Nőnek lenni a középkorban

Ha a középkori lovagi irodalmat olvassuk, könnyen azt hihetjük, hogy a középkorban nőnek lenni azt jelentette, hogy a hölgyeket maximális tisztelettel és hódolattal vették körül a férfiak. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk.

Ezt mondja az egyház a nőről és a házasságról

A Biblia szerint Isten a nőt a férfi oldalbordájából teremtette, ebből tehát az következik, hogy a férfi a felsőbbrendű, és az asszonyt az Úristen a férfi kedvéért teremtette. Az egyház szerint a házasságnál magasabb rendű a szűzies élet, de ha már az ember eredendően ilyen gyenge, hogy szüksége van a szexre, akkor azt már jobb a házasságon belül gyakorolni. Persze kizárólag csak gyereknemzés céljából. Szent Ágoston szerint a nemzéshez nem vezető szexuális kapcsolat paráznaság, és meggyónásra való bűn. Persze azért voltak realistább szentek is. Firenzei Szent Antal például azokat az asszonyokat ostorozta prédikációiban, akik hosszan piszmogtak az éjszakai imájukkal, csakhogy elkerüljék házastársi kötelességeik teljesítését.

Házassági törvények

A törvények szerint a házasság alsó korhatára lányok esetében 12, fiúk esetében pedig 14 éves kor volt. A házassági ceremónia több részből állt: először tárgyalások zajlottak a családok között, majd következett az eljegyzés, a házasulandók kihirdetése a templomban, végül a házassági szertartás a templomkapuban.

3 héttel az esküvő előtt a templom ajtajában kihirdették a jövendő házasságkötést, hogy ha valakinek tudomása van valamelyik fél házasságáról, vagy a felek egymással való rokonságáról, akkor még időben szólhasson. Törvények tiltották ugyanis, hogy vérrokonok házasodjanak össze negyedik fokig. A házasság megkötéséhez nem a menyasszony, hanem annak apja, fivére adta a beleegyezését. Bár az egyház kizárólag a házasulandó felek önkéntes beleegyezése esetén érvényesítette a házasságot, tudjuk, hogy a legtöbb esetben a lányokat hozzákényszerítették ahhoz a férfihoz, akit az apjuk kiválasztott számukra. A lány ugyanis szigorú engedelmességgel tartozott az apjának, aki engedetlenség esetén keményen megfenyíthette (megverhette..), és amúgy sem volt sok esélye egy családból kitagadott lánynak arra, hogy tisztességesen megéljen. Tehát a vagyonos családok lányai hozzámentek ahhoz a férfihoz, akit az apjuk kiválasztott számukra.

Persze azért volt egy kiskapu a szerelmesek számára. Az egyház ugyanis elismerte azt a házasságot, amelyet a jegyespár tanúk jelenlétében vagy akár anélkül kölcsönös megegyezéssel kötött. Ha senki nem fellebbezett a házasság ellen, az ifjú házasokat nem büntették, és egyházi szertartásra sem kényszerítették őket. Sőt, akkor is érvényesnek tartották a házasságot, ha a szülők akarata ellenére köttetett, és az egyház ebben az esetben sem engedélyezte a válást.

Maga a házasságkötés rendszerint a templom ajtajában történt. A jegyespár kifejezte házasulási szándékát, és egymásra ruházta a házasság szentségét. Szavatolták a hozományokat, majd a pár belépett a templomba, hogy részt vegyenek a nászmisén. Utána pedig következhetett a lakodalom.

A válást az egyház csak nagyon ritkán engedélyezte. Például akkor, ha kiderült hogy a pár tagjai vérrokonok, egyikük már házas, esetleg ha a férj impotenciája miatt nem hálták el a házasságot. Nem véletlen, hogy a királyi nászéjszakák gyakran az udvar és a család jelenlétében zajlottak. Egyrészt meg kellett győződni arról, hogy a menyasszony szűz, másrészt pedig arról, hogy valóban megtörtént a házasság elhálása, és érvényes lett a frigy.

A férjes asszonyok helyzete

A házasságkötés pillanatától kezdve a nő új ura a férje lett, és mindenben engedelmeskednie kellett neki. A korabeli jogtudósok részletesen taglalták azokat az eszközöket is, amelyekkel a férj engedelmességre bírhatta a feleségét. Egy 14. századi flandriai törvénykönyv szerint a férj verheti a feleségét, "melegítheti lábát az asszony vérében". Ha ezek után a feleség felépül, a férj nem hágta át a törvényt.

A házasság alatt a férj kezelte a közös vagyont, a feleségnek nem volt joga eladni, elzálogosítani, elcserélni a saját tulajdonát sem. Férjezett asszony nem köthetett szerződést, nem vehetett fel kölcsönt, nem indíthatott pert férje beleegyezése nélkül.

Az özvegyek helyzete

Az özvegyek a házas nőknél egy fokkal kedvezőbb helyzetben voltak. Az egyház védelmét élvezték, mert az elnyomottakhoz sorolták őket, hiszen a "védelmező" férjük meghalt. Sokan közülük újra megházasodtak, sajnos a többségük nem önszántából. A hűbérurak olykor belekényszerítették a nemes özvegyasszonyokat az újabb házasságba, és ugyanígy jártak a parasztok is, akiket az uruk kényszerített ismét házasságra, hogy legyen aki gondot visel a földre.

Ugyanakkor aki tehette, inkább özvegy maradt, ugyanis az anyagi biztonságban élő özvegyasszony több szabadságot élvezett mint bármelyik nő a középkorban. Aki megözvegyült, annak nem kellett többé más akaratának alávetnie magát, így nagyfokú önállóságot élvezett. Például kiskorú gyermekei gyámjaként kezelhette a családi vagyont is.

Anyának lenni

A középkorban anyának lenni nem jelentett különösebb értéket. A gyerek világra hozása csak azért fontos, hogy megtaníthassák nekik Isten tiszteletét. Sem a Mária-tisztelet, sem az nőt piedesztálra emelő udvari költészet nem tulajdonított különösebb jelentőséget annak, hogy egy nő anya is volt egyben. A kortárs irodalom szinte kivétel nélkül a feleség férje iránti kötelességeit hangsúlyozza, nem pedig a gyermek gondozásának kötelezettségét. Egyes irodalmi művek úgy beszélnek a rossz anyákról, mint akik direkt azzal bosszantják a férjüket, hogy hagyják sírni a gyereket éjszaka.

Hogy mi az oka az anyaszerep ilyen elutasításának? A válasz leginkább a középkori ember gyermekek iránti attitűdjében keresendő. A középkorban a gyereknek szinte egyáltalán nem volt helye a társadalomban. Ha a gyerekek életben maradtak, megélték a felnőttkort, akkor részt vehettek a közös családi vállalkozásokban, és újabb munkáskezet jelentettek. Egy didaktikus mű szerzője így írt a szülőknek: "Ha vannak gyermekeid, teljen bennük kedved, és neveld őket rendesen. Ha meghalnak kiskorukban, fogadd el a sorsodat. Ne keseregj, ne bánkódj túlzottan. Gondolj arra, mennyi törődést kíméled meg magadat!"

Valószínű, hogy a szülők magukat is védték a magas gyerekhalandóság okozta fájdalom ellen azzal, hogy érzelmileg távol tartották magukat gyermekeiktől. A kisgyermekek iránti hozzáállás a középkor végétől kezdett csak lassan, óvatosan változni.

Forras : itt...

Roosevelt különös házassága

Vannak házasságok, amelyek megváltoztatják a világot. Ilyen volt Franklin és Eleanor Roosevelt házassága is, annak ellenére, hogy mindketten nagyon boldogtalanok voltak ebben a kapcsolatban.

„Aki csak egyszer is látta, ahogy Eleanor Roosevelt leült a férjével szemben, mélyem a szemébe nézett, és azt mondta: „Franklin, szerintem most azt kellene tenned, hogy…, „Franklin, szerintem ezt nem teheted meg…”, az sosem fogja elfelejteni ezt az élményt. Nem is sejthetjük, hányszor és milyen mértékben szabott új irányt az amerikai kormányzatnak Eleanor határozott közbenjárása.”

A gyerekkor

Mindketten gazdag, előkelő családból származtak. Franklint arra készítették fel, hogy gondtalan életet éljen. Iskolái végeztével bámulatosan magabiztos emberként lépett ki a világba, aki személyes bájával és kifogástalan modorával játszva nyerte meg magának az embereket. Bár már fiatalon is olyan áthatolhatatlan védfallal vette körül magát, hogy senki nem láthatott bele a gondolataiba, az érzéseibe meg pláne nem.

 Ezzel szemben Eleanor gyerekkora veszteségek sorozat volt. Saját bevallása szerint egész gyerekkorában figyelemre és kedvességre vágyott. Anyjától, aki meghalt, amikor ő 8 éves lett, egyiket sem kapta meg. Két év múlva az apja is meghalt, és valóságos megváltásként élte meg a kislány, hogy a nagymama „uralma” alól bentlakásos iskolába került.

A találkozás

Amikor Franklin egy vonaton véletlenül összefutott Eleanorral, már egy magas, kecses, elképesztően értelmes nővel találkozott. Persze Franklin anyja mindent elkövetett, hogy elválassza egymástól a szerelmeseket, mert úgy érezte, hogy a fiatal fruska elragadja tőle a fiacskáját. Franklin természetétől teljesen idegen volt, hogy szembehelyezkedjen az anyjával. Így esett, hogy a fiatal pár pénzügyeit az anya kezelte, sőt ő vásárolt nekik egy házat közvetlenül a sajátja mellett. Eleanor soha nem is érezte magát otthon ebben a lakásban, annak ellenére, hogy időközben öt gyereket szült. Ráadásul az udvarlási időszak is véget ért, és Franklin többé már nem tudta megosztani az érzelmeit a feleségével, sőt nem is értette, hogy Eleanornak mi szüksége lenne erre. Egyre jobban nyilvánvalóvá váltak a kettejük közötti különbségek is: Eleanor képtelen volt önfeledten szórakozni, míg Franklinnek lételeme volt a szórakozás. Imádott udvarolni, és jól érezte magát vidám hölgyek társaságában, és nemigen tudott részt venni Eleanor mély és őszinte beszélgetéseiben.

A szerető

1918-ban Eleanor rádöbbent, hogy nem ő az egyetlen nő a férje életében. Egy köteg szerelmeslevelet talált a férje holmijai között. Az különösen lesújtotta, hogy a leveleket az ő titkárnője, Lucy Mercer írta. Ez a csalódás Eleanor egész lényét megváltoztatta, és ettől kezdve soha többé nem engedte át magát a szerelemnek. Beleegyezett ugyan, hogy Franklinnel marad a férje politikai karrierje érdekében, ha a férje megesküszik, hogy soha többé nem találkozik Lucy-vel. A házasságuk tehát hagyományos értelemben 1918-ban véget ért. Ettől kezdve valami egészen furcsa távolságtartó, de mégis mély kötődés tartotta őket össze. Eleanor nem érezte többé kötelességének, hogy jó feleség legyen, így aztán belevetette magát a politikába, és ettől kezdve ez tartotta őket össze. Minden erejét konkrét ügyeknek szentelte: a lakáskérdésnek, a gyerekmunka visszaszorításának, és ezzel kivívta férje tiszteletét. Házasságuk megbicsaklása a család titka maradt. Eleanor ettől kezdve minden érzelmét a barátai felé fordította, és nagyon szoros, mély kapcsolatot alakította ki egyes emberekkel. Nem tudjuk, hogy ezekkel a barátokkal aztán milyen közelségig merészkedett, de a levelezése nagyon mély érzelmekről tanúskodik.

A betegség

1921 nyarán ismét fordult egyet az életük. Franklin elment a gyerekeivel vitorlázni, és úszott egyet a jeges óceánban. Ágynak dőlt, és soha többé nem állt fel. Gyerekparalízise újulhatott ki, mert lebénult a lába. Eleanor hetekig, hónapokig ápolta, fürdette, segítette a szükségletei elvégzésében. És ő volt az, aki támogatta a férjét abban is, hogy visszatérjen a politikába. Eleanor magára vállalta, hogy ő lesz a „szeme, füle, lába”, és mindent elkövetett, hogy előkészítse férje visszatérését. Franklin pedig minden erejével azon dolgozott, hogy béna lábát ismét mozgásra kényszerítse. A korabeli sajtó szemet hunyt az elnök bénasága felett, és amerikaiak milliói nem is tudtak arról, hogy egy járni képtelen elnök vezeti az országot.

A betegség sem hozta azonban közelebb őket egymáshoz. Eleanor vett egy szerény kőházat, és elköltözött, de a politikában továbbra is társak maradtak. Franklin pedig talált valakit, aki betöltötte a felesége által hagyott űrt: Missy LeHand-et, aki lassanként „nem hivatalos feleséggé” vált. Vele lehetett bolondozni, és rajongásig szerette az elnököt. Folyton körülvette a gondoskodásával, és úgy anyáskodott fölötte, úgy istenítette, ahogy arra Eleanor soha nem lett volna képes. A történészek és a családtagok soha nem jutottak egyezségre, hogy vajon „elhálták-e a házasságot”.

Mivel Franklin nemigen titkolta ezt a kapcsolatot, Eleanor is tisztában volt vele, hogy milyen viszony fűzi a férjét a „titkárnőjéhez”. Ekkorra azonban már annyira eltávolodott Franklintől, hogy nem zavarta többé ez a kapcsolat. Azért tegyük hozzá, hogy Missy is nagyon ügyelt rá, hogy ne haragítsa magára a törvényes feleséget.

Az elnök halála

Negyven évnyi szeretet, csalódás, beletörődés és megszokás után, utolsó közösen töltött évükben Franklin és Eleanor testileg és érzelmileg is távolabb állt egymástól, mint valaha. Franklin halálos beteg volt, és a felesége ezt nem akarta, vagy nem tudta tudomásul venni. Különös, hogy az annyira érzékeny Eleanor mennyire közönyösen nézte férje hanyatló egészségét. 1942-ben Missy is lebénult egy agyvérzés következtében, és a világháború éveiben Franklin nagyon magányossá vált. Ekkor tér vissza Lucy az elnök életébe a legnagyobb titokban. Ő az, aki az utolsó években gondoskodott a nagybeteg férfiről. Roosevelt nem érte meg a világháború végét: 1944. december 2-án meghalt. Eleanor 16 évvel élte túl. Ő haláláig folytatta harcát az igazságért és az emberi jogokért.

Forras : itt...

Így házasodtak a régi Magyarországon

A mai szinglik bizony néha vágyakozva gondolnak vissza azokra az időkre, amikor a házasság természetes állapot volt, és minden rokon, ismerős azon igyekezett, hogy kiházasítsa az eladósorba került lányt. Abba viszont ritkán gondolnak bele, hogy a 16-17.században a lányok jövendőbelijét az apjuk választotta ki a neki tetsző – leginkább vagyoni, rangbéli – szempontok alapján.

A 16-17. századi Magyarországon a természetes állapot az volt, hogy az ember házas. Amint nemzőképes korba léptek a lányok, már „eladónak” számítottak. Ez általában 13-14 éves koruk körül következett be, a fiúk esetében pedig 14 éves koruk után. Kisgyerekeket – bár a középkorban a királyi családoknál van erre példa – csak nagyon kivételes esetben, főként arisztokrata családokban házasítottak össze. Ez már csak azért is fontos volt, mert a házasságkötés az elhálástól számított házasságnak.

Házassági szabályok

Az életkorral kapcsolatban volt még egy szabály: általában egykorúakat szoktak összeházasítani, csak nagyon kivételes esetekben került sor arra, hogy a házaspár tagjai között nagy volt a korkülönbség, ez inkább csak a második, harmadik házasságok esetében következett be. Azért azt tegyük hozzá, hogy a fiatalság nagy érték volt, és a férfiak már az első házasságuktól kezdve törekedtek arra, hogy fiatal asszonyt szerezzenek. A nők pedig a második házasságuktól kezdve igyekeztek maguknál fiatalabb férfit keresni. Például Losonczy Anna, Balassi nagy szerelme először magánál jóval idősebb emberhez ment hozzá, viszont a harmadik férje már 15 évvel fiatalabb volt nála.

Igen fontos szabály volt, hogy rokonok negyedízig nem házasodhattak egymással, mert ez vérfertőzésnek számított. Ez kisebb falvak esetében nagy gond volt, mert ott mindenki mindenkivel rokonságban állt, és arisztokrata körökben is nehézzé tette néha a választást.

Társkeresés

Nehogy azt hidd, hogy ez akkoriban sokkal könnyebb volt! Az persze könnyebbséget jelentett, hogy férfiak, nők akkoriban sokkal több időt töltöttek együtt, mivel az életük egy nagy közös térben zajlott. Kisgyerekként fiúk, lányok együtt játszottak, együtt vonultak a templomba, együtt dolgoztak a fonóban, táncoltak a mulatságokon. Ha elhagyták a falut, ezt csoportosan tették, együtt mentek a szomszédos vásárba, és a falu egyetlen közös kútjánál is minduntalan összefutottak. Arisztokraták pedig sok időt töltöttek együtt lakodalmakon, bálokon, a királyi udvarban és a fürdőre járás alkalmával. Találkozásra, ismerkedésre tehát bőven volt lehetőségük. Ráadásul amint nagyobbacskák lettek, az egész rokonság és ismerősi kör nekik keresett párt. Arisztokrata körökben például végtelenül szerettek erről levelezni, párt ajánlani egymás gyerekeinek.

Szerelem vagy érdek?

Szerencsés volt az, aki előbb beleszeretett a párjába, aztán engedték őket összeházasodni. A sorrend általában fordított volt. A szülők kiválasztották a jövendőbelit, aztán a pár tagjainak az évek alatt volt idejük megszeretni egymást. Arisztokraták, királyok esetében az ifjú párnak, ha az egyik fél távoli országból érkezett, csak néhány nap állt rendelkezésére, hogy megismerjék egymást. Ilyenkor akár két-három napos ismeretség után megköttetett a házasság, amit bizony el kellett hálni a tizenéves gyerekeknek…

Azért azt mindenképp meg kell jegyezni, hogy ennek ellenére a házaspárok a legtöbb esetben tényleg megszerették egymást, és a norma a jó házasság volt. Elítélendőnek tartották, ha egy férj verte a feleségét, vagy rosszul bánt vele. Nagyon sok olyan korabeli feljegyzés maradt ránk, amelyben a feleségek mindent megtettek a férjük fogságból való kiváltásért, és olyan levelek is fennmaradtak, amelyekben a férjek feleségük egészségügyi problémáit vitatták meg az ismerőseikkel. Ez amolyan „önsegítő kör” volt, ahol ki-ki leírta a gondjait, és várta, hátha másiknak van egy jó orvosa vagy bevált gyógymódja a panaszra. Megható például Nádasdy Tamás és Kanizsay Orsolya házassága. Orsolya asszony meddő volt, és a férje, az országos gondokkal terhelt nádor szerzett neki egy orvost, aki egy olyan kenőcsöt rendelt el, amelyet a nő hüvelyébe kellett felhelyezni. A műveletet általában az orvos végezte, de ha el kellett utaznia, Nádasdy Tamás zokszó nélkül utazott haza a hadszíntérről a bécsi udvarból, az országgyűlésből, hogy a kezelést végrehajtsa. (Nádasdyék végül eredményesek voltak, 1555-ben egy kisfiúk született.)

Sok házasság

A mozaikcsalád intézménye nem mai jelenség, ebben a korban is teljesen természetes volt, csak épp máshogy alakult ki mint napjainkban. Akkoriban keveseknek adatott meg, hogy egy házastárssal öregedjenek meg. Teljesen normálisnak és általános gyakorlatnak számított, hogy valaki akár három házasságot is kötött, mert a párja kihalt mellőle. Ez persze örök témát adott a korabeli prédikátoroknak: vajon ki kinek lesz a házastársa a túlvilágon…

Az özvegységet átmeneti állapotnak tartották, és csak a nagyon idős emberek maradtak tudatosan özvegyek. A házassági piacról nem volt szokás önként távozni.

Forras : itt...