Régi filmek listája – 50 évvel ezelőtt ezek voltak a kedvenceink

Klasszikusok, amelyek az 1960-as években közkedvelt filmek voltak.

 Az édes élet /La Dolce Vita, 1960

Marcello (Marcello Mastroianni) komoly ambíciókkal érkezett Rómába. Egy bulvárlap munkatársa lett, egy fényűző, cinikus és hazug társaság tagja. A hamis csillogású filmipar, a lesüllyedt arisztokrácia, a kiüresedett és értékválságba került értelmiség valamint a pénzhajhász tömegkommunikáció teljes erkölcsi és érzelmi kiüresedését találja, de végül mégis ennek a világnak adja el magát. Besöpörte az Oscar- valamint az Arany Pálma díjat.

A rózsaszín párduc /Pink Panther, 1963

Nyilván a folyton bénázó, mindent leromboló nyomozók legeredetibb alakját, a szerencsétlenség non plus ultráját kell ráállítani egy csilliárd dollárt érő gyémántrablásra. A CSI nem tenné ki a vitrinbe a nyomozati módszert, de nem is ez a lényeg.

 A tanú /A tanú, 1969

Pelikán József (Kállai Ferenc) hithű kommunista, aki végigharcolta elvbarátaival a vészterhes éveket. Most, győzelmük után, a személyi kultusz idején, gátőrként is elkötelezett munkát végez. Lecsap az orvhorgászra, akiről kiderül, régi barátja és harcostársa, Dániel Zoltán (Fábri Zoltán), aki jelenleg miniszter. Épp ez a kedves barát buktatja le akaratán kívül, amikor feketevágás miatt megjelenik a hatóság. Pelikán börtönbe kerül, ahonnan egyre magasabb beosztásba helyezik. Ő lesz a vidámpark, az uszoda, majd később egy narancstermelő gazdaság igazgatója. Természetesen mindez nem ajándék. Virág elvtárs minden alkalommal hangsúlyozza, hogy egyszer még kérnek Pelikántól valamit. És ez az egyszer el is érkezik, amikor Dániel Zoltánt koholt vádakkal letartóztatják.

 My Fair Lady /My Fair Lady, 1964

Henry Higgings (Rex Harrison) az érdes modorú professzor fogadást köt kollégájával, hogy az elviselhetetlenül rikácsoló piszkos külsejű virágáruslányból pár hónap leforgása alatt kifogástalan társasági dámát farag. Eliza Doolittle (Audrey Hepburn) egy elég nehéz eset. Le kell vetkőznie régi rossz szokásait és el kell sajátítania az úri viselkedést.

Volt egyszer egy vadnyugat /C’era una volta il West, 1968

Jill McBain (Claudia Cardinale) férjhez megy, ám mire a vadnyugati kisvárosba érkezik, Frank (Henry Fonda) és bandája legyilkolja családját. Kiderül, hogy nagyszabású telekspekuláció áll a gyilkosságok hátterében, Frank megbízója akarja fölvásárolni a környék telkeit. A nyomorék üzletember számításába azonban hiba csúszik. Először is, a gyönyörű özvegyasszony a történtek ellenére ragaszkodik a birtokához. A másik, hogy Jill oldalán Harmonika (Charles Bronson), a mexikói félvér, és Cheyenne (Jason Robards), a szökött bandita személyében felbukkan két titokzatos figura.

Álom luxuskivitelben /Breakfast at Tiffany, 1961

A csinos Holly Golightly (Audrey Hepburn) reggelizés közben a luxusékszerbolt kirakat előtt álmodozik, hiszen 18 évesen otthagyta szülővárosát, hogy meghódítsa New York előkelő és luxus világát. Előkelő partikban, odaadó férfitársaságban nincs hiány, az érzelmek viszont háttérbe szorulnak, mígnem Holly menthetetlenül beleszeret egy ágról szakadt, nincstelen és sikertelen íróba, Paulba (George Peppard). Hogy mi lesz, ennek az eredménye vagy miként győzi le a szerelem a nagyravágyást és a luxust kiderül, ha megnézed a filmet! A gyönyörű Audrey Hepburn egyik leghíresebb filmje.

Spartacus /Spartacus, 1960

A régi filmek első helyezettje a Spartacus, a római rabszolga (Kirk Douglas), aki kényszerűségből felcsap gladiátornak, majd a megaláztatások ellen lázadó rabszolgafelkelés élére állva a kor legnagyobb haderejével, a római sereggel szemben is sokáig győzelmet győzelemre halmoz. A túlerővel szemben végül szükségszerűen elbukva, majd a kínok kínját, a kereszthalált is vállalva, holtában is legendává vált. A látványos történelmi tablókon, a lenyűgöző tömegjeleneteken, és egy megkapó szerelem kibontakozásán kívül bepillantást nyerhetünk Róma belső intrikáiba, a köztársaságiak és a diktátorpártiak küzdelmébe, a római sereg vezére, a dúsgazdag Crassus (Laurence Olivier) cselszövéseibe.

Forras : itt...

9 ritka felvétel a Titanic című film forgatásáról

Valószínűleg nincs olyan ember ezen a Földön, aki ne látta volna már kismilliószor a Titanic című filmet. Maga a történet szívbemarkolóan szomorú, amit a legtöbben mind a mai napig megkönnyezünk a képernyők előtt ülve. De vajon hányan töprengtünk már rajta, hogy vajon hogyan is nézett ki mindez élesben, a film forgatása közben? Tényleg veszélyben voltak a színészek? Komor volt a hangulat? Ezek a képek most sok mindenre választ adnak nekünk…


1.  Mindjárt nem is olyan romantikus, ha egy rendező is bezavar a képbe.

2.  A matrac kiterítve, kezdhetnek potyogni az emberek.

3.  Hogy én mennyit aggódtam ezek miatt az emberek miatt…feleslegesen. Én személy szerint teljesen máshogy képzeltem a forgatást.

4.  Nem is olyan nagy, mint amilyennek a filmben tűnik, mi?

5.  Egy kis grimaszolás mindig belefér.

6.  Innen nézve nem is tűnik olyan veszélyesnek.

7.  Egy kis instrukció, hogy mit is kell tenni, ha majd süllyed a hajó.

8.  Jó látni, hogy még ilyen veszélyes helyzetekben is képesek voltak mosolyogni…

9.  Hihetetlen, hogy DiCaprio képes volt megfulladni ebben a derékig érő vízben

 Forras : itt...

163-as IQ-ja ellenére sem vették komolyan „a szegény ember Marilyn Monroe-ját“

Ötven éve, 1967. június 29-én halt meg Jayne Mansfield amerikai filmszínésznő, az ötvenes-hatvanas évek szexideálja. A szőkeség Harmincnégy évet élt, 25 filmet forgatott, és az amerikai tömegkultúra ikonja lett. Életéről több film készült, rockdalokat, könyveket is ihletett.

Mansfield 1933. április 19-én született Pennsylvaniában Vera Jayne Palmer néven. Hároméves volt, amikor ügyvéd apja vezetés közben végzetes szívrohamot kapott, a tragédiát sohasem tudta feldolgozni. Anyja nem sokkal később újra férjhez ment, és Texasba költöztek. Tizenhárom évesen turistaként járt először Hollywoodban, és megesküdött, hogy egyszer az ő aláírásáért fognak tülekedni az emberek. Ám erre még várnia kellett: tizenhat évesen férjhez ment egy Paul Mansfield nevű fiatalemberhez, akinek tizenhét évesen gyermeket szült. Álmairól nem tett le: színészetet tanult, és miután férje hazatért a koreai háborúból, Kaliforniába költöztek. A férfi csak négy hónapig bírta, aztán hazament Texasba, Jayne házasságából csak a nevét tartotta meg.

Jayne nemcsak szép volt és vonzó, hanem okos is: 163-as intelligenciahányadossal rendelkezett, öt nyelven beszélt, kiválóan hegedült, de legfőképp saját maga menedzselésében jeleskedett. A korántsem szégyenlős szőkeség kezdetben mozikban árult cukorkát, de nem sokáig. Egy médiaeseményen fürdőruhában ugrott a medencébe, és a férfiak legnagyobb örömére már felsőrész nélkül bukkant elő a habokból. Még aznap modellszerződést kapott, kisvártatva a Playboy címlapjára került.

Hasonló mutatványt vitt véghez 1957-ben, amikor a Paramount Stúdió Sophia Loren hivatalos bemutatására szervezett partijára utolsóként érkezett és az olasz szépség melletti székre huppant le merészen dekoltált ruhájában. Ezután az ünnepelt helyett mindenki a kikandikáló kebleket bámulta, a vetélytársára sandító Lorenről készült kép bejárta a világsajtót.

Mansfield úgy akart kiríni a többi szőkeség közül, hogy a rózsaszínt tette meg védjegyének: rózsaszín ruhákban járt, rózsaszín autót vezetett, még a házát is rózsaszínre festette. A filmvásznon először cigarettaárus lányként suhant át, a pályafutása kezdetén forgatott filmjeit csak néhány év múlva mutatták be, amikor már szupersztár volt. 1957-ben a The Burglar röpítette a népszerűség csúcsára, a következő néhány évben forgatta legsikeresebb filmjeit. A szeszélyes autóbusz című John Steinbeck-darabból készült filmben egy utcalányt alakított hitelesen, jutalma Golden Globe díj lett.

A benne rejlő színészi tehetséget azonban nem sokszor mutathatta meg, mert színésznői ambícióit nem vették komolyan, valódi elmélyültséget kívánó szerepet alig kapott. A rendezők és a producerek könnyed komédiákban számítottak rá, a közönség pedig nem jellemformálására, hanem tökéletes idomaira volt kíváncsi. Beskatulyázták a buta szőke szerepkörébe, és ráragadt a szegény ember Marilyn Monroe-ja kifejezés. Ennek Monroe egyáltalán nem örült, úgy érezte, hogy Mansfield parodizálja őt, és komolyan fontolgatta, hogy pert indít ellene.

Még filmjeinél is többen látták fotóit, 1957-ben ő volt a legtöbbet fényképezett nő, a lapokban 2500 kép jelent meg róla. 1958-ban ismét róla cikkeztek, de ezúttal sem szakmai teljesítménye miatt, házasságot kötött ugyanis Mickey Hargitayval, a magyar születésű testépítő világbajnokkal. A két hírességnek három gyermeke született, közülük Mariska Hargitay szintén színésznő lett. (Mansfield első házasságából született lánya is örökölte vonzó vonásait, ő 1976-ban tárta bájait a nyilvánosság elé a Playboy hasábjain.) A házasság gyorsan megromlott, Mansfield 1964-ben harmadszor is férjhez ment egy rendezőhöz, akitől egy fia született. A házasságkötésre Mexikóban került sor, mert a színésznő hivatalosan még nem számított elváltnak.

Marilyn Monroe halála után a közönség érdeklődése lanyhulni kezdett a szőke szexbombák iránt, Mansfield is egyre kevesebb szerepet kapott, azt is Európában. A filmtörténetbe mégis beírta magát: 1963-ban ő volt az első amerikai filmsztár, aki teljesen meztelenül mutatkozott a vásznon. A filmet Clevelandben be is tiltották, másutt azonban csak úgy csődültek rá a nézők. A botrány viszont egyszer s mindenkorra lehetetlenné tette, hogy valaha is komoly szerepet kapjon. Anyagi csőd azonban nem fenyegette: lemezfelvételei is szépen fogytak, az éjszakai klubokat, színháztermeket még mindig megtöltötte, a hetente kasszírozott 20-25 ezer dollár tisztes gázsinak számított.

1967. június 29-én hajnalban ügyvéd vőlegényével és Hargitaytól született három gyermekével egy tévéshow felvételére igyekezett, amikor kocsijuk teljes sebességgel egy teherautó pótkocsijába rohant. A hátsó ülésen utazó gyerekek sértetlenek maradtak, anyjuk viszont azonnal meghalt. A baleset után rendelték el, hogy a teherautók végére egy keresztrudat kell felszerelni, amely megakadályozza, hogy a személyautók a jármű alá csússzanak; a köznyelv ezt Mansfieldnek nevezi.

Forras : itt...

Tragikus sorsok – tragikus szerelmek: A Sissi volt Romy Schneider végzete?

1837. karácsonyának szentestéjén Bajoroszágban világra jön Wittelsbach Erzsébet Amália Eugénia, vagy ahogy mindenki ismeri, a magyarok szeretett királynéja, Sisi. Majdnem pontosan 100 évvel ezután, 1938. szeptember 23-án, Bécsben megszületik Rosemarie Magdalena Albach-Retty, felvett nevén a Sissit három filmben is életre keltő Romy Schneider.

Mindkettejük életét boldogtalanság, magánéleti válságok, mély depressziós időszakok, s családi tragédiák sora övezi. Vajon azonos karmát viseltek, vagy Romy életében tényleg a Sissi szerep eljátszása okozta a végzetet? Tudvalevő, hogy egy igazán jó színész karaktere megformálásakor médiummá válik, vagyis átlényegül, megidézi az eljátszott személyt, átéli, s ezzel magáévá teszi annak problémáit, vívódásait. Könnyen előfordulhat, hogy aztán ez a szerep okozta a vesztét, mint ahogyan az a filmtörténelemben már oly sokszor megtörtént.

Történetünk felderítéséhez a Tarot kártyát hívjuk segítségül, de előbb vegyük is sorra mi volt a közös Ausztria császárnéjának, s a Sissi filmekben az őt megformáló Romynak az életében?

1. rész: Egy osztrák színésznő, aki Ausztria császárnéjának a bőrébe bújik

Romy Schneidert 1954-ben választották ki a bakfis Erzsébet királyné szerepére, a Sissi-filmek sikere pedig minden várakozást felülmúlt. A színésznőt, aki ekkor még mindig nem múlt el 18 éves, a német nyelvterület első számú sztárjává avanzsált pillanatokon belül, úgy emlegették, mint „a legjobb dolgot, amit Ausztria a valcer óta felfedezett”. Szinte Sisi reinkarnációjaként kezelték szülőhazájában. Az arca ott díszelgett mindenütt, még a gyufásdobozok is Sisivel voltak díszítve. Valahol itt kezdett összefolyni az emberekben a színésznő és a szerep. Romyt ugyanis teljes egészében azonosították Sisivel, aki ezt képtelen volt elfogadni. Nem tudott császárnőként élni, ha egyszer nem volt az. Színésznő volt, de ezt magyarázhatta bárkinek, süket német fülekre talált. Olyannyira elutasította három rész után a ráerőltetett császárné szerepét, hogy nem vállalta a negyedik részt. Nagyon határozottan jelentette ki, hogy nem bújik többé Sissi szerepébe.

1958-ban a szomszédos Franciaországba költözött, nem kis csalódottságot hagyva maga mögött hazájában. Nemcsak a ráerőlszakolt szerepe elől menekült, hanem anyjától is, aki általa akart ismét reflektorfénybe kerülni, és az erőszakosan tolakodó mostohaapja kéjsóvár pillantásaitól és kétes viselkedésétől is.

Elvállalt egy sokkal komorabb szerepet a Christine (1958) című filmben. Ez volt az egyik kulcspontja mind a magánéletének, mind a karrierjének. E film forgatása alatt szeretett bele a francia Alain Delonba, a gaz csábítóba, akivel fülig egymásba szerettek, s aki aztán a vesztét okozta. Ekkor mondta egy interjúban: „Minden hidat felégettem magam mögött. Meg kellett szabadulnom anyám és nevelőapám befolyásától, hogy végre tudjam, ki is vagyok tulajdonképpen, és mi az, amit akarok. De nyugalmat nem találtam, mert két világ közt hányódtam. Az egyik, amit otthagytam, a polgári felfogás és a gondoskodás légköre, a másik – ahova vágytam –a párizsi színház, a francia intellektuális film és a szabad ifjúság világa. Ettől azonban féltem. Úgy éreztem, hogy két világ között lebegek.”

1959-ben eljegyzik egymást. Házat vesznek Párizsban, imádják egymást, de a karrierjüket sem hanyagolják el. 1962-re följutnak a sztárság csúcsára, ugyanolyan fényben tündökölnek, ám mivel immár mindketten híresek, rettentően nehéz összehangolniuk az időbeosztásukat. Érzik, hogy a dolgok kicsúsznak a kezükből, és más-más irányba vezet az útjuk. Ez az állandó feszültség sérelmeket, fájdalmat szül, gyötrelmet, magányt.

Delon szerette, de csalta és verte, megalázta és végül elhagyta a már amúgy is depresszióban szenvedő Romyt, ráadásul a szakítást levélben jelentette be. Az összetört Romy csalódása után megismerkedett első férjével, Harry Meyen német filmrendezővel Berlinben 1966-ban – fiuk, David Christopher Meyen még ugyanabban az évben született. Két évig éltek berlini házukban, viszonylag visszavonultan. Romy élvezte az anyaságot, mindaddig míg ismét felbukkant a színen Alain, hogy rábeszélje A medence című film főszerepére. A közös munka ismét összehozta őket, olyannyira, hogy Romy elhagyta férjét és szerelmével egy kis időre visszaköltözött Franciaországba.

Romy számára a következő évek szakmailag nagy sikereket hoztak, egyik filmet forgatta a másik után. magánélete azonban újra pokollá vált. A kedves, jóravaló, Alain ismét elhagyta, családja pedig eközben teljesen szétesett. Elvált a férjétől, aki nem sokkal később öngyilkosságot követett el emiatt.

Újabb zűrzavaros időszak után Romy még 1975-ben, hozzáment személyi titkárához, Daniel Biasinihez – közös lányuk, Sarah Biasini 1977 júliusában született meg. Az új kapcsolat ellenére Romy már sosem volt a régi, nem tudta kiheverni a Delonnal való szakítást és férje halála miatt is folytonos lelkiismeretfurdalás gyötörte. Annyira bántotta évekig a bűntudat, ami tudvalevőleg súlyos betegségek kialakulásának a fő oka, hogy szabályosan belebetegedett. Rászokott a fájdalomcsillapítókra, amikor egy tumor miatt az egyik veséjét el kellett távolítani.

Élete legnagyobb tragédiája azonban még csak ezután következett, szintén ebben az évben. Kisfia, az akkor 14 éves David megpróbált átmászni a Biasini nagyszülők kerítésén, hogy miért, azt nem lehet tudni. Egy biztos, súlyosan megsérült a kertkapu szúrós vasán, olyannyira, hogy már a kórházban sem tudtak rajta segíteni. Rengeteg vért vesztett és meghalt. Romy ezt már nem tudta feldolgozni. 1982. május 29-én, 43 évesen holtan találtak a párizsi lakásában az időközben alkoholba és féktelen gyógyszerezésbe menekült Romy-t. Bár az orvosi vizsgálatok szerint szívelégtelenség végzett vele, sokakban felmerült az öngyilkosság gyanúja is.

A temetés napján Delon se a gyászistentiszteleten, se a sírnál nem jelenik meg. Nem kívánja kiszolgáltatni magát a fotósoknak, mert tudja, hogy nem bírná visszafojtani a könnyeit. Az otthonában vesz végső búcsút az asszonytól, és a koporsóba helyezés előtt három polaroid felvételt készít róla. A fényképeket azóta is magánál hordja. A tárcájában. A szíve fölött.

Romy Schneidert Boissy-sans-Avoirban helyezték örök nyugovóra – sírkövén születési neve, Rosemarie Albach áll. Alain Delon közbenjárására később a színésznő mellé temették kisfiát is – ahogy Delon mondta, ezzel az utolsó ajándékkal még tartozott szerelmének.

Van valami végtelenül mélabús abban, ahogyan Delon a színésznő emlékét ápolja. De egy 2009-es vallomása talán magyarázatot ad az érzéseire: „Feleségül kellett volna vennem őt.”

2-ik rész

A vándorlelkek tragédiái: „maga a megtestesült boldogtalanság”

Két nő, két lélek, akiknek a sors közös utat jelöl ki. Az egész világ a lábuk előtt hever, mégis mintha hiányozna belőlük a képesség, hogy boldogságra leljenek.

„Szabadnak született”

Romy kora gyermekkorában igencsak falusias nevelésben részesül, ugyanúgy imádja a hosszúra nyúló sétákat a bajor erdőrengetegben, a természet és az állatok közelségét, mint Sisi.

Sisi szüleinek élete, ellentétben a film bűbájos családi idilljével, közelről sem mondható olyan kedélyesnek. Miksa herceg züllött, és meglehetősen szabados életmódját, ami szeretőktől sem volt mentes, Sisi édesanyja, Ludovika hercegné igencsak nehezen viseli, folytonos panaszkodásaival az őrületbe kergeti családját. És mintha kísértetiesen ugyanez ismétlődne Romynál is. Az ő apja ugyancsak máshol keresi a vigasztalást, és a háború kellős közepén minden lelkiismeretfurdalás nélkül hagyja el a családját egy színésznő kedvéért.

„A császárné színre lép”

Mindkettejük életében 100 év különbséggel található az a nagy sorsforduló, ami aztán a drámai végkifejlethez vezet majd, mindketten 17 évesen, épp 100 év különbséggel kényszerülnek Ausztria császárnéjának szerepébe.

1854. április 24-én este hét órakor a bécsi Ágoston-rendiek templomában (Augustinerkirche) egybekel Ausztria császára, Ferenc József és a 17 éves Wittelsbach Erzsébet, a possenhofeni kastélyban nevelkedett kis vidéki hercegnő, aki mit sem sejt még ekkor abból, hogy majd milyen sors is vár rá.

Egy évszázaddal később, 1954-ben Romy Schneidert választják ki a Sissi filmek főszerepére mindössze 17 évesen, aminek következtében észrevétlenül lopódzik be Erzsébet árnyékába.

Különös egybeesés vagy mégsem?

Azt mondják egyszer egy kártyavetőnő azt jósolta Romynak: „Ausztriai Erzsébet sorsára jutsz!”- a tényeket figyelembe véve, úgy tűnik sajnos igaza volt.

Romy 1958-ban a szomszédos Franciaországba költözik. Menekülni akar a Sisi imázs elől, amit az élet ráaggatott. Ahogy menekül Ausztria császárnéja is a bécsi udvar ridegségétől, a konzervatív élettől, ami rákényszeríti a szigorú etikettet, egy olyan lélekre, aki folyton csak a szabadságot keresi.

Hazája ugyanúgy értetlenül állva, megvetéssel szemléli mindkét nő életét. Hiszen mindketten gyűlölnek „császárnénak lenni”. Nyughatatlan vándorlelkek, akik sosem találják meg a békét, a menekülésben keresik a megváltást. Romy egyik filmszerepből a másikba sodródik, imád színésznő lenni, más bőrébe bújni, csakhogy ne kelljen a sajátjában élnie. Sisi pedig a folytonos utazgatásokkal próbál távol kerülni a Hofburgtól, néha évekre eltűnik Bécsből.

Aztán ott van mindkettejük életében egy férfi, aki az igazi nagy szerelmet jelenti számukra, bár szerelmük sosem teljesedhetett be igazán.

Erzsébet királyné életében van valaki, aki egyesek szerint csak a kiegyezés létrejöttének érdekében eszközként használja fel őt, Andrássy Gyula. Sisit teljesen lenyűgözi a „szép akasztott”, a sármos gróf, akiért rajongtak a nők. Bár a szokások szerint, akkoriban teljesen kizárt, hogy akár egy pillanatra is kettesben maradhattak volna, a legenda úgy tartja, a legfiatalabb főhercegnőnek, Mária Valériának ő volt a vér szerinti apja.

Romy életében is ott a nagy szerelem a maga mindent elemésztő szenvedélyével, Alain Delon személyében. Az „évszázad románca” noha csak 5 évig tartott, a két színész számára sosem ér véget.

1972-ben Romy – bár megfogadta sosem bújik többé Sisi bőrébe – mégis igent mond arra a felkérésre, hogy ő testesítse meg Erzsébetet, a Ludwig című filmben. Romy ekkor már maga is ráébred a császárné és a saját élete közötti felkavaró és kellemetlen egybeesésekre.

A mater dolorosák:

A külsejére mindig is a végsőkig hiú Sisi, negyenéves korától nem engedi, hogy fényképezzék vagy lefessék. Lefátyolozott arccal és napernyővel jár kel. Azt akarja, hogy az utókor mindig a tökéletes szépségére emlékezzen. A magánéleti mélypontjára akkor jut a császárné, amikor fia, Rudolf trónörökös 1889-ben rejtélyes körülmények között meghal. Sisin életének utolsó éveiben elhatalmasodik a depresszió, csakis fekete ruhát visel. Álnéven utazgat Európa-szerte udvarhölgyével, egyedül ebben lel némi örömet. Tulajdonképpen már megváltás számára a halál, amikor egy eszeveszett merénylő 1898-ban szíven szúrja Genfben. Egyszer azt mondta: „Mi Wittelsbachok meg vagyunk átkozva. Életünk minden boldog pillanatáért borsos árat kell fizetnünk. És ez egészen addig így lesz, amíg ki nem hal a hercegi nemzetségünk.”

Romy negyvenegy éves fejjel szüntelenül azzal gyötri magát, hogy öreg, végképp megöregedett. Azután egyik pillanatról a másikra kórházba kerül. Az orvosok daganatot találnak: fél veséjét ki kell operálni. A szervezete megadja magát. Élete legnagyobb sorscsapása azonban csak ezután következik. 14 éves fia, David megpróbál átmászni a nagyszülők kerítésén, mikoris olyan súlyosan megsérül a kertkapu szúrós vasán, hogy már a kórházban sem tudtak rajta segíteni.

A két nő története itt összeér. A váratlan halál, a szomorú, embert próbáló percek, amiből mindkettejüknek bőven jutott az életben. Úgy látszik, a tragikus sors nem válogat, beárnyékolja még a legszebb arcokat is. Romy egyszer egy barátjának bevallotta, úgy érzi, mintha a szerencsétlen sorsú Erzsébet üldözné, mert feldühödött rajta, hogy fel kellett támadnia, emberi testet kellett öltenie, és ismét a földi mártíromsága során annyira gyűlölt kíváncsiskodó emberiség prédájává vált.

Szerettem volna a kártyát kérdezni Romy életének részleteiről, de mégsem teszem. Szeretné megtartani a titkait. Az egész élete reflektorfényben telt, egy világ követte nyomon az ő általa annyira gyűlölt „Sissi” minden mozzanatát. Ez elől menekült mindig.

Most már békét akar, én pedig tiszteletben tartom.

Ne zavarjuk meg a lelke nyugalmát…

Forras : itt

Forras : itt

Elfújta a szél - Gone with the Wind

Az Elfújta a szél (Gone with the Wind) színes amerikai film, amely Margaret Mitchell azonos című, Pulitzer-díjas regényéből készült. 1939-ben jelent meg. Az amerikai polgárháború idején és az azt követő években játszódik az Egyesült Államok déli felén.

A film első jelenetét 1938. december 10-én vették fel Atlantában, de a polgárháborús film kezdete 12 évre nyúlik vissza, a történetet ugyanis Margaret Mitchell 1926-ban kezdte papírra vetni. Mitchellnek az írás három évébe telt, és a könyvet 1936. június 30-án adta közre először. A megjelenése után egy évvel a már Pulitzer-díjas könyv jogait David O. Selznick producer egy hónappal a kiadás után addig példa nélküli áron, 50 000 dollárért vette meg az írónőtől. Abban az időben ez volt a legmagasabb összeg, amit valaha kifizettek egy szerző első írásáért.

 A regény egy család, azon belül is egy fiatal nő, Scarlett O’Hara sorsát meséli el. A történet 1861-ben, Észak-Georgiában veszi kezdetét, ahol is még javában virágzik a rabszolgatartó Dél. Scarlett, akinek a harcokat megelőzően a legfontosabb dolga az volt, hogy az őt körülrajongó vagyonos fiatalembereket kénye-kedve szerint szédítse, a háború beálltával azonban be kell bizonyítania rátermettségét és hűségét Tarához, a családi birtokhoz, mely alapot adott az ő és családja megélhetéséhez. O’Hara valódi drámája azonban mégsem a körülötte zajló háború lesz, hanem az, hogy álmai férfiját sohasem kaphatja meg.

 Ebből a történetből Selznicknek egy ütőképes, de politikailag nem elítélhető filmet kellett készítenie, s vigyáznia kellett arra, hogy ne tüntesse fel rossz színben sem a feketéket, sem pedig a Délen élőket. Ezt végig szem előtt tartotta, és törekedett arra, hogy messzemenőkig ellentétes filmet alkosson D. W. Griffith mesterművével, az erősen rasszista Egy nemzet születésével.

 A film cselekménye
 A film -és az alapjául szolgáló könyv- központi témája Scarlett OHarának, egy déli ültetvényes lányának boldogulása az amerikai polgárháború, majd későpp a Dél megváltozott viszonyai közepette. A történet elején Scarlettel édesapja georgai birtokán, Tarán találkozunk, ahol a udvarlói gyűrűjében látjuk őt, elkényeztetett földbirtokos-kisasszonyként. A cselekményt megindító mozzanat Scarlett reménytelen szerelme Ashley Wilkes, a szomszédos földbirtokos fia iránt. Ashley azonban egy másik lányt, Melaney Wilkest veszi feleségül; bosszúból Scarlett hozzámegy Melanie bátyjához, Charles Hamiltonhoz. Mindez a Wilkes birtokon tartott kerti mulatság napján zajlik; emlékezetes ez a nap, hisz ekkor találkozik Scarlett először Rhett Butlerrel, és ezen a napon tör ki a polgárháború. Scarlett házassága nem tart sokáig, mert Charles hamar áldozatul esik a háborúnak, Scarlett ezután Atlantába költözik - ahol Melanie is lakik -, hogy Ashley közelében lehessen, ha a férfi hazalátogat a frontról. Azonban Atlantából az előrenyomuló jenkik miatt menekülni kényszerül Melanie-val, aki nemrég hozta világra Ashley gyermekét. A menekülésben Butler kapitány lesz segítségükre - legalábbis egy darabig, mert útközben otthagyja őket, hogy beáljon a Konföderáció hadseregébe. Scarlett elcsigázottan, de reménykedve érkezik haza Tarára, ahol édesanyja halálával, és egy jenkik által kifosztott birtokkal kell szembesülnie. Itt ér véget a film első része.

 A második rész elején azt látjuk, hogyan próbál megbirkózni Scarlett a háború utáni nehéz viszonyokkal, hogy fentarthassa a birtokot, és enni adjon a családjának. Az időközben hazatért Ashley ebben nem sok segítségére tud lenni, így Scarlett hozzámegy Frank Kennedy-hez, húga vőlegényéhez, akinek sikerült némi pénzt összeszednie atlantai üzlete segítségével. Scarlett ismét Atlantába költözik, és hamarosan másodjára is megözvegyül: Franket egy utcai összecsapás során meggyilkolják. Rhett ekkor látja elérkezettnek az időt arra, hogy előálljon szerelmi vallomásával, és megkérje az éppen megözvegyült nő kezét. "Nem várhatok mindig arra, hogy éppen két férj között legyen" - mondja Scarlettnek. Házasságuk azonban Scarlett Ashley utáni reménytelen epekedése miatt boldogtalan lesz, és lányuk halálát követően viszonyuk végképp megromlik. Melanie halálának napján Rhett úgy dönt, elhagyja az asszonyt, hogy ne álljon annak útjában, és Scarlett végre imádot Ashley-jé lehessen. A tragikus fordulat, hogy Scarlett ekkor jön rá, hogy igazából már régóta Rhettet szereti, az Ashley iránti érzelmei csak gyerekes illúzión alapultak. Rhettet viszont nem sikerül meggyőznie; a férfi Scarlett könnyes szerelmi vallomására, és a jövőjüket firtató kérdésre csak ennyit válaszol: "Őszintén szólva kedvesem, köpök rá."

Érdekességek
 Scarlett
 A produkció legelején a legfőbb kérdés az volt, hogy ki játssza el a főszereplőt. David a legjobb személy felkutatásához közel 1400 színésznővel készíttetett próbafelvételeket. A szerepre számos elképzelés volt, és volt is kikből válogatni, hisz a harmincas években olyan nagy formátumú színésznők voltak esélyesek O’Hara szerepére, mint Katharine Hepburn, Norma Shearer, Bette Davis, Barbara Stanwyck, Joan Crawford, Lana Turner, Susan Hayward, Carole Lombard, Paulette Goddard, Irene Dunne, Merle Oberon, Ida Lupino, Joan Fontaine, Loretta Young, Miriam Hopkins, Jean Arthur, Tallulah Bankhead, Joan Bennett, Frances Dee és Lucille Ball. A végső szerepválogatáson ketten állták ki a próbát: Katharine Hepburn és egy ismeretlen színésznő. Selznick egészen a film kezdéséig titkolta a Scarlettet játszó színésznő kilétét.

 A filmet még el sem kezdték forgatni, de Selznick egy olyan jól kitalált kampánnyal tartotta lázban egész Amerikát, ami csupán egyetlen kérdésből állt: „Ki fogja játszani Scarlettet?” Persze titokban tartva a dolgot, Vivien Leigh már 1937-ben megtudta, hogy ő fogja eljátszani Scarlett OHarát. Ezt később azzal a jól csengő mítosszal csomagolták be, hogy a producer az utolsó pillanatban felfedezte Vivien Leigh-t, de az igazság ennél még kacifántosabb volt: Laurence Oliviert áthívták a film próbafelvételeire, ahová magával vitte jegyesét, Leigh-t is. Olivier végül nem kapta meg a rá szánt szerepet, Vivient azonban felkérték Scarlett szerepére.

 Rhett
Selznicknek a férfi főszereplőt illetően is voltak alternatívái, hisz abban az időben csak kevesekre illett a háborúból hasznot húzó Rhett Butler szerepe. Az írónő Basil Rathbone színésznek kívánta Rhett Butler szerepét adni, de Selznick ezt nem fogadta el. Az egyik lehetséges választás Gary Cooper volt, ám hiába ajánlották fel neki a szerepet, végül elutasította az ajánlatot. A másik szóba jöhető illető Clark Gable volt, ám ő akkortájt az MGM stúdióban volt az egyik legfőbb sztár. Selznicknek át kellett adnia a forgalmazási jogokat, de annyit még elért Gable szerződtetése mellett, hogy megcsapolta a stúdió pénzügyi készletét 1,25 millió dollárral. A két főszereplő egyébként csak a vásznon volt egyenrangú partnere a másiknak, mert a színfalak mögött nem egyforma bérezésben részesültek: Vivien Leigh, aki mindösszesen 125 munkanapot töltött el forgatással, 25 000 dollár honoráriummal térhetett haza, míg Gable, aki „csak” 71 napig játszhatta Butlert a lenyűgöző díszletek között, 120 000 dollárra tett szert.

Atlanta égése
 A film első nyersvágása 1939 júliusában volt, és hozzávetőlegesen négy és fél órából állt, de végül csak negyvennyolc percet vágtak ki belőle. (Csupán ehhez a felvételhez 113 percnyi anyagot használtak fel, a tűz pedig 25 000 dollárt emésztett el a költségvetésből). A láng olyan nagy és intenzív volt, hogy távolabb a helyszíntől azt hitték, éppen leég az MGM stúdiója, és Culver Cityben a forgatásról semmit sem tudó lakosok rémületükben telefonálni kezdtek a tűzoltóságnak. Atlanta égésének ábrázolásához felgyújtották a King Kong megmaradt díszleteit és annyi statisztát vettek fel, amivel „újravívhatták volna a polgárháborút”. A totális pusztításhoz mind a hét, Hollywoodban akkor fellelhető Technicolor kamerát felhasználták. Ennek a jelenetnek a statisztikájához még hozzátartozik, hogy tíz darab tűzoltó-berendezést béreltek a Los Angeles-i Tűzoltó-parancsnokságtól, továbbá 50 alkalmazott tűzoltó és 200 ember feladata volt, hogy ügyeljen a lángokra. Az ő segítségükre közel 5000 gallonos víztartályok álltak a rendelkezésre, hogy aztán könnyűszerrel elfojtsák az azóta is példa nélkül álló tűzvészt. A minden idők egyik legnagyobb filmjének tekintett Elfújta a szél évtizedekre etalonná vált a moziregények számára.

 Rendező trió
 A produkció kétéves forgatása során egymás után három filmrendező irányította a forgatást. George Cukor volt az első. Cukorral abban az időben jól kijöttek a stúdiók fejesei, de egyik nagy hátránya az volt, hogy nem erőltette meg magát a forgatások során, s ez később az egyik indok lett távozásával kapcsolatban. A rendező 1937-ben beperelte a Paramountot, mert a stúdió az Édes pásztoróra című filmje számos jelenetét újrarendeztette Ernst Lubitschcsal. A jogi hercehurca végül odáig fajult, hogy a stúdió felbontotta Cukor szerződését, az akkoriban már nevesnek számító rendező átsétálhatott az RKO főhadiszállására. Itt Selznickkel azon nyomban megállapodott, majd amikor 1933-ban a producer távozott az RKO-tól, Cukor követte őt a Metro-Goldwyn-Mayerhez. George Cukor itt tovább folytathatta a filmkészítést, ám amikor David 1936-ban beindította saját független vállalatát, Cukor oda is leszerződött, így a rendező mind Selznicknél, mind pedig az MGM-nél szerződésben állt. Ez abban az időben példa nélküli volt, s Cukor csakhamar Hollywood egyik legjobban fizetett rendezőjévé vált. A Selznickkel való kapcsolat vége élete talán legnagyobb dobásánál, az Elfújta a szélnél következett be. A probléma közte és a producer között a hiányos forgatókönyv, a munkatempó, és az anyagi vonzat volt. Ám szárnyra kapott egy anekdota, mely szerint azért kellett Cukornak 10 nap után mennie a produkcióból, mert a film sztárjának, Clark Gable homofób jelleme miatt nem tetszett a rendező „lányos” viselkedése. A forgatókönyvből Cukor így csupán 33 percet tudott rögzíteni, mert a helyére csakhamar megtalálták az utódját Victor Fleming személyében.

 Fleming éppen akkor fejezte be az Óz, a csodák csodája című musicalt. Ő már végig kitartott a problémás forgatás mellett, de a film vége felé idegkimerültséget kapott, így Sam Woodnak, majd William Cameron Menziesnek kellett a helyére beugrania. Selznick Fleming tapasztalatát és rutinját bár sokra becsülte, de a biztonság kedvéért egy jelenet erejéig bevetette frissen szerzett titkos fegyverét, Alfred Hitchcockot is. Az angol direktor abban a jelenetében hagyta hátra kézjegyét, ahol az asszonyok épp a lincselésbe indult férjeiket várják vissza. A film főcímében csak Fleming nevét tüntették fel. Az igazán nagy jelenetek a film első felében vannak, amit Cukor rendezett. Selznick beállított jelenetei a filmtörténet legemblematikusabb képei között szerepelnek: a távolodás a sebesültet ellátó Scarlettől, a menekülés az égő Atlanta lángjai között és amint Gable a lányt a karjaiban viszi fel a lépcsőn. Fleming a macsó akciójeleneteket vitte vászonra, az érzelmi szálak bonyolultságát azonban nem sikerült kellően ábrázolnia.

 Látványterv
A nagy formátumú rendezők és színészek mellett William Cameron Menzies, a film díszlettervezője tulajdonképpen megalkotta a tökéletes játszóteret Selznick számára. Menzies producere kérésére utazott vissza Hollywoodba, hogy megteremtse neki a valaha volt legegyedibb miliőt. Menzies elmondása szerint Selznick még az első tekercsnyi felvétel előtt elkészítette a pontos ütemtervét a filmnek, így már a produkció 80%-a papíron elkészült, mire a csapó először elkiáltotta volna magát, hogy „Felvétel!” Menzies közel két évet töltött a film látványvilágával, s ezzel kiérdemelte a stáblistán addig példa nélkül álló feliratot: „a produkciót tervezte William Cameron Menzies”. Az Amerikai Filmakadémia a következő sorral adományozott neki különdíjat: „A drámai hangulat színes technika útján való hangsúlyozása terén nyújtott kiemelkedő teljesítményéért.” Menzies ezenfelül még két Selznick-filmben is kivette a részét: az 1945-ös Elbűvölveben, itt a Dalí ihlette álomjeleneteket tervezte és rendezte, és az 1946-os Párbaj a napon-ban, melyben néhány részt maga koordinált.

 A fogadtatás
 A művet a debütálás után rögvest a szívébe zárta a közönség, de akadtak olyanok is, akiket felháborítottak a látottak, s tüntetőleg kivonultak az előadásról. Az ok bármilyen hihetetlen is, de roppant egyszerű volt: ugyan számos jelenetben elcsattant egy csók, de ez még „szinte” elenyészett amellett az egy mondat mellett, mely azóta a filmtől függetlenül szintén kortörténelmi jelentőségűvé nőtte ki magát a film történelmében. Ezt az ominózus mondatot Butler szájából hallhatjuk a film vége felé, aki azt meri mondani Scarlettnek, hogy: Frankly my dear, I dont give a damn. („Őszintén szólva kedvesem, fütyülök rá.”) Az 1930-as években az erkölcsi cenzúra (PCA-ügy – Produkciót Szabályzó Bizottság) legismertebb példájává vált. Az akkoriban vulgárisnak minősített mondat helyett számos alternatívával próbálták helyettesíteni, („Őszintén, kedvesem… Mit sem érdekel többé; A közönyöm határtalan.”), de Selznick inkább egy 5000 dolláros bírság befizetése mellett döntött, és megtartotta az eredeti szöveget. Már a precedensintézkedést megelőzően ajánlotta, hogy a filmipar hagyjon föl a fölösleges és idejétmúlt produkciós szabálygyűjtemény kívánalmaival. A bűnös „damn” szó azért keltett felháborodást, mert akkoriban érvényben volt a Hollywood első önkorlátozó szabálygyűjteménye, amelyben pontokba szedve le volt írva, mit szabad és mit nem egy filmben. A gyűjteményben – mely 26 pontból tevődött össze – olyan tiltásokat lehetett találni, mint a káromlást, a mindennemű vallást sértő szavak használatát, továbbá az erkölcsiséget sértő szavakat.

 A polgárháborús dráma végül 4 millió dollárba került, de csupán néhány hónappal a bemutatót követően már 10 millió dollárt hozott Selznicknek.

Forrás: http://margaretmitchell49.freewb.hu/elfujta-a-szel/

Forras : innen...

Alfred Hitchcock

Alfred Hitchcock nevének hallatán azonnal asszociálhatunk a Psycho számtalanszor idézett fürdőszobai jelenetére, megjelenhetnek előttünk a Madarak fékevesztett inváziója, esetleg egy repülőgépet vélünk hallani, amely egy magányos embert vesz üldözőbe egy világvégi útkereszteződésben, valahol Észak-Északnyugaton. Az ember, aki még életében legendát csinált saját sziluettjéből.

Sir Alfred Joseph Hitchcock, KBE 1899.augusztus 13-án született Leystone-ban, Londontól keletre, William Hitchcock jómódú fűszeres és Emma Whelam harmadik gyermekeként. Már gyerekként is furcsa hobbinak élt: a sportot kifejezetten utálta, de a vonatokat megszállottan szerette, olyannyira, hogy még a menetrendet is kívülről fújta. Szülei szigorúan fogták. Sokak szerint, a filmjeiben érezhető rendőr-ellenesség Hitchcock korai éveibe nyúlik vissza: ha a kis Alfred nem viselkedett mintafiú módjára, édesapja leküldte a helyi rendőrőrsre, ahol szembesülnie kellett, hogy hova kerülnek a rosszfiúk. Később elkerült egy jezsuita kollégiumba, ahol az iskola szigorúsága újabb komplexusok forrásává volt. Átlagos tanuló volt, 15 évesen azonban, édesapja halála után, munkába kellett állnia. Édesanyjával a viszonya ellentmondásos volt. Az asszony képtelen volt kimutatni érzelmeit, mivel nem a kis Alfred volt a kedvenc gyermeke. Egy ízben Hitchcock még azon is rajtakapta édesanyját, hogy a karácsonyi ajándékát elcseréli a testvéréjével. Később, a Psychoban köszön vissza édesanyja jelleme, Norman Bates akarnok anyjának karakterében.

Húsz évesen, egy amerikai stúdió angliai kirendeltségében kapott munkát, ami kezdetben kimerült a némafilmek feliratainak szerkesztésében és rajzolásában. Eközben érdeklődése a színház világa felé fordult, ahol szabad idejének tetemes részét töltötte el. Kedvelte a mozit is, két kedvenc rendezőjétől, Fritz Lang-tól és David W. Griffith-től már ezek alatt az évek alatt is sok technikai bravúrt tanult. Első filmjébe huszonhárom éves korában fogott bele. A történet a babona világában mozog - igaz, csak elméleti síkon - hiszen a címe, A tizenhármas szám. A sors iróniája folytán ezt a filmet sosem fejezte be. Egy évvel később, amikor egy film direktora ágynak esett Hitchcockot kérték fel a helyettesítésére. 1925-ben készült el első, teljes egészében saját filmjével, a Gyönyörök kertjével. A visszahúzódó és erősen gátlásos Hitchcock, aki addig még sohasem nézett a pohár fenekére, és akinek még nővel sem volt dolga soha, a stúdió falai között ismerte meg Alma Reville-t. Nagy esemény ez a már nem is olyen kicsi Alfred-nak, mert mint írta visszaemlékezéseiben: "Huszonhárom évesen még nem jártam senkivel, és egy korty alkoholt sem ittam". Alma először Hitchcock asszisztense lett, majd 1926-ban össze is házasodtak. Röpke két évvel később született meg egyetlen lányuk, Patricia, aki később apja több filmjében is szerepelt.

Amikor 1927-ben a hangosfilm megszületésével a filmezés gyökeresen megújult, a színészek és rendezők világa felbolydult. Sokan nem tudták a hangosfilmben kamatoztatni képességeiket, és nyomtalanul eltűntek a süllyesztőben. Eközben Hitchcock folyamatosan alkotott, gyakorolt és tanult. Díszleteket tervezett, asszisztenskedett, forgatókönyveket írt, vagy ha kellett, filmet vágott. Még a némafilm korában megtanulta, hogyan közvetítsen hangulatot, hogyan érjen el hatást pusztán képek segítségével. Így Hitchcock filmjei később, a hangosfilm terjedésével sem vesztettek semmit a némafilm nemzetköziségéből. Már első filmje, a melodramatikus Gyönyörök kertje is tartalmazta későbbi stílusjegyeit: gyilkosság, szerelmi háromszög, a helyszínek közül pedig a lépcső motívuma. A forgatókönyvei még kívánni valót hagytak maguk után, ám művészi és esztétikai szempontból magasan az átlag fölé emelkedtek. 27 éves volt, amikor megrendezte a Titokzatos lakót. Zsenialitása már ekkor megmutatkozott. Ez az első filmje, amiben rövid, statisztaszerepet vállalt, amire később cameo megjelenésként utaltak. A film központi motívuma, Hitchcock egyik kedvenc témája, az ártatlanul vádolt polgár pokoljárását mutatja be. Ez az első filmje, amiben storyboardot (aprólékos rajzokon alapuló forgatókönyvet) használt. 

Az 1929-ben elkészült Zsarolás egy asszonyról szól, aki önvédelemből megöli támadóját; a bűntényt elleplező rendőrtiszt pedig beleszeret a nőbe. Mivel bizonyos hiányosságok léptek fel az anyagi oldalon, ezeket kénytelenek voltak a filmkészítés hasznára fordítani. Néhány olyan avantgárd megoldást kellett kitalálniuk, amik lehetővé tették a költségek lefaragását. 1930-ban lépett életbe a Hays-rendelet, amely szerint a filmvásznon nem jeleníthető meg sem szex, sem drog, sem pedig alkohol. A rendelet egyik kitétele tartalmazta például, hogy a filmen szereplő házaspárok nem aludhatnak egy ágyban (erre láthatunk utalást a Pleasantville-ben).

A következő 10 évben, legnagyobb angliai sikeréig, a Londoni randevúig, 14 filmet készített el. Ezek többsége krimi és kémtörténet. Vászonra vitte a színpadon sikeres Juno és a pávát, a Zsarolást, A gyilkost, az Észak-Északnyugat előfutárát, Az ember, aki túl sokat tudott című filmet, valamint a metaforáktól hemzsegő 39 lépcsőfokot. Ekkor készült a Szabotázs, melynek már a története is meghökkentően újszerű. Egy fiatal férfi csomagot kap, amit el kell juttatnia valahova. A néző tudja, de a főszereplő nem, hogy a kezében egy pokolgép van elrejtve, és ha nem érkezik meg időre a megadott címre, szörnyethal. Már itt megjelennek azok a mozzanatok, amiket Brian De Palma filmjei folyamatosan fel-felelevenítenek. Izgulhatunk a szereplőért, akinek újabb és újabb akadályokat kell leküzdenie, miközben a néző végig stresszben van tartva, azáltal, hogy minduntalan szembesítik a veszély forrásával. Ezt a hatáskeltési eljárást nevezik suspense-nek. Az 1938-as Londoni randevú ugyancsak a kémfilmek közé tartozik, Agatha Christie stílusát ídézve. A történetben egy világvégi faluban ismerjük meg a szereplőket, akik közül érezhetően kilóg egy kedves, fiatal lány. A leányzó összeismerkedik egy idős hölggyel a motelben, akivel másnap együtt szállnak vonatra. Útjukat baljós jelek követik, egészen addig a pontig, amikor az idős hölgy, Miss Froy szőrén szálán eltűnik. A lány feladata egyetlen segítőjével, egy kellemetlen alakkal együtt előkeríteni az idős hölgyet. Tipikus Hitchcocki fordulatok fedezhetők fel ebben a filmben, az angol krimi szájíze szerint, kommersz köntösbe bújtatva. A filmből később remake is készült Cybille Sepherddel.

Ekkor figyelt fel Hitchcockra Hollywood, és kinyújtotta markát a tehetséges rendező felé. David O. Selznick, az Elfújta a szél producere szerződtette a Titanic tragédiájának feldolgozására, de a filmterv léket kapott és elsüllyedt. Elkészíthette viszont a Manderley-ház asszonyát Laurence Olivier főszereplésével. A film valamennyi összetevője angol, leszámítva a gyártást és a zenét. Az amerikai forgalmazásban Rebeccának is nevezett produkció kissé fekete, már-már a fantasztikum határát súrolja. 1941-ben Hitch két filmet készített, mindkettő középpontjában egy házaspár áll. Az egyik izig-vérig vígjáték (Végre egy jó házasság), a másik viszont komoly thriller (Gyanakvó szerelem), ami viszont csúnyán megbukott.

Ezekben az években forgatott néhány filmet, amik a rendező háborúval kapcsolatos érzelmeit fejezték ki. Készült néhány rövidfilmje is, mellyekkel a francia ellenállást dícsőiti, és természetesen a brit hírszerzés fontosságát hangsúlyozza. A Szabotőr is ennek jegyében született 1942-ben. Utána az ismét zseniálisan csupasz történetet, a Mentőcsónakot készítette el, amely megint egy feszült, klausztrófóbiás érzéseket keltő darab lett. A Szabotázsban egy ártatlanul vádolt férfit üldöznek keresztül-kasul Amerikán, az útobbiban pedig túlélők kénytelenek egy mentőcsónakban félretenni előítéleteiket és ellentéteiket, mert közöttük van egy gyilkos, aki módszeresen próbálja a többiek menekülését lehetetlenné tenni. A Mentőcsónakot akkoriban sokan félreértelmezték, és nácibarát alkotásnak tartották, mégha bújtatott formában is. Hitchcock ezzel természetesen nem értett egyet.

A nagy filmsikerek ellenére Hitchcock élete nem volt gondtalan. Rendszeresen beleszeretett gyönyörű, szőke színésznőibe, de szinte sosem sikerült elcsavarnia a nők fejét. Nehezen tudta szembeállítani a tehetséges, elismert és bálványozott rendezőt a gátlásos és túlsúlyos mindennapi férfival.

1943-ban készült el a Gyanú árnyékában, ami már minden jegyében amerikai alkotás. A film az emberi psziché kettőségét ábrázolja, megelőlegezve a Psycho tartalmát. 1945-ben egy film erejéig Dalí munkásságához furdult. A Bűvölet álomjeleneteinek díszletei Dalí tervei szerint készültek. A film női főszereplője, Ingrid Bergman, aki iránt Hitchcock hiába táplált gyengéd érzelmeket.

A Hays-rendelet néha gátat szabott Hitchcock mesélő kedvének. 1946-ban visszavágott a cenzúrának, és olyan környezetbe helyezett egy filmes csókot, hogy ne lehessen belekötni. Ez a film a híres Forgószél volt. Kémtörténet a javából, melyben egy náci spion lánya (Ingrid Bergman) egy amerikai katonával szövetkezik, hogy feltárják egy veszélyes kémszervezet üzelmeit. 1949-ben kosztümös filmet forgatott Angliában. A film az unalomig ismert motívumokra épül, és hatalmasat bukik. A rendező bosszút áll a közönségen, és elkészíti a Rémület a színpadont. Ebben a filmben Hitchcock úgy játszik a nézők érzelmeivel, ahogy kedve tartja. A mai rendezők közül talán M. Night Shyamalan az, aki hasonló hatást tud kiváltani a közönségéből a Sebezhetetlenben (és persze közismert Shyamalan Hitchcock iránti rajongása). 

Hitchcock 1951-ben irodalmi alapokhoz nyúl. Megfilmesíti Patricia Highsmith regényét, az Idegenek a vonatont. Highsmith írta a Tehetséges Mr. Ripleyt is, mely könyv előrevetíti a jövőt. Ebben a történetben ugyanis a "rossz" karakter győz és ül tort a "jókon". A hasonlóan körmönfont Idegenek a vonaton hatalmas siker lett. 

A vallásos neveltetésű Hitchcock 1952-ben vitte vászonra krimijét, melyben egy pap kénytelen ártatlanságát védeni, amikor egy gyilkosság elkövetője bevallja neki bűnét, majd a környezete a papot kezdi vádolni. A Meggyónomra jellemző az erős szimbolizmus, témája a papi titoktartást boncolgatja elég hatásosan. Első színes filmje, a Kötél 1948-ban készült egy színdarabból. A film érdekessége, hogy amíg az átlagos filmekben egy-egy jelenet rengeteg különböző beállításból áll össze, a Kötélben mindössze tízpercenként fordul elő vágás. A kellékeknek és a falaknak ezért zajtalanul kellett csúszniuk oda és vissza, hogy helyet adjanak a hatalmas Technicolor kamerának, ami a szereplők pontosan begyakorolt mozgását követte a lakásban. A tíz perc hosszú felvételek azt is jelentették, hogy ha a színészek közül bárki elrontotta a szövegét a kilencedik perc végén, akkor az egész stábnak újra kellett kezdenie a felvételt. A történet elején egy embert két ismerőse hidegvérrel megöli, majd a szobában látható ládába rejti. A továbbiakban a szereplők jönnek-mennek a láda körül; a feszültség abból adódik, hogy mikor veszik észre a holttestet.

1954-ben először dolgozik együtt egyik későbbi kedvencével, Grace Kelly-vel a Gyilkosság telefonhívásra forgatása közben, aminek készült háromdimenziós változata is. Még ebben az évben elkészítette a voyeurizmus témáját boncolgató, feszült krimijét James Stewarttal, a Hátsó ablakot. A film számtalan feldolgozást élt meg. 1955-ben kapta meg az amerikai állampolgárságot, rá egy évre pedig elkészítette az 1934-es Az ember, aki túl sokat tudott frissebb és hatásosabb változatát. 1958-ban készült el az egyik Hitchcock mestermű, a Szédülés, rá egy évre pedig az Észak-Északnyugat, ami egy félreértés következtében titkos ügynöknek nézett üzletember kálváriájáról mesél. Cary Grant a tökéletes főszereplő, charmeaur és pesszimista. Grant figurája kicsit előre vetíti James Bond karakterét, bár Grant filmjeiben gyakrabban szerencsés, mint talpraesett. Az Észak-Északnyugat azon jelenete, amiben Grantet üldözőbe veszi egy permetező repülőgép, azóta sokat idézett képsora lett Hollywoodnak. A rushmore-hegyi leszámolás pedig kitörölhetetlen képként marad meg bennünk.

Még ebben az évben készült el a televíziónak szánt Psycho, amit a horrorfilmek egyik mesterművének tartanak. Még akkor is, ha ez a film minimális erőszakos jelenetet tartalmaz. Itt Hitchcock nagyon hatásosan alkalmazza a bizonyos vörös hering-effektust, ami abból áll, hogy a történetet elviszi egy irányba, majd teljesen váratlanul megszakítva azt egy másik csapáson halad tovább. A legendához tartozik az az adoma is, mely az effektus hatásosságát védő rendezői instrukcióhoz fűződik. Hitchcock ugyanis kikötötte, hogy filmje megkezdése után senkit se engedjenek be a moziba, mert ha lemaradnak a film elejéről, annak hatása már nem olyan elementáris. Ez a klasszikus egy remake-n kívül még három folytatást is megért, melyből egyet a film főszereplője, Anthony Perkins rendezett. A zuhanyjelenethez hátborzongató zenét közeli barátja, Bernard Hermann szerezte, akivel több filmben dolgozott együtt. 

Néhány év magánéleti válság, és forgatási kihagyás után ismét mozifilmet forgatott, a szintén klasszikus Madarakat. A film egyik különlegessége, hogy hiányzik belőle az aláfestő zene, egyedül a hangeffektusok teszik hatásosabbá a borzongató képeket. A film kedves vígjátékként indul, majd kőkemény akciófilmmé alakul át egészen a meghökkentő végkifejletig. A történet ereje egyszerűégében rejlik. Kritikusok keresik a film varázsának titkát, melyet a rendező tökéletesen ismert, és alkalmazott.
A mindennapokból ismert madarak spontán támadása mindenféle magyarázat nélkül ma is megállja helyét a vásznon. Abban az időben rekordmennyiségű vizuális trükköt, közel 350-et, használtak fel ebben a remekműben. Ezekből néhány olyat is, ami még mai szemmel nézve sem hiteltelen. A film egyik főszereplője, a tévéreklámok világából érkező, Tippi Hedren, akit Hitchcock szeretett volna sztárrá nevelni, de ez még neki sem sikerült. A színésznő később csupa felejthető filmekben játszott.

Az 50-es évek végétől szinte évente készít egy tévéfilmet, egészen a 60-as évek elejéig. Ekkor saját tévésorozata is volt. 1964-ben elkészítette a Marnie-t, ami nem hozza meg a várt sikert. Ezek után egyre ritkábban rendezett, kezdett kifáradni, már nehezen bírta a rendezéssel járó terhelést. Az 1972-es Téboly emlékeztet Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetére. Utolsó befejezett filmje, a Családi összeesküvés 1976-ban készült el. Rövid éjszaka volt Hitchcock utolsó filmterve, amit Finnországban forgattak volna. A rendező azonban szívritmuszavarai miatt nem volt képes az utazásra, ezért ez a film már nem valósulhatott meg. Az 1979. március 7-én, az American Film Institute által Hitchcock tiszteletére adott fogadáson már nagyon rossz állapotban volt a rendező. A fogadás után két héttel bezárta amerikai irodáit. Egy évvel később az angol királynő lovaggá ütötte. Sir Alfred Hitchcock, KBE 81 éves korában, 1980. április 29-én halt meg.

Forras : innen...

1956-Magyarország

1956. október 23-án, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) által szervezett budapesti tömegtüntetéssel – és számos vidéki megmozdulással – kezdődött az országot hamarosan lángba borító forradalom, aminek legfőbb kiváltó oka a sztálinista diktatúra által keltett általános társadalmi elégedetlenség volt. A Gerő Ernő vezette MDP ellenséges fellépése nyomán a feldühödött tömeg az esti órákra agresszívvá vált, rövid időn belül fegyvert is szerzett, a Magyar Rádió épületét őrző karhatalmisták sortüze után pedig felkelést indított a diktatórikus rendszer megdöntésére.

Az 1956. október 23-ával kezdődő eseménysorozat előzményei gyakorlatilag a kommunista hatalomátvételig nyúlnak vissza, a Rákosi Mátyás irányításával kialakított sztálinista diktatúra elhibázott gazdaságpolitikája – kollektivizálás, túlzott mértékű és irracionális iparosítás –, az abból eredő szegénység és az MDP által gyakorolt terror ugyanis már az ötvenes évek elejére komoly feszültséget eredményezett. A Sztálin halálát követő változás jegyében kinevezett miniszterelnök, Nagy Imre reformprogramja aztán egyfelől enyhítette a fennálló konfliktust, másfelől azonban engedményeivel ki is engedte a szellemet a palackból.

Persze, az 1956-ban bekövetkező társadalmi robbanás nem történhetett volna meg, ha 1955 során az MDP Rákosi által irányított klikkje Moszkvában nem éri el Nagy kibuktatását, és – Hegedüs András miniszterelnöksége révén – nem a saját keményvonalas módszereit hozza vissza a gyakorlatba. Miután azonban az események épp így alakultak, a Hazafias Népfront és a Petőfi Kör révén komoly társadalmi és értelmiségi bázissal rendelkező Nagy Imre eltávolítása – és MDP-ből való kizárása – ismét komoly elégedetlenséget szült, Rákosi klikkjére pedig abból a szempontból is „rájárt a rúd”, hogy 1956 februárjában, a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán Hruscsov – titkos, ámde később kiszivárgott beszédében – erőteljesen bírálta elődjét, és desztalinizációba kezdett úgy a Szovjetunióban, mint az egész szocialista blokkban.

Az irányváltás következtében Rákosi Mátyás pártfőtitkár 1956 nyarán ismét megbukott – igaz, Gerő Ernő került a helyére –, június 28-án pedig kitört a poznani munkásfelkelés, mely veszélyes példát szolgáltatott a lengyelekkel egyébként is rokonszenvező magyarok számára. Az elégedetlenséget ezenfelül még az is szította, hogy a szovjet csapatok a semleges osztrák állam 1955-ös kikiáltása után is hazánkban maradtak, pedig szerződés szerint csak az addig megszállt Ausztria ellenőrzése miatt tartózkodtak Magyarországon.

A bel- és külpolitikai eredők következtében 1956 ősze tehát igencsak forrónak bizonyult. Október 6-án, a rehabilitált Rajk László újratemetésén kétszázezren tüntettek részvételükkel a rendszer ellen, a hónap során pedig az egyetemisták országos szervezkedésbe kezdtek. Október 16-án, Szegeden megalakult az MDP-től független MEFESZ, mely Budapest mellett hamarosan a vidéki nagyvárosok – Sopron, Pécs, Miskolc – hallgatóit is egységbe fogta, illetve október 20-án 10, majd 22-én 16 pontban rögzítette – többek között a Vörös Hadsereg kivonására és a Rákosi-féle rendszer lebontására vonatkozó – követeléseit.

A budapesti megmozdulás előestéjén aztán Lengyelországban újabb – Wladislaw Gomulkát később hatalomra juttató – felkelés robbant ki, melyet a magyar közvélemény rokonszenvvel figyelt, a hallgatói szervezet pedig szimpátiatüntetéssel kívánt támogatni. A MEFESZ október 22-én a Műegyetemen országos gyűlést tartott, ahol a 16 pont elfogadása mellett a küldöttek arról is megállapodtak, hogy másnap délután 3 órakor demonstrációt tartanak Bem József szobránál.

Október 23-án délelőtt a tüntetés engedélyezése körül hatalmas zűrzavar alakult ki, ugyanis a Szabad Nép pozitív hangvételű cikke ellenére Piros László belügyminiszter nem engedélyezte a demonstrációt. Piros aztán két óra körül megváltoztatta döntését, ezzel egy időben pedig az ÁVH erőit is mozgósította az esetleges zavargások megfékezésére. Közben – a budapestieket megelőzve – a debreceni egyetemisták már 23-án reggel hangot adtak elégedetlenségüknek, később pedig a karhatalom itt alkalmazott először fegyveres erőszakot a demonstrálókkal szemben. A nap folyamán egyébként Miskolcon is jelentős munkás- és diákmegmozdulások kezdődtek.

Az események centrumában, a fővárosban eközben a MEFESZ kezdeményezéséhez többek között a DISZ, a Petőfi Kör, illetve az Írószövetség is csatlakozott, utóbbi szervezet elnöke, Veres Péter pedig a Bem-szobornál tartott tüntetésen később beszédet is mondott. A Bem téren körülbelül ötvenezren hallgatták végig a szónoklatokat és a Sinkovits Imre által elszavalt Nemzeti dalt, majd öt óra körül a tömeg átkelt a Margit hídon, és a Parlament elé vonult, ahol Nagy Imrét követelte. A politikus, aki egyébként nem támogatta a tüntetést, csak az MDP Központi Vezetőségének utasítására, este 9 órakor jelent meg a 2-300 000 fősre duzzadt tömeg előtt, és végül csalódással töltötte el a várakozókat, ugyanis nem ígért többet 1953-ban meghirdetett programjánál. Ez az ajánlat október 23-án este már kevésnek bizonyult.

Nagy Imre békítő szavai tehát nem értek el eredményt, ugyanakkor az állampárt kétszínű viselkedése és ellenséges fellépése időközben agresszivitásra sarkallta a Rákosi-címertől megszabadított nemzetiszínű lobogókkal demonstráló tömeget. Piros László hezitálása mellett a Kossuth téri több órás várakozás már magában is feszültséget eredményezett, ám az igazi olaj a tűzre – a belgrádi tárgyalásokról aznap hazatérő – Gerő Ernő pártfőtitkár este 8-kor elmondott rádióbeszéde volt, melyben esztelen módon soviniszta és nacionalista vádakkal illette a tüntetőket, és lényegében hadat üzent nekik.

A Kossuth Rádió adása az utolsó illúziókat is eloszlatta afelől, hogy az MDP hajlana bármiféle kompromisszumra, és amellett, hogy valószínűleg megsokszorozta a Dózsa György úton álló gigantikus Sztálin-szobor ledöntésére készülő tömeget, a Magyar Rádió épülete előtt tüntetőket is felpaprikázta, valamint a Szabad Nép szerkesztőségének, és számos őrsnek és katonai intézménynek az ostromához is hozzájárult. A rádiónál egyébként az egyetemisták már október 22-e este óta követelték a 16 pont beolvasását, ám kérésüket még úgy sem teljesítették, hogy több ezer demonstrálóból álló erősítés érkezett a Bródy Sándor utcába, akiket a karhatalom képtelen volt szétzavarni. Miután a rádió őrei belátták tehetetlenségüket, a demonstrálók rendelkezésére bocsátottak egy közvetítőkocsit, ez azonban a látszat ellenére használhatatlan volt. A tüntetők a csalás lelepleződése után természetesen még inkább felbőszültek.

Közben – az MDP Központi Vezetőségének döntése nyomán – a Magyar Rádió védelmére a honvédség és az ÁVH is fegyveres osztagot indított, az egyenruhások egy része azonban a térre érkezve átállt a tüntetők oldalára. A demonstrálók időközben más helyről is sikeresen felfegyverezték magukat, ez a körülmény pedig menthetetlen módon a vérengzés felé sodorta az eseményeket. A Magyar Rádió épülete előtti szűk téren összepréselődött ideges tömeg és a tüntetőktől rettegő fegyveresek közti feszültséget tovább fokozta a sötétségből eredő bizonytalanság, és gyakorlatilag szinte csak idő kérdése volt, mikor dördül el az első lövés. Erre este tíz óra körül került sor, azt követően pedig a Rádió védői tüzet nyitottak a demonstrálókra; megkezdődött a Bródy Sándor utcai épület ostroma, ami egészen hajnalig elhúzódott. Az MDP KV az éjszaka érkező hírek nyomán eközben úgy döntött, segítséget kér a szovjetektől, így a Vörös Hadsereg alakulatai október 24-én hajnalban bevonultak Budapestre, és számos stratégiai ponton összecsaptak az őket feltartóztató felkelőcsapatokkal. Megkezdődött a forradalom fegyveres szakasza.

Forras : innen...

FILM 

Szabadság,Szerelem-2006

1956. Magyarország csupán egy kis csatlósállam a szovjet blokkban, de nagyhatalom is: vízilabda-válogatottja verhetetlen. A pólós srácok a vasfüggöny mögött is az élet császárainak érzik magukat; élvezik a sikert és a lányok rajongását, magabiztosak és összetartók. Eddig egyetlen egyszer veszítettek: 1955-ben, amikor egy moszkvai mérkőzésen a bíró nem engedte őket győzni. Mindannyian a visszavágásra, a melbourne-i olimpiára készülnek. Ám a történelem alaposan összekavarja a terveiket. Budapesten kitör a forradalom. A csapat fiatal sztárja, Karcsi és barátja, Tibi belekeveredik az utcai eseményekbe. Eleinte csak a kalandot keresik. Karcsinak megakad a szeme Vikin, a harcias műegyetemista lányon és a nyomában járva eljut a forradalom legfontosabb színhelyeire: ott van a Kossuth téren, majd a Rádió ostrománál is.

Film előzetes...

Teljes film