2018. december 10., hétfő

Az operett története a századfordulós Budapesten


A századforduló Budapestjének legkedveltebb kulturális és társadalmi eseményei voltak az oly népszerű operett előadások. Volt, aki a magyar kultúra megmentőjét, mások a züllesztését látták benne. Egy azonban biztos, fürtökben lógott a közönség, ha a nemzet csalogánya, Blaha Lujza színre lépett; Fedák Sári viharos szerelmi élete pedig lázban tartotta az egész országot.


A „kis opera”, azaz operett műfaja Mozart nevéhez fűződik. Benne fogalmazódott meg, hogy az operát a köznép számára is elérhetővé kellene tenni, és rövid, könnyed, szórakoztató formában bemutatni. Magát az operett elnevezést is neki köszönhetjük.

Szerelem és humor

Az operett alaptörténete mindig valamilyen szerelmi történet, humorral és nem ritkán gunyoros elemekkel fűszerezve. A prózai párbeszédek és a zenei tételek egymásra épülnek, így bonyolódik, szövődik és halad a cselekmény egészen a „happy end-ig”. A népi és modernnek számító kortárs táncok és zene egyaránt beépültek a színes, szórakoztató, könnyed produkciókba.

Primadonnák és bonvivánok násza

Az operett főszereplői a primadonna, a bonviván, a szubrett és a táncoskomikus.

Küry Klára az 1900-as évek elejének primadonnája

A primadonna az első hölgy, akinek lábai előtt hevernek a hódolók. A bonviván, aki őt végül meghódítja. A szubrett szó szerint „komornát” jelent, az operettben pedig egy élénk, furfangos, hamiskás és komikus női karakterszerepet fed. Az ő színpadi partnere pedig a táncoskomikus. Ez tehát a híres négyes fogat.

Párizstól Budapestig óriási siker

A közönség egyszerűen imádta az operettet Párizsban, Londonban, Bécsben és Budapesten is.

Nálunk Huszka Jenő „Bob herceg”, „Aranyvirág” és „Gül Baba” című zajos sikert aratott előadásaival elindult a magyar operett a világhírnév felé.  Kacsóh Pongrác szintén az alapító atyák közé sorolandó „János Vitéz” című darabjával. Mellettük Lehár Ferenc, Ábrahám Pál, Szirmai Albert operettkomponisták neve is fényesen ragyogó csillaggá vált az operett egén. Megszülettek a máig ismert és játszott darabok, a „Cigányszerelem” és „ A víg özveg”  (Lehár Ferenc), a „Cigányprímás” és a „Csárdáskirálynő” (Kálmán Imre).

Primadonnák tündöklése

Nemzeti csalogányunkként emlegetette a kor Blaha Lujza színész- és énekesnőt, aki az operett első igazi sztárjává vált. „Az eleven ördög” és a „Suhanc” című darabokban szerzett hírnevet, a primadonna lábai elé omlott a közönség. MelletteFedák Sári és Honthy Hanna váltak a legtündöklőbb primadonnává ebben a korszakban.

Az ostoros démon

Fedák Sári színésznő viharos szerelmi életével és renegát színpadi fellépéseivel szerzett hírnevet. A hat nyelven beszélő primadonna humorával, remek előadásmódjával és fantasztikus tánctudásával hódította meg a közönséget. Megjelenése és viselkedése is lázadónak, rendhagyónak, alkalmanként botrányosnak számított a maga korában. Például rövidre vágatta a haját, „János Vitéz” szerepében karikás ostort csattogtatott a színpadon, és nem mellesleg 12 évig folytatott szenvedélyes szerelmi viszonyt Molnár Ferenc íróval, aki maga is legendás botrányhős volt. Házasságkötésük után az író nem újdonsült feleségével, hanem szeretőjével költözött össze, és csak a társasági eseményeken jelent meg együtt a házaspár. Tucatnyi anekdota maradt fent marakodó viszonyukról, sok szemtanú emlékszik vissza viharos jelenetekre, hangos káromkodásokra, agresszív kirohanásokra a pár között. Annyi biztos, hogy Fedák Sárinak kiváló érzéke volt ahhoz, hogy mítoszt teremtsen maga köré, és folyamatosan a figyelem középpontjában maradjon.

Blaha Lujza

Fedák Sári

A magyar szó és kultúra szócsöve

Térjünk vissza egy gondolat erejéig az operett kulturális szerepéhez. A 19. második felében a budai és pesti polgárság jelentős része német ajkú volt,  így az operettnek volt köszönhető, hogy ők is megtanulták a magyar nyelvet, megismerték a népszokásokat  és a kultúrát (főként a táncot és a zenét). Ezzel a magyar nyelv lassan de biztosan elkezdte térnyerését a némettel szemben, kiszorította a társasági- és kulturális élet porondjáról.

De gustibus non est disputandum

Persze nem mindenki szerette és tartotta nagyra az operettet. „Általában ma azt látjuk, hogy a szinház két irányban fejlődik, ezek közül azonban az egyik irány tulajdonképen visszafejlődés, mert itt a szinház a czirkuszhoz közeledik, a mikor hatásait a czirkuszi hatások közt keresi s eszközeiben épen nem válogatós. Hogy eszközei ilyenek lettek, annak egyik oka a nagy tömegben keresendő, mely minden este megtölti a szinházakat, türelmetlenül keresi az újat, és nem idegenkedik a rikító, inkább alsóbbrendű mulatóhelyek műsorába tartozó mutatványoktól. Az a tömeg, mely egész nap kenyérkereső munkát végez, a szinházban a könnyű szórakozást keresi, főleg mulatni jár oda, és nem okulni, gondolkodni azokon az eszméken, társadalmi problémákon, melyek egy drámai mű keretében megszólalnak.” – írja egy kortárs szkeptikus (1906.)

A Népszínháztól az Operettszínházig

A ma Operettszínházként ismert épület (Nagymező u. 17.) egykor Somossy Orfeumként működött, tehát nem itt zajlottak az első előadások. Az operett első igazi otthona az 1875-ben épült Népszínház volt. A mai Operettszínház épületét csak a 20. század elején építették át, és 1923-tól működött Fővárosi Operettszínház néven.

Az operett műfaja egészen az I. világháborúig felfelé ívélt, azután a műfaj átalakult, és egy időre hanyatlásnak indult. Az összkép ennek ellenére rendkívül pozitív, hiszen az operett ma is élő, és igen népszerű műfaj, a Csárdáskirálynő a mai napig több ezer előadást élt meg.

Az operett műfaja másfél évszázada őrzi népszerűségét, így akár szeretjük, akár sem – márpedig az ízlésről értelmetlen vitatkozni – meghatározó szerepe van a magyar színháztörténelembe.

Forras : itt...

A századforduló legbotrányosabb luxusszállója, ami még ma is működik!


Krúdy botrányos lányszöktetése, Ady kémtörténetei és egy Rejtő által megjósolt vesztegzár – mindez a századforduló egyik legkülönlegesebb szállodájának, a Royal Hotelnek falai között.


A századforduló egyik legkiemelkedőbb szállodájához, a Royal Hotelhez (amely a Nagykörúton ma is működik Corinthia Grand Hotel Royal néven) számtalan legenda fűződik. Egyrészt korának egyik legmodernebb hotele volt különböző technikai vívmányokkal, másrészt szaftos botrányoknak adott helyet az egyébként igen elegáns szálloda. Évekig lakott itt Krúdy Gyula és Ady Endre, akik több irományukban is emléket állítottak a különleges intézménynek.


 A Royal Szálló az 1896-os millenniumi kiállítás vendégeinek épült az új körúton, amely már ekkor is Budapest egyik legforgalmasabb közlekedési vonalának számított. A szállodát Ray Rezső tervezte meg, maga az épület igen modernnek számított: a 250 szoba mellett volt itt posta, bank, fodrász, jegyiroda, s emellett két étterem, kávéház, Gerbeaud cukrászda, olvasóterem is épült, különböző szalonok, hangversenyterem és különtermek is működtek. Ráadásul még telefonálni is lehetett az intézményből, ami különlegesnek számított ebben a korban. Míg a New York Kávéház elsősorban a művészek és a szellemi élet kiválóságainak a gyűjtőhelye volt, addig a Royalt főként a demokraták és a liberális értelmiség látogatta. Kivételt képezett ez alól Ady Endre, akit különleges kapcsolat fűzött a helyhez. Nagybetegen több hónapig lakott itt egy utcáról nyíló szobában, amit Krúdy Gyula szerzett számára. Ady egyébként a szabadidejét is szívesen töltötte a Royal kávéházában, mivel úgy vélte, hogy a nem messze lévő New Yorkban székelő irodalmárok rosszat szeretnének neki. Még kémeket is alkalmazott, akik hozták vitték a különböző híreket az ellenségesnek vélt New York kávéházi társaságról. A legnagyobb botrány mégsem hozzá fűződik, hanem „szobaszervezőjéhez” Krúdy Gyulához.


Mint ismeretes a századfordulós Budapesten, a művészeti élet képviselői sokkal kényelmesebbnek tartották a szállodai életet, így egyedülállóként ritkán tartottak fel saját lakást, helyette hotelekben laktak. Így tett Krúdy Gyula is, aki előbb a Meteorban, majd a Royalban bérelt lakosztályt. Ez utóbbiból azonban botrányosan kellett távoznia. Egy időben ugyanis nagyon jóban volt a szálloda vezérigazgatójával, Várady Gyulával, akinek felesége Spiegler Bella is igen kedvelte az írót. A családi barátság végül titkos viszonnyá fejlődött a feleség és Krúdy között, ugyanakkor ez soha nem derült volna ki, ha az író nem szeret bele az asszony lányába, Zsuzsikába. Történt ugyanis, hogy a mit sem sejtő Várady és felesége lehívta Krúdyt a balatoni villájukba nyaralni. Ekkor ismerte meg Szinbád megálmodója Bella édeslányát, Rezsán Zsuzsikát, akit 16 évesen rögtön meg is szöktetett. Bella a vasútállomáson kapta el őket, és tajtékzott, nemcsak anyaként hanem megcsalt szeretőként is haragudott Krúdyra, akit az incidens után rögtön ki is tettek a szállodából. Ezután az író a Margitszigeten lévő Nagyszállóba költözött új szerelmével, akit 21 évesen feleségül is vett.


A szálloda hírnevén azonban ez a botrány sem ejtett foltot, továbbra is kedvelt volt a külföldiek és a budapestiek körében egyaránt. S bár a luxus uralkodott mindenütt, a termeket a városi polgárság számára is megnyitották, a fővárosiakat ugyanúgy kényeztették és kiszolgálták, mint a külföldi vendégeket. A kezdetektől művésztársaságok verődtek össze a Royal éttermeiben; a törzsvendég színészek, írók, újságírók itt határozták el a Fészek Klub megalapítását. Szomory Dezső, Botrány az Ingeborg-koncerteken- című vígjátékának is a Royal adott otthont. De később itt működött a város egyik legnépszerűbb mozija is: mivel a közeli Apolló mozi engedélyét bevonták, így a két intézmény vezetői lepaktáltak, hogy a Royal szálló ad otthont a mozgófilmeknek. A hangversenytermet alakították át mozivá, amely 1915. október végén nyitott a Tetemrehívás című filmmel.


Később a nagyhírű szálloda a II. világháború alatt a Gestapo központjaként működött, a XX. század második felében pedig állami szállodát alakítottak ki benne. A 60-as évek közepén egy igen érdekes eset történt a nagyhírű helyen. Az egyik alkalmazotton érdekes kiütések jelentek meg, ezért az állami egészségügyi szolgálat himlőjárványtól tartva 3 hétre vesztegzár alá vette a hotel összes vendégét és dolgozóját. Számos interjú, még könyv is készült az ominózus esetről, amelyben a bennfenntesek úgy nyilatkoztak, hogy a külföldi vendégek és a hazai személyzet a szálloda luxus szolgáltatásait kihasználva igen jól szórakozott. Kilenc hónap múlva pedig több munkatárs hölgy is babának adott életet, olyannyira jól sikerült a karantén. A szálloda egyébként ma is működik, ugyanis a rendszerváltás után megvásárolta a Corinthia lánc és felújították. 2002-re egy vadonatúj épület született, amelyben 415 vendégszobát, 1200 személy befogadására alkalmas báltermet és konferenciatermet, 26 tetőtéri luxuslakosztályt, parkolóházat, kávéházakat, éttermeket, üzleteket alakítottak ki.

Forras : itt...

Az óbudai nyáresték romantikája sramlival és túróscsuszával


A XX-ik század elején Óbuda volt a legfelkapottabb szórakozó negyed, ahol dívák és írók adták egymásnak a kilincset, az asztalokon pedig a legfinomabb ételek és borok illatoztak.


Macskaköves utcácskák, leanderes udvarok és a finom étkek illata a langyos nyári estében.
A kocsmákból sramli zene és borgőzös beszélgetések keveréke szűrődik ki. A XX. század elejének Óbudáján járunk éppen. Egy olyan helyen, mely a török dúlás után szinte elnéptelenedett, de az ide települő külföldiek – különösen a németajkúak – jóvoltából egy igazi ikonikus helyévé vált a fiatal Budapestnek.


 Az osztrák és német (sváb és bajor) telepesek érkezésükkor sok mindent hoztak magukkal, és ezek közül az egyik legfontosabb a szőlészet és a bor készítésének tudománya volt. A kadarka, a zöldszilváni és az ottelo fajták ekkor terjedtek el a környéken, és lettek az óbudai kiskocsmák és vendéglők keresett italai. Áldás volt ez a budaiaknak és pestieknek egyaránt, hiszen a jóminőségű vízhálózat kiépítése előtt gyakran a fertőzésektől való félelem okán még víz helyett is bort hörpintettek, mely így a kultúra részévé vált. Az óbudai aranykorban pedig egymás után nyíltak a borkimérések és egyéb vendéglátóhelyek. Az összes nagy, vendéglátó dinasztia az 1800 évek közepén-végén telepedett meg a környéken. Bródyék ugyan már 1831-ben megnyitották kávémérésüket, de igazi népszerűségük az alapító fia, Adolf neve alatt kezdődött 1869-től. A Kéhli család első bormérése 1885-től fogadata a vendégeit, de a többi nagy sváb vendéglátós dinasztia is ekkoriban vetette meg itt a lábát. S ha már láb: ebből a korból származik az óbudaiak barnalábú elnevezése is, mivel az akkoriban bevándorolt telepesek felhajtott nadrágszárral dolgoztak a földjeiken, amitől lábszáruk jobban lebarnult, mint a többi testrészük.


 Az 1920-as évekre a terület már legendássá vált városszerte és mindenki tudta, hogy ha jót akar enni és mulatni, akkor Óbuda felé kell vennie az irányt. Bár az 1882-es itteni filoxéra járvány megnehezítette a bor beszerzését, a környék népszerűsége és a vendéglátóhelyek addigi bevételei lehetővé tették, hogy más úton-módon de továbbra is jófajta nedű kerüljön esténként a poharakba. Ekkorra több, mint 70 italmérés, kávéház és kockásabroszos étterem várta a vendégeit, akik egy jó táfelspiccet vagy túroscsuszát szerettek volna sramli zene mellett elfogyasztani. Az akkori mondás azt tartotta, hogy Óbudán minden második házban kocsma működik és volt olyan utca, ahol 17 vendéglátóhely versengett a megéhezett látogatókért. Az ilyen hangulatú helyek mára ritkaságszámba mennek, de nem tűntek el teljesen. A kritikák alapján a város egyik legjobb táfelspiccét ma a Városliget Caféban lehet megkóstolni, ráadásul a szeptember a romantikus borestek sorozat jegyében telik.


Persze ekkoriban egy vacsora vagy esti mulatság elképzelhetetlen lett volna sramli nélkül, mely abban az időben felkapott, modern zenének számított. Maga a műfaj 1886-ban született meg két bécsi testvér, a Schrammel fivérek jóvoltából. Az általuk kialakított zenei stílus hamar népszerűvé vált, és kinőtte az osztrák főváros Grinzing mulatónegyedének kereteit. Bár a fivérek eredetileg gitárral, hegedűvel és harmonikával adták elő szerzeményeiket, az óbudai éttermek kerthelyiségeiben igazán csak ez utóbbi maradt állandó zeneszerszám. A sikert jól jelzi, hogy ma is nehéz olyan élőzenés esküvőt találni, ahol a magyar mulatós mellett ne csendülne fel néhány unalomig ismert sramli-sláger is.


            Aki a második világháború előtti időszakban egy nyári estén Óbudát választotta úticéljául, az szinte biztosan összefutott valamelyik akkori hírességgel. Fedák Sári, Karinthy Frigyes, Latabár Kálmán, Honthy Hanna és Krúdy Gyula is nagy rajongója volt az óbudai kiskocsmák és kávéházak vidám hangulatának. Utóbbi élete végén át is költözött a környékre és a néhány háztömbnyire lévő Kéhli vendéglő lett a törzshelye (bár a Bródy kávéházban is gyakran megfordult). Annyira szerette ezt a helyet, hogy szinte minden este megfordult a Kéhliben, és gyakran távozás után is magával vitt némi zöldszilvánit. Egy idő után titokban kellett elosonnia otthonról, lévén családja nem vette jó néven ezt a hobbiját. Szerencsére Krúdy kitartó ember volt, különben ma rengeteg csodás éttermi sztorival és ínycsiklandó gasztronómiai leírással lennénk szegényebbek.

            A Kéhli étterem alapítói az 1700-as években érkeztek Óbudára, a németországi Kehl város környékéről. 1885-ben még Kéhli Józsefné nyitotta meg a már említett borkimérést, de a vendéglő fia, Ferenc vezetése alatt élte fénykorát az 1920-as években, amikor igazán divatba jött az óbudai mulatozás. Ebben az időszakban Ferenc felesége, Kéhli Mama szolgálta ki a betérőket, akik gyakran a már említett zöldszilvániért jöttek, melyet maga Ferenc állított elő több féle bor házasításával. A vendéglő és az óbudai éjszakák leanderes, kockásabroszos, sramlizenés romantikájának végül a második világháború vetett véget. Azokat a helyeket, melyek túl élték a pusztítást és a világégés utáni ínséges időket az államosítás szüntette meg végképp, mivel a Vendéglátóipari vállalat már nem volt képes eredeti állapotukban és hangulatukban helyreállítani ezeket a legendás helyeket.

Forras : itt...

Forró esték a Rákóczi út fénykorában


Mázsás dívák, frivol filmek és a legkiválóbb prímások szórakoztatták a közönséget a városon belüli sztráda legszebb napjaiban.


A Rákóczi utat ma sokan városon belüli sztrádának nevezik, nem is alaptalanul. Ma – különösen a Keleti és a Blaha Lujza tér közötti szakasz – valóban úgy fest, mint egy autópálya, ahol senki sem szeretne megidőzni, kirakatokat nézegetni. Pedig ez az út egykor maga volt az élet, a lüktetés. Egymást érték az orfeumok, kiskocsmák és elegáns kávéházak, a lóvasút zörgése pedig vidám zajjal keveredve hirdette itt az életet.

            Az út kialakulása az 1600-as évekre nyúlik vissza, amikor a pestet védelmező városfal egyik, hatvan felé nyíló kapujától vezetett keresztül a városon. Ennek megfelelően az 1800-as évek előtti térképeken Hatvaner Strasseként kell keresnünk. 1804-ben már új néven, Kerepescher Strasseként ismerték a városlakók és mai elnevezését csak 1906-ban kapta meg, amikor az egykori fejedelem hamvait itt szállították a Szent István Bazilikától az addigra felépült Keleti pályaudvarig. Bár az első épület, a Szent Rókus kórház már 1711-ben megépült, a környék igazi fellendülése inkább az 1800-as évek derekától datálható.

              A növekvő város egyre kiterjedtebb kereskedelmi forgalmat bonyolított, és a Kerepescher Strasse az egyik legjelentősebb útvonalnak minősült. Egymás után nyíltak a fogadók a kereskedők és az utazók részére. 1840-ben kőburkolatot és gázlámpás világítást építettek, majd 1868-ban megindult a lóvasúti közlekedés az addigra igazán jelentőssé váló úton. Az igazi aranykor azonban a Keleti pályaudvar 1884-es átadása után következett. Ekkor sorra épültek itt a bérpaloták és a bérházak, majd a Millennium évében, 1896-ban megjelentek az első fontosabb vendéglátóhelyek és ekkor épült a Metropol szálloda is.

            A Rákóczi út 58. alatt található hotelt 26 éven keresztül vezette Petanovics József, aki olyan közkedvelt személyiség lett, hogy még kuplét is énekeltek róla. A szállót kiváló elhelyezkedése és elsőrangú konyhája tette kedveltté. Az első világháború utáni időszak volt a Metropol fénykora, ekkora már kávézója, sörözője és kerthelyisége is várta a betérőket. A kávéházak közül mindenképpen említést érdemel az eredetileg Elite néven megnyílt Ostende, melynek építkezése egy évvel megelőzte a szállóét. A 20-as szám alatt (A mai Kazinczy utca sarkán) található kávézó ezüst díszítéseivel és sok tükrével igazán minőségi atmoszférát teremtett, akik cigány- és dzsessz zenék hallgatásával tölthették itt az idejüket.  Előbbi műfajban kizárólag az ország legjobb hírű prímásai léphettek fel az Ostende színpadán. 


      1896-ban nyitott meg a 63-as szám alatt a Parisienne, Löbl Izidor tulajdonlása alatt. A mulató épülete is ekkor készült el, a többemeletes bérház kedvéért le kellett bontani az addig itt álló Makk-hetes kocsmának helyt adó földszintes házat. Ez a kocsma az ország egyik legolcsóbb és legjobb konyhával rendelkező ivója volt, így kénytelen kelletlen átköltözött a Rottenbiller utcába. Érdekesség, hogy ez utóbbi épület még ma is áll, és a Rottenbiller utca bérházai között ez az egyetlen földszintes építmény. Löbl szeretett volna emléket állítani az országos hírű kocsmának, így az egykori Parisienne homlokzatán ma is minden díszítésben látható egy makk hetes kártyalap.

            A mulató igazán jól kivitelezett és átgondolt tervek alapján épült. Süllyeszthető színpada és hatalmas tánctere akkoriban ritkaságszámba ment, mint ahogy a saját céllövöldéje is. Itt, a ruhatár közelében bárki kipróbálhatta az ügyességét egy flóbertpuskával és a legügyesebbek ingyenes italkuponokkal lettek gazdagabbak.  Az üzletmenet azonban nem állt túl erős lábakon és négy év alatt három tulajdonost fogyasztott el az ingatlan. 1900-ban Folies Moderne néven egy aránylag gyümölcsöző, öt éves időszaknak vágott neki a Rákóczi út 63, ám 1906-ban már újra bérlőt kellett keresni. Ekkor érkezett Lakner Lajos, aki Nemzeti Orfeumra keresztelte a mulatót, és ennek megfelelő revüműsorokat állított színpadra, többek között külföldi művészekkel és idomított állatokkal. Emellett este tizenegytől – a hely szellemének megfelelően pikáns, egyesek szerint egyenesen pornográf  – filmeket is vetítettek. Szintén nagy hírre tett szert a Szövetség utca sarkán épült Wekerle kávéház, ahol egészen meglepő ételekkel is találkozhatott a nagyérdemű.


            Glaser Fülöp 1899-ben, nem sokkal a megnyitás után orfeummá alakította az épületet, ahol felesége vezette a konyhát. Az asszony kreativitásáról rengeteg legenda kering, de tény, hogy sem előtte, sem azóta nem lehetett pörköltet (nokedli helyett) mákos tésztával enni. Szintén sokan jártak ide az orfeum „dívája” Szigeti Gizi miatt, aki a maga 100 kilogrammjával és rettenetes hangjával egészen egyedi jelenség lehetett. Hírnevét erotikus mozgása és hihetetlen szomjúsága is növelte. Szinte önmagában is műsorszámnak minősült, amikor Gizi egy-egy este elfogyasztott vagy két tucat sört...

Forras : itt...

Több ezer bérház épült az aranykorban Budapesten


Hihetetlen üzlet volt a XIX. században bérházat vagy bérpalotát építeni Budapesten, íme a fővárosi bérházak története dióhéjban.


Budapest elképzelhetetlen gangos bérházai, csodás palotái nélkül, bármerre is járunk a belvárosban, az utcaképet a XIX. században épült három-négy emeletes házak határozzák meg. De vajon hogyan és miként épült ki a város az 1800-as években és ki finanszírozta a lakásépítéseket? Tényleg olyan kemények voltak a tulajdonosok a bérlőkkel és vajon hogyan lehetett lakáshoz jutni? Ezekre kerestük a választ!

A bérlakások, paloták építését bizony a belőlük kinyerhető pénz motiválta. Már a XIX. század első felében hihetetlen adatok láttak napvilágot arról, hogy milyen összegeket lehet megkeresni egy pesti vagy budai bérlakásos ház felépítésével, és az abban lévő ingatlanok kiadásával. Miközben Széchenyi István teljes birtokai után 60.000 forint éves jövedelemmel gazdálkodhatott, addig egyedül a reformkori város legnagyobb bérházából, a 48 lakásos Orczy-házból mintegy 41.000 forint folyt be évente. Általában egy pesti belvárosi ház (akár két- vagy háromemeletes) évi 10-15 000 forintnyi bevételt jelentett a tulajdonosának.


Nem csoda, hogy számtalan kereskedő, iparos és mágnás döntött úgy, hogy bérlakások építésébe fekteti bevételeit. Ez a tendencia 1867 után még jobban felgyorsult, hiszen a folyamatosan növekvő székesfővárosban óriási igény jelentkezett a különböző osztályoknak szóló, eltérő színvonalú bérlakásokra.

A magánszemélyek már nem is tudták biztosítani a piac befektetési igényét, így felléptek a különböző városi intézmények és szervezetek, mint befektetők. Ilyen befektető volt például az egyház, a városi tanács, különböző nagyvállalatok és maguk a hiteleket is nyújtó pénzintézetek. Ekkor indult meg a jelzáloghitelezés is, amelynek alapját, a telekkönyvi bejegyzési jogszabályt 1853-ban iktatták be a monarchiában. A különböző takarékpénztárak jelzálogleveleket bocsátottak ki, amelyeket bárki megvehetett, és ebből finanszírozták hitelként az ingatlanberuházásokat. A nagy építkezési láz természetesen a fővárosnak is igen jól jött, hiszen bevételei fő forrását az ingatlanbérbeadás utáni adók jelentették. Ilyen volt például a házbérkrajcár, a szemétszállítási díj őse, amely körülbell 3%-ban terhelte a bérleti jövedelmeket. A lakbérjövedelem után fizetendő adóláb 1868-ban Budán és Pesten 24%, 1883 után az egyesített városban 20% volt, erre vezették be plusz adóként az ún. általános jövedelmi pótadót, ami lényegében még egyszer megadóztatta e bevételeket. Átlagosan elmondható, hogy 100 korona házbér-jövedelemre körülbelül 33-40 korona házbéradó jutott, ami a fenti típusokból állt össze. Ezzel a bérlakásbefektetés az értékpapírokhoz és a vidéki uradalmakhoz képest jócskán több nyereséggel kecsegtetett.


Épültek is a házak sorra, míg 1850 előtt csupán pár száz bérlakásos ház állt Budán és Pesten, addig 1870-ben 5200 ház, és mindez a századfordulóig évente több százzal épülettel gyarapodott. A város előkelő részein a leggazdagabb mágnások és vállalattulajdonosok építettek francia és olasz reneszánsz stílusú vagy a neobarokk bérpalotákat. Ezekben többnyire a tulajdonos lakosztályai mellett luxus-bérlakásokat is kialakítottak a módosabb polgárság részére. Ezeknél már jóval puritánabbak voltak a Király utca, a Nyugati környéke és Józsefváros gangos bérházai, amelyekben többszobás polgári lakásokat csakúgy találunk, mint 1-2 szobás mini-garzonokat. A legszegényebbek a külváros munkás-házaiba kényszerültek, ahol a pompának már nyoma sem volt. A bérpalotákban volt kocsiszín, kút és udvar, gazdag díszítés és több lépcsőházas felépítés, itt a lakások is elérték a 8-10 szobás méretet. A munkásoknak szánt egyszobás minigarzonokat tömörítő épületekben viszont még az erkélyek is hiányoztak. A vízhálózat kiépítésével a XIX. század végére elég széles körben elterjedtek a komforthelyiségek is, így a gazdagok lakásaiban öblítős WC és fürdőszoba állt rendelkezésre, a szegényebbek, pedig a gangon kialakított közös higiénés helyiségeket használhatták.


 1890-re egyébként a bérlakásépítési láz olyan fokára hágott, hogy a kínálat megelőzte a keresletet és így történhetett, hogy a századfordulón százával álltak üresen a bérlakások. Ezt a helyzetet próbálta orvosolni a főváros vezetése a kérhető lakbér maximalizálásával, hiszen lakót még csak-csak lehetett találni, viszont fizetni képes bérlők már kevésbé.


Ráadásul a befektetők a szegényebbeknek szánt minilakásos bérházak helyett inkább a jódmódú polgárokat célzó nagylakásos, minőségibb ingatlanok építését favorizálták, mivel kockázatosnak tartották a bizonytalan jövedelmű lakókat. Pedig nagyobb lakásigénye a szegényebb rétegeknek lett volna, hiszen ők gyakran 4-5-öd magukkal nyomorogtak egy-egy szobában. Ők töltötték meg a város nyomornegyedeit is, ahol egyszobás kalyibákban, miniházakban húzták meg magukat. De ez már egy másik történet.

Forras :  itt...


2018. július 12., csütörtök

A salemi boszorkányperek


Salem neve az egész világon egyet jelent a hírhedt 17. századi boszorkányperekkel, melyek során számos ártatlan férfit és nőt ítéltek el, miután néhány lány azzal vádolta meg őket, hogy rontást tettek rájuk. A település számos épületét a mai napig korabeli állapotban őrizték meg. A salemi boszorkányperek a 17. század végi gyarmati Amerikában folytak le, a kor puritanizmusa, hiedelmei és félelmei által keltett tömeghisztéria kicsúcsosodásaként. 1692-ben Salem Village-ben (ma Danvers, Massachusetts), egy Salem melletti faluban pár fiatal lány, köztük Abigail Williams, Ann Putnam, Betty Parris és Mary Warren, Susanna Walcott több környékbelit is megvádolt azzal, hogy rontást tett rájuk és megbabonázta őket, tehát nyilvánvalóan a Sátánnal szövetségben álló boszorkányok. A vádaskodások egyre több embert érintettek, és pár hónapon belül már nemcsak Salem városát érintették, hanem több településre, köztük a legnagyobbra, Bostonra is átterjedtek.



A három nőt (Sarah Good, Sarah Osborne és Tituba) 1692. március 1-jén vádolták meg boszorkánysággal, azonnal bebörtönözték őket. A történet azonban itt nem ért véget, a lányok újabb neveket kezdtek sorolni: Dorcas Good (Sarah Good négyéves leánygyermeke), Rebecca Nurse (egy idős, köztiszteletnek örvendő asszony), Abigail Hobbs, Deliverance Hobbs, Martha Corey. Végül egy házaspár, Elizabeth és John Proctor is a listára kerültek. John Proctor bűne az volt, hogy nem hitt a vádaskodásoknak, és kiállt a perbe fogottak ártatlansága mellett. Ahogy a vádak terjedtek, Salem, Boston és a környék börtönei lassan megteltek, miközben a közösség egy új problémával szembesült: legitim kormányzat híján (éppen nem volt kinevezett kormányzó) nem állt rendelkezésükre törvényes alap a vádlottak perbe fogására. A terület végül május végén kapott új kormányzót, aki rögtön létre is hozott egy területi bíróságot.


A nyár folyamán a bíróság több tárgyalást is lefolytatott. A vádlottak közül csupán egyet mentettek fel, mert a lányok visszavonták az őt érintő vádjukat. Mindenki mást bűnösnek találtak boszorkányság vétségében, és halálra ítélték őket. Az ítélethozatalok után négy kivégzés során 20 embert gyilkoltak meg: 19-en akasztófán végezték, köztük egy köztiszteletben álló lelkipásztor, egy közrendőr, aki nem volt hajlandó részt venni további megvádoltak letartóztatásában, valamint néhány vagyonosabb polgár. Az áldozatok közül hatan férfiak voltak, a többség azonban szegénységben élő, idős asszony.


A boszorkányperek 1693 januárjában értek véget. A bírósági eljárásoknak végül a kormányzó vetett véget egy, a Boston környéki tiszteletesek által írt kérelem hatására. A kérelemben többek között az állt, hogy jobb, ha tíz boszorkány megússza a büntetést, mintha egy ártatlan mártírhalált szenved. A perek egyik hatásaként a kormányzatra gyakorolt puritán befolyás lassan, de fokozatosan eltűnt. A perek során tapasztalt túlkapások intő példaként szolgáltak szűk egy századdal később az Egyesült Államok törvénykezési gyakorlata alapjainak lefektetésekor is.




Forras : itt...

2018. június 5., kedd

A Zwack Unicum története sokkal hihetetlenebb, mint gondoltuk




Kevés hazai vállalkozás tekinthet vissza hatvan évnél többre, mivel 1948-ban a polgári Magyarországot, így a családi vállalkozást is einstandolták a választási csalással hatalomba kerülő, Sztálin támogatta kommunisták. Az idén 225 éves fennállását ünneplő Zwack likőr azonban nem csak a kommunistákat élte túl, hanem a zsidótörvényeket, a nyilasokat, két gazdasági világválságot, és belső családi viszályokat is.


Das is ein Unikum

Nem titok, hogy az 1999-es A napfény íze című filmben Szabó István erősen támaszkodott a Zwack család történetére, a gyógyital receptjét féltve őrző Sonnenschein családfőre, aki a Monarchia ideje alatt kezdte főzni sikeressé váló italát, hogy aztán a titkos recept egyik generációtól a másikig vándoroljon. A Zwack család sztorija hihetetlenebb, mint a film, abszolút vászonra illő történet, amely 1790-ben kezdődött, amikor dr. Zwack, II. József császári udvari orvos a császár gyomorpanaszaira egy gyógyitallal rukkolt elő. A keserű ital bevált, a legenda szerint az uralkodó azt megkóstolva így szólt: - Dr. Zwack, das ist ein Unikum! – egyben nevet is adva a gyógynövényitalnak.

A céget ötven évvel később, 1840-ben alapították meg, az Unicum védjegyét 1883. május 22-én, 805-071 számmal lajstromozták „az Unicum név alatt forgalomba hozott gyomorerősítő likőr megvédésére”. Az ital a Zwack család 1790-ből származó titkos receptje szerint készült.

A cég és egyben a magyar reklámtörténet egyik leghíresebb plakátja

Az Unicumot kezdettől fogva az eredeti gömbölyű palackban forgalmazták, címkéjén vörös kereszttel. 1899-től kezdve ennek a használati jogáért évente tekintélyes összeget fizetett a cég a Magyar Vöröskereszt Egyesületnek. 1922 után ez a megállapodás megszűnt, ezért a kereszt színét aranyra, a háttérét pedig pirosra változtatták, ahogy ezt mind a mai napig használják.

A huszadik századi történéseket látva joggal állapíthatjuk meg, hogy kisebbfajta csoda, hogy ez a cég még egyáltalán létezik és nem csak a nyomai vannak meg. Olyan birodalmak is tönkrementek, mint a Weiss Manfréd művek, ami a háború előtt a magyar ipar Közgépe és MVM-e volt egybegyúrva, csak nagyobb – és ma már sehol sincs.

Zwack Péter a harmincas évek elején a nevelőnőjével

Séta a múltba

A 225 éves szülinap kapcsán a Zwack család és a vállalat egy különleges túra sorozatot hirdetett meg, amelynek első, rendhagyó bemutatójára egyberántottaák a magyar médiát és egy többórás, érdekes séta keretében időutazásra invitálták a sajtó képviselőit. A mi idegenvezetőink Zwack Sándor, Zwack Izabella és édesanyjuk, Anne volt, akiknek az idegenvezetésével fizikai valóságában elevenedett meg előttünk egy elképesztő családi történet, ami egyszerre magyar és egyetemes. Jó hír azonban, hogy bár nem a családtagok vezetésével, de május 30-tól bárki számára elérhető a túra, akit érdekel ez a lebilincselő családtörténet, amely nem utolsó sorban egy hungarikum, az Unicum története is egyben.

A Zwackok az Úri utcában, az egykori családi fészek előtt

A sztori a budai várban található Úri utcában kezdődött, ahol a háború előtt fényűző körülmények között élt a Zwack család, köztük a kis Zwack Péter, akire nevelőnő vigyázott és a családi Buickkal fuvarozták a városban –na de nem iskolába, mert oda villamossal kellett járnia.


Ha volt a nagypolgárságnak arisztokrata rétege, akkor a likőrgyáros família közéjük tartozott, csakhogy a harmincas években a zsidótörvények életbe lépésével a levegő kezdett elfogyni körülöttük. A negyvenes években a várból felmenekültek a Gellért-hegyre, és a regénybe illő nagynéni, Mici néni villájában bújtak el, a svéd nagykövetség szomszédságában.

1944 tavaszán a nyilas hatalomátvétel napjaiban ismét filmbe illő események történtek a család életében, hajszálon múlt, hogy a Zwack-sztorinak örökre vége szakadjon.

Mici néni háza közvetlenül a svéd nagykövetség mellett volt, ahol a svéd diplomaták - mint Raoul Wallenberg, Lars Berg és Per Anger- fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy megmentsék zsidó emberek életét. Raoul Wallenberg János és Vera jó barátja volt, a kikapcsolódás ritka pillanataiban bridge partit játszott Jánossal. Ráadásul a Minerva utcai épületben (Mici néni házában) irodája is volt az első emeleten és két titkárnő dolgozott vele. Megszámlálhatatlanul sok zsidó embernek állított ki Schutzpass-t, de svéd útlevelet csak harmincnak, abból hármat Péternek és szüleinek.

Valaki feljelenthette a családot, mert a Minerva utcai házban megjelentek a nyilasok, felsorakoztatták a családtagokat a fal mellé, hogy utána elhurcolják őket a Dunapartra.

Mici néni villája a Minerva utcában a Gellért-hegyen

Kétségtelenül ez volt a túra legdrámaibb jelenetsora.
A Zwack-generáció soros vezetője, Sándor a Minerva utcában mesélte el, hogyan sorakoztatták fel a felmenőit, hogy aztán levigyenek mindenkit a Dunához, és a folyóba lőjék őket.

Lajos, Péter unokatestvére kérte, hogy hadd vehesse még fel a cipőjét, ezért a nyilasok megengedték, hogy felmenjen érte az emeletre. Péter annyira biztos volt benne, hogy meg fog halni, hogy gyorsan megette azt az egész tábla csokoládét, amit az ostrom idejére kapott, mivel azt gondolta, hogy ez élete utolsó csokoládéja. Amíg Lajos felfutott a cipőért, Lars Berg a szomszédos házban lévő svéd nagykövetségről futva átérkezett a kapuba. Nagyon határozott fellépésű, impozáns külsejű férfi volt, pisztolyt tartott a kezében, és azt kiáltotta, hogy ez a ház svéd védelem alatt áll, és így sikerült a nyilasokat elriasztania.


Az oroszok már a spájzban vannak

Ha a nyilasokat túl is élték, még hátravoltak az oroszok, akik az életüket nem, de a megélhetésüket erősen fenyegették. A vörös hadsereg először is megitta az Unicum gyár soroksári úti gyárában található italkészletet (ami közel egymillió liter volt), az ott található hatalmas hordókat, és pontonhidak építéséhez használták fel őket. A családi villát feldúlták, a könyveket szuronnyal szúrták át, és így tovább. Mit is mondhatnánk: oroszok.

Még mindig nincs vége

A Zwackoknak eszük ágában sem volt elhagyni az országot, ám 1948-ban a hatóságok tudtukra adták, hogy jobb, ha így tesznek. A gyárat államosították, és rátették a kezüket a féltve őrözött családi receptre is. legalábbis ők ezt hitték. Zwack Jánosék Béla, Péter édesapjának testvére azonban hamis receptet adtak adott át, az igazit magukkal Zwack János magával vitte vitték az emigrációba.

Zwack Péter, menekült az Ellis Islanden

New Yorkban

Zwack János számára az emigráció elfogadása nehéz volt. Amikor megérkezett Amerikába, az Ellis Island-en (a bevándorlók gyüjtőszigetén) fiával együtt egy óriási százszemélyes hálóteremben hetekig vártak arra, hogy megkapják az engedélyt az Egyesült Államokba való belépésre. Nem volt többé úri utca villa, Buick, és nevelőnő. Zwack János korábbi életvitele, amikor befolyásos és kiváltságokkal rendelkező ember volt, a háború után véget ért, és erre nagyon drasztikusan kellett rádöbbennie, amikor minden nélkül, ismeretlenül megérkezett az Egyesült Államokba, csak az eredeti Unicum recepttel a zsebében.

Zwack Péter eleinte Chicagóban majd New Yorkban élt első feleségével, Iris-szal és e házasságából született öt gyermekével: Peterrel, Gioia-val, Alexával, Iris-szal és Jancsival. Zwack Péter eltökélten dolgozott annak érdekében, hogy a Zwack név fennmaradjon az Amerikai Egyesült Államokban. Ennek érdekében szerződést kötött a Jim Beam céggel, hogy a cég Zwack névvel gyártson és forgalmazzon gint, vodkát és slivovitzot.

Hosszú éveken keresztül dolgozott vezető amerikai szeszesital, valamint jelentős borimportőr cégeknél, és Alexis Lichine-nel – akit ma is az amerikai borkultúra atyjának tekintenek – minőségi szőlőbirtok, ill. termelő szelektált borokat (“estate bottled wine”) vezettek be az amerikai piacra.

1970-ben visszatért Európába, hogy felügyelje a Zwack Unicum olaszországi gyártását és marketingjét. Ebben az időben Zwack Péter és második felesége, Anne Marshall aktívan részt vett a licensz alapján gyártott, addigra már igen kedvelt itallá vált Unicum PR munkájában, szorosan együttműködve a termék értékesítését végző nagy genovai szeszipari céggel.

Újra itthon

1988-ban Zwack Péter visszalátogatott Magyarországra. Ebben nagy szerepe volt Demján Sándornak is, aki már akkor azt mondta, hogy komoly változások várhatók. Annak ellenére, hogy a vállalatukat államosították, Zwackék nem kapták vissza az Unikumot gyártó céget és a gyárépületeiket, minden vissza kellett vásárolniuk.

Zwack Péter ekkor 61 éves volt.
Ennyi idősen nem sokan kezdenek új életbe és vágnak bele kockázatos tervekbe, de az üzletember nem sokat vacillált. Hatalmas kölcsönt vett fel, és 20 millió dollárért visszavásárolta a családi vállalkozást.

1991-ben Magyarország nagykövete lett az Amerikai Egyesült Államokban, ahová negyven évvel korábban menekültként érkezett meg. És még koránt sem árultunk el minden családi titkot, a Zwack család elmúlt 225 éve olyan történetekben gazdag, amelyeket érdemes a ma is álló épületek mellett, a profi idegenvezetőktől meghallgatni. Aki egy igazán izgalmas hétvégi programra vágyik, az jelentkezzek a www.unicum.hu oldalon és legyen részese a Zwack-sztorinak, ha csak rövid időre is.


Huszonhét év elteltével a cég virágzik, új piacokra tör – Kínában, Dél-Amerikában és az Egyesült Államok próbálnak terjeszkedni – vagyis a huszadik századi kőkemény hullámvasutazás után ismét teljes gőzzel zakatolnak.

A túra alatt volt alkalmunk négyszemközt is beszélgetni Sándorral, aki felelevenítette első élményeit Magyarországgal kapcsolatban. 14 éves korában járt először Magyarországon. Firenzében élt és egy szót sem tudott magyarul, így a még szocialista Magyarország a napfényes Itália után nem éppen nyerte el elsőre a tetszését. Ma már kiválóan beszéli a nyelvet, Magyarországot tekinti a hazájának, bár nyaranta gyakran jár Olaszországban, és megmaradt Fiorentina-drukkernek is.



Egyértelmű, hogy a Zwack család története nem áll meg a 225. születésnapnál. Napjainkban a történelem megismétli önmagát, hiszen a Zwack gyárat Péter gyermekei, Sándor és Izabella vezetik, akik egymást nagyszerűen kiegészítve felelnek a Zwack társaság mindennapi tevékenységének más-más területéért. Sándor a gyártási folyamatokat felügyeli, míg Izabella az Unicum globális márka nagyköveteként a nemzetközi piacokért felelős.

Forras : itt...