A Rádiózás története

A rádiózás története a XIX. századba nyúlik vissza. A rádióvevõ õsének Hertz rezonátora tekinthetõ, amellyel 1887-88-ban kísérletben bizonyította az elektromágneses hullámok létezését. Az olasz Marconi 1894-ben mutatta be a távközlési hullámok gyakorlati alkalmazását és a drótnélküli távírót. Az orosz Popovnak 1896-ban 250 métert sikerült "megtennie" az elsõ drótnélküli táviratváltással, öt évvel késõbb pedig már Anglia és Amerika között is vezeték nélküli összeköttetést létesített. Lee de Forest 1906-ban feltalálta a háromelektródás csövet, a triódát, mellyel tökéletesebb vevõkészüléket lehetett létrehozni. Így lehetõvé vált, hogy a rádió ne csak jeleket, hanem emberi hangot is közvetítsen.

Az elsõ rádiómûsort 1914-ben sugározták a belgiumi Lackenben, 1921-ben pedig Pittsburghben útjára indult az elsõ rendszeres adás. A rádiómûsor-szórás hamarosan Európában is elterjedt: 1922-ben megalakult a British Broadcasting Co. Ltd. (BBC), és Németországban két magántársaság megkezdte a sugárzást.

Visszatérve az õskorra, a legelsõ rádiók vezeték nélküli kristálydetektoros vevõkészülékek voltak. Ezt a típust az amerikai G. W. Pickard találta fel 1906-ban. A detektoros rádiónak az volt az elõnye, hogy a mûködtetéséhez nem volt szükség hálózati áramra vagy telepekre, a hátrányát viszont az jelentette, hogy csak a közeli, nagy teljesítményû adásokat tudta venni, és az állomáselválasztó képessége is gyenge volt. Ráadásul ezt a készüléket egyszerre csak egy személy hallgathatta fülkagylóval. Ha már többen szerették volna hallgatni az adást (például a család többi tagja), akkor hangszóróra volt szükség. Ám ezt a kristálydetektor egyedül nem tudta megszólaltatni, ezért az éterbõl fogott jelet fel kellett erõsíteni. Erre találták ki az elektroncsövet, amelynek az volt a feladata, hogy a beérkezõ jelek megerõsödjenek, tízszeres-húszszoros értékeket érjenek el.

Elektroncsöves készülékeket már az I. világháború idején gyártottak katonai célokra, ám Magyarországon csak 1925-tõl hozták forgalomba a lámpásnak elkeresztelt elektroncsöves rádiókat. A harmincas évektõl kezdõdött a többlámpás rádiók gyártása. Ezek már szupervevõk voltak több hullámsávval, ugyanis a hosszúhullám és a középhullám mellett a rövidhullám is megjelent.

Az elektroncsöveket végül 1930-ban szabványosították, s ezzel párhuzamosan egységessé vált a rádiókészülékek kinézete is: az egyik oldalon volt a hangszóró, míg a másik oldalon a skála, a kezelõgombok és a varázsszem. Ez utóbbit 1938-39 körül abból a célból találták ki, hogy az adó erõsségét jelezze. Nyugat-Európában már az 1920-as évek elején gyártottak csöves készülékeket, melyek egy lapos dobozból álltak, tetejükön a rádiócsövekkel, és a dobozhoz tartozott még egy hajlított formájú hangszóró (exponenciális tölcsér) is, az úgynevezett hattyúnyak.

Az 1956 elõtt gyártott rádiókészülékeken alul helyezkedtek el a forgatógombok, középen a skála és felül a hangszóró és a varázsszem. Ezt követõen azonban, egészen az 1970-es évekig már nyomtatott áramkörökkel kombinált nyomógombos rádiókat gyártottak. Az 1950-es évektõl kezdõdõen 1963-ig a vevõkészülékek többsége az Orionból került ki.

A tranzisztoros rádiókészülékek elõállítása 1954-ben kezdõdött el, ezeknél az elektroncsövek helyett félvezetõ kristályokat alkalmaztak. Így jelentõsen csökkent a készülékek mérete, súlya és mûködés közben a hõmérséklete is, ráadásul lényegesen kevesebb energiát fogyasztottak. Az 50-es, 60-as években Magyarország fontos exportcikke lett a rádió, jutott belõle Közel- és Távol-Keletre, Nyugat-Európába is. A sikeres idõszaknak azonban 1973-75 körül vége szakadt: a KGST verdiktje értelmében hazánk Bulgáriának adta át a rádiógyártást.

Forras : innen...