A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sport. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sport. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. január 18., hétfő

Hölgyek korcsolyával


A sporttörténeti szakkönyvek az európai korcsolyázás kezdeteit a XIII-XIV. századra teszik, amikor is a németalföldi lakosság sportolás vagy téli közlekedés céljából lábára csont, majd később vas és fa kombinációjával készült korcsolyát kötött.
      Magyarországon egészen az 1860-as évekig a korcsolyázás nem volt divatos sportág, a nők körében pedig különösen nem. Az 1860-as évek végén – vélhetőleg a bécsi korcsolyázó-egyesület megszervezésének hírére – a magyar fővárosban is szervezkedni kezdett néhány fiatalember, hogy e sportágat meghonosítsa, elterjessze magyar földön (azaz jégen) is.

      A nők és ifjú leányok számára eleinte kifejezetten károsnak vélték eme testmozgás elsajátítását és gyakorlását. Persze, nem a korcsolyázó-egyesület alapítói, hanem egyes nevelők, akik úgy gondolták, hogy a leányok letérnek az erény útjáról, ha lábukra korcsolyát csatolnak. Voltak orvosok is, akik azt harsogták, hogy a fiatal női szervezetnek árt a korcsolyázás, meghűlés és egyéb betegségek okozója lehet e sport, vagyis az egészségre ártalmas, ezért lányok számára kerülendő szórakozás.

  A városligeti tavon azonban „megtört a jég”, egyre többen és többen merészkedtek a befagyott víztükörre. A korabeli újságok tudósításai szerint Eötvös József bárónak és két leánykájának is szerepe volt abban, hogy más nők is korcsolyát csatoltak: a miniszter és gyermekei ugyanis jó példával jártak elől, gyakorta látogatták a jégpályát. Eleinte a példa és a kiváncsiság inkább a férjes asszonyokat vonzotta a jégre, főként az arisztokrata hölgyek köréből. 1872-ben viszont a Vasárnapi Ujság egyik száma már arról számolt be, hogy a korcsolyasport a nők körében teljesen elterjedt. Az újságíró szerint valószínűleg azért, mert ez a mozgásforma könnyű és kellemes időtöltés.

      Emellett biztosan több dolog is szerepet játszott abban, hogy a nők egyre nagyobb számban keresték fel a jégpályákat. Egyrészt az egyesületek, pályák fejlődése, kiépülése, a korcsolya tökéletesedése (a Halifax-rendszerű fémkorcsolyát felváltotta a vékony pengéjű acélkorcsolya), és a műjéggyártás korszerűsítése.

      A korcsolyázás külön ruhadivatot hívott életre. Az újságokban a korcsolyasporttal összefüggő írások tetemes részét teszik ki azok a rajzos tudósítások, melyeket a női olvasók számára írtak a párizsi, bécsi és pesti korcsolyázóruhákról. Türelmetlen hölgyek követeltek újabb és újabb modelleket az újságoktól, melyek olvasói levelekre válaszolva vadonatúj ruhák rajzait közölték. Még a századvégen is gyakorta olvashatunk efféle híradásokat az újságokban, és az Ignotus által írt levelekből (melyeket „Emma asszony” névvel szignált a „Hét” című lapban) még 1893-ban is kiolvasható, hogy a jégpálya megnyitására külön toilettet csináltattak az asszonyok, az „Emmához” hasonló polgárfeleségek is.  A nők számára a korcsolyázás több volt, mint holmi sport. A fiatal lányok a jégpályán találkoztak hódolóikkal, a férjes asszonyok számára a jégpálya a társasági élet és a „divatbemutató” egyik színtere volt a múlt század végén.

Forras : innen...

A tenisz divat története


Az első 50 év…

A Lawn Tennis történetének minden szempontjából jelentős tényező, hogy a kezdetektől (1860-1870) az I. Világháborúig, a játék az előkelő osztályok, az arisztokraták és a királyi család tagjainak a kiváltsága volt. Ezért ebben az első 50 évben a ruházat és viselkedés lényegében a birtokok és a paloták merev protokolljából származott.

A jó modorú hölgyek időtöltésébe akkor még nem tartoztak bele olyan tevékenységek, amelyek során a nyári melegben megpróbálnak futni, ami izzadással járhat, vagy a ruházatuk és cipőjük esetleg piszkos lehet. Az első női játékosok, akik megpróbáltak részt venni ebben a játékban, olyan ruhát viseltek, mintha kerti partin vettek volna részt.


1870-1880 között, míg a férfiak kényelmesen öltöztek a kriketthez, addig a hölgyek teniszruházatában nem volt szempont a kényelem, nagyobb hangsúly volt azon, hogy csínosak legyenek és kövessék a divatot, azonban ez nem volt praktikus, a mozgás és a légzés sem volt könnyű. Elvárás volt a fodrozott, földig érő ruha díszített újakkal, magas nyakkal, derékban szűkítve, gyapjúból vagy selyemből. A ruha alatt acél-fűzőket, több alsószoknyát és abroncsot viseltek. Eredetileg a női lawn tenisz cipőknek még sarka volt, de az első engedmények egyike volt, hogy elfogadták a lapos, indiai gumitalpú cipőket, általában fekete színben, hogy ne látszódjon a kopás vagy a fű okozta folt.

A legtöbb viktoriánus hölgy helyi varrónővel készítette a ruháját, aki a divat magazinok utalásaira és mintáira támaszkodott. Színes selyemszövet, flanel vagy pamut voltak a legnépszerűbbek ebben az időben. Szintén kedveltek voltak a csíkok, a dekoratív vágások és a hímzett betétek is.

1877-ben az első Wimbledoni verseny idején jelent meg a „The Queen” magazin, amelyben elkezdtek rendszeres tanácsokat adni a teniszviselettel kapcsolatban.

A tenisz fehér divatjának elindítója Miss Maud Watson volt, aki az első Wimbledoni női bajnokságot 1884-ben megnyerte. Tiszta fehér, 2 részes kosztümöt viselt, mely a csípője körül redőzött volt. A szoknyája bokáig ért, fekete cipőt és harisnyát viselt. Jobban preferálta a sportos kinézetű férfi szalmakalapokat, mint a bonyolult női fejfedőket.


Az egész 1890-es években a teniszruházat megmaradt a mindennapos nyári viselet tiszta fehér verziójánál. A század végére a redőzés teljesen eltűnt és hasonlóképpen a kalap is követte rövidesen. Divat volt a földtől 2-3 hüvelyknyi hosszúságú fehér szoknya, olyan alsószoknyákkal, amelyeken a bokánál fodrok voltak, amit pamut vagy muszlin blúzzal hordtak.

A szoknyák népszerű anyaga volt a pamut, mivel jól mosható volt és szépen lógott. A blúzok magasan záródtak, merev keményített gallérokkal, amiket nyakkendőkkel viseltek. Színes öveket vettek fel, melyek dekoratív csattokkal záródtak. A korszak végén ez a nézet lágyult, megjelent a fodrozott zsabó és a szerény „V” kivágás.

Voltak, akik kockáztatták a rosszallást. Charlotte Sterry 1904-ben megemelte a szoknya felhajtását 2 hüvelykkel, és May Sutton az USA-ból, aki 1905-ben felgyűrte a felsője ujját, mert melege volt. Azt mondták, hogy a mozgás könnyedsége miatt az apja ingében játszik blúz helyett. Ehhez a ruházathoz csomózott fejpántot viselt, fehér harisnyát és fehér cipőt.

A férfi tenisz viselet a kezdetektől alkalmi, egyesítette a kényelmet és a könnyedséget. Az 1880 és 1890-es években a krémszínű vagy fehér flanel nadrágok és a hosszú ujjú flaneling volt a norma. Az ingeket nyakig gombolták és rövid selyem nyakkendővel viselték, ami mintás vagy csíkos lehetett. A nadrágok a cipők fölé értek. A felhajtások divatossá váltak, ezért a hosszú ujjú ingeket könyékig felcsavarták. Csíkos vagy színes öveket használtak, elég gyakran sapkát viseltek. A blézerek egyre inkább népszerűvé váltak, melyek általában egysoros gombolásúak voltak, 3-4 gombbal. A cipők bőrből készültek, lehetőleg 2 színűből, vagy vászonból és gumitalpuk volt.



1919-1926.

Az I. Világháború után a tenisz rögtön visszatért a divathoz. 1919-ben Wimbledonban egy merész és ragyogó fiatal francia hölgy, Suzanne Lenglen drámai megjelenése támadás volt az eddigi tradíciók ellen. Az ő megjelenése minden jövőbeli divat szempontjából forradalom volt. Ő teremtette meg a női sportoló imázsát: ő lett a divatikon a tenisz világában.

Suzanne egy vékony, egyrészes, térdig érő pamut ruhában jelent meg, nem viselt alatta alsószoknyát és fűzőt. Ez azért is okozott megdöbbenést, mert úgy ugrált a pályán, mint egy balerina és így közben nagy területen felfedte nem csak a harisnyáját, hanem a combját is. Bár voltak, akik úgy gondolták, hogy túl merész, sőt illetlen.

1920-ra tökéletesítette az új megjelenését. Egy párizsi divattervező forradalmi teniszfelszerelést tervezett a számára, egy térdig érő rakott szoknyát és hozzá egy ujjatlan kardigánt. Visszatért Wimbledonba divatosan rövidre vágott hajjal és sportos hajpánttal, amit több méter élénk színű selyemből tekert a feje köré és tűvel rögzített. A „Lenglen hajpánt” nagyon hamar az öntudatos hölgyek divatjává vált a pályán belül és kívül is, ugyanúgy ahogy az egyrészes Lenglen ruha is elfogadott lett mindennapos viseletre.


1926-1939.

Miután 1926-ban Suzanne Lenglen eltűnt Wimbledonból Helen Wills az USA-ból volt az, aki dominált a női teniszben 1938-ig. Amikor először elkezdett játszani az iskolai uniformisát viselte. Az ő 14 éve alatt, amit eltöltött Wimbledonban, a ruházata csak némileg variálódott. Eldobta a nyakkendőt, megváltoztatta a blúz gallérjának a fazonját, és módosította a szoknyája hosszát. Favorizálta a cseresznye színű báránygyapjú kardigánt. Hamarosan a „Lenglen hajpánt” helyett a „Wills napellenzőt” viselte minden női játékos az 1930-as években. Mint a hajpánt, úgy a napellenző is divatba jött a pályán belül és kívül is.


1929-ben Billi Tapscott Dél-Afrikából volt az első hölgy, akinek volt bátorsága és harisnya nélkül játszott Wimbledonban. Miután a harisnya már elutasításra került, ez oda vezetett, hogy a felhajtások tovább rövidültek, és megjelentek a nadrágszoknyák és a rövidnadrágok is.

1933-ban Helen Jacobs Kaliforniából volt az első, aki rövidnadrágokat viselt Wimbledonban. Ezek bermuda hosszúságúak voltak, vastag sötétkék csíkkal mindkét oldalon, és hozzá rövid ujjú, nyitott nyakú pólókat viselt finom kötött gyapjúból.

Nagyon népszerűek voltak ezek a 2-3 cm-el a térd felett érő szoknyák és nadrágszoknyák, a rövid ujjú és nyitott nyakú pólók, amit néha rövid ujjú kardigán egészített ki.

Az 1930-as években a krémszínű gyapjú vagy flanel nadrág volt nagyon népszerű a férfiak körében. Sokáig ezeket a felhajtott bő nadrágokat viselték, rövid ujjú, kigombolt nyakú ingekkel. 1933-ban Bunny Austin volt az első férfi, aki rövidnadrágot viselt Wimbledonban. 1939-re nagyon sok férfi játékos felhagyott a hosszú nadrággal a rövidnadrág kedvéért.


A tenisz divat története
2011.07.29
By roland
Az első 50 év…

A Lawn Tennis történetének minden szempontjából jelentős tényező, hogy a kezdetektől (1860-1870) az I. Világháborúig, a játék az előkelő osztályok, az arisztokraták és a királyi család tagjainak a kiváltsága volt. Ezért ebben az első 50 évben a ruházat és viselkedés lényegében a birtokok és a paloták merev protokolljából származott.

A jó modorú hölgyek időtöltésébe akkor még nem tartoztak bele olyan tevékenységek, amelyek során a nyári melegben megpróbálnak futni, ami izzadással járhat, vagy a ruházatuk és cipőjük esetleg piszkos lehet. Az első női játékosok, akik megpróbáltak részt venni ebben a játékban, olyan ruhát viseltek, mintha kerti partin vettek volna részt.



1870-1880 között, míg a férfiak kényelmesen öltöztek a kriketthez, addig a hölgyek teniszruházatában nem volt szempont a kényelem, nagyobb hangsúly volt azon, hogy csínosak legyenek és kövessék a divatot, azonban ez nem volt praktikus, a mozgás és a légzés sem volt könnyű. Elvárás volt a fodrozott, földig érő ruha díszített újakkal, magas nyakkal, derékban szűkítve, gyapjúból vagy selyemből. A ruha alatt acél-fűzőket, több alsószoknyát és abroncsot viseltek. Eredetileg a női lawn tenisz cipőknek még sarka volt, de az első engedmények egyike volt, hogy elfogadták a lapos, indiai gumitalpú cipőket, általában fekete színben, hogy ne látszódjon a kopás vagy a fű okozta folt.

A legtöbb viktoriánus hölgy helyi varrónővel készítette a ruháját, aki a divat magazinok utalásaira és mintáira támaszkodott. Színes selyemszövet, flanel vagy pamut voltak a legnépszerűbbek ebben az időben. Szintén kedveltek voltak a csíkok, a dekoratív vágások és a hímzett betétek is.

1877-ben az első Wimbledoni verseny idején jelent meg a „The Queen” magazin, amelyben elkezdtek rendszeres tanácsokat adni a teniszviselettel kapcsolatban.

A tenisz fehér divatjának elindítója Miss Maud Watson volt, aki az első Wimbledoni női bajnokságot 1884-ben megnyerte. Tiszta fehér, 2 részes kosztümöt viselt, mely a csípője körül redőzött volt. A szoknyája bokáig ért, fekete cipőt és harisnyát viselt. Jobban preferálta a sportos kinézetű férfi szalmakalapokat, mint a bonyolult női fejfedőket.



Az egész 1890-es években a teniszruházat megmaradt a mindennapos nyári viselet tiszta fehér verziójánál. A század végére a redőzés teljesen eltűnt és hasonlóképpen a kalap is követte rövidesen. Divat volt a földtől 2-3 hüvelyknyi hosszúságú fehér szoknya, olyan alsószoknyákkal, amelyeken a bokánál fodrok voltak, amit pamut vagy muszlin blúzzal hordtak.

A szoknyák népszerű anyaga volt a pamut, mivel jól mosható volt és szépen lógott. A blúzok magasan záródtak, merev keményített gallérokkal, amiket nyakkendőkkel viseltek. Színes öveket vettek fel, melyek dekoratív csattokkal záródtak. A korszak végén ez a nézet lágyult, megjelent a fodrozott zsabó és a szerény „V” kivágás.

Voltak, akik kockáztatták a rosszallást. Charlotte Sterry 1904-ben megemelte a szoknya felhajtását 2 hüvelykkel, és May Sutton az USA-ból, aki 1905-ben felgyűrte a felsője ujját, mert melege volt. Azt mondták, hogy a mozgás könnyedsége miatt az apja ingében játszik blúz helyett. Ehhez a ruházathoz csomózott fejpántot viselt, fehér harisnyát és fehér cipőt.

A férfi tenisz viselet a kezdetektől alkalmi, egyesítette a kényelmet és a könnyedséget. Az 1880 és 1890-es években a krémszínű vagy fehér flanel nadrágok és a hosszú ujjú flaneling volt a norma. Az ingeket nyakig gombolták és rövid selyem nyakkendővel viselték, ami mintás vagy csíkos lehetett. A nadrágok a cipők fölé értek. A felhajtások divatossá váltak, ezért a hosszú ujjú ingeket könyékig felcsavarták. Csíkos vagy színes öveket használtak, elég gyakran sapkát viseltek. A blézerek egyre inkább népszerűvé váltak, melyek általában egysoros gombolásúak voltak, 3-4 gombbal. A cipők bőrből készültek, lehetőleg 2 színűből, vagy vászonból és gumitalpuk volt.



1919-1926.

Az I. Világháború után a tenisz rögtön visszatért a divathoz. 1919-ben Wimbledonban egy merész és ragyogó fiatal francia hölgy, Suzanne Lenglen drámai megjelenése támadás volt az eddigi tradíciók ellen. Az ő megjelenése minden jövőbeli divat szempontjából forradalom volt. Ő teremtette meg a női sportoló imázsát: ő lett a divatikon a tenisz világában.

Suzanne egy vékony, egyrészes, térdig érő pamut ruhában jelent meg, nem viselt alatta alsószoknyát és fűzőt. Ez azért is okozott megdöbbenést, mert úgy ugrált a pályán, mint egy balerina és így közben nagy területen felfedte nem csak a harisnyáját, hanem a combját is. Bár voltak, akik úgy gondolták, hogy túl merész, sőt illetlen.

1920-ra tökéletesítette az új megjelenését. Egy párizsi divattervező forradalmi teniszfelszerelést tervezett a számára, egy térdig érő rakott szoknyát és hozzá egy ujjatlan kardigánt. Visszatért Wimbledonba divatosan rövidre vágott hajjal és sportos hajpánttal, amit több méter élénk színű selyemből tekert a feje köré és tűvel rögzített. A „Lenglen hajpánt” nagyon hamar az öntudatos hölgyek divatjává vált a pályán belül és kívül is, ugyanúgy ahogy az egyrészes Lenglen ruha is elfogadott lett mindennapos viseletre.



1926-1939.

Miután 1926-ban Suzanne Lenglen eltűnt Wimbledonból Helen Wills az USA-ból volt az, aki dominált a női teniszben 1938-ig. Amikor először elkezdett játszani az iskolai uniformisát viselte. Az ő 14 éve alatt, amit eltöltött Wimbledonban, a ruházata csak némileg variálódott. Eldobta a nyakkendőt, megváltoztatta a blúz gallérjának a fazonját, és módosította a szoknyája hosszát. Favorizálta a cseresznye színű báránygyapjú kardigánt. Hamarosan a „Lenglen hajpánt” helyett a „Wills napellenzőt” viselte minden női játékos az 1930-as években. Mint a hajpánt, úgy a napellenző is divatba jött a pályán belül és kívül is.



1929-ben Billi Tapscott Dél-Afrikából volt az első hölgy, akinek volt bátorsága és harisnya nélkül játszott Wimbledonban. Miután a harisnya már elutasításra került, ez oda vezetett, hogy a felhajtások tovább rövidültek, és megjelentek a nadrágszoknyák és a rövidnadrágok is.

1933-ban Helen Jacobs Kaliforniából volt az első, aki rövidnadrágokat viselt Wimbledonban. Ezek bermuda hosszúságúak voltak, vastag sötétkék csíkkal mindkét oldalon, és hozzá rövid ujjú, nyitott nyakú pólókat viselt finom kötött gyapjúból.

Nagyon népszerűek voltak ezek a 2-3 cm-el a térd felett érő szoknyák és nadrágszoknyák, a rövid ujjú és nyitott nyakú pólók, amit néha rövid ujjú kardigán egészített ki.

Az 1930-as években a krémszínű gyapjú vagy flanel nadrág volt nagyon népszerű a férfiak körében. Sokáig ezeket a felhajtott bő nadrágokat viselték, rövid ujjú, kigombolt nyakú ingekkel. 1933-ban Bunny Austin volt az első férfi, aki rövidnadrágot viselt Wimbledonban. 1939-re nagyon sok férfi játékos felhagyott a hosszú nadrággal a rövidnadrág kedvéért.



1940-1970.

Amikor 1946-ban újranyitott Wimbledon, a női bajnokság volt domináns egészen az 50-es évekig, a félelmetes amerikai hölgy játékosokkal.

Közvetlenül a háború után éppen az USA-ban volt nehéz teniszruhát beszerezni és ezért a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején az uralkodó stílus kissé funkcionális és egyszerű volt. Meglehetősen gyakran a ruhák otthon készültek. Rövidített, berakott fehér nadrágszoknya volt a norma, párosítva bő blúz-toppokkal, amely kiemelte a vállakat. Néha színes öveket viseltek ehhez az inkább praktikus öltözékhez.

A hölgyek elhatározták, hogy nőiesebb és dekoratívabb teniszruhákat szeretnének, ez okból aztán Tinling pasztel színű ruhát tervezett Joy Gannon számára 1947-ben, Betty Hilton pedig hasonló színekkel díszített ruhában játszott a Wightman kupa meccsén 1948-ban. Az 50-es, 60-as évek az olyan mesterséges szövetek és szintetikus anyagok eljövetelét hozta, mint a nejlon, orlon és poliészter. Az egész 60-as években a Fred-Perry szponzorált külső volt népszerű, olyanok favorizálták, mint pl. Billie Jean King. Ez egy rövid ujjú, fehér kötött ingből, rakott szoknyából vagy szabott rövidnadrágból állt. Más játékosok viszont igényelték a nőiesebb teniszöltözéket. Tinling ezeknek a játékosoknak gyártott kompromitáló csinos ruhákat. Nagyon népszerűek voltak pl. a bő szoknyák, amelyek alul pasztell béléssel vagy csipkés alsószoknyával, vagy kontrasztos színű térdnadrággal voltak kiegészítve.

1962-ben pl. Maria Bueno számára készített UV-rózsaszín bélésű, tiszta fehér ruhával keltett feltűnést.

Ugyanebben az évben egy wimbledoni döntés után kijelentették, hogy a teniszruházatnak túlnyomórészt fehérnek kell lennie, a kardigán, pulóver vagy fejfedő kivételével. És ez a szabály ma is érvényben van.

1970-2000.

1971-ben a Virginia Slims Women’ Pro’ kör és a színes televízió néhány megdöbbentő teniszruha megjelenését eredményezte, melyeknél olyan anyagokat is használtak, mint pl. a flitter és a bársony. Sok meccs éjszaka, fényszórók alatt és hatalmas tömeg előtt zajlott így a szín és a csillogás hamar a show része lett, mely lehetővé tette a játékosok beazonosítását bizonyos távolságból.

1972-ben az amerikai bajnokság volt az első, ahol engedélyezték a színes ruházatot.

Ezzel új korszak kezdődött a divatban.

Ugyanebben az évben Chris Evert, Mondessa által tervezett ruhát viselt, melyet a színes geometriai és virágos motívumok és jobban lengő szoknya jellemzett.

Billie Jean King 1973-ban, 30 ezer néző előtt, menta zöld ruhát viselt, királykék betéttel és hozzá passzoló királykék teniszcipővel. Az ő ruhája is strasszokkal és flitterekkel volt díszítve.

Wimbledonban a „túlnyomórészt fehér” szabály ma is érvényben van, és a legtöbb játékos eleget tesz annak, és betartsa azt, mivel felismerte, hogy számár Angliában ez a legmegfelelőbb bajnokság a nyári időszak folyamán.

1991-ben Wimbledonban a center pálya nézői lélegzet visszafojtva várták amint Andre Agassi, aki rikítóan színes ruházatáról volt ismert, első alkalommal leveszi a melegítőjét, hogy felfedje teljesen fehér ruházatát. A sortja alatt kerékpáros nadrágot viselt, hozzá inget és baseball sapkát.


Az 1990-es évek körül a teniszruhákat a férfiaknál és a nőknél is a kényelem és a praktikusság jellemezte elsősorban. Tinling nőies ruhái eltűntek, a női játékosok az összehangolt kinézetet támogatták, megfelelő anyagokból készült összeillő szoknyákkal és ingekkel.

Napjaink

Napjainkban egyre nagyobb hangsúlyt kap a divat a teniszpályákon is. Az sem ritkaság, hogy az Australian Openen koktélruhában és kisestélyiben szálljon versenybe néhány divatőrült játékos. A tenisz divatja a világ leghíresebb tervezőit is megihlette. Egymást múlják felül ötletekben, igaz az elmúlt évek során sokszor az volt az érzése az embernek, hogy egyesek összetévesztik a rock koncertet és a színpadot a pályával.

Például Serena Williams húzott már magára neoprénes kacabajkát, aztán farmeres cowboynak öltözött, még csizmát is vett, teleaggatta magát fülönfüggőkkel és láncokkal. Serena egy icipicit visszafogottabb nővérével, Venussal egyetemben állítja, ők vittek eredetiséget a tenisz világába, nekik köszönhető, hogy tarkább a kép, mert „ők szeretik a szépet.” Ez utóbbi vitathatatlan, csak épp az a bizonyos ízlés különböző.

A két csokihölgy viszont önbizalomnak nincs híján, Serena például azt nyilatkozta egyszer, hogy a cége, az Aneres (nevének fordítottja) már ott van a legjobbak között. „Ott van a színen Armani és Versace, s rögtön utánuk jövök én” – mosolyogtatta meg a jelenlévőket.

A nosztalgiázás a teniszben is jellemző. Például a tervezők 2007-ben a húszas évek divatját idézték vissza. Akkortájt dandy stílusú elegáns fehér zakót viseltek az urak, és hozzá vasalós fehér pantallót. Ilyenben jelent meg a sport jelenleg egyik legnagyobb egyénisége, a svájci Roger Federer, aki még ebben is kitűnt a többiek közül.

A nőknél viszont visszatért a romantika, a rakott és a loknis szoknya.

A sportruházati cégek is felfedezték a teniszcsillagokban rejlő lehetőségeket: a Nike például az egyik legkreatívabb márka a divatos teniszcuccok előállításában.

A Grand Slam első rendezvényén, Melbourne-ben kezdődik a bemutató. Bár nem szentírás, de úgy tartják, a nagy négyek szabják meg, mi lesz abban az évben a trendi. Az ottan i21 pálya amolyan kifutóvá válik, itt mutatják be a cégek, milyen lesz a kínálat. Azelőtt minden gyártó egy-két kollekciót dobott a piacra, manapság általában négyet, hogy aztán Párizsra, Wimbledonra, majd az utolsóra, New Yorkra is jusson.

A játékosok pedig, aszerint, hogy kinek kivel van szerződése, kötelezően ezt öltik magukra – jó pénzért. A legjobbak több millióért, ami persze, busásan megtérül a cégnek, ha azt vesszük, mennyit szerepelnek a legügyesebbek a képernyőn. A meccsek, amelyeket milliók néznek szerte a világon, a legnagyobb divatbemutatóvá váltak. Ma már minden játékos kifejezheti egyéni stílusát a divaton keresztül.

Forras : innen...

A Tour de France rövid története


A történet a L’Auto sportújsággal kezdődött, a versenyt pedig Henri Desgrange alapította, aki az előbb említett igen sikeres és népszerű folyóirat főszerkesztője volt. Célja, hogy a konkurens lap – Le Petit Journal – versenyét túllicitálják ugyanis azok rendezték a Párizs-Brest-Párizs versenyt. A szponzorok hada kezdett reklámozni a konkurens újságban, és erre lépnie kellett a L’Autonak. Így született a Le Tour de France, ami hazafias hangzása miatt különösen tetszett a francia népnek.


1903-ban rendezték meg első ízben a versenyt, 6 szakaszból állt, és 2428 km-t tettek meg a bátor és sok ízben vakmerő kerekesek. A versenyt Maurice Garin nyerte, előnye 2 óra 39 perc volt, ami a mai napig a legnagyobb különbség az összetettben, és minden bizonnyal ez így is marad. Ekkor még technikáról nem beszéltünk, ráadásul az utak is macskakövesek voltak, hegyi szakasz nélkül, ráadásul még egy bő 18 órás szakaszt is beiktattak a szervezők. A L’Auto eladási rekordokat döntött, és a Tour napról-napra híresebb lett mind Franciaországban, mint külföldön.

A következő éveket botrányok tarkították, nem egyszer zárták ki az első helyezettet. Volt olyan, hogy a szurkolok annyira elragadtatták magukat, hogy az ellenfeleket különféle módon hátráltatták. Például, ha az egyik esélyes ellenfele szülővárosába érkezett, akkor komoly atrocitásokra kellett felkészülnie. Henri Desrange azzal is szorosabbá akarta tenni a versenyt, hogy nem engedte a technikai problémák külő segítséggel történő megjavítását. Így többször előfordult, hogy a versenyzőknek órákat kellet sétálnia a célig, ha egy váz- vagy villatörést, esetleg láncszakadást nem voltak képesek orvosolni.


1910-ben bevezették a hegyi szakaszokat: első ízben a legendás Col de Tourmalet-t mászta meg a peloton. Története mára legendává vált, ugyanis akkortájt alig tudták feltérképezni. Ezután természetesen nagyban átalakult a kerékpározás, egyrészt másfajta technika kellett ilyen emelkedők leküzdéséhez, másrészt az esélyesek sora is átalakult. Az első hegyi szakaszon mindössze egyetlen embernek sikerült úgy leküzdenie a Tourmalet-t, hogy ne tegye le a lábát: Gustave Garrigounak. Igaz ő csak másodikként ért fel a hegyre, de a történelembe mégis ő került be.


Az első világháború után a nagy veszteségek és megélhetési nehézségek ellenére a Tour csak népszerűbb lett. 1919-ben bevezették a sárga trikót (megegyezve a L’Auto papírszínével), ami az összetettben vezetőnek jár. Akkoriban még csak egy sárga trikó volt, tehát a versenyzők egymásnak adták, ráadásul első viselője, Eugene Christophe, rikító színe miatt nem is volt hajlandó felölteni. A táv évről-évre nőtt, és 1926-ban 5745 km tekertek, ami a mai napig rekord, és valószínűleg az is marad.

A 30’-as években a Tour hatalmas fejlődésen ment keresztül. 1930-ban a rádió kísérleti adást adott a versenyről, a franciák milliói tapadnak a készülékek elé. A márkák helyett ezután nemzetenként verbuválódtak a csapatok, illetve megtartották ez első egyenkénti időfutamot. 1934-ben pedig elérik a bűvös 30 km/h-ás átlagot. A versenyigazgatóságban is változások történek: Desgrange helyett Goddet veszi át a vezető szerepet. (Desgrange 1940-ben meghalt, emlékét a Galibier-n látható emlékmű és a sárga trikón lévő HD monogram őrzi.)

1944-ben megszűnik a L’Auto, helyette Goddet megalapítja a L’Equipet, amely hamar a legolvasottabb francia sportnapilappá válik.  A háború után először 1947-ben rendeznek Tourt. A mezőny foghíjas volt, és nem igazán lehetett esélyeket latolgatni, hisz a háború előtti menők kiöregedtek, míg a fiatalok még legfeljebb a harcmezőn bizonyítottak. Végül Jean Robic volt az, aki megnyerte az első Tour-t a békeidőben: ő azon versenyzők közé tartozott, akiknek karrierjét a háború kettévágta.


A háború utáni évek legnagyobb sztárversenyzője Fausto Coppi volt..

A következő évben történelmi tett volt a Tour győzelem. Az olasz választások után már-már polgárháborús helyzet alakult ki, ekkor a kereszténydemokraták elnöke – Alcide De Gasperi – felhívta a Tour-on versenyző Bartalit, hogy nyerjen egy szakaszt, hátha enyhül a feszültség. Bartali erre úgy reflektált, hogy akkor inkább a Tourt. Bartali megnyerte a versenyt, és az olasz politikai helyzet is megoldódott. Sokan Bartalinak tudják be, hogy nem lett Olaszországban polgárháború.


Godet 1988-ig marad a Tour első embere, majd átadta helyét Jean-Marie Leblanc-nak, aki 2005-ig igazgatta az eseményeket. Jelenleg Christian Prudhomme vezeti a Tourt. Az utóbbi években a verseny elkezdett globalizálódni és gyakorlatilag a világ minden táján nézik. 1958-tól a TV-ben is lehet követni az eseményeket, de a nézőszám drasztikusan Greg Lemond Tour győzelmét követően növekedett meg, hiszen az amerikai nézőket is elkezdte érdekelni. Manapság minden ország tv-jében van róla összefoglaló, és amióta az Eurosport is közvetíti, mi magyarok is élőben követhetjük az eseményeket. A Tour nézettségének az is jót tesz, hogy nincs komolyabb „vetélytársa” nyaranta, így a legtöbb ember már csak azért is nézi, hogy szóljon valami.

A Tour de France-t napjainkban közel 200 országban közvetítik és milliárdos nagyságrendű néző követi a versenyt világszerte. A LeTour honlapján 13 millió egyedi látogató várható a három hét alatt, Facebook oldalának 750 000 követője van. Az utak mentén több mint 10 millióan szurkolnak a versenyzőknek a Tour alatt.

Forrás: innen...

2015. november 2., hétfő

Ilyen volt az első téli olimpia


Miközben tele a világsajtó a Szocsiban tapasztalható tavasszal és a nyárias öltözékben edző sportolókkal, érdekes lehet visszatekinteni, milyen is volt az első téli olimpia 90 évvel ezelőtt


Semaine Internationale des Sports d'Hiver, azaz Téli Sportok Nemzetközi Hete volt a hivatalos elnevezése a franciaországi Chamonixban 1924. január 25. és február 5. között rendezett első téli játékoknak.
Noha műkorcsolya és jégkorong már két korábbi nyári olimpián (1908-ban Londonban, és 1920-ban Antwerpenben) is szerepelt, viszonylag hamar felmerült az ötlet, hogy a nyári játékok mintájára meg kellene rendezni a téli olimpiát is.
Egy évvel Antwerpen után, 1921-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Lausanne-ban úgy döntött, 1924-ben megrendezik a téli sportok nemzetközi hetét. A helyszín a franciaországi Chamonix lett.
A nagyságrendek érzékeltetése végett két adatsor: 1924-ben 16 nemzet 294 sportolója (281 férfi és csak 13 nő) indult összesen 9 sportág 16 versenyszámában, míg idén, Szocsiban 88 nemzet körülbelül 3000 sportolója vetélkedik 15 sportág 98 versenyszámában.


A téli olimpiai játékok első győztese az 500 méteres gyorskorcsolya első helyezettje, Charles Jewtraw lett, a legnagyobb sztár mégsem ő volt, hanem a mindössze 11 éves (!!) Sonja Henie. A norvég műkorcsolyázó ugyan utolsó lett, de egyben világhírű is, zsenialitását pedig a következő három téli olimpián bizonyította, hiszen mindhármon aranyérmet nyert.
Érdekesség egyébként, hogy az első játékokon már szerepelt a curling, ami aztán egészen 1998-ig nem tért vissza a programba. A NOB 2006-ban visszamenőleg osztotta ki a curling érmeit, és hivatalos olimpiai sportnak nyilvánította az 1924-es játékokon is a sportágat.
Az éremtáblázat élén a norvégok végeztek (4 arany, 7 ezüst és 6 bronz), őket a finnek (4, 4, 3) és az osztrákok (2 arany, 1 ezüst) követték.
A képeket elnézve persze nem a számokban volt a legnagyobb különbség. A világ egyik legjelentősebb sportüzleti vállalkozásává lett olimpiához képest 90 éve még inkább egy barátságos találkozót láthatunk – és nem mellesleg, hó is volt…

Forras : innen...