Néha nem a kitartó munka, hanem a véletlenek szerencsés összjátéka adja egy fontos találmány alapját. Természetesen a szerencse nem elég, de egy kiváló elme képes az emberiség hasznára fordítani a véletlen ajándékát is.
A gyógyszerész és az alkoholtilalom
Az 1880-as években John Pemberton gyógyszerész borból és kokainból kísérletezett ki egy szirupot, amelyet fejfájás és idegrendszeri rendellenességek ellen árusított. Akkoriban még nem létezett szigorú gyógyszerbevizsgálás, de még hatástanulmányok sem, így a szirupot megalkotója szabadon forgalmazhatta, és mérsékelten bár, de sikeres is lett. 1885-ben azonban Atlantában, ahol Pemberton is élt, alkoholtilalmat vezettek be, így a gyógyszerésznek némileg módosítania kellett a szer összetételén. Hogy létrehozza termékének alkoholmentes változatát, a kokainalapú sziruphoz nem bort, hanem szénsavas vizet kevert. Az eredmény meglepően finom és hamarosan sikeres is lett. Persze nem gyógyszerként, hanem Coca-Cola néven ismerjük.
Egy tábla olvadt csokoládé
Percey Spencer szerette a csokoládét. Élete legmeghatározóbb reggelén, munkába indulás előtt egy tábla csokit is zsebre vágott. Ekkoriban egy radarokkal kapcsolatos kutatást végzett, és munkája közben valami furcsát vett észre. A zsebében megolvadt a csokoládé. Hamarosan rájött, hogy a radar által kibocsátott mikrohullámú sugarak miatt olvadt meg az édesség, ennek nyomán pedig – kollégáival együtt – további kísérletezésbe fogott. Az első étel, amit tudatosan mikrohullámok segítségével készítettek, a pattogatott kukorica volt. Ezt követően próbáltak tojást főzni, ami a tudósok szeme láttára robbant fel. A cég, amelynek Spencer is alkalmazottja volt, 1946-ban szabadalmaztatta a mikrohullámú sütőt, egy évvel később pedig elkészült a prototípus, amely 340 kilót nyomott. Mára a háztartások természetes eszköze lett a mikró, ami talán még ma sem létezne, ha Percey Spencer nem szerette volna annyira a csokoládét.
A bosszantó, ragadós bojtorján
Egy 34 éves svájci férfi, George de Mestral 1941-ben egy vadászatról hazatérve bosszúsan szedegette ki kutyája szőréből és saját nadrágjából a beleragadt bojtorjánokat. A bosszúságot hamar felváltotta a kíváncsiság: vajon hogyan képes ez a növény ilyen makacsul beleragadni a szövetbe és a szőrbe? Mikroszkóp alá tette, és alaposan megvizsgálta a kis fürtöket, és észrevette a milliónyi apró, horgas végű kis pikkelyt, amellyel a növény oly erősen képes tapadni. A botanikai kíváncsiság nyomán hamar kipattant az ötlet, hogyan lehetne a természet érdekes megoldását az ember számára hasznos eszközzé fejleszteni. Egy lyoni szövőmester segítségével, hosszú kísérletezgetés után, de valóban a bojtorján tulajdonságára alapozva hamarosan feltalálta a tépőzárat. Mestreal az inspiráló vadászat után tíz évvel, 1951-ben szabadalmaztatta a terméket, és nemsokára busásan meggazdagodott belőle. Egy alkalommal cége egyik vezetőjének a következőt mondta: „Ha bármelyik alkalmazott szabadságot kér, hogy vadászni menjen, engedjék el!”
Forras : itt
