Talán, még soha eddig nem volt jelen egyszerre ennyi kulináris irányzat, ennyi gasztronómiai trend, mint napjaink vendéglátásában, új fogalmakat tanultunk a street food-tól a fine dining-on át a slow food-ig. Az egyes nemzetek konyháinak népszerűsége ugyanannyira jellemző, mint a tömegkultúra médiumaiban megjelenő „gasztro-műsorok” térhódítása.
A Vendéget látni, vendégnek lenni címet viselő vendéglátás-történeti kiállítás a magyar polgári réteg gasztrokultúrájának jellemző színtereit idézi meg, a 19. század végétől a második világháborúig tartó időszakig. Ezt a korszakot nevezi a tárlat a vendéglátás fénykorának, hiszen a társadalom polgári átalakulásán és megerősödésén túl, ekkor épült ki az ország vasúthálózata, fejlődött a gyár- és az élelmiszeripar, a polgárság új igényei pedig életre hívták és differenciálták a vendéglátás különböző irányzatait. A tárlaton egy korabeli cukrászműhely és cukrászda, étterem és vendéglő, szálloda és bár, továbbá egy középpolgári család otthona jelenik meg berendezett enteriőrökön keresztül.
Emellett, számos jellegzetes vagy ma már mellőzött funkciójú tárgy kapott helyet a vitrinekben, valamint fiókos tárlókban. A falakon a rövid, informatív és gondolatébresztő leírások mellett, érintőképernyős monitorokon recepteket, kultúrtörténeti érdekességeket olvashatunk vagy szellemes fejtörőket, rejtvényeket oldhatunk meg.
A kiállítás elsőként egy 1900 körüli cukrászműhelybe kalauzol minket. Eszünkbe juthat a „kézműves sütemény” kifejezés, ami itt éppen értelmét veszíti, hisz az előző századfordulón még szinte valamennyi édesség kézműves termék volt. A jól berendezett, tematikus enteriőrök egyik letagadhatatlan előnye, hogy a néző egy az egyben bele tudja magát képzelni az adott korba, vagy tevékenységbe. Már látjuk is, amint Elek Lajos, 1906-ban, Hajdúszoboszlón született cukrászsegéd, a csokoládémassza temperálásnak fortélyait tanulja a vörös márvánnyal fedett munkapulton! Hogy azután a változatos alakú és díszű formákba öntse a gyorsan dermedő édességet.
A látványműhely után egy cukrászda következik, amely a kávéház női igényekre, ízlésre szabott változataként is definiálható. Ezt a képet erősíti a Friedl Cukrászda 1880-as évekből származó, polgári szalont idéző, otthonos és meghitt berendezése. Amíg arra várunk, hogy a cukrászkisasszony kihozza – gondolatban leadott – rendelésünket az üvegházikó alakú süteményhűtőből, tekintetünk a kiállított porcelán, üveg és fém desszertes készleteken, valamint a színes bonbonos, tortás, cukorkás, csokoládé pasztillás dobozokon időzik.
A tárlat szokatlan csavarja, hogy a cukrászdából léphetünk be az étterembe, mint a gyerekek, akik először az édességet falják fel és csak utána látnak neki a többi fogásnak. A térben egy kerthelyiség 1930-as évekből való, klasszikus, piros kockás terítős asztala és a Gundel étterem eleganciáját felidéző teríték kapott helyet egymás mellett. Érdekes a két teríték eltérése: fehér ónmázas alapon, színes festésű cseréptányérok és áttetsző szódásüveg, valamint a jellegzetes, elefántokkal díszített, aranyozott szélű porcelántányérok és ezüst evőeszközök kelnek versenyre egymással.
A vitrinekben ízelítőt kaphatunk a kor speciális tárgytípusaiból is, megjelenik például a rákállvány, a szőlőmosó, a sörmelegítő vagy a pecsenyelé-elosztó edény, amely a zsír és a szaft szétválasztására szolgált. De itt láthatjuk azt a Karinthy Frigyes által szerzett és Gundel Károly tanácsaival ellátott illemtankönyvet is, amelynek címét a kiállítás számára kölcsönözték.
Ezután következik a polgári létforma talán legmeghatározóbb színtere: a kávéház. A jól jövedelmező kávésjogok kezdetben privilégiumnak számítottak. A „kávéház” megnevezés használatát is szigorú feltételekhez kötötték a 19. század végétől: minimum 150 négyzetméter alapterületű, utcaszinten elhelyezkedő és legalább 4 méter belmagasságú helyiség, benne két biliárdasztallal. E ponton kissé kizökkenünk az időutazásból, mert szembetűnik egy párhuzam saját korunk tragikomédiájával, a nemzeti dohányboltok és a „trafikmutyi” botrányával. És bár, a berendezett kávéház nem felelne meg a korabeli előírásoknak, mégis gyorsan visszaránt bennünket, mert kiválóan élővé varázsolja a hangulatot.
Ruhásszekrény méretű zenegép, biliárdasztal, újságok, az elmaradhatatlan Thonet-székek és művész-törzsasztal, rajta: Karinthy Frigyes, Heltai Jenő, Nagy Endre, Molnár Ferenc és Gábor Andor karikatúráival, melyeket Major Henrik készített 1918 körül, a New York kávéházban. Az üveges vitrinekben a századforduló neves kávéházainak feliratos csészéit és egyéb érdekes kordokumentumokat fedezhetünk fel, ám néhol ez valóban felfedezést igényel, mert a tárgyfeliratokat – a legtöbb esetben – nem a vitrinekben, hanem a falon helyezték el.
Az étkezés és kávézás után utazásra invitálnak minket. A korabeli polgárság szabadidejében kedvtelésből ült vonatra, szállt hajóra, hogy a divatos fürdővárosokban üdülhessen, vagy vadregényes hegységekben túrázhasson. A tárlók polcai e helyekről származó, népszerű emléktárgyakat rejtenek – például város- és tájképekkel díszített fürdő- és kúrapoharakat –, valamint praktikus szolgálatot tevő utazótáskákat, piknik-kosarakat, hordozható evőeszköz- és pipere-készleteket.
Utazás közben jól esik megpihenni egy szállodában, ám amíg szobaasszonyunk végez a takarítással, addig be kell jelentkeznünk a recepción, hogy utána megcsodálhassuk azt a hatalmas, reprezentatív díszvázát, amely a Zsolnay-gyárban készült. A nagyvárosi szállodák mellett, az éjszakai élet, a bárok és mulatók világát is megidézték egy kisebb teremben, ahol megtudhatjuk, hogy mik voltak a „dalcsarnokok” és „zengerájok”.
A hivatásos vendéglátóhelyekről egy középpolgári család otthonába érkezünk, pont ebédidőben. A hat főre terített étkező berendezése elegáns, mégis kényelmes és otthonos. A polgári életet a kényelem és otthonosság ellenére áthatotta a reprezentációra való törekvés és a szabálykövetés. Az étkezőasztalnál – még a családtagok is – csak meghatározott ültetési rend szerint foglalhattak helyet; meg volt szabva az asztali etikett, mit illet és mit nem. Ugyanez a rend- és szabálykövetés folytatódik a fürdőszobában, egy korabeli visszaemlékezésben a tisztálkodás menetének részletes leírását olvashatjuk. A kamrában – talán némi túlzással – még a sonkák is vigyázban állnak, nem is említve a befőtteket, lekvárokat és szószokat tartalmazó üvegeket, melyek a ház asszonyának büszkeségei voltak, eltevésüket gyakran nem a cselédlányokra bízta, hanem saját maga végezte. A hatalmas alapterületű, tágas konyha a polgári otthon motorja, benne nehéz fizikai munkát végző cselédlányok sürögnek, akiknek cselédlakjuk szűkösebbnek tűnik, mint az óriási méretű tűzhely.
A kiállítás termeiből a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Látványraktárán keresztülhaladva távozhatunk, ahol számos olyan tárgyat láthatunk még, melyek akár a tárlaton is helyet kaphattak volna. Ez azonban csakis a múzeum gazdag és változatos gyűjteményének tanúságtevője. Egy dolgot viszont, tényleg sajnálhatunk, hiszen az időutazás élményeitől garantáltan megéhezik, megszomjazik a látogató, és csak arra vágyik, hogy egy valódi büfé fogadja. E hiány ellenére a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum új állandó kiállítása olyan hely, ahol jó vendégnek lenni.
Forras : innen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése