Mária Terézia

1703 szeptemberében I. Lipót császár fiaival – József és Károly főherceggel – megállapodott a birodalom örökösödésének rendjéről. A titkos szerződésben – túlzott aggályoskodásból vagy bölcs előrelátásból, ekkor még nem lehetett tudni – külön szakasz foglalkozott azzal: mi történjék, ha férfi ágon kihalna a dinasztia. Ezzel az európai méretű bonyodalmakat előrevetítő eshetőséggel nem számolt komolyan az 1713-as Pragmatica Sanctio sem, amelyet I. Lipót (1657–1705) és I. József (1705–1711) halála után VI. Károly (1711–1740) császár alkotott meg, és amelyben férfi utód nélküli elhalálozása esetére leendő lányait jelölte ki örököseiül.

A császár eljárása egyébként támadható volt, hiszen az 1703-as családi szerződés szerint bátyja, az elhunyt császár lányai megelőzték volna az övéit. Senki nem hitte azonban, hogy az uralkodó „szerződésszegésének” egyszer gyakorlati következményei lesznek. Különösen nem 1716-ban, amikor a császárt végre fiúval áldotta meg a sors. Lipót János azonban nem sokkal később meghalt, és a császári párnak ezután már csak három lánya született. Ahogy teltek az évek, mind valószínűbbnek tetszett, hogy az évszázadokon át oly szerencsésen házasodó és öröklő dinasztia nagyon is rá lesz szorulva a bölcs előrelátással tető alá hozott Pragmatica Sanctióra.

A főhercegnő

Az 1717-ben született Mária Terézia főhercegnő gyermek- és fiatalkorát nem árnyékolták be apja egyre súlyosbodó gondjai. Egyrészt azért nem, mert a leányági örökösödést – Bajorország kivételével – minden fontos hatalom elismerte, másrészt és főleg azért nem, mert a jó egészségnek örvendő császár szinte haláláig bízott abban, hogy fiú utóda is lehet még. Mária Teréziában így apja nem utódát látta, s nem is készítette fel az uralkodói feladatok ellátására. Húgával, az egy évvel fiatalabb Mária Annával együtt a szokásos nevelésben részesült. Matematika, történelem, latin, olasz, spanyol, francia volt a fő tantárgy, illetve – s ebben a korban nem különös ez – a vadászat, tánc, célba lövés stb. Mindez 11 éves korától Fuchs grófné szeretetteljes felügyelete alatt zajlott.

A kellemes ifjúkort nem árnyékolta be az a félelem sem, amely egy főhercegnő életét könnyen megkeseríthette, hogy keze diplomáciai alkuk tárgyává válik. Természetesen Mária Terézia kezével is „üzleteltek”. Spanyol, bajor, porosz vőlegények nevei merültek fel. A tengeri hatalmak – Anglia és Hollandia – óhajára azonban jelentéktelenebb jelölt után kellett nézni. A választás Lotharingiai Ferenc Istvánra esett, aki kilenc évvel volt idősebb leendő feleségénél, és már 1722 óta Bécsben élt. 1736-ban az ifjú pár – uralkodói körökben szokatlan – szerelmi házasságot kötött.

A császár a vejét – lányával ellentétben – bevonta a politikába, sőt, szerette volna, ha hadvezéri babérokat is szerez, ezért főparancsnokká nevezte ki a második török háború idején. Döntése nem bizonyult szerencsésnek: parancsnok és serege egyaránt kudarcot vallott. De Mária Terézia férje különösebb politikusi képességekkel sem rendelkezett. Az pedig, hogy vajon a feleségnek, az 1740-ben immár negyedik gyermekét váró Mária Teréziának vannak-e politikusi képességei, nem derülhetett ki. 1740 őszén, amikor VI. Károly császár váratlanul meghalt, igencsak kérdéses volt, hogy a Pragmatica Sanctio értelmében őt követő lánya el tudja-e foglalni trónjait, meg tud-e felelni a reá szakadt feladatoknak.

A magyar királynő

Bajorország azonnal bejelentette igényét a Habsburg-örökségre. Egy régi, 1617-es családi szerződést előhalászva jelentkezett a spanyol király is. Fleury bíboros – úgymond – nem találta a formulát, amellyel az uralkodónőt illetni kell, Franciaország tehát várt az elismeréssel. Habozott Szászország is, amely szintén találhatott jogalapot igényei megalapozására. A porosz király, II. Frigyes szívesen segített volna a fiatal örökösnőnek, ha cserébe megkapja Sziléziát. Mielőtt azonban ajánlatát komolyan mérlegelhették volna Bécsben, fegyverhez nyúlt, és kirobbantotta az osztrák örökösödési háborút (1740–1748). A következő év nyarára már porosz–francia szövetség állt szemben Mária Teréziával, s várható volt Bajorország, Spanyolország és Szászország csatlakozása is. Mária Terézia és a birodalom szempontjából létkérdés volt: hogyan foglal állást a magyar országgyűlés? A rendek ugyan az 1722–23-as országgyűlésen elismerték a nevezetes törvényt a nőági örökösödésről és a birodalom oszthatatlanságáról, de ezt – a bajorokon kívül – a többi, szavát éppen felejtő hatalom is megtette.

1741 májusában Pozsonyban összeült a magyar országgyűlés. Június 25-én Mária Teréziát az évszázadok óta kialakult rítusok szerint királlyá koronázták. A diéta azonban nem Szent István koronájának megszerzése miatt nevezetes a dinasztia történetében. Mária Terézia ugyanis nemcsak a koronára, hanem az ahhoz tartozó országok segítségére is számított. Ennek megszerzése reményében kerített sort az ismert, emlékezetes jelenetre a pozsonyi várban. Szeptember 11-én magához kérette az országgyűlést, és latin nyelvű beszédben fordult a megjelentekhez: „Magyarországról, a mi személyünkről, gyermekeinkről és a koronáról van szó. Mindenkitől elhagyatva, egyedül a magyarok hűségéhez és régóta ismert áldozatkészségéhez folyamodunk. Személyünk, gyermekeink, koronánk és a birodalom végső veszedelmében kérjük a rendek haladéktalan segítségét.” A jelenet által érintett rendek megadták a segítséget.

1742-ben, két nappal azután, hogy a bajor választót VII. Károly néven császárrá koronázták, az osztrák–magyar csapatok elfoglalták székvárosát, Münchent. A kortárs Európa felfigyelt a magyarok tettére, s Mária Terézia is nagyra értékelte a segítséget. 33 év múlva, amikor már korántsem volt olyan bensőséges viszonya a magyar nemzettel, így írt róla: „Neki köszönhetem helyemet elődeim trónján; harmincéves uralkodásom alatt a legnagyobb odaadást tanúsította irányomban és hatékonyan támogatott céljaim megvalósításában.” Nem túlzott. Anglia és Hollandia csak Magyarország egyértelmű állásfoglalása után nyújtott valóságos segítséget, s csak ezt követően jött létre a szövetségi rendszer, amely – ha Szilézia elvesztése árán is – biztosította számára az osztrák örökséget. Sőt, nemcsak azt, hanem a császárságot is: a főhercegnő nemcsak magyar és cseh királynő lett, hanem – férje megválasztása után, 1745-ben – császárné is.

A császárné

Mária Terézia megszerezte és meg is tartotta örökségét, s uralkodása negyven éve alatt tovább erősítette a dinasztia pozícióit. Sikerét nem átlagon felüli képességei, hanem bölcsessége, kitűnő gyakorlati érzéke, és – nem utolsósorban – nőisége magyarázza. Képességeit bölcsen felmérte. Nem állt elő nagyszabású tervezetekkel, és arra sem tartott igényt, hogy az államirányítás kulcspozícióit kézben tartsa. Ezzel szemben következetesen és tudatosan szakmai szempontok alapján kereste tanácsadóit és vezető politikusait. Kiváló érzékkel meg is találta őket.

A fő helyet közöttük Kaunitz herceg foglalta el, aki – még mint gróf – az örökösödési háborút lezáró béketárgyalásokon képviselte Ausztriát. Később párizsi követ, majd államkancellár (külügyminiszter) lett. Ő terelte új vágányra az osztrák külpolitikát. Az évszázados franciaellenesség után a hétéves háború idejére (1756–1763) tető alá hozta Versailles és Bécs szövetségét. Döntő szerepet játszott a belpolitikában is, többek között a magyarországi politika alapelveinek kidolgozásában.

Haugwitz gróf nevéhez az 1749-es nagy igazgatási reform fűződik, amely a korszellem – a központosítás jegyében alakította át az örökös tartományok kormányzását. Bár a reformot vissza kellett vonni, lényege – a rendiség visszaszorítása – érvényben maradt. A németalföldi Van Swieten az iskolaügy reformja terén szerzett magának érdemeket. Daun, Lacy, Lichtenstein a hadvezérek közül tűnt ki. Kiváló diplomaták voltak a párizsi követek: Starhemberg és Mercörökös tartományok kormányzását. Bár a reformot vissza kellett vonni, lényege – a rendiség visszaszorítása – érvényben maradt. A németalföldi Van Swieten az iskolaügy reformja terén szerzett magának érdemeket. Daun, Lacy, Lichtenstein a hadvezérek közül tűnt ki. Kiváló diplomaták voltak a párizsi követek: Starhemberg és Merc, a belügyek irányítói közül Hatzfeldet és Chotek udvari kancellár emelkedett ki. De a sort még hosszan folytathatnánk.

Férfi körül soha nem alakul ki ilyen tekintélyes, képzett tanácsadói gárda. Nő körül is csak akkor, ha kellő bölcsességgel van felvértezve. Mária Terézia tudott bánni a férfiakkal. Európa első számú uralkodónője és asszonya úgy vélte, és állandóan hangoztatta is, hogy a természetes hierarchia szerint a férfiak a nők fölött állnak. Férje, a császár például – miközben a politikában alig kapott szerepet – soha nem érezhette úgy, hogy ez a hierarchia megfordult volna.

Mária Terézia hosszú levelekben tanította a női mesterség fortélyaira lányait is. Tudod, hogy mindenben alá vagyunk rendelve férjünknek – írta 1766-ban Mária Krisztinának – „engedelmességgel tartozunk neki, egyetlen törekvésünk az kell legyen, hogy kiszolgáljuk, hasznosak legyünk számára, […] legjobb barátunkká tegyük”.

Szó szerint ugyanezt írta néhány év múlva Mária Amáliának is, hozzátéve, hogy miközben férjünket a legjobb barátunkká kell tennünk, soha nem feledhetjük, hogy „mindig urunkat lássuk benne”. A Versailles-ba került Mária Antóniát is azért ostorozta leginkább, mert úgy értesült, hogy viselkedésével sérti férje, XVI. Lajos férfiúi önérzetét.

Az intelligens, méltóságteljes nő, férfiak iránti nagyrabecsülését kinyilvánította politikusai és tanácsadói iránt is, s ezzel teljes mértékben magához láncolta őket. A tanácsaikat kérő – bár azokat nem feltétlenül megfogadó – nőben a hiú férfi politikusok soha nem láttak vetélytársak, s megtiszteltetésnek érezve bocsátották rendelkezésére tudásukat és szolgálataikat.

A családanya

A Mária Terézia-képhez nemcsak az a hatalmas bécsi emlékmű tartozik szervesen hozzá, amely őt tanácsadói, politikusai, hadvezérei körében ábrázolja, hanem – és még inkább – azok a festmények, amelyek gyermekeivel és férjével együtt örökítik meg. Gondoskodás, aggodalom, büszkeség, féltés, szemrehányások sora és szeretet árad abból a sok száz levélből, amelyet férjének és gyermekeinket írt. Egészségügyi problémáik, a lányok terhességei, külső megjelenésük, olvasmányaik, lelki és vallási életük éppúgy foglalkoztatták, mint politikai küldetésük. Okkal, hiszen a főhercegek és főhercegnők élete rivaldafényben zajlott, amiért Mária Terézia meg is tett mindent.

Gyermekei – miként egykor maga is – a Habsburgok ősi tradícióinak megfelelően a dinasztia érdekeit szolgáló házasságokat kötöttek, s nem mindegyiküknek volt olyan szerencséje, mint anyjuknak. Lipót főherceg a spanyol király lányával az oldalán apai örökségét, Toszkánát kormányozta. (Az ő esküvője után, 1765-ben halt meg váratlanul Lotharingiai Ferenc. Mária Terézia élete végéig gyászolta őt.) Ferdinánd főherceg 1711-ben Mária Beatrix modenai hercegnőt vette feleségül, később Lombardia helytartója lett. Mária Karolina 1768-ban Ferdinánd nápol-szicíliai király hitvese lett. Mária Amália 1769-ben Párma és Piacenza hercegéhez, szintén Ferdinándhoz ment nőül. Mária Antóniát 1770-ben, a franciákkal kötött szövetséget megpecsételendő, a későbbi XVI. Lajoshoz adták. Szerelmi házasságot egyedül Mária Terézia kedvenc lánya, Mária Krisztina kötött: 1766-ban Albert szász-tescheni herceggel lépett frigyre.

A császárné és Kaunitz kancellár választotta ki József főherceg első feleségét, Pármai Izabellát 1760-ban, s Mária Terézia vette rá Józsefet – aki akkor már császár volt – második házasságára is, 1765-ben a bajor Mária Jozefával. Az uralkodónő minden tőle telhetőt megtett azért, hogy házastársaik vagy feladataik révén Itáliában, Spanyolországban, Németországban, Németalföldön és másutt élő gyermekei őrködjenek a dinasztia érdekei fölött. Gyermekei közül csak Mária Amáliát – műveletlensége miatt – és Mária Antóniát – könnyelműsége miatt – kellett gyakran korholnia, a többiekkel általában elégedett volt. Annál inkább meggyűlt a baja az otthon lévő legtehetségesebbel, József császárral, 1765 óta társuralkodójával.

József nem fogadta el az anyja által kialakított politikai játékszabályokat, amelyek a realitások szem előtt tartását, az újítások kerülését célozták, s melyek révén egy etnikailag, kulturálisan, történetileg tagolt birodalom – ha nem is feltétlenül jól – nagyobb súrlódások nélkül irányítható volt. József már 1765-ben a birodalom rendjét felforgatással fenyegető reformprogrammal jelentkezett, ráadásul éppen akkor, amikor Mária Terézia – férje halála után – mind nehézkesebbé vált. Szinte letargiába esett József egyre nyilvánvalóbb antiklerikalizmusa, vallási nézetei, gondolkodói szabadossága és politikai lépései miatt. 1722-ben Lengyelország első felosztása miatt háborgott, 1774-ben a franciaországi követnek írt levelében őszintén remélte, hogy József ejti tervét, hogy meglátogatja Voltaire-t; 1777-ben pedig fia vallási közömbössége, toleráns elvei miatt esett kétségbe.

Mária Terézia azonban nem csak mint nő, hanem mint anya (és társuralkodó) is bölcsnek bizonyult, a feszültségeket nem élezni, hanem tompítani igyekezett. Soha nem felejtette el kiemelni a császár nagyszerű képességeit, és mindenkitől megkövetelni a neki járó alattvalói vagy éppen testvéri tiszteletet. A jogot azonban, hogy véleményét anyai szigorral és nyíltsággal megmondja, mindvégig fenntartotta magának.

Abban, hogy – noha egyre elégedetlenebb lett – Mária Terézia elfogadta a világot úgy, ahogy volt, alapvető szerepet játszott meghatározó (a közhiedelemmel szemben nem fanatikus) vallásossága. Gyóntatója, Ignaz Müller és janzenista olvasmányai – Arnauld, Nicole, Pascal – a léttel szembeni alázatot sugallták neki. Méltóságteljes, nem elvonuló alázatot, amely egyidejűleg tartja fontosnak és – egy magasabb mércével mérve – másodrendűnek az evilági létet. Amely révén összeegyeztethető a közéleti aktivitás és a világ „éppígylétének” bölcs tudomásulvétele. Ez talán Mária Terézia személyiségének a titka.

Forras : innen ...