Szerelmi történet

Írta Lorenzo Carcaterra, National Geographic Traveler

Az olaszországi Comói-tó lírai szépségű partja tökéletes helyszín volt harminc év közös életünk megünnepléséhez és a búcsúzkodáshoz

A víz istentől való idegnyugtató – mondta egyszer Diana Vreeland, a Vogue magazin legendás főszerkesztője. Susan gyakran idézte ezt a mondatot. Nekünk pedig soha nem volt ekkora szükségünk a nyugalomra, amelyet a csendes városkákkal, elegáns villákkal és hófödte hegycsúcsokkal körülvett Comói-tó kínált. – Csodás lesz, meglásd – mondtam Susannek, és elsoroltam, mi mindent szeretnék majd csinálni. – Eszünk-iszunk, nézzük a tavat, beszélgetünk, a tavat nézzük, sétálgatunk, aztán megint csak a tavat nézzük… és nyugodtabbak leszünk, mint valaha. Az Alpok lábainál fekvő, Milánótól észak felé, egyórás autóútra található Comói-tó már a római korban elbűvölte látogatóit pazar természeti adottságaival, kellemes klímájával, később pedig a partján épült gyönyörű villákkal. Mi ezek leghíresebbjében, a mesés Villa d’Estében készülünk megszállni. Amikor megérkezünk a Cernobbio nevű patinás üdülővárosba a tó délnyugati partján, a meredek hegyoldalaktól körülvett tó szikrázik a délutáni napfényben. Végigmegyünk a Via Reginán, a „Királynő útján”, elhaladunk a 19. századi Villa Erba, majd a városka történelmi központja mellett, s végül a táblákat követve bekanyarodunk az üdülőhöz. A pálmafákkal, platánokkal, ciprusokkal és virágzó növényekkel teli kertek ölelésében főúri épületek – köztük a 16. századi bíboros számára épített fényűző főkastély – és pavilonok sorakoznak a parton. Kaméliák lágy illata csalogat bennünket a kristálytiszta vizű kék tó felé kanyargó gyalogútra. Körös-körül mindenütt buja zöld növényzet. Megfogom a feleségem kezét, aki elmosolyodik, és fejét szelíden a mellkasomra hajtja. – Ez a világ legbékésebb helye – dorombolja. – Örökre itt tudnék maradni. Bólintok, és megszorítom a kezét. Susan számára az örökké csupán a következő néhány hónapot jelenti. Harminc éve vagyunk házasok, két gyermeket neveltünk fel együtt. Számtalan csodás időszakot, felejthetetlen nappalt és éjszakát éltünk át. Voltak hullámhegyek és hullámvölgyek, de minden nehézség ellenére megmaradtunk annak, ami a kapcsolatunk első pillanata óta voltunk: egymás legjobb barátjának. Susannek negyedik stádiumú tüdőrákja van. Betegsége jéggé dermesztette a szívem, összezavart, és dühössé tett. Mindig fontos volt számunkra az őszinteség, és az akadályokat humorral igyekeztünk áthidalni. De vajon elegendők lesznek-e ezek ahhoz, hogy átvészeljük a ránk váró megpróbáltatásokat? – Utazzunk el valahová – javasolta Susan nemrég, miután a reggeli turmixával bevett vagy egy tucat pirulát. – Még egyszer utoljára el szeretnék utazni valahová, amíg még lehet. – Hová szeretnél menni? – Valahová, ahol felejthetek – válaszolta Susan.

„Létezik-e igazán fenséges és makulátlan szépségű hely ezen a világon?” – tette fel a kérdést a 19. századi amerikai költő, Henry Wadsworth Longfellow Cadenabbia című versében, miután a Comói-tónál járt. A táj megihlette Liszt Ferencet is, aki egy ízben a következőket mondta: „Ha meg akarod írni két boldog szerelmes történetét, helyezd őket a Comói-tó partjára.” Így hát mi is ide helyezzük a történetünk egyik utolsó fejezetét. Susan, érthető módon, ki akarja élvezni ittlétünk minden pillanatát. Cernobbiótól északra, Tremezzóban bejárjuk a Villa Carlotta kertjeit, ahol a burjánzó növényzet, a márványszobrok és a nyíló virágok között úgy érezzük, mintha egy másik századba csöppentünk volna. Megvacsorázunk a hegyoldalban álló Il Gatto Neróban, a „Fekete Macskában”, amelynek falain cicákat ábrázoló képek lógnak, és ahonnan a tóra nyíló kilátástól olyan érzésünk támad, mintha az örökkévalóságot szemlélnénk. Hajókázunk. A hajók olyanok itt, mint másutt a buszok, elszállítják a helyieket és a turistákat a tó közepén fekvő Varennából nyugatra, Menaggióba, vagy délre, Bellagióba, „a Comói-tó gyöngyszeméhez”. Lennóban megkóstoljuk a helyben készült Vanini olívaolajat, majd ellátogatunk a szomszédos Mezzegrába, ahol felsétálunk a dombra megnézni a panorámát, amely legalább olyan lélegzetelállító, mint amilyen a kaptató volt. Megállunk Laglióban, a tóparti városkában, ahol a híres színész, George Clooney vásárolt villát magának. Áthajózunk Comacina szigetére, hogy kipróbáljuk a Locanda dell’Isola Comacina nevű éttermet, amelyet sokan Olaszország legjobbjának tartanak. Miközben a kis csónakkal átkelünk a körülbelül 400 méterre lévő szigetre, Comacina történelméről mesélek Susannek. – Miután Como egykori püspöke megátkozta a szigetet, az 1100-as évektől egészen 1940-ig szinte senki sem tette be ide a lábát. Az étterem a tóra néző villa két felső emeletét foglalja el. Friss, gyümölcsös illatú Soave Classico fehérbort kortyolgatunk a tulajdonos, Benvenuto Puricelli főztje mellé: füstölt sonka, grillezett pisztráng, kemencében sült csirke, Parmigiano Reggiano sajtszeletek kerülnek asztalunkra. A konyhaajtó mögül egyszer csak előbukkan maga Puricelli, majd konyakot és cukrot tölt egy nagy, feketekávéval teli rézedénybe, és figyelmeztet, hogy a sziget átkától csak akkor szabadulhatunk, ha fenékig ürítjük poharainkat. Susan kettőt kortyol az italból, majd így szól: – Finom, de nekem túl erős… – Hallottad, az utolsó cseppig! – jelentem ki, azzal jó példát mutatva felhajtom a sajátomat. Megrázza a fejét. – Muszáj – mondom –, különben a sziget átka követni fog a partra.

A kora délutáni napsugarak körülölelik Susan vállát, háta mögött csillog a mélykék tó tükre. Rádöbbenek, milyen ostoba vicc volt átkokkal fenyegetni egy haldokló asszonyt. Ő elfordul, és némán nézi a Comói-tavat. – Rajtam már úgysem foghat az átok – mondja, amikor végre megszólal. A Comói-tó partján fekvő települések a világ legnagyobb selyemkészítői közé tartoztak a 18. században, vízzel való bőséges ellátottságuknak köszönhetően (a selyemhernyó gubóját főzni kell ahhoz, hogy lefejthessék róla a selyemszálat), valamint a környék eperfáinak, amelyek levele a selyemhernyó tápláléka. Ma a Comói-tónál gyártott selymet olyan neves divatcégek vásárolják fel, mint a Versace, az Ungaro vagy az Hermès. – A selyem hozzájárult ahhoz, hogy a régió felkeltse a pihenni és kikapcsolódni vágyók érdeklődését – meséli délután egy milánói férfi, aki rendszeresen jár ide –, de akad egy ember, akinek különösen sokat köszönhetnek az itteni települések. – Ki volna az? – kérdem. – Ralph Lauren. Itt vásárolta ruháihoz a selymet hajdanán, amikor elindította az üzletét. Susannel elsétálunk a százéves selyemgyár, a Mantero bemutatóterme mellett a Cernobbiótól néhány perces autóútra található Via Voltában, a Comói-tóvidék központjában, amelyet Comónak is neveznek. A kirakat üvegén át megcsodáljuk a káprázatosan színes, csillogó selyemkendőket, nyakkendőket és stólákat. Elindulok az ajtó felé, de Susan ekkor rámutat a nem messze lévő 12. századi San Fedele-bazilika épületére. Hívogatják az olyan helyek, amelyeken nem fogott az idő.

– Gyere, nézzük meg odabentről is – unszol, és a karomnál fogva finoman húzni kezd a templom irányába. Belépünk a néma épületbe. Egy 1500-as évekbeli rózsaablakon át fény vetül a színes középkori freskókra. A márványoltár alatt Szent Fidél nyugszik, a római katona, akit állítólag nem messze innen végeztek ki, amiért kiszabadította a keresztény foglyokat. Susan felém fordul: – Beszélnünk kell! Követem őt az okkersárga és terrakotta színű házakkal körülvett kis térre. – Üljünk le egy kicsit – mondja, és egy frissen festett padra mutat. Susan megfogja a kezem, és a térdére helyezi. – Meg kell ígérned valamit. Nem mostanra… későbbre. Nagy levegőt veszek, és mert nem találok szavakat, csak bólintok. – Szeretném, ha megvalósítanád, amiről annyit beszéltél nekem, és megvennéd azt a kis házat a szőlővel, ami csak viszi majd a pénzed… Ne gondolkodj rajta sokáig. Ma már tudom, minden nap olyan, mintha egy év volna. Azt akarom, hogy boldog légy, olyan boldog, mint én voltam. – Nélküled már nem akarom mindezt – válaszolom lassan. – Nem lenne ugyanaz. – Mégis nélkülem kell megvalósítanod – mondja. – Már eldöntöttem. – Hozzám dől, nézi a tavat. – Ígérd meg, kérlek! Ez az utolsó kérésem. Megcsókolom a homlokát, és behunyom a szemem. – Ígérem – suttogom.

Késő délutánig üldögélünk a padon. Rövid időre félretesszük a gondokat és a félelmeket, noha továbbra is körülleng bennünket a tudat, hogy hamarosan muszáj lesz szembenéznünk a könyörtelen valósággal. A Comói-tó ideális hely új életet kezdeni szerelmünk mellett, vagy élvezni annak társaságát, aki sokat jelent számunkra. Szomorúan nyugtázom, hogy a hely arra is alkalmas, hogy búcsút vegyünk az illetőtől. Susan és én lenyűgözve, meredten bámuljuk a tó vizét, amely az óceán indigószínéről olykor egészen sötét éjkékre vált. A kelő nap már a parton talál bennünket, amint kávéval kezünkben bámuljuk a felszínen keresztülfutó első hullámokat. Úgy intézzük, hogy alkonyatkor is itt legyünk, amikor lassan sötétség borul a tájra, és a környező hegyek hófödte lejtői egybeolvadnak a tóval. Sétálunk, beszélgetünk, felidézzük közös életünk pillanatait, nevetünk a boldog emlékeken, és csak rázzuk a fejünket, mennyi hibát követtünk el az évek során. Susanen – egy-egy röpke sóhajt leszámítva – nem látszik, milyen háború dúl a testében. Úgy tűnik, a tó felemeli a lelkét és megnyugtatja az elméjét. – Örökre velem maradnak ezek a napok – suttogja lágy hangon egyik éjjel. – Szerencsések, akik itt élhetnek. Minden reggel erre a gyönyörű látványra ébredhetnek!

Egyszerre bánni kezdem, hogy nem szálltunk fel még egy hajóra, és nem tettünk még egy kört ezen a varázslatos tavon. Sajnálom, hogy nem ülhetünk be még egyszer a virágokkal teli Navedano étterembe, hogy mosolyogni láthassam a feleségemet egy pohárka jó bor és egy tál finom leves mellett. Bárcsak tovább maradhatnánk a Villa d’Estében! Mindketten tudjuk azonban, hogy vár még ránk egy másik utazás. De egyelőre nem gondolunk a jövővel. Mintha a tó mellett megállt volna az idő. A nő, akit szeretek, és aki most a tekintetét a békés, kék vízre szegezve a gyermekeinkről beszél, meg arról, mi mindent szeretne még megnézni a Comói-tó partján, örökké velem marad.

Forras : innen ...