- Mégis, milyennek kellene lenni annak a férfinak? - sürgettem őnagyságát, magam is csodálkozva kíváncsiságomon, mert hiszen egy csöppet se érdekelt, hogy mit fog felelni.
Őnagysága behunyta a szemét, mosolygott.
- Azt hiszi, azt így el lehet mondani?
Hála istennek, gondoltam, úgyse lehet elmondani, akkor hát beszéljünk valami másról, például, hogy mikor hozzák az uzsonnát.
Őnagysága kinyitotta a szemét, és elkomolyodott.
- Azt hiszi, azt így el lehet mondani?
- Persze hogy azt hiszem, miért ne? Magasnak, szőkének és kékszeműnek, mi? Őnagysága legyintett.
- Milyen ostobák maguk! Igazán azt hiszik, nálunk is az a fontos, ami maguknál - megjelenés, forma - testi szépség?
- Igazán? Hát lehet csúnya is?
- Csúnya? Azt nem. Azt nem mondom. Arról szó sem lehet. Szépnek kell lenni, az természetes. Csakhogy a szépség magában nem elég. Az olyan természetes alapfeltétel, mint a levegő, ami nélkül úgyse lehet szó semmiről. De hol van még a szép férfi a férfiideáltól! Csak maguk őrülnek meg mindjárt, ha egy nő szép. Nekünk az kevés! Szépek lenni magunk is tudunk. Megint behunyta a szemét, nedves, kicsit nyitott szájjal mosolygott, hátradőlt, hosszú szempillái kéjesen remegtek. Rettentő csúnya volt.
- Szóval - okosnak is kell lennie? Lángésznek - zseniálisnak - nagy gondolkodónak? - suttogtam rekedten. Nagyon szerettem volna uzsonnázni.
Őnagysága dallamosán felnevetett. Rémes hangja volt.
- Csacsi! Mi közöm a gondolataihoz - ha nem énrám vonatkoznak! Még ha akkora lángész is, mint az a Shakespeare vagy az az Edison! Az a férfi, akiről mi ábrándozunk, elsősorban férfi - nem világboldogító apostol!
- Hát lehet buta is?
- Hova gondol! Az természetes, hogy mellékesen világboldogító apostol. Csak nem gondolja, hogy engem például igazán érdekelni tudna egy buta férfi. De az, hogy okos és tehetséges legyen, hozzátartozik a dologhoz, abban semmi különös nincsen - hiszen különben nincs is mód rá, hogy megismerkedjünk. Egy buta férfival szemben mindig érezzük a szellemi fölényünket és az elviselhetetlen - mert mi nem szeretünk fölényben lenni, szellemileg.
Kiegyenesedett, gúnyos szikra villant meg a szemében, hidegen, nyugodtan végigmért. Kimondhatatlanul ostoba képe volt.
- Értem - mondottam lesütött szemmel, mert mintha a szobalány lépteit hallottam volna, és nem akartam, hogy észrevegye, mennyire örülök az uzsonnának. - Értem. Röviden szólva: olyannak kell lennie, hogy szerelmet keltsen. Az a bizonyos férfi, aki nem tudni, miért, tetszik a nőknek: valami rejtett fluidum van benne, sugárzó erő. Az arca szellemet, bátorságot, okosságot, önérzetet tündököl.
Sajnálkozva nézett rám. Nagyon megsajnáltam.
- És egyéb semmit?
- Hát még mit?
- Szellem! - bátorság! - okosság! - önérzet! És hol a legfontosabb: a rajongás?
- Rajongás?
- A rajongástól, a szerelemtől elboruló szemek, ahogy rám néz? A vak imádat, az alázatos hódolat, amibe felolvad, ha meglát? Az ájult szerelem, amitől egész lénye remeg? A kétségbeesett zokogás, a leugrás a negyedik emeletről, a vak dühroham, amivel tőrt ragad, hogy leszúrja azt a másik férfit, akire ránézek?
- De miért nézne másra, ha egyszer...
- Na hallja! Hát azt hiszi, tudnék szeretni olyan férfit, aki terrorizál engem, aki a szabadságomat akarja? Egy rabszolgatartót? Pfúj! Undorodom a féltékeny férfiaktól - akik megalázzák önmagukat!
- De hisz az előbb...
- Mit, előbb? Az én férfiideálom titokban szenved, nem szól, csak szenved, emészti magát értem - halálosan tudnék szeretni egy ilyen férfit!
Megállapíthatom, hogy őnagysága halálosan tudna szeretni egy olyan gyönyörű szép, zseniális, gazdag és tökéletes férfit, aki reménytelenül szereti őtet, és fájó szívvel lemondtam az uzsonnáról, mert már mennem kellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése