A bizonytalan politikai viszonyok, illetve a jobb szellemi és anyagi körülmények iránti igény hívta életre a magyarság történetében azokat a kivándorlási hullámokat, melyek még ma is éreztetik hatásukat. Magyarok százezrei kerültek különböző okokból távoli országokba szülőföldjükről, kialakítva ezzel a nyugati magyar diaszpórát.
A célállomás kezdetben szinte kivétel nélkül az Amerikai Egyesült Államok volt. A tömeges magyar kivándorlás az USA-ba az 1880-as években kezdődött, 1905-1907 között tetőzött, majd az I. világháború kezdetéig csökkent. Többségében az erejük teljében lévő, 30-40 év körüli személyek vándoroltak ki. A statisztikai felmérések tükrében a következők állapíthatók meg: közel 36 százalékban a 20-29 évesek indultak vándorútra, 25,5 százalékban a 30-39 évesek, 12,5 százalékban a 40-49 évesek, míg a fennmaradó százalékokba az ezeknél fiatalabb vagy idősebb személyek tartoztak. A férfi-nő arányt vizsgálva a kutatók megállapították, hogy 1912-ig a kivándoroltak többsége férfi volt. Ezt követően azonban az arányok kiegyenlítődtek, mivel a feleségek is férjeik után utaztak.
A kivándorlásra először iparosok, kereskedők és bányászok vállalkoztak. A századforduló után a mezőgazdasági napszámos réteg került túlsúlyba. Az utazók többsége a történelmi Magyarország különféle nemzetiségeiből került ki. A fő kivándorlási régió az ország északkeleti részén lévő vármegyék - Szepes, Sáros, Zemplén, Abaúj-Torna, Borsod, Gömör-Kishont, Bereg és Ung -, kisebb részben Torontál, Veszprém, Szabolcs, Szatmár, Modrus-Fiume és Zágráb vármegyék, továbbá Dél-Erdély.
A kivándorlás fő haszonélvezői a hajóstársaságok voltak. Eleinte angol és német hajók szállították a migránsokat, később azonban terjeszkedni kezdett az Adriai-tengeren a magyar tengerhajózás is. A legforgalmasabb kikötő Fiume volt, az utazni vágyók ide utaztak le, majd hajóra szállva megkezdődött az út az Adriai- és a Földközi-tengeren keresztül az Újvilág felé.
A hajóút több mint két hétig tartott, mely a tengerhez nem szokott embereket nagyon megviselte. Többen megbetegedve érték el az amerikai kontinens partjait. A New York melletti szigeten, Ellis Islandon léptek partra, itt volt a bevándorlási központ. A sziget ideális helyszín volt a partraszállók fogadásához: itt orvosi vizsgálaton estek át, s ez megakadályozta, hogy a szárazföldre járványos megbetegedést vigyenek be.
Az orvos a betegek többségét a bevándorlók kórházába küldte, a munkára alkalmatlanokat és a prostituáltakat pedig visszatoloncoltatta a hajóra. Mindenkinek átnézték a poggyászát és az iratait, és akinél előre lekötött munkaszerződést találtak, azt szintén visszaküldték a hajóra. A vizsgálat eredménye alapján különböző csoportokba osztották be a bevándorlókat és elszállították őket a kijelölt munkahelyekre, a ruhájukon cédulákon kijelölt településre.
Keményen meg kellett dolgozniuk a bérükért: a telepesek egy része a mezőgazdaságban, másik része a gyorsan fejlődő amerikai nehéziparban dolgozott. Az első idők keményen próbára tették őket: sokuknak még normális hajlékuk sem volt. Ez kiábrándítóan hatott azokra, akik a hajózási társaságok ügynökeinek ígéretében bízva, a szebb jövő reményében szálltak tengerre. Akik földet foglaltak maguknak, az első felmerülő problémájuk a ház hiánya volt. A magyarok ilyenkor összefogtak - noha legtöbbjüket 5-10 kilométer is elválasztotta egymás földjétől, segítettek egymásnak. A férfiak vágták és hordták a házépítésnek szánt helyre a fát, az asszonyok és a gyerekek pedig lecsupaszították az ágaktól, majd nekiláttak felépíteni a házat. Miután ez megvolt, következhetett a földművelés. A legtöbb magyarnak sem ekéje, sem igavonó állata, sem vetőmagja nem volt. Ilyenkor ismét kisegítették egymást: a régebben kint lévők és "tehetősebbek" vetőmaggal és szerszámmal segítették ki szomszédjaikat, akik viszonzásul pl. a betakarításnál hálálták meg a szívességet.
Az Amerikába kivándorolt állampolgárok közül sokan néhány év múltán hazatértek. Ennek oka részben családi elhatározás volt, részben pedig az, hogy sikerült annyi pénzt gyűjteniük, amennyiből úgy gondolták, földbirtokot tudnak vásárolni. Többségük öt évnél kevesebb időt töltött a tengerentúlon s annyi pénzt tudtak hazahozni, amennyiből 2-5 hold földet vásárolhattak. Egy részük 15-20 évi kint tartózkodás után 20-25 hold föld megvásárlásához elegendő dollárt hozott magával. De voltak olyanok is, akiknek nem sikerült földvásárláshoz pénzt gyűjteni, ők lélekben összetörve érkeztek haza.
A kibocsátó országok kimutatásai, az európai kikötővárosok feljegyzései, valamint a befogadó országok adatai alapján 1871-1913 között kb. 1,8 millió magyarországi migránst regisztráltak. A jelentős mértékű visszavándorlás, a többszöri oda-vissza hajózások miatt a kivándorlók tényleges száma 1,2-1,3 millióra tehető.
Az 1930-as években a tengerentúli kivándorlás egyre inkább Kanada felé tolódott el. A trianoni békeszerződés utáni két évtizedben 37 ezerrel növekedett a kanadai magyarság lélekszáma, amely 1910-ben mintegy 12 ezer fő volt. Több települést is alapítottak itt: Eszterházát, Székelyföldet, Máriavölgyet, Punnichyt, Hapkinst és Hamiltont. Vonzó letelepedési terület volt még Brazília: itt Boldogasszonyfalva alapítása kötődik magyarjainkhoz.
Megemlíthető még, hogy Nyugat-Európa is eléggé sűrűn látogatott hely volt a magyarok számára. Különösen az ipari munkásság kereste fel nagy számban e területeket. Kezdetben zömmel Franciaország és Belgium volt a célállomás, majd az 1930-as évektől ez a hullám Németország felé tolódott el. A második világháborút követően a közeledő Vörös Hadsereg elől rengetegen menekültek a nyugati megszállási övezetekbe, majd vagy Európa más országában, vagy valamelyik tengerentúli országban kezdtek új életet.
Forras : innen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése