Könnyűzene

Könnyűzene bármely olyan zenei stílus, amely „széles körben népszerű”, és nem tartozik se a komolyzene,se a hagyományos népzene körébe.

„A zeneipar 18. század végi, 19. század eleji kialakulásának legjelentősebb hozadéka a kották kereskedelmi forgalomban való megjelenése volt.” A népszerű dalok és hangszeres zenedarabok széles körben elérhető, olcsó kottái tették lehetővé a zene elterjedését az amatőr zenészek széles körében, akik így otthonaikban tudták eljátszani, vagy elénekelni a népszerű dalokat. A kották hatása mellett egy másik tényező a 18. és 19. század fordulóján a „közparkokban, tánctermekben, zenés színházakban és koncerttermekben” tartott népszerű zenei előadások számának növekedése volt. A korai könnyűzenei előadók szorosan együttműködtek a kottakiadókkal (zeneműkiadók) a népszerű darabok reklámozásában. Az egyik legkorábbi könnyűzenei előadó, akinek sikerült nagy népszerűségre szert tennie Jenny Lind volt, aki a 19. század közepén turnézni is tudott az Egyesült Államokban. A 19. század során egyre több átlagember került közelebbi kapcsolatba a zenével úgy, hogy amatőr kórusokban énekelt, vagy csatlakozott a helyi rezesbandához.
A 19. század végén az Egyesült Államokban, New Yorkban volt a zeneműkiadás központja a Tin Pan Alley kerületben. A Tin Pan Alley zeneműkiadói új módszert fedeztek fel a kották reklámozására: az új dalok unásig való folyamatos játszását. Az egyik technikai újítás, ami a népszerű dallamok terjesztését segítette a századfordulón, a gépzongora volt, ami lehetővé tette az embereknek, hogy meghallgassák az új népszerű zongoradarabokat. Az 1900-as évek kezdetére a revüszínházak, tánctermek, és a legújabb találmány, a gramofon elterjedése volt a trend. A hanglemezipar hatalmas iramban nőtt. „1920-ban közel 80 hanglemeztársaság létezett Angliában, és majdnem 200 az Egyesült Államokban.” Az 1920-as évek elején kezdtek zenét sugározni a rádiók, ami szintén segített a könnyűzenét eljuttatni a tömegekhez. Egy másik tényező a hangosfilm megjelenése volt az 1920-as évek végén. Az 1930-as években a konszolidáció felé mozdult el a hanglemezgyártás, ami azt jelentette, hogy számos nagyvállalat kezdte uralni a hanglemezipart.

Az 1950-es és 1960-as években a televízió szerepe nőtt meg nagymértékben a könnyűzene terjesztésében. A népszerű énekesek és együttesek rendszeresen feltűntek a tévés varietéműsorokban. A ’60-as években az új hangrögzítési technikák kifejlesztésével, mint a például a többsávos felvevők, a hangmérnökök szerepének súlya is megnőtt. Az új technika segítségével a hangmérnökök új hangzásokat, hangeffekteket hozhattak létre, ami korábban lehetetlen volt a hagyományos „élő” felvételek során.
Az 1970-es években tovább folytatódott a zeneipar konszolidációja, amíg „öt multinacionális nagyvállalat – három amerikai (WEA, RCA, CBS) és két európai (EMI, Polygram) – kezébe nem került a piac nagy része.” Az 1990-es években új fordulat következett, amikor a hanglemezgyártók film, televíziós, és lapkiadó vállalatokkal egyesültek, ami megkönnyítette a közös marketingtevékenységet, az egyes leányvállalatok együttműködését. Például egy hanglemezkiadó sztárját a cég tévécsatornája és magazinjai reklámozhatták.[6]
Az 1990-es években a könnyűzenét megváltoztatta az olyan digitális eszközök megjelenése, mint a keverőpultok, a szintetizátorok, a samplerek és sequencerek, amelyek új hangzások létrehozását tették lehetővé, és megkönnyítették az önszerveződő zenei produkciók és kis független kiadók létrejöttét. Egy másik trend, amely hatással volt a könnyűzenére a számítógépek és az Internet elterjedése, ami lehetővé tette a digitális felvételek, illetve a kották és dalszövegek digitális változatainak terjesztését.

Forras : innen...