A sonkapácolás titkai, avagy van-e magyar sonka?

„A húsvéti sonkának igazi ideje volna előkészületéig, rendbehozataláig, tálalásáig, megfelelő fogyasztásáig az a negyvennapi idő, amit közönséges nagyböjtnek nevezünk. Így mondja az elmélet, de a praktikus élet már régen bebizonyította, hogy a negyvennapos idő kevés egy sódarnak a létrejöveteléhez. A sódar a legkényesebb része a disznónak, korántsem élvezhető amúgy frissiben, mint a kolbász vagy a hurka…” (Krúdy Gyula, A húsvéti sódar titkai)

Miért volt szükség a sonkára?

A már megszerzett, de fölös mennyiségű hús tartósítása mindig is kihívást jelentett az embereknek. Megenni nem tudták, veszni hagyni nem akarták, kellett a szűkös időkre is a tápláló hús. Az állattenyésztés elterjedésével ez a probléma éppúgy probléma maradt, mint a legkorábbi időkben. Sejthetően a mérsékelt égöv alatt élők szembesültek leggyakrabban a hús tartósításának gondjával. A fagyasztó hideg telek északabbra hosszabbak voltak, míg délebbre a tartósító szárazság volt nagyobb, vagy a gondtalanságra és pazarlásra buzdító táplálékbőség. A hőmérsékleti és páratartalmi viszonyok és az élelmiszerhez való hozzáférhetőség miatt is a hús tartósításának gondja így leginkább a mérsékelt égöv alatt jelentkezett. Itt jelentkezett a gond és a napjainkban is élvezett megoldások is itt, az északi félteke mérsékelt égövi zónájában bukkantak fel.

A sertés és a sonka

A sonka említésekor többségünk számára a sertésből készült, tartósított, szakszerűen metszett, formázott hús jut eszünkbe. A sertés és a sonka az idők során testvérien összeforrtak, és így is értelmezzük őket, még ha tudjuk is, hogy más állatok húsrészei is illethetők sonka névvel. Ebben a sonka kialakulásában lényegesnek számító középkor is szerepet játszhatott, amikor a könnyen tenyészthető, makkoltatott félvad sertés már a szegényebb háztartások számára is hozzáférhető háziállatnak számított.

Hazánkban a mocsaras, hónapokig vízzel borított Alföld nem kedvezett a sertéstartásnak, ezért nem is meglepő, hogy a folyamszabályozásokig ez a terület sonkában sem jeleskedett. A ma ismert „parasztsonka” előképe tehát történelmileg nem alföldi, ahogy azt mai közhelyeink alapján elsőre gondolhatnánk, hanem inkább az Alföld peremvidékeiről, a makkoltatásra alkalmas dombvidékekről származik. Mindemellett a gazdagnak számító Kárpát-medencében a középkor végén, újkor elején is még a marha volt a leginkább fogyasztott húsféle. A marhát pedig legfeljebb kis darabokban szárítva tartósították, de a sonkához hasonlatos húst belőle elő nem állítottak, ahogy másfelé sem Európában. A húsfogyasztás arányaiban változás aztán csak a 19. században áll be, amikorra a sertéshús fogyasztása felzárkózott a marhahúshoz – ám ne szaladjak ennyire előre, mert a sonka szempontjából hasznosan töltött ezer évek még megelőzték ezeket a fejleményeket.

A sertés háziasítása

A sertés háziasításának idejét illetően az irodalomban nem találkozni valami nagy egyetértéssel. A Kr.e. 4000 és 9000 közötti ötezer évre datálva mindenféle évszámokkal találkozhatunk, ami elég meglepő tágasság. Abban azonban a források általában megegyeznek, hogy a sertés háziasítása a Közel-Keleten és Kínában nagyjából egy időben, de egymástól függetlenül történhetett. Európában csak évezredekkel később, Kr.e. 1500-2000 táján jelenhetett meg a háziasított sertés. Az Újvilágba is európai, spanyol sertések kerültek. Kolumbusz Kristóf Spanyolországból nyolc sertést is vitt magával, de ezek a vacsoraasztalon végezték. Az amerikai sertéstenyésztés alapállományát végül az a 13 sertés képezte, amit Hernandez de Soto (1496-1542) spanyol felfedező vitt Amerikába. A nyughatatlan Soto vezette az első expedíciókat Amerika belsejébe és – többek között – a Mississippi folyónak is ő az európai felfedezője.

Szárítás, füstölés

A legelső tudatosan irányított hústartósítási eljárások legalább 4000 évre nyúlnak vissza, de sokkal elképzelhetőbbnek tartok egy jóval régebbi kezdetet. Ezek a tartósítások már fizikai és kémiai kezelések voltak, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a hús romlását megakadályozzák. A tartósítás elve egyszerű: mivel a földi élethez víz kell, a hús víztartalmának csökkentése csökkenti a káros mikroorganizmusok elszaporodásának esélyét is.

Ha a húst a napon, szélben, tűz fölött kiszárítjuk, akkor éppen az élethez szükséges vizet vonjuk ki belőle, ezért a baktériumok, gombák szaporodása jelentősen lelassul, majd meg is áll. (Persze ezt így nem tudhatták, de a hatással és az eredménnyel tisztában voltak.) A tűz fölötti szárítással egyszersmind a füstölést is felfedezték. A füstöléssel pedig egy olyan eljárásra találtak, amellyel baktériumölő vegyületekkel vonhatták be a hús felszínét, de persze ezt sem tudták, ám az eredményt jól ismerték: a füstölt hús eltartható, sőt, egészen jó illatú, ízű is lehet, ha a füstölést szakértő módon, kellő hőmérsékleten, és éppen elégséges ideig végezték.

Sózás, hamuban forgatás

A száraz sózás, a töményített sóoldattal kezelés, vagy a magas ásványi só tartalmú hamuban való megforgatás ugyancsak csökkentik a sejtek víztartalmát. Ezek az eljárások napjainkban is használatosak, miközben az ipari forradalom idején kialakuló konzervipar már új tömegtechnológiákat is bevezetett. Ezekkel ellenőrzött körülményeket biztosított, így a húst már nem feltétlenül kellett az előzőekhez hasonló technológiákkal átalakítani, amivel megjelentek a konzervhúsok, „sonkák” is.

A csodatévő salétrom

A száraz eljárások során többek között sót, nátrium-nitrátot és nátrium-nitritet is használunk arra, hogy fizikai-kémiai úton kiszárítsuk és kezeljük, pácoljuk a húst. A sók, és a nitrit emellett egyéb kedvező hatásokat is előidéznek. A pácoláshoz (és puskaporkészítéshez is) használt salétromot Európában a középkorban fedezték fel, majd a 16-17. században arra is rájöttek, hogy megőrzi a hús színét és fokozza az ízét. A 20. század fordulóján aztán német vegyészek felfedezték, hogy nem a nitrát, hanem a sótűrő baktériumok hatására a nitrátból átalakuló csekély mennyiségű nitrit okozza ezt a kedvező hatást. Ettől kezdődően az iparban a nitrát kezdett kiszorulni, és a sokkal kisebb mennyiségű nitrittel helyettesítették. A nitritből a húsban kis mennyiségben nitrogén-oxid képződik, amely ugyancsak kihat a pácolt hús színére és a zsírokat is védi az oxidációtól. A nitritek emellett gátolják számos baktérium növekedését is, ahogy a magas ion-koncentráció általában. (A megengedett nitrit-koncentrációt minden országban szigorúan szabályozzák!)

Akadnak sonkák, amelyekhez használják a salétromot, és akadnak, amelyekhez nem, de a nitrát/nitrit a sóval együtt szennyeződésként mégis mindenütt előfordulhat, még ha nem is elégséges mennyiségben ahhoz, hogy a hús színére számottevő hatással legyen. Az érésben jelentős szerepet játszó „jó” baktériumok (Staphylococcus carnosus és casolyticus) ugyancsak hatással vannak a sonka színének kialakulására, így a szín a mikrobiológiai folyamatoknak is köszönhető.
A sonkapácolás titkai (1933)

Krúdy a Nagy gazdasági világválság utolsó évében, a már idézett „Húsvéti sódar titkai” című örökbecsű írásában arról is értekezik, hogy mennyire nem ismeretesek a sonka pácolásának titkai hazánkban. Így ír:

„Hogyan? Az öregek nem tudtak volna sódart pácolni? – kérdeztem megrökönyödve. Nem tudtak sonkát pácolni – felelt megingatott fejjel Kiskerti”

Kiskerti úr a továbbiakban felfedi a sonkapácolás titkait is, melyet legfőképpen a salétromban és a kellő idejű pácolásban határoz meg.

„Én mindig erősen kenem be salétrommal, különösen a csontmelléken, a húsvéti alkalomra szánt sódaromat. És már hat, de ha a sódar nagysága elég tekintélyes: akkor nyolc hét előtt, farsangban gondoskodom róla, hogy a sódar elegendő időt tölthessen tennivalóiban. Tennivalói közé tartozik a salétromozás után való napon annak a pácnak felvétele, amely marékszámra vett sóból, korianderből, borókamagból, sárgacukorból, darált fokhagymából, babérlevelekből és öt-hat fej vöröshagymából készült. Ezt a keveréket bizony szárazon kell felvenni a sódarnak, és alatta négy-öt napig pihennie, mert csak akkor kapja meg azt a sós vizet, amely aztán beborítja a teknőben, amelyet száraz helyen ringatok, kamarában vagy padláson…”

Az így készülő sonkát naponta forgatni is kell, és

„Mindennap más és más oldalán kell neki tölteni idejét. Talán ez a szabály a legjelentősebb a pácolás alatt lévő sódar idejében.”

A Kiskerti-féle pácolt sonka tartósító hatású vegyületekben gazdag, zamatos hideg füstre kerül, hogy aztán a húsvéthoz legméltóbbnak tekintett hátsó sonka végül készen álljon arra, hogy lassú vízben főzve, bőséges tojáskísérettel megnyithassa a böjt utáni új korszakot. Ez a sonka, ha a sonka értő kézzel készült, bizony nincs elsózva, bár – ahogy Kiskerti megjegyzi – „ezzel a régiek nem törődtek.”

Milyen is a magyar sonka?

Kiskerti úr az imént elmesélt egy gyönyörű sonkareceptet, amelynek alapján mi is elkészíthetjük a saját sonkánkat.  Milyen is a magyar sonka?  Akad-e olyan? – kérdezhetném az előbbiek után, de nyomban folytathatnám is azzal, hogy ugyan, miért is kell ezt megkérdezni, hiszen mindenki tudja. Tudja? Ne gondoljuk, hogy a hagyományosnak elképzelt magyar parasztsonkáról mindent, vagy akár többet is tudunk, mint a népszerű olasz, spanyol, amerikai, kínai rokonairól. Ellenkezőleg, amíg a külföldi, olasz, spanyol termékek nagy figyelmet és lelkendezést kapnak, addig a hazai sonka csendes vergődését tapasztalhatja, akiben akad még egy csepp együttérzés. (Elegendő csak arra gondolnod, nyájas Olvasó, hogy mikor is ettél utoljára magyar parasztsonkát.)

A pácolt, füstölt, nevében is német eredetű sonka csak méltatlan szerepkörben, főzve, sütve jelenik meg az asztalon és elvétve láthatjuk a maga elegáns és értékelt valójában, megbecsült rokonaihoz hasonlóképpen vékonyra szelve. Persze ehhez kellően korosnak és szikkadtnak is kellene lennie, amihez a többéves szellős, árnyas helyen való érlelés sem tűnik túlzásnak.

A sonka felbukkanására leginkább csak húsvét táján, országos felbuzdulásból számíthatunk, amikor hívő keresztény és ateista példás egyetértésben válogat a sonkának nevezett vákuumcsomagolt húsdarabok között.

A húsipar fogalomrendszerében a húsvéti sonka egy hagyományos, közepes érlelési idejű termék, amit fecskendőpáccal, vagy fedőpáccal készítenek és lehet nyers is, és hőkezelt is. Vele szemben az értékesebb parasztsonka hagyományos lassú pácolással és száraz sózással készül, és az így előállított termék nyers marad.
A hipermarketeknek ezek a füstölt, csomagolt húsdarabjai, amelyek olcsóságuk miatt idén is elárasztják majd az országot, az én fogalmaim szerint ugyan nem nevezhetők sonkának, ám mentségükre szolgáljon, hogy nem minden történelmi előzmény nélküliek.

A mai magyar „parasztsonka” lábtő nélküli sertés végtagból készül, és a lapocka és a medencecsont izomkötegei is többnyire rajta díszlenek. Így van ez ma, ám a 20. század elején még egészen másként volt. Kevesebb, mint egy évszázada a végtagokról még lebontották a lapocka- és medencecsont izomzatát és külön kezelték, pácolták, füstölték őket. Így a jelenlegi négy helyett nyolc húsrész állítódott elő: két lapocka (sódar, top), két keresztcsont (hátsó lapocka, csönkő, top, sódar, bogdán) és négy láb. Ezeket a sonkákat a paraszti udvarokban akkor még ugyanúgy kezelték, akár a többi tartósításra szán húsrészt, azaz sózták, füstölték, ám nem pácolták, ami ismét csak meglepő, hiszen a salétromos pácolás előnyei már generációk óta ismertek voltak Európában. Németországban is, ahonnan a fejlett húsfeldolgozás számos ismerete jutott el hozzánk.

A hajdani sonkák nem is igazán kaptak kiemelkedő, önálló szerepet és ugyanúgy levesekbe, főzelékekbe kerültek, mint a hasonlóan készített egyéb húsok. Ez alól a húsvéti szentelt sonkafogyasztás jelentett talán kivételt, amikor a sonka hidegen, szeletelve került a paraszti asztalokra is, és nem főzve, vagyis éppen fordítva, mint ma.

Mivel a pácolás korábban egyáltalán nem volt általános, a „parasztsonka” leginkább a 20. század második felében változott olyanná, amilyennek ma ismerjük. A mai parasztsonka a téli disznóölések során szárazon besózott combból készül, amit többhetes sóban pácolás után hidegen füstölnek és szellős helyen tárolnak. Ez azt is jelenti, ahogy már utaltam rá, hogy ennek a sonkának – minden várakozásommal ellentétben – szigorúan véve nincsenek évszázados hagyományai.

A magyar sonka helye

A legmagasabbra értékelt sonkák egytől egyig szárazon érleltek. Ilyen a római időkig visszavezethető múltú olasz „prosciutto crudo” (prosciutto di Parma, prosciutto di San Daniele, prosciutto di Carpegna, prosciutto di Modena, prosciutto Toscano, prosciutto Veneto Berico-Euganeo, Valle d’Aosta Jambon de Bosses, prosciutto di Norcia). Hasonlóan magas presztízsértékű sonka a spanyol Jamon serrano és jamón ibérico.

Rajtuk kívül számos neves és világszerte ismert sonka van a piacon, mint az Egyesült Államok szárazon érlelt sonkafajtája, a „country ham”, amely lehet füstölt, és nem füstölt is, vagy Anglia száraz sonkája a „York ham”. A boróka fölött füstölt vesztfáliai sonka is ide tartozik, és a sort hosszan lehetne még sorolni, hiszen Kínától Bulgáriáig és Franciaországig, Irántól Romániáig és Portugáliáig számos ilyen sonkát említenek és tartanak becsben. A magyar „parasztsonka” azonban nincs közöttük, és sehol nem említik.

Létezik-e “magyar sonka”?

“Magyar sonka” a világ számára nem létezik, ami elsőre meglehetősen megdöbbentően hangzik, egészen addig, amíg fel nem tesszük a kérdést, hogy vajon számunkra létezik-e?

A mai idők a szárazon érlelt, gyakran nem is füstölt sonkáknak kedveznek, miközben a közvélekedés szerint hagyományosnak tekintett és magyarnak tartott sonka a sólében nedvesen (is) érlelt, majd az érlelés után hidegen füstölt. Mindkét eljárás, a száraz is, és a nedves is, elterjedt, de a száraz a népszerűbb, megbecsültebb, elfogadottabb. A magyar parasztsonka a hagyományos száraz és a nedves eljárás közötti módszerrel készül, a készítőtől függő hangsúlyeltolódásokkal hol erre, hol arra. Valamilyen rejtélyes okból, de sonkakészítésünk és sonkafogyasztási szokásaink nem követték az nyugat-európai mintát. Elfeledkeztünk a sonkáról, pedig a mangalica kiváló sonkaalapanyag lehetett volna régen is.

Ezt ismerték fel a spanyolok, amikor az itthon is tenyésztett mangalicából kezdtek sonkát készíteni, amit – éppen hazánkban – sokan koholmánynak tartanak, pedig mégiscsak igaz, ahogy Spanyulországban járt szem- és fültanuk is állítják.

Nem tudom pontosan, hogy mi az oka annak, hogy nincs világhíres sonkánk, sőt, a világ még csak nem is tud említésre máltó magyar sonkáról, míg Erdélyt – Románia részeként – már sonkakészítő helynek tartja(!), de a lehetséges okok közül már Krúdy Gyula (A húsvéti sódar titkai, 1933) is említ egyet, egy nagyon magyart:

„Ebben az országban, ahol annyi mindenféle és idővel általánossá válott szabályt találtak ki az ételek minőségére és elkészítési módjára nézve: éppen a sonkapác elkészítésére nézve ne hoztak volna törvényt? – kérdeztük hitetlenkedve Kiskerti urat.
Nem, fiam, sajnos, nem hoztak törvényt, és még minden háznál a maguk legjobb tudásuk vagy ősi, de mindig helyeselhető hagyományuk szerint készítik a sonkapácot. A nagymamák itthagytak egy receptet a sonkapácról, és az unokák vakon igazodnak a recepthez. Pedig nem ártana újat tanítani, ami jobb, mint a régi.
Meglepő nyilatkozat volt ez Kiskerti részéről, aki tudvalevőleg mindenben szerette a hagyományok tiszteletét, akár sódarpácolásról, akár más életbevágó eljárásokról volt szó.”

Csíki Sándor♣

Ha érdekel egy 19. századi (1878) sonkapácolási recept akkor erre kattintva találod meg.


Forras : innen...