Bonaparte Napóleon Napoleone di Buonaparte néven látta meg a napvilágot 1769. augusztus 15-én, a korzikai Ajaccióban. Olasz kisnemesi családból származott; életének első felét Korzikán töltötte. Apja Carlo Bonaparte ügyvéd, aki XVI. Lajos udvarában szolgált. Anyja Letizia Ramolino volt, aki fiát Rabullione-nak, vagyis kotnyelesnek nevezte.
1779-ben apja Franciaországba vitte, ahol néhány hónapig az autuni kollégiumba járt, majd május 15-én beíratták a Brienne-le-Château-i királyi katonai nevelőintézetbe. 1784-ben végzett, majd tüzér hadapródként folytatta tanulmányait a párizsi École Royale Militaire katonai iskolában. 1785. szeptemberében már a hadnagyi rang birtokosa lett.
Napóleon 1786. januárjában lépett szolgálatba, s az 1789-es forradalom kitöréséig a valencei és az auxonnei helyőrségben szolgált. 1793. júniusában Korzikára kellett költöznie családjával, mert összetűzésbe került a nacionalista vezérrel, Pasquale-lal.
Napóleont megbízták a Toulont ostromló francia hadsereg tüzérségi osztagának vezetésével, s sikeres szolgálatai miatt nemsokára dandártábornokká léptették elő (1794).
Napóleon Augustin Robespierre, a híres forradalmár öccsének közeli barátja lett, ami elég volt ahhoz, hogy 1794. augusztus 6-án bebörtönözzék a Chateau dAntibesba, azonban két hét után már szabadon is engedték.
1795-től Napóleon Párizsban teljesített szolgálatot, ahol a Konvent védelmére toborzott seregek élére kerülhetett. Győzelmei hírnevet, gazdagságot és Franciaország vezetőjének, Nikolas Barrasnak a támogatását hozták el neki. Megismerkedett Barras volt szeretőjével, Josephine de Beauharnais-vel, akivel 1796. március 9-én házasságra lépett.
1796. március 27-én sikeres inváziót indított Olaszország ellen. Kikergette az osztrák haderőt Lombardiából, valamint legyőzte a Pápai Államok hadseregét is.
1797-ben Ausztria ellen vezette seregeit; a hadjárat lezárásaként született a campo-formiói-béke: Észak-Olaszország területének nagy részét Franciaország uralma alá rendelték, a Németalfölddel és a Rajna melletti területekkel együtt. 1797-ben Napóleon Velencét is elfoglalta, majd 1797 végén az olaszországi francia területek nagy részét Cisalpinai Köztársaság néven egyesítette.
Olaszországi hadjárata során Napóleon franciaországi politikai befolyása folyamatosan nőtt, így két folyóirata mellett egy harmadikat is megjelenthetett, „Le Journal de Bonaparte et des hommes vertueux” néven.
Az 1797-es évi választások megnövelték a royalista párt hatalmát, ezért Napóleont támadni kezdték olaszországi fosztogatásai miatt. Napóleon parancsot is adott Pierre Augereau tábornoknak, hogy menjen Párizsba, és hajtson végre puccsot a royalisták megdöntésére. Eközben béketárgyalásokat kezdeményezett az osztrákokkal, így decemberben úgy térhetett vissza a francia fővárosba mint győzedelmes hódító és erős hatalommal bíró személy. Ekkorra már sokkal népszerűbb volt, mint a Direktórium (a végrehajtó hatalom élén álló öttagú igazgatótanács) tagjai.
1798-ban egyiptomi expedíciójával – mely során Kairót is elfoglalták – szándékozott csapást mérni Angliára. A hadjáraton (1798–1801) számos tudós is jelen volt, akik 1799-ben találták meg az óegyiptomi hieroglifák megfejtésének kulcsát, a Rosette-i követ.
1799. november 9-én egy államcsínyt követően (Brumaire 18) átvette a hatalmat, s az Első Francia Köztársaság konzulja lett. 1804-ben császárrá koronázatta magát, majd katonai diktatúrát vezetett be, melyet egész Európára ki kívánt terjeszteni. Beiktatása után közigazgatási, katonai, oktatási és jogi reformok sorát hajtotta végre (Code Napoleon), melyek lényegi hatást gyakoroltak a francia társadalom fejlődésére.
1800-ban Marengónál megsemmisítő csapást mért Ausztriára. 1801-ben megkötötte a luneville-i, majd 1802-ben Angliával az amiens-i békét.
A béke azonban nem tartott túl sokáig, hiszen hamarosan felújította az Angliával folytatott háborút, flottaépítésbe kezdett, s komolyan foglalkozott a brit szigeteken történő partraszállás gondolatával, de az angol Nelson admirális ellenében vívott Trafalgari tengeri csatában (1805) bebizonyosodott Anglia megkérdőjelezhetetlen tengeri fölénye, ezért lemondott az invázióról. 1805-ben megtámadta az oroszokat és az osztrákokat, sorozatos győzelmeket aratva Ulmnál, Austerlitznél („Három császár csatája”), majd Friedlandnál 1807-ben, az orosz csapatokkal szemben. A poroszok 1806-ben Jénánál és Auerstadtnál szenvedtek vereséget. Az 1806-os év végén Napóleon Berlinbe is bevonult, ahol kihirdette a Német-Római császárság megszűnését, valamint az Anglia ellen irányuló kontinentális zárlatot.
A tilsiti béke után ő lett Európa irányítója.
1809-ben, a félszigeti háborúban lerohanta Spanyolországot és Portugáliát. Az osztrákok újabb támadást indítottak Napóleon ellen Aspern-Esslingnél, azonban Wagram-nál, majd Győrnél is vereséget szenvedtek. Ekkor csatolták Dalmáciát és a Magyar Tengermelléket Franciaországhoz (1814-ig maradt így).
Napóleon elvált első feleségétől, Joséphine-től (1810), hogy feleségül vehesse Mária Lujza osztrák főhercegnőt.
1811-ben megszületett fia, a reményei szerinti trónörökös: II. Napóleon.
1812-ben Oroszország ellen indított hadjáratot, de Borogyinónál csak óriási veszteségek árán tudott győzni. Bevonult az oroszok által felgyújtott Moszkvába, ahol hiába várta a békeajánlatot. Elég jó katona volt ahhoz, hogy visszaforduljon. Azonban a kegyetlen tél és az állandó összecsapások következtében csak seregei töredéke kelt át a zajló Berezinán.
1813-ban a lipcsei „Népek csatájában”, ami több mint 1 millió ember részvételével zajlott, a koalíciós csapatok vereséget mértek Napóleonra. Az orosz hadjárat és a lipcsei vereség után a szövetséges államok 1814-ben betörtek Franciaországba, lemondásra kényszerítve Napóleont. Elba szigetére száműzték, de a következő évben visszatért, és 100 napra újra magához ragadta a hatalmat.
1815. június 18-án a waterlooi csatában végső vereséget szenvedett. Az Atlanti-óceán déli részén fekvő, brit közigazgatás alatt álló Szent Ilona szigetére száműzték. Haláláig brit felügyelet alatt élt (1821. május 5.).
Forras : innen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése