2016. július 4., hétfő

Hatalmas mennyiségű alkohollal kúrálta balesete után Churchillt az orvosa


Churchill italfogyasztási szokásai olykor komoly adósságba sodorták a politikust, amelyből esetenként csak hitelezői türelmének köszönhetően tudott kikecmeregni. A brit Metro portál most egy régi dokumentumra bukkant rá, amelyben orvosa nagy mennyiségű alkoholt írt fel orvosságkánt Churchillnek.


Ekkoriban (az 1930-as években járunk) az orvosok még úgy gondolták, a dohányzás a legjobb stresszoldó,  és nyugodtan cigarettázhatunk komolyabb egészségügyi kockázat nélkül, az alkohol pedig segít a problémák megoldásában. Winston Churchill orvosa legalábbis bizonyosan így vélte.

A politikus 1931. december 13-án New Yorkban éppen egy forgalmas utcán próbált meg átkelni, de mivel elfelejtette, hogy az USA-ban jobb oldali közlekedés van, nem a megfelelő irányba nézett, és egy Edward F. Cantasano nevű férfi elütötte. A politikus fejsérülést szenvedett, és két bordája is megrepedt.


Bár az USA-ban ekkor még életben volt az alkoholtilalom, Dr. Otto C. Pickhardt a baleset utáni lábadozás elősegítésére tömény italok fogyasztását írta elő Churchillnek. Mint kifejtette, különösen ebédidőben javasolja röviditalok kézhez vételét. Bár a mennyiséget pontosan nem határozta meg, legalább napi 250 köbcentiméter fogyasztását javasolta, ami nem kevesebb, mint 5 felesnek felel meg. Nem tudjuk, hogy az alkoholkúra vezetett-e eredményre, mindenesetre Churchill felépült, és néhány évvel később már miniszterelnökként vezette Nagy-Britanniát.

Forras : itt...

Churchill napra pontosan megjósolta saját halálát


Nagy-Britannia legismertebb miniszterelnöke, Sir Winston Churchill unokája, Celia Sandys egy különleges történetről számolt be a minap a sajtónak. Elmondása szerint nagyapja egyszer azt állította, hogy ugyanazon a napon fogja itt hagyni az árnyékvilágot, mint édesapja, Lord Randolph Churchill tory politikus, aki 1895. január 24-én hunyt el. „Jóslata” valóra vált.


Sir Winston Churchill és unokája, Celia Sandys

A brit háborús miniszterelnök közel tíz évvel halála előtt egy alkalommal barátainak elmondta, úgy véli, ugyanazon a napon fog meghalni, mint édesapja, azaz január 24-én, mondta Churchill unokája vasárnap a sajtónak. A Chasing Churchill: Travels With Winston Churchill című könyv szerzője hozzátette: mikor a miniszterelnök halála előtt megbetegedett, a rokonok és a barátok meg voltak győződve, hogy nem tévedett, és utasították a Buckingham-palotát, hogy kezdje meg az állami temetés előkészületeit.

"Kilencvenedik születésnapján, 1964. november 30-án ültünk a családdal az asztal körül, és ott lebegett felettünk a ki nem mondott gondolat: már nem lesz sokáig velünk. Hat héttel később stroke-ot kapott, és tíz napra ágyba került. Amikor a királynő titkára hívott minket telefonon, és kérdezte: „hogy van?”, kiérződött a hangjából, mit is kérdez valójában: „mikor kezdhetjük el a temetés előkészületeit?”

Az egykori miniszterelnök magántitkára, Anthony Montague Browne minden alkalommal ennyit mondott: még néhány nap. Sokan nem értették, honnan tudja, hogy még napokig élni fog Churchill, hiszen bármelyik pillanatban kiszállhatott belőle a lélek. Browne viszont emlékezett főnöke szavaira, így január 24-hez számította a napokat.

„Január 24-én korán reggel összegyűltünk az ágya körül, hogy közösen mondjunk búcsút, és napra – talán percre is pontosan – 70 évvel az édesapja halála után ő is találkozott a Teremtővel. Hátborzongató volt” – mesélt az egykori brit miniszterelnök utolsó reggeléről Sandys, a Churchill család utolsó élő tagja, aki jelen lehetett a megboldogult halálos ágyánál.

Kis túlzással tulajdonképpen maga a csoda, hogy Churchill megérhette a 90. születésnapját, ugyanis a halál szele többször is megérintette hosszú élete során. Számos baleset érte. Fiatalkorában volt agyrázkódása, megrepedt egy veséje, később majdnem belefulladt egy tóba, többször leesett a lováról, New Yorkban pedig elütötte egy autó, mert elfelejtette, hogy az USA-ban jobbkezes közlekedés van. A Churchillt 1921-túl 1935-ig, majd a II. világháború alatt szolgáló testőr, Walter H. Thompson mintegy húsz alkalommal mentette meg a politikus életét, többek között srapneltől, valamint arab, indiai és ír nacionalisták, náci ügynökök és görög kommunisták merényleteitől.

Mindemellett közismert, hogy a háborús miniszterelnök már fiatalon, idősebb korában meg pláne nem vetette meg a szivart, valamint az alkoholt. Míg előbbit a korban stresszoldónak véltek az orvosok, az utóbbit hatékony gyógyszernek. A fentebb említett New York-i balesete után – ahol fejsérülést szenvedett és két bordája is eltört – orvosa napi öt felesnek megfelelő tömény szesz fogyasztását írta fel páciensének, aki már a búr háború frontvonalára is több karton brandyt vitt, mint váltásruhát, életének utolsó tíz évében pedig minden ebédhez megivott egy üveg pezsgőt.

Forras : itt...


2016. július 2., szombat

Hajléktalanok a viktoriánus kori Londonban


A 19. században munkások tízezrei érkeztek Londonba, hogy a csatorna- vagy vasútépítéseknél dolgozzanak, a hatalmas embertömeg elszállásolása azonban komoly nehézségekbe ütközött. Ha egy munkás elveszítette az állását, családjával együtt nagy valószínűséggel az utcára került. A hajléktalanná vált emberek kénytelenek voltak nappal aludni, éjszaka ugyanias a rendőrség zaklatásainak voltak kitéve. Bár az 1900-as évek közepétől egyre több lakás épült munkások számára, még a 20. század elején is tömegek tengődtek a létminimum alatt.


Viktória királynő férje, Albert herceg az 1840-es években a szegények lakásproblémájának kezelése érdekében megbízta Henry Roberts építészt, hogy tervezzen munkáscsaládok tucatjainak elhelyezésére alkalmas épületeket. Az építészek feladata nem volt egyszerű: olyan, több család elszállásolására alkalmas, hatalmas épületeket kellett tervezniük, amelyekben a lakók mentesülhettek volna az ún. ablakadó fizetése alól. Egy szerény, hat vagy kevesebb ablakkal rendelkező családi ház adómentes volt, egy több tucat ember befogadására alkalmas tömbház esetében azonban már ablakonként egy schillinget kellett fizetni. Jelentősen könnyített a munkásrétegek helyzetén, amikor az adónemet 1851-ben végül eltörölték. A Roberts vezetésével a század közepén épített lakásokban számos család lelt otthonra.


Ebben az időszakban a - sok esetben a gazdagabb városrészek mellett felhúzott -  nyomornegyedek egyre növekvő száma a tehetősebb rétegeket, valamint a vallási szervezeteket is cselekvésre késztette. A Graphic, az Illustrated London News, vagy a Sketch című magazinban megjelent, a szegények helyzetét bemutató képek a jómódúak körében is megdöbbenést keltettek, a vallási aktivisták pedig London szegényebb városrészeinek borzalmáról beszámoló pamfleteikkel sokkolták a közvéleményt.

A szegényeknek óriási segítséget jelentett az 1865-ben William Booth metodista lelkész és felesége, Catherine által megalapított karitatív szervezet, az Üdvhadsereg tevékenysége. A brit hadsereg mintájára létrehozott szervezet ezreknek segített túlélni a mindennapokat azzal, hogy ételt, sőt, gyakran még lakhatást is biztosított számukra. Sokan a vallásos egyesület házaiban elhelyezett, meglehetősen bizarr fekvőhelyeken, ún. "koporsóágyakban" voltak kénytelenek aludni.


A karitatív szervezet szegényeket felkaroló tevékenysége ellenére a 20. század elején még mindig hatalmas tömegek éltek Londonban a társadalom perifériáján. Jack London amerikai író 1902-ben magát hajótörött tengerésznek álcázva rótta az East End utcáit, hogy fényképezőgépével megörökítse a londoni szegények mindennapjait. Tapasztalatait 1903-ban A mélység (The People in the Abyss) című, fényképeivel illusztrált munkájában gyűjtötte össze.

"Mérföldeket mentünk puszta kőfal és omladékok között, és amerre néztünk a szomszéd utcákban, mindenütt ugyanazok a kövek, ugyanazon nyomorúság képe meredt reánk. Itt-ott egy-két részeg férfi vagy nő tántorgott el, a levegő verekedéstől, káromkodástól volt terhes. A piacon reszkető öreg emberek, asszonyok keresgéltek a sárba szórt szemétben rothadt krumplit, babot meg zöldséget, míg a gyerekek, mint a legyek, úgy gyűltek rá egy csomó rothadó gyümölcsre, vállig turkáltak a folyékony, romlott halomban, és ott nyomban lenyelték a morzsát, amit kihalásztak, a félig poshadt darabokat" - írta könyvében az amerikai író. Képei megrendítően dokumentálják a nyomornegyedek lakóinak kilátástalan helyzetét.











Forras : itt...