A mai bulvárlapok báli beszámolóit olvasgatva ugyancsak ásítoznának az előző századok bálozói Manapság csak táncolnak, esznekisznak az emberek a bálban, nincs lekérés keltette botrány, párbaj, lányszöktetés, egyszóval semmi, amire emlékezni érdemes. Bezzeg valamikor! 1348-ban, egy udvari bálon történt – amelyet a százéves háborút kirobbantó III. Edward angol király rendezett Calais-ban kedvese, Salisbury grófné tiszteletére –, hogy a szép kegyencnőnek tánc közben lecsúszott a térdszalagja. Edward, hogy megmentse a helyzetet, gyorsan odakapott, és a heves mozdulat fellebbentette a hölgy ruháját. Ez kaján vidámságot keltett az udvaroncokban.
A kuncogást hallva a király térdre ereszkedett a grófné előtt, és a legnagyobb nyugalommal feladta rá az intimnek számító ruhadarabot. Ekkor hangzott el szállóigévé vált mondása: „Honi soit qui mal y pense!” (Szégyen arra, aki rosszra gondol!). Megesküdött, olyan tiszteletet szerez a térdszalagnak, hogy azok is versengeni fognak érte, akik nemrég még gúnyolódtak rajta. Az általa alapított Térdszalagrend (Most Noble Order of the Garter) ma is Anglia legtekintélyesebb érdemrendje. Bár a történészek szerint Salisbury grófné báli malőrje csak legenda, a rendjel érmét díszítő Szent György alakjához sehogy sem illő, különös jelmondatra egyiküknek sem sikerült eddig hitelt érdemlő magyarázatot adnia. VI. Károly francia királynak, akin időről időre úrrá lett az őrültség, bizonyára egyik gyengébb pillanatában támadt az az ötlete, hogy udvaroncaival együtt gyantával és kóccal bevont maskarában vegyen részt egy táncmulatságon. A gyúlékony ruha tüzet fogott a túl közel álló orléans-i herceg égő fáklyájától, és csak Berry hercegnő lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy nem történt tragédia. A bátor asszony nem ijedt meg a lángoktól, hanem egy gyors, energikus mozdulattal letépte az égő gúnyát a királyról. Ugyanennek a VI. Károlynak a nevéhez fűződik az első olyan udvari táncvigalom, amelynek leírása fennmaradt az utókorra. Ezt 1385-ben Amiensben rendezték, a Bajor Izabellával tartott menyegzője alkalmából.
Az udvari bálok a 16. században váltak egyre gyakoribbá Franciaországban, főleg II. Henrik olasz származású feleségének, Medici Katalinnak köszönhetően, ő honosította meg az udvarban az álarcosbálokat is. Gyermekei tovább tökéletesítették ezt a mulatságot, egyik fi a, III. Henrik tette udvarképessé a valcer elődjét, a provence-i eredetű, hármas ütemű, gyors páros táncot, a voltát. A legfényesebb bálok a Napkirály udvarában voltak. Az uralkodó oda akarta bilincselni a nemességet az udvarhoz, hogy az ne ismételhesse meg a gyermekkora traumatizáló élményét okozó lázadást. Mindig valami újabb vonzó szórakozást kellett kieszelni számára, ezért kellettek a ragyogó bálok, amelyeket Európa-szerte igyekeztek utánozni az uralkodók. Párizs évszázadokra a mulatni vágyók Mekkájává vált, itt rendezték meg 1715-ben az első operabált, amelyen már a polgárok is részt vehettek. Halálos mulatság Egy ilyen operai álarcosbálon lőtt rá Stockholmban 1792. március 6-án Jacob Johan Anckarström százados III. Gusztáv svéd királyra, s az két hét múlva belehalt sérülésébe. Gusztáv a mi kalapos királyunk, II. József kortársa volt, és sokban hasonlított rá. Megszilárdította a parlament feletti királyi hatalmat, és számos felvilágosult reformot vezetett be. Ezzel maga ellen ingerelte a nemességet.
A halálát is egy nemesi összeesküvés okozta. A történetből izgalmas, bár a valóságtól sokban eltérő drámát kerekített Eugen Scribe, a 19. század népszerű francia darabgyárosa, Auber pedig operát írt Scribe műve nyomán, de nem aratott vele sikert. Utána Verdi próbálta operaszínpadra vinni a hatásos darabot. A nápolyi ősbemutatót azonban az utolsó percben lefújták, mert a pattanásig feszült politikai légkörben veszélyesnek tartották műsorra tűzni a királygyilkosságról szóló művet, főleg, mert a bemutató előtt pár nappal egy fi atal olasz sikertelen bombamerényletet követett el III. Napóleon francia császár ellen. A cenzor át akarta dolgoztatni Az álarcosbál egész cselekményét, de Verdi csupán egyetlen engedményre volt hajlandó: Svédországból Amerikába helyezte át a cselekményt, és Nápoly helyett Rómában adatta elő az azóta is gyakran játszott operát. Mária Terézia báljai A bécsi udvar VI. Károly idejében ismerkedett meg a franciásan pompás bálokkal. Lánya, Mária Terézia még rajta is túltett, gyakran rendezett fényes táncmulatságokat, amelyeken a magyar arisztokrácia színe-java is megjelent, jó alkalmat szolgáltatva a királynőnek fi atal párok összeboronálására. Az okos asszonyság a bálokat is politikai eszköznek tekintette. Ezt kedvenc lányának, Mária Krisztinának írt levele is elárulja:
„A magyarok szeretik a táncot, ezért juttass nekik belőle a lehető legtöbbet, zenével együtt. A pozsonyi országgyűlések alatt láttam, milyen jó hatással voltak a kis ünnepségek, mert nekik köszönhetően vetkőzhették le velünk szemben táplált előítéleteiket, amelyeket azért ültettek el bennük, hogy függőségben tarthassák őket.” Mária Terézia nem restellte a fáradságot, mindig személyesen ellenőrizte a báli előkészületeket, gondos háziasszonyként maga mérte ki a gyertyát. A táncmulatságokat politikai hasznosságuktól függetlenül nagyon szerette, feljegyezték róla, hogy harmadik lányának születése előtt pár órával még bálban volt. Pozsonyban is rendezett bálokat, az országgyűlések idején, később lánya, Mária Krisztina követte a példáját, aki Magyarország Pozsonyban székelő helytartójának, Albert szász-tescheni hercegnek volt a felesége. A takarékos, örökké reformterveivel elfoglalt II. József uralkodása alatt ritkábban rendeztek udvari bálokat, utóda, II. Lipót viszont nagyon szerette a pompát, és alaposan kipótolta, amit bátyja elmulasztott. Különösen fényesre sikerült az a táncmulatság, amelyet Bécsbe látogató sógora, a nápolyi király tiszteletére adott. Ezen a magyar főúri hölgyek mind magyar nemzeti viseletben jelentek meg. Táncos lábú pozsonyiak A bálok tekintetében Pozsony nemigen maradt el Bécs mögött: a magyar arisztokrácia szórakozásaiban is igyekezett utánozni a bécsi udvart. A nagy táncmulatságoknak több évszázados hagyományuk volt itt, hisz minden koronázásnak, az uralkodó látogatásainak fénypontja volt a reprezentatív bál. Hogy mennyire szerettek táncolni a régi pozsonyiak, bizonyítják az egykori újságok is. A Nyugatmagyarországi Híradó 1903. évi száma csak január 10-e és 31-e között sorrendben a következő rendezvényekről tudósít: kábelgyári alkalmazottak bálja, pincérek jelmezbálja, hadastyánbál, postai és távíróaltisztek bálja, építőmunkások bálja, kocsis- és szolgabál, pincérbál, bőrgyári munkások bálja, jelmezbál, vincellérbál, cipészek bálja, jelmezbál, fémmunkások bálja, a veteránpénztár bálja. A szocializmus évtizedeinek gleichschaltolása utolérte a bálokat is, de szerencsére ez csak egy átmeneti epizód volt. A rendszerváltás után az operabállal együtt számos régi táncos rendezvény éledt újjá tájainkon, van miben válogatni. Állhat a bál.
Forras : innen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése