A hideg és meleg kérdése ősidők óta foglalkoztatja az emberiséget. A hűtés megjelenésének kezdetéről ugyan csak halvány elképzeléseink vannak, mégis szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen már az egészen korai, kezdetleges technikákról is maradtak emlékeink.
A Földközi-tenger vidékén kialakult ókori kultúrák már ismerték a hűtött gyümölcs és ital fogalmát, sőt a jéggel való kereskedés sem volt ismeretlen előttük. Ugyanakkor a jég használata akkoriban luxusnak számított. Európa határain túl, a keleti világban is alkalmaztak néhány hűtési praktikát. Egy ókori, kínai verseskönyvben olvashatóak azok a sorok, amelyek egy jégverem rituális fölnyitásáról és használatáról szólnak. Évezredes hagyományokra tekint vissza Japánban a “Jég ünnepe”, melyet június első napján tartanak. Ebből az alkalomból a császár kitüntetéseket ad át, amelyhez egy darab jeget is mellékel.
Tőlünk nem is olyan messze, Tirolban az elejtett vadak húsát a 16. századtól a gleccser jegébe ásva tárolták. 1790-ben egy göttingeni közgazdász professzor, Johann Beckmann könyvében hosszasan foglalkozik a korabeli szakácsművészet legújabb remekével, a fagylalttal, amelyhez hasonló finomságot – szerinte – nem sikerült addig előállítani. A jég, bár még mindig a gazdagok kiváltsága, ebben az időben már mind gyakrabban alkalmazott luxus áru, s egyre fontosabb és keresettebb cikknek számít. Az alapanyagot távoli, hideg tájakról, hajóval szállítják, és speciális körülmények között, jégvermekben tárolják.
Amíg Európa legnagyobb jégbeszállítói a 19. század elején a norvégek voltak, addig Dél-Amerikát és Távol-Keletet az észak-amerikaiak látták el vele. Jellemző a korabeli viszonyokra, hogy amikor Londonba először érkezett nagyobb mennyiségű jég, a helyi hatóságok nem rendelkeztek arra alkalmazható vámszabályokkal. Mire az ügyet adminisztrálhatták volna, addigra a 300 tonnányi áru elolvadt. Természetesen a tengerentúliak is igyekeztek szert tenni az európai piacra. Valamelyik amerikai cég például úgy próbált vevőkört toborozni, hogy minden reggel tekintélyes méretű jégtáblát állított ki egy londoni kirakatba, amit a következő napon egy megtévesztésig hasonló, frissre cserélt ki.
A városi lakosság egyre kevésbé szorult élelmiszerekből “önellátásra”, a piacok terjedése és a munka pénzben való kiegyenlítése lehetővé tette, hogy az emberek élelmiszert vásároljanak, ugyanakkor a háztartások számára vásárolt élelmiszerek frissen tartásához nélkülözhetetlenné vált a megfelelő hűtés. A hűtőszerkezetek tömeges előállításában forradalmat jelentett a vasgyártás előretörése, hiszen ezekben az üzemekben állították elő a jég tárolására alkalmas hűtőszekrények alapanyagát. Az első “hidegcsináló gépet”, ahogy az várható volt, az Egyesült Államokban konstruálták, a feltaláló, John Gorrie 1851 szabadalmaztatta művét. A hűtéstechnika máig egyik legnagyobb érdekeltje a söripar: az 1873-ban Bécs mellett megtartott Világkiállításon már látható az a hideggőz masina, amit ettől fogva előszeretettel alkalmaznak Európában is. Általában is elmondható, hogy e korszak jelentős felhasználói még kizárólag az élelmiszertárolás és -feldolgozás területétéről (például a különféle vágóhidakról) valók.
Régi hűtési praktikák
A városi élet általánossá válása nagy változásokat hozott a lakások és háztartások működésében. Az egyik ismert hűtési metódus például abból állt, hogy a kamra mennyezetére flanel csíkokat erősítettek, melyeknek másik végét egy vödör vízbe áztatták. A flanel magába szívta a nedvességet, ennek következtében párássá vált a levegő, s az hűtötte a környezetet. A vajat besózva, egy csupor vízben tárolták. A besózott és barna cukorba mártott, nyers halat konyharuhába tekerve a pince lépcsőjén hűtötték. Érdekes, hogy ezekből a módszerekből napjainkig is megmaradt némelyik. Így például a sajtokra híresen kényes franciák a mai napig nem teszik hűtőbe a sajtot.
A fridzsider
Forras : innen...
