Ahogy mestere, Hugo, képzeletből idézi meg — épp ekkortájt — a sokszínű Keletet, ő is, első gyűjteményében, a Spanyolországi és itáliai mesékben (Contes d'Espagne ét d'Italie, 1830), képzeletbeli spanyol és olasz tájakba helyez érzéki, játékos hangulatképeket. Nemsokára eljut majd Velencébe, s a kellem és báj felelőtlen költője, a szalonok, a kávéházak, a színházi kulisszák ünnepelt arszlánja átéli a tragikus szerelem fájdalmát. Előbb azonban megismeri a korai hírnév dicsőségét ; a Rolla című lírai elbeszélő költeményben (1833) a polgári ifjúság érzelmi válságát, a „század betegségét" — a nyugtalanságot, az elérhetetlen vágyat — énekli; a hős hiába keresi az élet értelmét, s csak az öngyilkosság küszöbén ismeri fel az eszményi szerelem újjáteremtő erejét. Egy mindmáig nagyon élő és hiteles érzékenységi drámában — a Marianne szeszélyeiben (Les Caprices de Marianne, 1833) — a cselekmény tengelyébe állított kél ifjú különbözőképpen próbál menekülni az élet abszurdsága elől: az egyik elérhetetlen boldogságról álmodik, a másik mámorba fojtja vágyait, vagyis ketten Musset kétféle magatartását személyesítik meg.
Musset, aki nem képes követni mestereit, Hugot, Lamartine-t a társadalmi cselekvésben, tehát a végletes gondolat válság feloldásában, olyan érzelmi kalandra vágyik, amely teljesen betölti szívét és új színekre ihleti szellemét. Ez a kaland 1833 nyarán kezdődik, és két esztendeig tart: a huszonhárom éves ifjú és a hat évvel idősebb George Sand, akinek akkori regényeiből élesen sikolt a romantikus szerelmi vágy, megtetszenek egymásnak, és szinte misztikus áhítattal várják a nagy szenvedély megtisztító, felemelő hatását. Van ebben az önkívületig fokozódó szenvedélyben valami kétségbeesettség, sóvárgás az abszolútum után, amit csak úgy érthetünk meg, ha a kortárs Berlioznak eget-földet betöltő, idegeket meztelenre tépő zenéjére emlékezünk. Ezért több a Musset—Sand kaland, mint a hasonló esetek: egy egész nemzedék érzelmi életének zátonyra futását, a romantikus szenvedély megvalósulhatatlanságát jelképezi.
A szerelmesek Velencébe utaznak, s az első mámor oszlása után a szenvedély misztikusai az örök emberi komédia szereplőivé válnak: Musset szívesen bolyong egyedül, míg Sand dolgozik, az asszony pedig szívesen fogadja más férfi udvarlását is.
Musset egyedül tér haza, menekül. S mivel a szerelem nem váltotta meg, kiégetten vergődik, önemésztő életmódba fojtja csalódását és fájdalmát. Legyőzte őt a szenvedély, mint Lamartine-t a politika és Vignyt a deklasszáltság (csak Hugot nem győzte le semmi). Az ezután írt Musset -művek fő jegye az önemésztés, a halkan síró szomorúság, mely gyakran emlékeztet George Sand másik összetört szerelmesének, Chopinnek a notturnóira. Híres Éjszakái — a Májusi, a Júniusi, az Októberi és a Decemberi Éjszaka (1835—37) — a múzsájával vagy önmagával folytatott benső párbeszédekben rögzítik szenvedését. Már csak a zenévé finomuló költészettől vár segítséget, de a szomorúság ide is elkíséri. Ez a közvetlen, halk és fájdalmas hang nemcsak a líráját jellemzi Musset-nek, hanem az ekkor írt drámáit is. A Nem szabad a szerelemmel játszani (Ön ne badine pás avec Vamour, 1834) a szenvedély veszélyeire és az ébredő szerelem tiszteletére int. Egy gazdag ifjú, Perdican, úgy próbál vonzalmat kelteni unokahúga szívében, hogy elcsábít egy parasztleányt, Rosette-et; a szenvedély azonban elemészti szerelmüket, mert Rosette belehal a fájdalomba, s Camille és Perdican megrettenve menekülnek egymástól.
Forras : innen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése