Érdekesen van összeszerelve a lelki gépezetünk. Mintha időnként egy-egy cselekedetünk, vagy élethelyzetünk során az ésszerűséget figyelmen kívül hagynánk, holott néha a napnál is világosabb, hogy adott szituációban mit is kellene tennünk, aztán mégsem azt tesszük. Miért van ez így? Mielőtt az okokat elemeznénk, nézzünk néhány példát!
Fáradt és elfoglalt vagyok, alig várom, hogy pihenhessek, miközben azzal hív fel a legjobb barátom, hogy segítsek rajta, mert elakadt az autójával. Fáradtságom ellenére azt mondom, hogy azonnal jövök segíteni.
Undorodom a békának még látványától is, viszont szeretem és tisztelem az állatokat. Az egyetemi élettan gyakorlaton azt mondták, hogy meg kell fognom az élő békát, és a békaboncolási gyakorlat előtt le kell vágnom a fejét. Ja, mert, hogy különben nem lehetek pszichológus. Megtettem. Ma sem vagyok rá büszke, és azóta is gyászolom szegény békát, viszont pszichológus lettem.
Egy híres lélektani kísérletben a kutatók arra voltak kíváncsiak, vajon az emberek hány százalékát lehet rávenni arra, hogy parancsra megöljék embertársaikat. Kapaszkodjanak meg, az amúgy egészséges lelkületű egyetemista résztvevők hatvan százaléka képes volt parancsra ölni!
Egyszer valaki arra panaszkodott nekem, hogy nagyon fáradt, túlhajszolt, kialvatlan és rosszkedvű. Kérdeztem tőle, miért nem pihen néhány napot, hogy utána jobban tudjon teljesíteni? Azt válaszolta, azt nem lehet, mert határidős munkája van, amit lehetetlen abbahagyni. Két nap múlva telefonált, hogy kificamította a bokáját, és otthon fekszik begipszelt lábbal.
Egyik páciensem több évig élt együtt olyan férfival, aki időnként megverte őt. Néha rövidebb időre megszakította vele a kapcsolatot, de mindig visszament hozzá, és a veréseket újra elszenvedte.
Én magam is sok olyan embert ismerek, aki (ha egyáltalán elmegy valahová!) nyaralása során végigizgulja az egész ottlétet, miközben alig várja, hogy vége legyen a pihenésnek és hazamehessen. A fenti példák alapján nézzük végig, vajon alkalmanként miért is írjuk felül az ésszerű viselkedést, és miért cselekszünk látszólag ésszerűtlenül?
A bajba jutott barátomnak azért segítek fáradtan is, mert nem vagyok eléggé egészségesen önző ahhoz, hogy nemet mondjak. Túlteng bennem az altruizmus (másokon való segítés igénye), holott mondhatnám neki azt is, hogy „Drága barátom, hívd fel inkább Józsit, ő most éppen ráér és unatkozik is, ő szívesen kiment téged a bajból!” Aztán végül kiderült, hogy fáradtságom ellenére mégis jó volt segíteni, hiszen a barátom hálásan tekintett rám, és éreztette velem, milyen nagyszerű is az, ha az ember mindig számíthat a barátjára. Ez pedig jólesett az amúgy kissé éretlen egómnak.
Humanista beállítódásom ellenére azért vágtam mégis le a béka fejét, mert nagyon szerettem volna pszichológus lenni. Mivel az érdekem erősen úgy kívánta, egy későbbi hosszan tartó előny miatt elvállaltam egy rövid hátrányt. Nagyon nem volt jó az undorító cselekedetem, ám a következménye mégis jó lett, hiszen diplomát kaptam egy olyan munkához, amit azóta is szeretettel végzek.
Életünkben sok olyan élethelyzet adódik, ahol, ha parancsra teszünk valamit, felmentve érezzük magunkat a felelősség alól, elvégre annak terhe nem miénk, hanem a parancsot adóé. Így lehet embereket rávenni arra, hogy lelkiismeret furdalás nélkül öljenek a háborúkban. Hiszen „Parancsra tettem”! Természetesen erre nem lehet mindenkit rábeszélni. A kísérlet során is bebizonyosodott, hogy a résztvevők negyven százaléka parancsra sem cselekedett erkölcsi meggyőződése ellenére. Én is ismertem olyan embert, aki megjárván a háborút, mindig az ellenség mellé lőtt, mert nem akart embert ölni. A példában azért „jó” a rossz, mert felmentve érezzük magunkat a felelősség alól.
Miért „jó”, ha (bár tudattalanul!) valaki inkább kificamítja a lábát, hogy pihenhessen, minthogy ezt saját akaratából tenné? Azért, mert a „kificamodott a lábam” helyzet látszólag tőlünk független „baleset”. Figyelik? Nem ÉN ficamítottam, hanem Ő ficamodott! Pedig korántsem az, hiszen az idői egybeesés fényesen igazolja, hogy a balesetet a tudattalan énünk „csinálta”, hogy a kényszerű pihenés segítségével megvédjen a túlhajszoltságtól. Az ilyen embereknek azért jobb lábtörést „produkálni”, hogy ezzel felülírhassák a túlzottan erős a feladattudatukat. Talán, mert így nevelték fel őket, és ezért a rájuk bízott munkákat, ha törik, ha szakad, minden körülmények között el akarják végezni. Ha törik, ha szakad! Ugye, milyen találóak is a magyar mondásaink?
Miért „jó” valakinek együtt élnie olyan társsal, aki veri őt? Azért, mert az illető mazochista, vagyis „szeret” szenvedni. A „szeret” szót azért tettem idézőjelbe, mert ez nem valódi szeretés, inkább kényszer szüleménye. Az ismerősség átélésének kényszere. Akit gyermekkorában sokat vertek, az nagy valószínűséggel felnőtten is mindent megtesz annak érdekében, hogy újra és újra átélje a kínos, ámde ismerős érzést, aminek igényét hajdani verői szinte „beépítették” a lelki szoftverébe. Ismerik az idevonatkozó ősi viccet? A szadista és a mazochista beszélget. A mazochista kéri a szadistát: „Üss, verj, alázz meg, bántsál!” Mire a szadista azt válaszolja: „Nem!”
És miért jobb nyaralás helyett inkább otthon maradni, amikor általában szeretünk pihenni? Azért, mert mindegyikünknek meg kell(ene) tanulnia kikapcsolódni, lazítani, ugyanúgy, mint korcsolyázni, vagy síelni. Akit erre nem tanítottak meg, az képtelen élvezni a nyaralás örömeit. Az ilyen embereket állandó munkára és készenléti állapotra „programozták be”, ők képtelenek arra, hogy fülüket, farkukat elengedve, lábukat lóbálják a tengerparton. Nekik azért jó otthon lenni, mert az ismerős helyzetben biztonságban érzik magukat.
Hogy a jót is meg kell tanulnunk?! Bizony! Bár a példáim talán arra is rávilágítanak, hogy a jót és a rosszat néha bizony nem mindig könnyű szétválasztani, meghatározni, hiszen ami jó az egyikünknek, nem biztos, hogy a másiknak is az. Vagy fordítva!
Pap László,
pszichológus
www.diagnozis.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése