Budapest az 1873-as egyesülést követően megindult a modernizáció útján – az ezt követő évtizedekben alakult át mai értelemben vett világvárossá. Az elegáns üzletek csillogásától és a Nagykörút fényeitől nem messze azonban egy, az urbanizációval szorosan összetartozó jelenség körvonalai kezdtek kirajzolódni: a nagyvárosi szegények nyomorgó világáé.
A fejlődő Budapest sötét, szomorú árnyképeiről egy 1909-ben írt, Bűn és nyomor című, alig százoldalas füzetecske nyújtja a legátfogóbb képet, lapjain megelevenednek a rendőrségi razziák nyomasztó helyszínei, azoknak az épületeknek a zsúfolt nyomortanyái, amelyek a cifratornyú, szecessziós bérpaloták mögött terpeszkedtek, s melyekről a kor embere igyekezett tudomást sem venni, s mellyel az utókor is csak az elmúlt bő három évtizedben kezdett ismerkedni. A könyv amúgy Krecsányi Kálmán detektívfőnök előszavával jelent meg – ebben az alig pár oldalas kis ajánlóban rengeteg apróságot megtudhatunk a kor hozzáállásáról a címben foglalt kérdéshez, ráadásul éppen az imént említett jelenségre reflektál benne a szerző:
„Az emberiség társadalmi és szociális érdekeiért, jogaiért harcoló tudósok azt vitatják, hogy az emberek az egész föld kerekségén mindig és mindenhol egyformák. (…) A tudósok ezen teóriája azonban az életben, fájdalom, csak annyiban igaz, hogy az ember, mint az összemberiség egyes példánya, egymáshoz külsőleg tényleg hasonlít, egyebekben azonban, amint az olvasó azt, ezen füzetke szerzőjének az élet nyomorultjairól szerzett tapasztalatainak leírásából is látni fogja, óriási űr választja el egyik embert a másiktól, és különösen a szegényt a gazdagtól. (…) Minden bűn kútforrása a legtöbb esetben a nyomor vagy az erkölcsi züllés.”
A továbbiakban azon álláspontját fejti ki az előszó szakavatott írója, hogy a társadalomnak, s így az államnak az egyik legfontosabb feladatai között kell, hogy legyen a bűn forrásainak, tehát a szegénységnek és a nyomornak a felszámolása. Kissé idealisztikusan mindezt úgy képzelte el, hogy az állam mindenki számára biztosítja a tisztességes megélhetést, s így a bűnt távol tudja tartani az emberiségtől a „nyomor kísértő szellemével” egyetemben. „Addig is tehát, amíg talán egykor eljön az a kor, hogy a természet asztalán mindenki számára terítve lesz, öleljük magunkhoz a szegény, nyomorgók elhagyott gyermekeit és kövessük a szeretet vallása hirdetőjének örökszép tanítását: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat«!”
Hogy milyen elképesztő különbségek voltak gazdagok és szegények között, arról a következő beszámoló tanúskodik:
„A Villányi úton hatalmas, kopasz földterület terpeszkedik a Naphegy felé. A terület hatvan katasztrális hold. Amerre a szem lát, kopár, bozontos, árkos, bokros föld, tele gazzal, burjánnal. Körülötte lüktet az élet, boszorkányos gyorsasággal épülnek a házak, ipartelepek létesülnek. Távolabb gondosan vezetett gazdaságok, veteményes kertek, bevetett földek tarkálnak. Csak éppen ez a hatvan holdnyi terület olyan sivatag, mintha elátkozott volna. Az elején öt hosszú, egy emeletes épület emelkedik égnek meredő, téglákból rakott, malom-kéményekkel. Az első pillanatban messziről virágzó gyártelepnek nézzük, csak később tűnik föl, hogy nem füstölnek a kémények, nem zakatolnak a gépek, csönd, sötétség borul a tájra. Minden olyan elhagyatott, mintha a gazdája meghalt volna.”
Az említett terület valamikor egy francia részvénytársaság tulajdonában volt, amely egy nagyszabású téglagyár építésébe kezdett. Öt hatalmas, kéményekkel ellátott épületet húztak fel, melyek a kemencéknek adtak helyet. A részvénytársaság azonban a beruházás befejezése előtt megbukott, Herz Ármin pedig hetvenezer koronáért, szinte fillérekért vette meg az ingatlanokat a területekkel együtt. Ahelyett azonban, hogy befejezte volna a gyár építését, esetleg néhány évet várva továbbadott volna a százezreket érő földön, kidobálta a kemencéket, majd a főváros e „szépfekvésű helyén olcsó munkáslakásokat” létesített, melyből havonta 4500 korona bevétele származott. Nem kellett tehát tőkét invesztálnia a befejezésbe és a fejlesztésbe, mindössze egyszer egy hónapban ki kellett küldenie valakit, hogy beszedje az itt élőktől a lakbért. Egy téglaégető kemencéért átlagosan tizenhét-tizenhat koronát fizettek. Magában véve megdöbbentő volt a gondolat, hogy valaki a századfordulón egy téglaégető kemencét lakássá alakítson át – de jobban belegondolva nagyjából egy év alatt a „munkásszálló” megtermelte a vételárát, ennyit pedig kockázatmentesen egyetlen gyártelepből sem lehetett akkoriban kihozni.
Az életviszonyokról hűen árulkodik a következő, mindössze pár soros, de annál plasztikusabb leírás:
„Az egész lakás négy méter hosszú, három méter széles. Kis, négyszögletes nyílás képezi az ablakot. Konyha, ebédlő, hálószoba együtt van. Az egyik sarokban a takaréktűzhely, tele mosatlan edénnyel, a falak körül ágyak, szalmazsákok, ruhákból-rongyokból összerótt fekvőhelyek; ládák, néhány szék és asztal képezik az egész bútorzatot. Ezek a lakások főleg éjszakai nyugvóhelyül szolgálnak, és ezért is a legfontosabb bútordarab az ágy. Egy lakásban nyolcan-tízen, de van olyan odú is, amelyben tizenöten húzzák meg magukat. Nők, férfiak, gyermekek hevernek végig a lakás földjén, szorosan összebújva, hogy testük melegével melengessék egymást meggémberedett tagjait. Penetráns, rettenetes levegő tölti be a szobát. Amerre néz az ember, szenny, piszok, bűz.”
Az ilyesfajta menedékhelyeken gyakoriak voltak a különféle ragályok, betegségek. Az alacsony, szűk cellákban meglehetősen áporodott volt a levegő, s persze nem hiányoztak a különféle bogarak és rágcsálók sem. Gyakran négylábú állatok is hozzácsapódnak egyik-másik családhoz, akik szívesen fogadják a kutyát és a macskát – „még az ágyba is beveszik maguk mellé, hogy a kályha melegét pótolják a kis testekkel”.
Amikor a rendőrség megjelent egy ilyen helyen, többnyire csak azt vizsgálta, hogy mindenki be van-e jelentve, s amennyiben a lakók között körözött, illetve a fővárosból kitiltott emberekre bukkant, akkor haladéktalanul eljárt velük szemben.
A békeévek hajléktalansága
A hajléktalanság, a munkanélküliség és az ennek következményeként fellépő koldulás alapvetően szociális kérdés volt, 1876 májusában egy ezzel kapcsolatos belügyminiszteri elmarasztalás után a főkapitány rendelettel utasította embereit a fővárosi koldusok és munkakerülők letartóztatására. Már korán felismerték ugyanis a kriminalitással foglalkozó szakemberek, hogy a bűnözőknek, s különösképpen a visszaesőknek igen nagy hányada dologtalan, munkakerülő, s többnyire az önként vállalt csavargás életmódját választotta valamilyen tisztes megélhetést segítő munkavégzés helyett.
A fővárosi dologtalanok tetemes része kéregetésből tartotta fenn magát. Ebben az időben a koldusok zöme főként a Dunaparton, a Lipótvárosban és a Belvárosban folytatta tevékenységét, a legkedveltebb koldulóhelyek között volt a Keleti és a Nyugati pályaudvar szomszédsága, a Rókus kórház előtti tér, a Kossuth Lajos utca, az Andrássy út, valamint a templomok környéke, hiszen ezek voltak a legforgalmasabb helyek, itt számíthattak a legnagyobb bevételre. Egy koldus bevételét alapvetően nem a kinézetük nyomorultsága határozta meg, hanem az, hogy milyen helyet sikerült találniuk a koldulásra. Éppen ezért kevésbé harapódzott el itthon a különféle testi hibák hamisítása, s sokkal inkább az volt jellemző a koldustársadalom tagjaira, hogy foggal-körömmel ragaszkodtak a nehezen megszerzett helyükhöz.
A kéregetők kedvelt időszaka a nyár és a karácsonyt megelőző hetek – ilyenkor az emberek szívesebben adakoztak, mint az év más részében. Télen szinte alig érte meg koldulni: a tetőtől talpig bebugyolált emberek nem szívesen gombolkoztak ki, hogy elővegyék a bukszájukat. A koldulók legkedveltebb időszakát a délelőtti és a déli órák jelentették – a reggeli mise után szinte minden templom előtt nyomorgó kezek várták az adományokat. A koldusok szerint a nők nehezebben adakoztak, mint a férfiak, de ha egyszer adtak, akkor többnyire mélyebben nyúltak a pénztárcájukba, mint a másik nem képviselői. Budapestre általában az volt elmondható, hogy koldusainak viszonylagos biztonságot adott, ahogy az egyik szakmabeli mondta: „Elég jószívűek, szívesen adnak, csak föl kell hívni a figyelmüket. Aki nem „dolgoz”, éhen halhat.”
Voltak olyan kéregetők, akik nem ragaszkodtak egy bizonyos helyhez, hanem házakba kopogtattak be: ezek többnyire nem kerestek olyan jól, mint utcai társaik, bár az ő életük valamivel nyugalmasabb volt, nem voltak kitéve a rendőrök és a többi koldus zaklatásának. Gyakran előfordult, hogy valamilyen hangszert is vittek magukkal.
A koldusokon belül mindig volt egyfajta rétegzettség, azaz közöttük is megtalálhatók voltak az „úri koldusok” és azok, akiket valóban az éhhalál fenyegetett. Mindenről a kortársak is tudtak – az egyik, a budapesti nyomort vizsgáló munka tanúsága szerint: „Nem azok a koldusok képviselik az ínségeseket, akik a templom előtt, az utcasarkon szedik az irgalmasság adóját. Ezek az emberek boldogok, mert megkeresik, összekoldulják a mindennapi szükségletüket. Eltekintve a megalázkodástól, tulajdon önérzet leigázásától, ezek az emberek jól élnek. Tiszta lakásban laknak. Gond nélkül hajtják álomra a fejüket. Az igaz nyomor elrejtőzik, szemérmesen megvonul a ragyogó paloták árnyékában.” Az egyik korabeli munka, amely behatóan foglalkozik a koldusokkal, több esetet is megemlít, amikor egy koldus jóformán jobban élt, mint egy tisztes munkával bíró ember. Az egyik legszélsőségesebb példa erre a józsefvárosi Minkusz József esete, aki öreg, recsegő hangú harmonikájával járta az utcákat, s halálakor nyolcezer korona örökséget hagyott a lányára.
A huszadik század első évtizedében a Kihágási Büntetőtörvénykönyv 1908-as revíziója már megkülönböztette a koldusoknak azoknak a csoportját, akik betegségük vagy testi fogyatékosságuk miatt munkaképtelenek, és azokat, akik egyszerűen csak munkakerülők. Előbbieket menedékházakba és gyógyintézetekbe utalták, utóbbiakat viszont akár egy hónap szabadságvesztésre is ítélhették – az igazán hathatós megoldás azonban nyilván az lett volna, ha megfelelő munkát biztosítanak a leszakadó rétegek számára.
A letartóztatott koldusok azon részét, amelyek nem a fővárosba valósiak voltak, kitoloncolták, a helyi illetőségűeket pedig a kerületi elöljáróságoknak adták át. Mindez persze semmiféle megoldást nem jelentett, hiszen a koldusjelenség okát alapvetően a leszakadó társadalmi rétegek létrejöttében kellett volna keresni, s mivel ez elmaradt, a helyzet orvoslása sokáig a tüneti kezelés szintjén maradt. A közveszélyes munkakerülőkről szólót törvény csak igen későn született meg – a kérdést az 1913. évi XXI. tc. szabályozta, amely egyfelől tiltotta azt az életmódot, amely leginkább vezette az embereket a bűn útjára, másrészt elrendelte a dologházak létrehozását. Az 1. §. Értelmében „az a keresetre utalt munkaképes egyén, aki munkakerülésből csavarog, vagy egyébként munkakerülő életmódot folytat, kihágás miatt 8 naptól két hónapig terjedő elzárással büntetendő.” A továbbiakban arra hívják fel a figyelmet, hogy a rendőrségnek rendkívül körültekintően kell eljárnia minden ilyesfajta esetben, s valamennyi körülményt figyelembe kell vennie a közveszélyes munkakerülés esetének megállapításakor – azaz élesen elkülöníti a jogszabályt a betegségből, munkakerülésből adódó kényszerű helyzettől.
A leginkább kétségbeejtő helyzete a gyermekkoldusoknak volt – az egész országban mindössze öt helyen működött javítónevelő intézet a korszak végén. Szomorú tény azonban, hogy gyakorlatilag a gyermekek kéregetése volt a legjövedelmezőbb: az apró teremtéseket éppen ezért már viszonylag korán önállósították, széjjelküldték őket a városban gyufát és kisebb kacatokat árulni, vagy egyszerűen csak kéregetni.
„December első napjaiban, amikor a hőmérő a fagypont körül állott, külteleki éjjeli razzián elfogtak egy didergő alakot. Az István út és a Hermina út sarkán a Városliget egyik padján feküdt a szerencsétlen. Bizonyos, hogy ha a rendőrök fel nem szedik, reggelre megfagyott volna. Meg is kérdezték tőle, miért teszi ki oly könnyelműen magát a legjobb esetben is veszedelmes meghűlésnek? Ha nincs lakása, miért nem jelentkezett a hajléktalanok menhelyén, hiszen ma már egy csomó van a fővárosban ezekből a jótékonyság nevében létesült intézményekből. Talán nem tudja ezt? A fagyoskodó csavargó szomorúan felelte: -Jól tudom, hogy vannak ilyen nyomortanyák. Ismerem őket, és éppen ezért nem megyek közelükbe. Inkább Isten szabad ege alatt, hóban, fagyban alszom, mint ott. A szabadban friss a levegő, a nyomortanyákon pedig oly nagy a bűz, hogy késsel lehet vágni. Amellett annyi ott az undok féreg, hogy ha már valaki el is viseli a bűzös levegőt, a férgek agyongyötrik. (…) Az állatnak istállójában tűrhetőbb a helye, mint az ott megvonulóknak. Azok a nemesszívű emberek, akik filléreikből fenntartják a hajléktalanok menhelyét, sokkal jobban tették volna, ha istállókat építenek nekünk, nyomorult lakásnélkülieknek. (…) Itt a hideg levegőn nagyobb biztonságban van egészségem, mert legfeljebb csak erős hűlést szerezhetek magamnak. Ott azonban, ami ocsmány betegsége van szegény embernek, mind együtt található. (…) Hányszor feküdtem olyan ágyban, amelyben előzőleg tífuszos, himlős és egyéb ragályos beteg feküdt betegsége olyan állapotában, amikor az csak lappangott még benne…”
A detektívek ki is szálltak megnézni egy ilyen hajléktalanszállót, s azt tapasztalták, hogy rendkívül kevesen vannak ott. Minden bizonnyal a gyakori rendőri razziák miatt, hiszen senki sem szereti, ha a rendőrök felriasztják álmából, kellemetlenkednek vele. A nyomozó egyébként meglepő tisztaságot tapasztalt az általa látogatott helyen: a betérőket minden esetben megfürösztötték, orvossal megvizsgáltatták, aztán reggel kicserélték az ágyneműjüket, szellőztettek és az egész lakrészt felsúrolták.
„Egész nap tárva-nyitva vannak az ajtók, az ablakok (…) De mit használ ez? Alighogy ezek a szerencsétlenek bevonulnak, a szobát elárasztja a bűz. Ők már megszokták és elviselik. (…) Kérésemre kísérőim levezettek a földszintre, ahol aztán a friss levegőn magamhoz tértem. Óvári (a menhelyen dolgozó rendőrfelügyelő) magyarázta nekem: -Bizony, ez a nyomor tanyája. Ide jönnek be ezek a szerencsétlenek, lerázzák magukról a piszkot, a férgeket, és amikor reggel távoznak, akkor mi nekiállhatunk és tisztogathatunk utánuk. Így van ez nap-nap után. Aztán meg köszönet sincs benne, mert ezek az emberek a menedékhelyet nem tekintik jótéteménynek. Iparkodom közöttük fenntartani a rendet, és ahol lehet, jót gyakorlok velük, és mi a köszönet benne? Most nemrégiben egyszer orozva le akartak gyilkolni. Rám támadtak, és ha a karommal fel nem fogom az ütést, leütnek. Kezemet pedig késsel sebezték meg.”
Szerző: Maróti Zsolt Viktor
Forras :
itt...
