2018. június 5., kedd

A Zwack Unicum története sokkal hihetetlenebb, mint gondoltuk




Kevés hazai vállalkozás tekinthet vissza hatvan évnél többre, mivel 1948-ban a polgári Magyarországot, így a családi vállalkozást is einstandolták a választási csalással hatalomba kerülő, Sztálin támogatta kommunisták. Az idén 225 éves fennállását ünneplő Zwack likőr azonban nem csak a kommunistákat élte túl, hanem a zsidótörvényeket, a nyilasokat, két gazdasági világválságot, és belső családi viszályokat is.


Das is ein Unikum

Nem titok, hogy az 1999-es A napfény íze című filmben Szabó István erősen támaszkodott a Zwack család történetére, a gyógyital receptjét féltve őrző Sonnenschein családfőre, aki a Monarchia ideje alatt kezdte főzni sikeressé váló italát, hogy aztán a titkos recept egyik generációtól a másikig vándoroljon. A Zwack család sztorija hihetetlenebb, mint a film, abszolút vászonra illő történet, amely 1790-ben kezdődött, amikor dr. Zwack, II. József császári udvari orvos a császár gyomorpanaszaira egy gyógyitallal rukkolt elő. A keserű ital bevált, a legenda szerint az uralkodó azt megkóstolva így szólt: - Dr. Zwack, das ist ein Unikum! – egyben nevet is adva a gyógynövényitalnak.

A céget ötven évvel később, 1840-ben alapították meg, az Unicum védjegyét 1883. május 22-én, 805-071 számmal lajstromozták „az Unicum név alatt forgalomba hozott gyomorerősítő likőr megvédésére”. Az ital a Zwack család 1790-ből származó titkos receptje szerint készült.

A cég és egyben a magyar reklámtörténet egyik leghíresebb plakátja

Az Unicumot kezdettől fogva az eredeti gömbölyű palackban forgalmazták, címkéjén vörös kereszttel. 1899-től kezdve ennek a használati jogáért évente tekintélyes összeget fizetett a cég a Magyar Vöröskereszt Egyesületnek. 1922 után ez a megállapodás megszűnt, ezért a kereszt színét aranyra, a háttérét pedig pirosra változtatták, ahogy ezt mind a mai napig használják.

A huszadik századi történéseket látva joggal állapíthatjuk meg, hogy kisebbfajta csoda, hogy ez a cég még egyáltalán létezik és nem csak a nyomai vannak meg. Olyan birodalmak is tönkrementek, mint a Weiss Manfréd művek, ami a háború előtt a magyar ipar Közgépe és MVM-e volt egybegyúrva, csak nagyobb – és ma már sehol sincs.

Zwack Péter a harmincas évek elején a nevelőnőjével

Séta a múltba

A 225 éves szülinap kapcsán a Zwack család és a vállalat egy különleges túra sorozatot hirdetett meg, amelynek első, rendhagyó bemutatójára egyberántottaák a magyar médiát és egy többórás, érdekes séta keretében időutazásra invitálták a sajtó képviselőit. A mi idegenvezetőink Zwack Sándor, Zwack Izabella és édesanyjuk, Anne volt, akiknek az idegenvezetésével fizikai valóságában elevenedett meg előttünk egy elképesztő családi történet, ami egyszerre magyar és egyetemes. Jó hír azonban, hogy bár nem a családtagok vezetésével, de május 30-tól bárki számára elérhető a túra, akit érdekel ez a lebilincselő családtörténet, amely nem utolsó sorban egy hungarikum, az Unicum története is egyben.

A Zwackok az Úri utcában, az egykori családi fészek előtt

A sztori a budai várban található Úri utcában kezdődött, ahol a háború előtt fényűző körülmények között élt a Zwack család, köztük a kis Zwack Péter, akire nevelőnő vigyázott és a családi Buickkal fuvarozták a városban –na de nem iskolába, mert oda villamossal kellett járnia.


Ha volt a nagypolgárságnak arisztokrata rétege, akkor a likőrgyáros família közéjük tartozott, csakhogy a harmincas években a zsidótörvények életbe lépésével a levegő kezdett elfogyni körülöttük. A negyvenes években a várból felmenekültek a Gellért-hegyre, és a regénybe illő nagynéni, Mici néni villájában bújtak el, a svéd nagykövetség szomszédságában.

1944 tavaszán a nyilas hatalomátvétel napjaiban ismét filmbe illő események történtek a család életében, hajszálon múlt, hogy a Zwack-sztorinak örökre vége szakadjon.

Mici néni háza közvetlenül a svéd nagykövetség mellett volt, ahol a svéd diplomaták - mint Raoul Wallenberg, Lars Berg és Per Anger- fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy megmentsék zsidó emberek életét. Raoul Wallenberg János és Vera jó barátja volt, a kikapcsolódás ritka pillanataiban bridge partit játszott Jánossal. Ráadásul a Minerva utcai épületben (Mici néni házában) irodája is volt az első emeleten és két titkárnő dolgozott vele. Megszámlálhatatlanul sok zsidó embernek állított ki Schutzpass-t, de svéd útlevelet csak harmincnak, abból hármat Péternek és szüleinek.

Valaki feljelenthette a családot, mert a Minerva utcai házban megjelentek a nyilasok, felsorakoztatták a családtagokat a fal mellé, hogy utána elhurcolják őket a Dunapartra.

Mici néni villája a Minerva utcában a Gellért-hegyen

Kétségtelenül ez volt a túra legdrámaibb jelenetsora.
A Zwack-generáció soros vezetője, Sándor a Minerva utcában mesélte el, hogyan sorakoztatták fel a felmenőit, hogy aztán levigyenek mindenkit a Dunához, és a folyóba lőjék őket.

Lajos, Péter unokatestvére kérte, hogy hadd vehesse még fel a cipőjét, ezért a nyilasok megengedték, hogy felmenjen érte az emeletre. Péter annyira biztos volt benne, hogy meg fog halni, hogy gyorsan megette azt az egész tábla csokoládét, amit az ostrom idejére kapott, mivel azt gondolta, hogy ez élete utolsó csokoládéja. Amíg Lajos felfutott a cipőért, Lars Berg a szomszédos házban lévő svéd nagykövetségről futva átérkezett a kapuba. Nagyon határozott fellépésű, impozáns külsejű férfi volt, pisztolyt tartott a kezében, és azt kiáltotta, hogy ez a ház svéd védelem alatt áll, és így sikerült a nyilasokat elriasztania.


Az oroszok már a spájzban vannak

Ha a nyilasokat túl is élték, még hátravoltak az oroszok, akik az életüket nem, de a megélhetésüket erősen fenyegették. A vörös hadsereg először is megitta az Unicum gyár soroksári úti gyárában található italkészletet (ami közel egymillió liter volt), az ott található hatalmas hordókat, és pontonhidak építéséhez használták fel őket. A családi villát feldúlták, a könyveket szuronnyal szúrták át, és így tovább. Mit is mondhatnánk: oroszok.

Még mindig nincs vége

A Zwackoknak eszük ágában sem volt elhagyni az országot, ám 1948-ban a hatóságok tudtukra adták, hogy jobb, ha így tesznek. A gyárat államosították, és rátették a kezüket a féltve őrözött családi receptre is. legalábbis ők ezt hitték. Zwack Jánosék Béla, Péter édesapjának testvére azonban hamis receptet adtak adott át, az igazit magukkal Zwack János magával vitte vitték az emigrációba.

Zwack Péter, menekült az Ellis Islanden

New Yorkban

Zwack János számára az emigráció elfogadása nehéz volt. Amikor megérkezett Amerikába, az Ellis Island-en (a bevándorlók gyüjtőszigetén) fiával együtt egy óriási százszemélyes hálóteremben hetekig vártak arra, hogy megkapják az engedélyt az Egyesült Államokba való belépésre. Nem volt többé úri utca villa, Buick, és nevelőnő. Zwack János korábbi életvitele, amikor befolyásos és kiváltságokkal rendelkező ember volt, a háború után véget ért, és erre nagyon drasztikusan kellett rádöbbennie, amikor minden nélkül, ismeretlenül megérkezett az Egyesült Államokba, csak az eredeti Unicum recepttel a zsebében.

Zwack Péter eleinte Chicagóban majd New Yorkban élt első feleségével, Iris-szal és e házasságából született öt gyermekével: Peterrel, Gioia-val, Alexával, Iris-szal és Jancsival. Zwack Péter eltökélten dolgozott annak érdekében, hogy a Zwack név fennmaradjon az Amerikai Egyesült Államokban. Ennek érdekében szerződést kötött a Jim Beam céggel, hogy a cég Zwack névvel gyártson és forgalmazzon gint, vodkát és slivovitzot.

Hosszú éveken keresztül dolgozott vezető amerikai szeszesital, valamint jelentős borimportőr cégeknél, és Alexis Lichine-nel – akit ma is az amerikai borkultúra atyjának tekintenek – minőségi szőlőbirtok, ill. termelő szelektált borokat (“estate bottled wine”) vezettek be az amerikai piacra.

1970-ben visszatért Európába, hogy felügyelje a Zwack Unicum olaszországi gyártását és marketingjét. Ebben az időben Zwack Péter és második felesége, Anne Marshall aktívan részt vett a licensz alapján gyártott, addigra már igen kedvelt itallá vált Unicum PR munkájában, szorosan együttműködve a termék értékesítését végző nagy genovai szeszipari céggel.

Újra itthon

1988-ban Zwack Péter visszalátogatott Magyarországra. Ebben nagy szerepe volt Demján Sándornak is, aki már akkor azt mondta, hogy komoly változások várhatók. Annak ellenére, hogy a vállalatukat államosították, Zwackék nem kapták vissza az Unikumot gyártó céget és a gyárépületeiket, minden vissza kellett vásárolniuk.

Zwack Péter ekkor 61 éves volt.
Ennyi idősen nem sokan kezdenek új életbe és vágnak bele kockázatos tervekbe, de az üzletember nem sokat vacillált. Hatalmas kölcsönt vett fel, és 20 millió dollárért visszavásárolta a családi vállalkozást.

1991-ben Magyarország nagykövete lett az Amerikai Egyesült Államokban, ahová negyven évvel korábban menekültként érkezett meg. És még koránt sem árultunk el minden családi titkot, a Zwack család elmúlt 225 éve olyan történetekben gazdag, amelyeket érdemes a ma is álló épületek mellett, a profi idegenvezetőktől meghallgatni. Aki egy igazán izgalmas hétvégi programra vágyik, az jelentkezzek a www.unicum.hu oldalon és legyen részese a Zwack-sztorinak, ha csak rövid időre is.


Huszonhét év elteltével a cég virágzik, új piacokra tör – Kínában, Dél-Amerikában és az Egyesült Államok próbálnak terjeszkedni – vagyis a huszadik századi kőkemény hullámvasutazás után ismét teljes gőzzel zakatolnak.

A túra alatt volt alkalmunk négyszemközt is beszélgetni Sándorral, aki felelevenítette első élményeit Magyarországgal kapcsolatban. 14 éves korában járt először Magyarországon. Firenzében élt és egy szót sem tudott magyarul, így a még szocialista Magyarország a napfényes Itália után nem éppen nyerte el elsőre a tetszését. Ma már kiválóan beszéli a nyelvet, Magyarországot tekinti a hazájának, bár nyaranta gyakran jár Olaszországban, és megmaradt Fiorentina-drukkernek is.



Egyértelmű, hogy a Zwack család története nem áll meg a 225. születésnapnál. Napjainkban a történelem megismétli önmagát, hiszen a Zwack gyárat Péter gyermekei, Sándor és Izabella vezetik, akik egymást nagyszerűen kiegészítve felelnek a Zwack társaság mindennapi tevékenységének más-más területéért. Sándor a gyártási folyamatokat felügyeli, míg Izabella az Unicum globális márka nagyköveteként a nemzetközi piacokért felelős.

Forras : itt...

2018. június 4., hétfő

Egy tisztességes úrinő ruhatára a 19. században


Egy tisztességes úrinőnek millió öltözködési és viselkedési szabályt kellett észben tartania. Ezek megszegése ugyan semmiféle törvényben rögzített fenyítéssel nem járt, viszont annál súlyosabb büntetést jelentett, hogy a szabályszegőt az úri társaság megszólta, rosszabb esetben kiközösítette. Nézzük meg most az 1870-1880-as évek öltözködési szabályait!


A megfelelő öltözködési és viselkedési szabályokkal családi és képeslapok rendszeresen foglalkoztak, sőt Dunát lehetett rekeszteni a korabeli illemtankönyvekkel is. Az öltözködési szabályok az 1870-80-as években voltak a legrészletesebbek. Az újságírók már akkor is pontokba szedve rögzítették az illendő öltözködés aranyszabályait.

Így öltöztették az úrigyerekeket

Természetesen az illendő viselkedés tanítása már a bölcsőben elkezdődött azzal, hogy az újszülöttet megfelelő módon öltöztették. A babát fodros tüllfüggönnyel borított bölcsőbe tették, áttört hímzésű fehér ruhácskába, pólyába burkolták, melyet selyemmel béleltek. A bélés színe a gyerek neme szerint változott. A kisfiúk és a kislányok haja is vállig ért 3-4 éves korukig, és egyforma ingecskéket viseltek. A kisfiúk 4-5 éves korukban kapták az első hátulgombolós rövidnadrágjukat, a kislányok pedig a térdig érő habos, csipkés ruhácskájukat. A kisfiúk számára az érettség első jele az volt, hogy 14-15 éves korukban megkapták első hosszú nadrágjukat, öltönyüket vagy frakkjukat. A lányok pedig elkezdtek epekedni a hosszú, bokáig érő szoknya után.

Ahhoz, hogy a gyerekek megérjenek arra, hogy bevezessék őket a jó társaságba, előbb tánciskolába kellett járniuk. A szülők rendszerint körbeülték a termet, és figyelték a fehér inges, térdnadrágos fiaik és rövid szoknyás lányaik csetlését-botlását. Amikor pedig elég idős lett a gyermek, következhetett a jó társaságba való bevezetés. Ez általában a fiatal lány számára rendezett estélyen történt, ami egyben azt is jelentette, hogy az ifjú hölgy eladósorba lépett, és ezentúl már őt is illik meghívni az összejövetelekre.

A báli ruhák

Az első bálozó lány megjelenése igen egyszerű volt: mindig fehér, fodros tüll vagy muszlin ruhát viselt az első báli évadban. A másodikban már választhattak maguknak rózsaszín, világoskék, halványsárga vagy almazöld báli ruhát is. Ha pedig már több éve farsangoltak, és még mindig nem keltek el, akkor jöhetett a sárga, vörös vagy lila ruha - ezt persze kevesen választották, mert ugyan ki akarta a ruhája színével is felhívni a figyelmet arra, hogy még mindig vénlány?

A fiatal asszonyok már sokkal kihívóbban, pompásabban öltözhettek. Az ő ruhájuk színesebb, dekoltázsuk merészebb, ékszerük feltűnőbb és drágább lehetett. Letehették a tüll és muszlin ruhákat, és válogathattak a drágább selymek és bársonyok közül. A fiatal anyáknak viszont már illett egy kicsit visszafogottabb színeket viselniük, míg az idős hölgyek tompa színű anyagok közül válogathattak, amelyet csipke- és gyémántdíszítéssel ékesíthettek.

Egy hölgynek legalább háromféle estélyi ruhával kellett rendelkeznie: volt egy, amiben színházba és hangversenyre ment, egy, amit díszebédnél vagy bemutatásnál viselt, és kellett egy a bálokra. A báli ruha volt a legragyogóbb: ujjatlan, mély kivágású, hozzá hosszú kesztyű, drága ékszer és fejdísz dukált.

Díszebédnél, vacsoránál, színházban már kötelező volt a hosszú ujjú ruha. Az sem volt mindegy, hol kapott hely a hölgy a színházban. Ha a földszinten ült, akkor a ruhához ékszerrel, virágokkal díszített frizurát viselt, ha a páholyban kapott helyet, akkor jöhetett a nagy kalap.

A férfiak öltözékét egyáltalán nem befolyásolta az életkor. Bálokban a 70-80-as években fekete frakkot viseltek fehér keménygallérral és fekete csokornyakkendővel.


Esküvői, utazó és házi ruha

Ha sikeresnek bizonyultak a bálok, és elkelt végre a lány, akkor jöhetett az esküvő. Ezen a férfiak zsakettet vagy frakkot öltöttek, míg a menyasszony elefántcsontszínű vagy fehér uszályos, fodros, hosszú fátylas ruhát viselt. Ha az ifjú pár az esküvő után azonnal nászútra indult, akkor a menyasszony egy sötét színű, egyszerű selyemruhát vagy kosztümöt vett fel, és ebben is esküdött.

A nászút után a fiatal pár végiglátogatta a város és a megye előkelőségeit, rokonokat, ismerősöket. Ehhez nem volt szükség külön meghívásra, egyszerűen csak beállítottak, 25 percig maradtak, és közömbös dolgokról beszélgettek. Amikor pedig a viszontlátogatás megtörtént, az asszonyok kölcsönösen meghívták egymást, és azt is közölték, hogy mikor van a heti fogadónapjuk. A látogatások alkalmával a hölgyek csinos háziruhát viseltek, ami nem volt olyan díszes mint a báli ruha, de azért még lehetett elegáns. Például a már többször viselt báli ruhát is át lehetett alakítani. Alapszabály volt, hogy a háziasszony nem öltözhette túl a vendégeit. Persze a fűző viselése a háziruhához is kötelező volt.

Sétaöltözék

Ha azt hinnéd, kedves olvasó, hogy ezzel ki is merült a kötelező ruhák tárháza, tévedsz. Ott volt még a sétaöltözék és a nyaralóhelyi ruha. A sétaöltözéket a korzóra szánták. Ez általában egy kosztüm volt blúzzal, sima, alig díszített ruha. A nyaralóhelyi ruha pedig már könnyedebb anyagokból - vászon, batiszt - készült. Többnyire magas nyakú, hosszú ujjú, világos színű öltözékek, amelyhez a kalap és a kesztyű továbbra is nélkülözhetetlen volt.


És a kiegészítők

Természetesen egy hölgy ruhatárának már akkor is része volt a töménytelen mennyiségű kiegészítő. Például kalapok garmadája, amelyeket különböző alkalmakkor illett viselni, aztán napernyők és esernyők, és a különféle fűzők - legalább 10 darab. Kellett egy könnyebb fűző reggelre, legalább három nappalra, és estére is többféle, ami megegyezett a ruha színével. Aztán a sportosabb hölgyeknek kellett halcsont nélküli puha, esetleg szarvasbőrből készült darab a sportoláshoz vagy utazáshoz. Érdekes, hogy a cipővel volt a legkevesebb gond: általában mindig megfelelt az egyszerű, sötét színű, magas szárú lábbeli, csak a báli vagy estélyi ruhához kellett egy-egy díszített, kivágott topánka.

Forras : itt...

Viktória királynő magánélete


Viktória királyné, és az ő uralkodását fémjelző viktoriánus korszak úgy él az emberek fejében mint a prüdéria, a nyárspolgári képmutatás időszaka. Pedig az a lányka, aki 18 évesen trónra került, szerelmes fiatalasszonyként élte a házasságát, sorra szülte a gyerekeket, imádott élni, tele volt energiával és élettel.


Szigorú elzártságban töltött gyerekkor


Amikor ez a kislány 1819-ben megszületett, nem keltett nagy szenzációt, ugyanis a szerteágazó rokonság miatt semmi esélye nem volt, hogy trónra kerül. Apja, Edward kenti herceg,  III. György király negyedik fia volt, anyja pedig egy szász-coburg hercegnő. Az apja fiatalon meghalt, az özvegy Viktória Mária-Lujza hercegnő mégis Angliában maradt a kislány Viktóriával, és kijelentette: "A kis drágát angol hercegnőként kell fölnevelni, bármilyen sors is vár rá."

Így aztán a kicsit dundi, szőke, kék szemű hercegnő vidáman futkosott a kensingtoni palota termeiben, mígnem ötéves korában megjelent a színen Lehzen kisasszony, aki kezelésbe vette a makrancos, másoknak engedetlen kislányt. Bár az új nevelőnő rendkívül szigorú volt, hamarosan igazi, mély szeretet bontakozott ki kettőjük között. A kis Drina (így hívták Viktóriát gyermekkorában) nevelése tovább szigorodott, amikor néhány éven belül az uralkodási rangsorban előtte lévő személyek sorra meghaltak.

Anyja ettől kezdve élete legfőbb kötelességének tartotta, hogy a lányát keresztény királynővé nevelje, és  minden energiáját erre fordította. Viktória trónra lépésének pillanatáig anyja hálószobájában aludt, sehol nem lehetett egyedül, minden lépését követték. A napjai szigorú órarend szerint teltek: nyelvtanulás, történelem, földrajt, tánc és zeneoktatás. Gyakorlatilag háromnyelvűnek számított, az anyanyelve valójában a német volt, de gyorsan megtanult angolul és franciául is, bár az angol nyelvtanja soha nem lett tökéletes.

1837 júniusában meghalt Vilmos, angol király. Az ekkor 18 éves Viktóriát hírnök várta hajnalban, hogy hivatalosan is bejelentse neki az uralkodó halálát. A kislány királynővé vált. Délben Viktória megtartotta elő tanácsülését a lordok, püspökök, tábornokok és miniszterek előtt. Az előkelőségekkel teli terembe belépett egy rendkívül méltóságteljes, kecses ifjú hölgy, és elfoglalta a trónt. Arca nem volt szép, de bájos: szőke haj, kék szem, keskeny áll, finom arcbőr. Különös keveréke volt az ártatlanságnak, komolyságnak, fiatalságnak és összeszedettségnek.


Az ifjú királynő


Az új királynőt szinte egyáltalán nem ismerte senki. Nevelőnőjét leszámítva még senki nem tartózkodott vele kettesben. Az ifjú uralkodó az első tanácsülés után így szólt anyjához:"Drága mama, remélem, megteszed az első dolgot, amit királynőként kérek tőled. Hadd legyek egyedül egy óra hosszat." Egy óra múlva ismét megjelent, és parancsot adott, hogy az ágyát vigyék ki az anyja szobájából. Az anya ekkor végleg elvesztette a befolyását a lánya fölött. A felszínen ugyan megkapta a tiszteletet, gondoskodást, de soha többé nem jutott közel a lányához. Lehzen bárónő viszont minden addiginál szorosabban állt tanítványa és úrnője mellett. Az ifjú királynőt választott tanácsadói vették körül, akik ellátták tanácsokkal, az uralkodáshoz szükséges ismeretekkel. Mindemellett a fiatal lány rendkívül élvezte az uralkodást: rendszeres munka, lovaglás, evés, tánc, Imád enni, színházba, operába járni. A Buckingham palota megtelt élettel. A napirend továbbra is szigorú: délelőtt ügyintézés, délután az egész udvar kilovagolt, vacsoráig még egy kis szórakozás, aztán vacsora szigorú ceremónia szerint, utána egy kis illedelmes társalgás. Viktória azokat az estéket élvezte, amikor táncmulatságokat rendeztek, márpedig erre igen sűrűn talált okot.


Az ifjú feleség


1839-ben aztán felvetődött a gondolat, hogy a királynőt meg kellene házasítani, és adta magát az ötlet, hogy az egyik unokatestvére, Albert herceg vegye el. A két fiatal évekkel korábban már találkozott, és Viktória elragadtatott hangnemben írt a naplójában kuzinjáról, ám most egyáltalán nincs kedve férjhez menni. A királynő minden tiltakozása dacára a találkozásnak meg kellett történnie. A két fiatal kilovagolt, táncolt, beszélgetett, és három napon belül Viktória megváltoztatta a véleményét a férjezmenetelt illetően. A herceg csütörtökön érkezett, vasárnap reggel a királynő magához hívatta, és közölte vele, hogy nagyon boldog lenne, ha a fiatalember feleségül venné. A fiú boldogan mondott igent erre a furcsa "lánykérésre".

Ahogy közeledett az esküvő napja a királynő egyre feszültebbé vált. Mert bár fülig szerelmes volt jövendőbelijébe, azért megérintette a menyasszonyok félelme. Élete legboldogabb elmúlt két évében a maga ura volt, most pedig megint be kell hódolnia, meg kell fogadnia, hogy tisztelni fogja az urát, és engedelmeskedik neki. Azzal nyugtatta magát, hogy ugyan Albert felesége lesz, de egyszersmind a királynője is.

Albert az 1840-es esküvő után politikailag egy nulla volt az udvarban. Egy királynő férjének nem volt szava az udvarban, és Lehzen bárónő mellett még a saját házában sem volt úr. Az ifjú pár életének minden részletét továbbra is a bárónő felügyelte. Amikor Albert politikáról akart beszélgetni Viktóriával - bár intelligensebb, műveltebb és politikailag tájékozottabb volt mint a felesége -, a királynő rendre elutasította, mert nem akarta, hogy bárki is befolyásolja. Helyzetüket kiválóan szemlélteti az alábbi anekdota:

Amikor egy vitájuk után a herceg bezárkózott a szobájába, a szintén dühös Viktória bekopogott hozzá, hogy engedje be. "Ki az?" - szólt a kérdés. "Anglia királynője" - hangzott a válasz. A herceg nem mozdult. A kérdést és a választ még sokszor elismételték, míg végre a sokadik "Ki az?" kérdésre egy halk válasz érkezett: "A feleséged vagyok, Albert". És az ajtó kinyílt.

A herceg pozíciója lassan változott, Viktória egyre több mindenben hallgatott rá, egyre több ügyet bízott a férjére, sőt egy idő után mindent Alberttel beszélt meg. Néhány év múlva  Anglia igazi uralkodója Albert lett.


Viktória az anya


A házasságkötés után egy évre megszületett első gyermekük, Bertie, a walesi herceg és trónörökös. A következő évek során születik még nyolc gyermekük. Példás, boldog családi életet éltek mindenféle botrány nélkül erkölcsösen és puritán módon. Viktória rajongott az ő Albertjéért, és meg volt győződve róla, hogy senkinek a Földön nem volt még ilyen tökéletes férje, mint neki. A legnagyobb gondot azonban legidősebb gyermekük a nevelése jelentette. Bertie bár jólelkű és kedves fiú volt, ám irtózott minden szellemi erőfeszítéstől, ami csak azért volt gond, mert szerették volna alaposan felkészíteni őt az uralkodói teendőkre. Nagyon kevés sikerrel jártak: a fiú örökös csínytevéseivel gyakran haragította magára a királyi szülőpárt.

A család sok időt töltött a skót felföldön, és megvásárolták a Balmoral-birtokot, ahol aztán felépíttettek egy kastélyt. Ettől kezdve amikor csak lehetett kiruccantak ide, többnapos kirándulásokat tettek. Viktória életerős és lelkes volt, minden tetszett neki a felföldön.

Az idilli családi életnek Albert hirtelen halála vetett véget. Viktória a negyvenes éveire mély gyásztól lesújtott özvegy lett. Ettől kezdve évekig gyászruhát hordott, és nem volt hajlandó nyilvánosság előtt megjelenni. Élete Albert emlékének ápolásával telt. Szobrok, emlékművek készültek a férjéről, életrajzi könyveket íratott róla, és Albert windsori lakosztályát bezáratta. A termeket úgy hagyta, ahogy azok a herceg halálakor voltak, sőt elrendelte, hogy férje ruháit minden este készítsék ki az ágyra, és minden este tegyenek friss vizet a mosdótálba. Ezt a hihetetlen rítust Viktória haláláig, tehát még közel negyven évig minden nap gyakorolták.

Forras : itt...