a szigeten, így aztán teljes nyugalomban kószálnak mindenfelé, és folyamatosan szaporodnak.


Ez utóbbinak ugyan a helybeliek igyekeznek gátat szabni, tíz kandúrt már ivartalanítottak.

Egyébként sincs minden aosimai oda a négylábúakért. Egy idős asszony bottal kergeti ki a kertjéből a hívatlan vendégeket.

Ami azt illeti, a szigetlakók a turistákkal sem túl barátságosak. Nem bánják ugyan, hogy jönnek, de azért szeretnének továbbra is nyugalomban élni.

Forras : itt...

Eltűnés vagy időutazás? Rejtélyes eset az Urál hegységben


2014-ben különös és egyelőre teljesen megmagyarázhatatlan eseményeket tapasztaltak az Urál hegységben. Több turistacsoportnak is nyoma veszett, miután azok útnak indultak. A csoport váltig állította, hogy nem tért le a jól ismert útvonalról, végig a kijelölt turistajelzéseket követték, mégis, addig teljesen ismeretlen vadonba keveredtek.


A történtekről a Taganaj Nemzeti Park munkatársai számoltak be. Néhány hét leforgása alatt többször is előfordult, hogy az elindult túrázók nem érkeztek vissza. Miután észlelték a bajt, kutatócsoportokat indítottak az eltűntek után, akikre viszont csak hosszú napok elteltével sikerült rábukkanni.

A turisták elmondása szerint nem tértek le a kijelölt útvonalról, a jelzéseket követték,

ám egyszer csak az addig ismerős táj eltűnt, minden jelzéssel, ismert tereptárgyakkal és tájékozódási pontokkal együtt.

Egy általuk addig teljesen ismeretlen vidékre tévedtek, ahol több órán át bolyongtak, míg nem bele nem futottak az utánuk küldött kutató csoportba.


Legfurcsább részlete a történetnek, hogy míg a turisták bizonygatták, hogy csak néhány óráig kóvályogtak a vadonban, addig a kutatók teljesen biztosak benne, hogy napokba telt, amíg rájuk akadtak. Ráadásul az esetek többségében több tucat kilométerre az indulási pontjuktól, amit gyalog igazán nehezen lehetett volna megtenni ennyi idő alatt.

A Direct Press hírportál állítása szerint ezt sikerült is bebizonyítani, hiszen a turisták karóráján szereplő dátum nem egyezett a naptári dátummal. Az esetet azóta sem sikerült senkinek megmagyaráznia.

Sokan időutazásra gyanakodnak

Az Urál hegységben nem ez az első különleges, megmagyarázhatatlan eset. Legalább ötven olyan helyszínt tartanak számon, ahol már előfordult hasonló jelenség. Ha visszamegyünk egészen a 18. századig, már abból a korból is találunk feljegyzéseket, amik furcsa tűzgolyók felbukkanásáról szólnak. 1927-ben Karpinski közelében egy szivar alakú repülő, beazonosíthatatlan tárgyat láttak. De ezen kívül még számos más ufó észlelést is feljegyeztek.


Szverdlovszk közelében találtak is egy lezuhant, idegen maradványt, amit azóta is a leghitelesebb bizonyítékként tartanak számon a földönkívüliek létezéséről. A roncsok megvizsgálása után a belsejében egy humanoid testét is találták, amiről kiderült, hogy a földön élő egyik főemlőssel sem voltak közös tulajdonságai. Erről az esetről még dokumentumfilm is készült 1998-ban, amire A KGB titkos UFO aktái címen lehet rátalálni.

A Taganaj-hegygerinc környékén, ahol a legutóbbi furcsa eset is történt, már nem ez az első alkalom. Többször is beszámoltak már elektromos gömbök, sétáló ködgomolyag és villámló tűzgolyókról. Fordultak elő már plazmagömbök és fényoszlopok is.

A Nagy Mocsár nevezetű lápvidéken pedig több turistával is előfordult, hogy eltévedt, ismeretlen tájra tévedt. Sokszor a mobiltelefonok és kamerák működése is leállt, de elhagyva ezt a különös vidéket újra, maguktól megjavultak.


Vajon egyszer fény derül az Ural hegység rejtélyes történeteinek megoldására is, vagy örökre csak a találgatás marad…?

Forras : itt...