Az amerikai kontinensre Krisztus előtt 13 ezer körül érkeztek az első emberek, méghozzá a Bering szoroson keresztül. A betelepülők sokszínű indián közösségeket hoztak létre, melyek Közép- és Dél-Amerikában fejlett civilizációkat teremtettek, a maja városállamok, illetve az azték és inka birodalmak képében. Az első európai, aki 1000 körül, először lépett Amerika földjére, vélhetően egy Leif Eriksson (975-1020) nevű eredetileg izlandi születésű, de Amerikába Grönlandról érkező viking hajós volt.
Spanyol gyarmatosítás
Kolumbusz Kristóf tehát 1492 –ben Amerika felfedezőjeként valójában csupán a második volt a viking Leif Eriksson után, és ráadásul nem is a mai értelembe vett Egyesült Államok partvidékén kötött ki. Az első megerősített partraszállás a mai Amerikai Egyesült Államok kontinensen fekvő területén egy spanyol, - Juan Ponce de León - vezetésével történt 1513-ban, az általa Floridára keresztelt félszigeten. A spanyolok alapították tehát a későbbi USA első településeit, az 1565 –ben Szt. Augustine névre keresztelt első floridai város létrehozását követően. Mivel a spanyolok a mai Mexikó területén rendezték be első nagy tengerentúli gyarmatukat – Új-Spanyol Alkirályság néven (1535), így terjeszkedéseik is ezen területről indult ki a mai USA irányába. Santa Fe (New Mexico), San Antonio, Tucson, San Diego, Los Angeles és San Francisco voltak tehát a térség első európai alapítású városai.
Francia gyarmatosítás
A franciák a mai Kanada déli területein kezdték meg a gyarmatosítást azt követően, hogy 1497 –ben egy brit szolgálatban álló velencei hajós, Giovanni Caboto először érte el Kanada partjait. Alig három évtizeddel később, 1534 –ben egy francia hajós – Jacques Cartier - érkezett a Szent Lőrinc folyó torkolatának vidékére. A felfedező jellegű utakat csak a XVII. században követte valódi gyarmatosítás, amikor Samuel de Champlain 1603-ban érkezett a földrészre, és 1605-ben Port Royalnál, majd 1608-ban, Québecben létrehozta az első állandó európai településeket Kanadában. Új-Franciaország francia gyarmatosítói közé tartozó canadienek a Szent Lőrinc-folyó vidékén nagy területet népesítettek be, az acadiaiak pedig a mai tengeri tartományok területén éltek, miközben a francia szőrmekereskedők és a katolikus hittérítők a Nagy-tavak és a Hudson-öböl vidékét derítették fel, utat találtak a Mississippi mentén Louisianáig. Később, amikor Kanadától délre megjelentek az angolok is, és létrehozták gyarmataikat, megkezdődtek az első angol-francia háborúk is az amerikai területek feletti uralom megszerzéséért. (1689 és 1763 között egymás után négy gyarmatközi háború robbant ki.)
Az angol gyarmatosítás
Az angolok csak a spanyolok és a franciák után jelentek meg az Újvilágban, közülük is elsőként Francis Drake, aki 1577-78 –ban másodikként hajózta körbe a Földet. A későbbi USA területén első állandó települést I. Erzsébet megbízásából Hunphrey Gilbert 1578 –ban kísérelte meg létrehozni Új-Funland szigetén. Kudarcát követően, 1587 –ben I. Erzsébet egyik kegyence – egyes vélekedések szerint titkos szeretője - Walter Ralegh kötött ki Roanoke Islanden, majd ő is kísérletet tett egy állandó település megteremtésére. Célja érdekében egy kisebb kolóniát hagyott a területen, melynek környékét a Szűz Királynő iránti tiszteletből Virginiának keresztelte el. A városalapítási kísérlet után 3 évvel azonban a Roanoke Island partjainál járó angol hajó azt jelentette, hogy a kolónia tagjai máig ismeretlen okból mind meghaltak. (Egyes vélekedések szerint a kolónia környékén élő Croatan törzs mészárolta le a telepeseket.)
A Mayflower volt az a híres hajó, amely az angol puritánok első csoportját szállította az angliai Plymouth városából az amerikai Plymouth városába, ami Plymouth kolónia fővárosa lett 1620-ban.
A hajó szeptember 16-án hajózott ki Angliából, és egy kimerítő út után, melyet betegségek nehezítettek, november 11-én horgonyzott le Cape Cod kampós végében. (Provincetown kikötő). A hajó a telet az öbölben horgonyozva vészelte át, az utasok ez időt részben a fedélzeten töltötték, közben élelemért kutatva és lakható otthonok kialakításán fáradozva. Végül 1621. március 21-én minden életben maradt utas – az elinduláskori utasszám fele - partra szállt Plymouthban, és a Mayflower, április 5-én elindult vissza Angliába. A hajó utasai a tavaszi partra település előtt egy szerződést írtak alá, melyben önálló önkormányzat létrehozását fektették le. Ennek döntéseit a közösség minden tagjának el kellett fogadnia. A parányi közösség életben maradása szempontjából fontos volt 1621 ősze, amikor betakaríthatták az első termést. A napjainkban is ismert novemberi hálaadás ünnepe ezen eseményhez kötődik, mivel ekkor az amerikaiak Istennek, és az indiánok segítségének adnak hálát az első termésért. Plymuth után sorra jöttek létre a puritán települések, Boston majd Salem (1628) városainak megalapításával.
A hollandok és svédek kiszorítása
Az első angol városok megalapítása közben megjelentek Amerika partjai mentén a hollandok és a svédek is. Henry Hudson a Holland Kelet-Indiai Társaság megbízásából 1609 –ben fedezte fel a Delaware öblöt. (Hudson a legendás északnyugati átjárót kereste, melyen keresztül el lehet jutni Észak-Amerikán át a Csendes-óceánhoz.) Később 1614 és 1620 között számos holland hajó kutatta a Delaware folyót és partvidékét. 1624-ben Holland Nyugat-Indiai Társaság a Delaware völgye és a Hudson-folyó völgye közötti területen megalapította Új Hollandia (Nieuw Nederland) gyarmatot, New Amsterdam (a későbbi New York) székhellyel. Közben 1638 –ban Peter Minuit a Delaware folyó torkolatánál megalapította Új-Svédországot is (svéd telepek a későbbi Philadelphia vidékén is voltak.) A hollandokat és svédeket azonban idővel kiszorították Amerikából az angolok. Az angol polgári forradalom évtizedeiben a protestáns Hollandia Anglia kereskedelmi riválisává nőtte ki magát, így először 1652 –ben, majd 1664-67 –ben háború dúlt a két ország közt. A harcokban Európában és Amerika partjainál egyaránt Anglia kerekedett felül. 1664-ben az angolok elfoglaltak minden Új Holland és Holland birtokot egészen a Delaware völgyig. Ez elindította a második angol–holland háborút, amelynek végkifejlete 1667-ben következett be, újra angol győzelemmel. Végül 1685 –ben II. Jakab a keleti part angol településeinek jelentős részét, beleértve a megszerzett Új-Hollandiát és Új-Svédországot is Új-Anglia Domínium részévé nyilvánította. (New Amsterdam neve ezt követően New York lett. Új-Anglia a későbbiekben Connecticut, Maine, Massachusetts, New Hampshire, Rhode Island és Vermont államokat foglalta magába. New England legnagyobb városa, egyben gazdasági és kulturális fővárosa Boston lett.)
A 13 angol gyarmat kialakulása
Az első gyarmat Virginia volt, majd Plymuth megalapításával jött létre Massachusetts 1620 –ban. Később Mária királyné tiszteletére, a katolikusokkal toleráns angolok 1632 –ben alapították meg Maryland államot, mely így a későbbi USA harmadik gyarmat állama lett. Néhány évvel később, 1636 –ban a massachusetts –i puritán közösségekből valamilyen okból elűzött telepesek két államot is alapítottak: Rhode Island -et és Connecticut –et. Ezt követően a további gyarmatok többsége inkább a király által adományozott hatalmas magánbirtokokként jöttek létre. Az 1664 -es holland-angol háború után, a korábbi holland gyarmat területén alakult meg New York állam, majd még ugyanezen évben (1664) New York egy különváló részéből New Jersey. A keleti part északi részén, 1679 –ben jött létre nyolcadik államként New Hampshire. A kilencedikként létrejött Pennsylvánia állam megalapítása volt a legsajátosabb, ugyanis a hatalmas birtokot II. Károly angol király személyesen adományozta William Penn nevű hívének, aki apja révén jutott az amerikai gyarmatállamhoz. II. Károly ugyanis jelentős összeggel tartozott Penn apjának, aki admirálisként szolgálta Angliát, és a király a földadományozással egyenlítette ki a tartozást. Az ifjú nagybirtokos Lord Penn a demokrácia korai bajnokaként és a vallásszabadság harcosaként vált ismertté, aki demokratikus alkotmányt akart adni saját államának. A keresztény hitelveket megfogalmazó kvéker vallású angol lord önmagáról nevezte el államát, azaz latinul „Penn erdeje” lett a terület neve. Az állam fővárosát is Penn alapította Philadelphia néven, mely görögül annyit jelent, hogy „testvéri szeretet”. (Pennsylvánia a radikális szeparatista kvékerek vallási paradicsoma lett. A kvékerek a papságot és a szentségeket is elvetve a végsőkig vitték a vallási megtisztulás puritán eszméit. Az anglikánok és puritánok korábban egyaránt üldözték a "Fény gyermekeit".)
Az 1732 –re kialakult 13 angol gyarmat utolsóként létrejött államai Delaware, Carolina és Georgia voltak. Delaware állam 1682 –ben jött létre, amikor lord Penn tengeri kijáratot kért York hercegétől, és bejelentette igényét az államával határos tengerparti részekre. A térséget így először Pennsylvániához csatolták, majd 1704 –ben elszakadt és önálló gyarmattá vált. Karolina állam nevét I. Károlyról kapta, és 1712 –ben jött létre, ám még ugyanezen évben kettészakadt Észak és Dél-Karolinára, így 1712 –ben voltaképp két állam alakult meg. (Észak Karolinában volt az első angol kolónia, Roanoke.) Az utolsó, tizenharmadik állam Georgia, 1732 –ben jött létre, ám megalakulását harcok kisérték. Ugyanis Karolina állam megalakulásakor a régiótól délre spanyol települések és missziók tucatjai álltak a partokon. A karolinaiak azonban egyes indián törzsekkel összefogva szembeszálltak a spanyolokkal, és az 1704 –es esztendőre megsemmisítették a spanyol missziókat. 1704 után a spanyol ellenőrzés kizárólag St. Augustine-ra és Pensacola korlátozódott. Ám ekkor a fehérek az indiánokkal kezdtek háborút, és a térségben letelepedett yamasee indiánok ellen viseltek hadat (1715-1717). Az indián háború után a terület elnéptelenedett, s így lehetővé vált egy új gyarmat megalapítása. II. György angol király tiszteletére Georgia néven.
A gyarmatok jellemzői
Az amerikai gyarmatok fehérbőrű lakossága 60-70%-ban angol, 12-15%-ban skót, 6-9%-ban német, 2-5%-ban ír, 3%-ban holland nemzetiségű volt. A fekete bőrű rabszolgák aránya 1775 –re elérte a 20% -ot. Az első afrikai fekete rabszolgákat szállító hajó 1619 –ben kötött ki Jamestownban, és ezt követően viszonylagos rendszerességgel érkeztek rabszolgák Amerikába, akiket főként a déli államok kezdtek alkalmazni az ültetvényeken. Az angol gyarmatok a király nevében külön-külön kormányzók irányítása alatt álltak és az anyaország parlamentjének törvényei az amerikai gyarmatok lakosságára nézve kötelezőek voltak. Pennsylvania, Delaware és Maryland gazdag földesuraké volt; Connecticut és Rhode Island szabadságleveles (charta-s) gyarmat volt, a többi gyarmat pedig az angol király tulajdonát képezték. Connecticut és Rhode Island szabadságleveles gyarmaton a tehetősebb lakosság választotta a kormányzót és a törvényhozó testületet is, míg a többi gyarmaton a király nevezte ki a kormányzót, aki a bíróság, katonaság és a törvényhozás vezetője volt. A kormányzó hívta össze a törvényhozási testületet, melyet a vagyonosabb polgárok választottak, de a kormányzó fel is oszlathatta azt. Gyarmatonként változott, hogy ki rendelkezett választójoggal: általában egy viszonylag szűk réteg, mely a vagyonosabb férfiak köréből került ki.
A 13 gyarmat gazdaságát tekintve három eltérő berendezkedésű részre oszlott. A partvidék északi szakaszán Connecticut, Massachusetts, New Hampshire, Rhode Island államok alkotta Új-Anglia a kézműves ipar, a posztó és üveggyártás hazája volt. A partszakasz középső részén fekvő három állam, New York, New Jersey, és Pennsylvánia lakossága elsősorban kisbirtokos életmódot folytatva kukorica és gyümölcs termesztéssel, méz előállítással, halászattal és prémekkel foglalkozott. Délen Delaware, Maryland, Virginia, Carolina és Georgia államaiban élők ültetvényes dohány, gyapot és rizs termesztésből tartották fenn magukat.
Az angol francia háborúk (1689-1763)
Az angolok és franciák közel azonos időszakban kezdték meg amerikai gyarmataik létrehozását. Míg az angolok 1607 és 1732 közt az Atlanti-óceán partvidékén hozták létre 13 gyarmatukat, addig a franciák eközben a kontinens belsejében, a Nagy tavak vidékétől dél felé haladva, egészen a Mexikói öbölig törve hozták létre saját gyarmatbirodalmukat. A két régió közti ellentét csak idő kérdése volt. Az angol – francia háborúk első korszakát három nagy háború jelentette. Az első a Vilmos király háborúja (1689-1697) volt, mely Európában a XIV. Lajos elleni koalíciós háború néven volt ismert. A második háború Amerikában az Anna királynő háborúja (1702-1713) nevet kapta, és Európában Spanyol örökösödési háborúként vált ismertté, a harmadik háború pedig Amerikában a György király háborúja nevet kapta (1744-1748) Európában pedig Osztrák örökösödési háborúként emlegették. A három háború angol győzelmeinek köszönhetően Franciaország elveszítette Új-Skóciai és Új-Funlandiai birtokait, sőt 1713 –ban át kellett adnia a Hudson-öböl vidékét is.
Az angol-francia háborúk második szakaszát a „francia-indián háború” hozta el 1756 és 1763 közt, mely Európában Hétéves háborúként volt ismert. Ebben az összecsapás sorozatban az európai hadszíntéren Franciaország korábbi tradicionális ellenségével, Ausztriával fogott össze Anglia és Poroszország terjeszkedése ellen. Amerikában ugyanez a háború a franciák és a velük szövetségre lépett huron és algonkin indián törzsek végső harca volt az angol gyarmatállamokkal. A harcok mindenütt Anglia és Poroszország győzelmeivel zárultak, így az 1763 -as Párizsi békében Franciaország végérvényesen kiszorult Amerika területeiről. (Csupán északon, Kanadában maradtak pozíciói.) Az Észak-amerikai kontinensen, a későbbi USA területén Franciaország területeinek felosztását követően mindössze két hatalom osztozott: Anglia és Spanyolország. A francia térség Mississippitől nyugatra eső része a spanyoloké lett, viszont át kellett adniuk az angoloknak Floridát. A Mississippi folyótól keletre eső hatalmas vidéket Anglia kapta, és hozzácsatolhatta 13 gyarmatállamához. Valójában az Appalache-hegységen túli területek benépesítését Anglia nem pártolta, sőt az 1763 –as királyi proklamációjában egyenesen tiltotta is. A döntés hátterében az állt, hogy a térséget – hatalmas méretei és nagy távolságai miatt - az angol hadsereg már nem tudta befolyása alá vonni, így az ide települő népességet sem tudta megvédeni, sőt adójuk beszedését sem volt képes megoldani.
Ellentétek Anglia és az amerikai gyarmatok közt
Az Amerikában 1732 –re létrejött 13 gyarmat népessége az 1760 –as évekre két fontos sérelemcsoport mentén fordult szembe Angliával. Az első a gazdasági sérelem, a második pedig a politikai elnyomás sérelme volt. A gazdasági sérelmek hátterében Anglia és az amerikai gyarmatok közti megváltozott viszony állt. Mivel Anglia a korábbi európai háborúi során (pl: hétéves háború: 1756-1763) jelentős államadósságot halmozott fel, szerette volna plusz kiadásait és az adósság törlesztését az amerikai gyarmati lakosságra áthárítani. Így különböző új adókat, vámokat és illetékeket vezette be Amerikában, melyek már nem a gazdaság szabályozását szolgálták, hanem egyértelműen a hasznot és a bevétel növelést tartották szemelőtt.
Súlyosabb sérelmet jelentett az 1765 –ös Bélyegtörvény, mely minden jogi dokumentumra, újságra, levélre, szórólapra súlyos adókat vetett ki. Az amerikaiak azonnal tiltakoztak, és amikor a felháborodás szervezettebb lett, kollektívan tagadták meg az új adók és illetékek megfizetését. Anglia végül a bélyegtörvény visszavonására kényszerült, de 1767 –ben kiadta a Townshend-törvényeket (Charles Townshend pézügyminiszter javaslatára) melyek szinte minden behozott árura vámot vetettek ki (papírra, üvegre, festékekre). A tiltakozás ismét magasra csapott, sőt ezúttal az amerikai gyarmati lakosság bojkottálni kezdte az angol áruk vásárlását is. Így az angol parlament újra meghátrált, és a teavám kivételével szinte az összes új vámot visszavonta. Az érvényben hagyott vámok és adók kijátszására széles körben elterjedté vált a csempészet, amelyben többek közt John Hancock, a Függetlenségi Nyilatkozat későbbi aláírója is részt vett. Hajóját, a Libertyt a brit vámhatóságok 1768-ban elkobozták, őt magát pedig vád alá helyezték a jövedéki törvények megsértése miatt. Védője nem volt más, mint John Adams, az Amerikai Egyesült Államok későbbi elnöke. (A Hancock ellen emelt vádakat később elejtették.)
Az 1760/70 –es évekre elhúzódó és súlyos ideológiai vita alakult ki a gyarmatok és az angol vezetés közt. A vita mentén jött létre a gazdasági elnyomás melletti második sérelem, a politikai elnyomás sérelme. Ugyanis az amerikai gyarmatok törvényhozó testületei úgy vélték, hogy az amerikai lakosságot csak akkor lehet törvényesen megadóztatni, ha ezen lakosság megválasztott képviselői is ott ülhetnek a londoni parlamentben, vagyis beleszólásuk lehet az Amerikára kivetett adók ügyébe. Azonban az amerikai gyarmatok nem küldhettek képviselőket Londonba, tehát az amerikai gyarmatok törvényhozó testületei úgy vélték mindenfajta rájuk kivetett angol adó törvénytelen.
A függetlenségi háború közvetlen előzményei
A gazdasági és politikai sérelmek megosztották Amerika lakosságát, és az 1760/70 –es évekre három csoport alakult ki. Az egyik csoportot a patrióták, vagy whigek alkották. Őket háborította fel leginkább Anglia politikája, és ők voltak azok, akik leginkább hajlottak a tüntetésekre, sőt a fegyveres szembenállásra is. Legharciasabb rétegüket a radikálisok alkották, és egyik legelső vezérük Samuel Adams volt. (Arányuk 40% körül mozgott.) Velük szemben állt a lojalisták, vagy toryk tábora, akik mindvégig hűségesek maradtak Nagy-Britanniához és az angol koronához. (Ők adták népesség 20% -át.) Végül az amerikai társadalom harmadik – szintén 40% körüli - csoportját a harcok során is semleges népesség adta.
A függetlenségi háború egyik közvetlen előzménye az 1770 március 5 –én lezajlott bostoni mészárlás volt, amikor az amerikai patrioták legradikálisabb része a bostoni vámház ellen fordulva, kövekkel dobálta meg az angol királyt szolgáló vámtisztek egy csoportját. A vámtisztek segítségére siető angol katonaság sortűzzel válaszolt, melynek során öt amerikai halt meg a helyszínen. Az eset után három évvel, 1773 –ban tovább mérgesedett a helyzet, amikor John Hancock – radikális patrióta vezető - bojkottot szervezett a Brit Kelet-indiai Társaság Kínából behozott teája ellen, így annak a eladásai a gyarmatokon az addigi 320 000-ről mindössze 520 fontra zuhantak. Még ugyanezen évben (1773) a Kelet-indiai Társaság eladósodott, raktárai pedig tele voltak a csempészek vámmentesen behozott teája miatt eladhatatlan készletekkel. A brit kormány jóváhagyta a tea törvényt (Tea Act), amely lehetővé tette a Brit Kelet-indiai Társaság számára, hogy a gyarmatokon a szokásos gyarmati adó megfizetése nélkül, a gyarmati kereskedők és csempészek árai alatt adhassa el az árut.
A legtöbb amerikai kikötőben visszafordították a Társaság teát szállító hajóit, ám Bostonban, ahol a Kelet-indiai Társaság bírta a kormányzó támogatását, előkészületeket tettek, hogy brit hadihajók támogatásával tegyék partra a teát. Ám 1773. december 16-án mohikán indiánnak öltözött telepesek megrohantak a három angol hajót a bostoni kikötőben, és teaszállítmányukat a tengerbe szórták. Ez volt a „bostoni teadélután” néven elhíresült incidens! (Ennek közvetlen oka az volt, hogy az angol kormány a Londonba szállított tea vámját megszüntette, de változatlanul fenntartotta a tea vámját az észak-amerikai gyarmatokon.) Az angol parlament megtorlásul azonnal elfogadott négy „kényszerítő törvényt” (Amerikában „tűrhetetlen törvények” néven váltak ismertté): amíg a teát az amerikaiak meg nem fizetik, lezárják a bostoni kikötőt; drasztikusan csökkentik Massachusetts kormányzatának önkormányzati és képviseleti jellegét; a gyarmatokon megvádolt királyi tisztviselőket Angliában bíróság elé állítják; a brit hadsereg számára pedig lehetővé teszik épületek lefoglalását szállás céljából.
A bostoni események után kilenc hónappal, 1774 szeptemberében a philadelphiai Carpenters’ Hallban összegyűltek egy illegális kongresszus résztvevői, és így létrejött az első Kontinentális Kongresszus. A gyűlés megszavazta az Anglia elleni gazdasági háborút, melynek során a kongresszuson létrehozott kontinentális szövetség felügyeletével bojkottálták az angol áruk behozatalát, kivitelét, mindennemű kereskedelmét, és így minden angol áru fogyasztását is. Az engedetlenség felszámolására irányuló brit terveknek megfelelően újabb csapatokat küldtek Bostonba, és parancsnokuk Thomas Gage tábornok a gyarmat katonai kormányzója lett. Az első elkerülhetetlen összecsapásra 1775 április 19 én került sor, amely dátum az Amerikai Függetlenségi háború kezdete is lett! Gage tábornok egy brit katonai osztagot küldött Bostonból a közeli Concord fegyver- és lőporkészletének elkobzására, valamint Samuel Adams és John Hancock radikális vezetők letartóztatására. A patrióták felfegyverzett csoportjai, akik ekkor már Bostonban hónapok óta készen álltak egy esetleges összecsapás kivédésére, azonnal Lexingtonba és Concordba siettek. Az első fegyveres harcok azonban mindkét helyszínen az amerikaiak felülkerekedésével végződtek, mivel a „vöröskabátosokat” meglepte a szervezett ellenállás mérete és a harcokba bekapcsolódó farmerek magas száma. A Bostonba történő visszavonulásuk során, összesen 273 angol katona esett el, míg az amerikaiak csak alig száz embert vesztettek. A radikálisok lovas futárai minden gyarmaton elterjesztették az ártatlan massachusettsi farmerek lemészárlásának „kiszínezett” és eltúlzott híreit. Amerikai szerte nagy volt a hazafias felháborodás, s ez lehetővé tette, hogy a radikálisok vezette biztonsági bizottságok átvegyék az irányítást. A királyi kormányzókat elűzték, megkezdték az amerikai csapatok felállítását és gyakorlatoztatását, illetve az angol erődök és lőszerraktárak lefoglalását.
A második jelentős fegyveres összecsapás Bostonban zajlott, amikor az angolok sikeresen visszaszorították a városra támadó amerikaiakat. Ez volt a Bunker Hilli csata (1775 június 17) melyben ugyan az angolok győztek, ám elveszítették katonáik 40% -át. A bostoni összecsapások alatt, 1775 május 10 –én Philadelphiában sebtében ült össze a második Kontinentális Kongresszus. Egy utolsó megegyezési kísérletként a kongresszus 1775. július 5-én petíciót fogalmazott meg, amelyet (hat hét múlva, amikor az Londonba ért) az uralkodó nem vett át. Augusztus 23-án, a Bunker Hill-i csata hírére reagálva György proklamációban jelentette ki, hogy az amerikai gyarmatok „nyílt lázadásba” kezdtek. György kijelentette, hogy szándékában áll a lázadás fegyverrel való elfojtása, és ehhez akár idegen csapatok segítségét is igénybe veszi. A második Kontinentális Kongresszus a fegyveres harc mellett foglalt állást, és John Adams javaslatára 1775 július 3 -án a kontinentális hadsereg főparancsnokának Virginia állam képviselőjét (egyben az állam egyik leggazdagabb ültetvényesét) a milícia ezredesét, és a Hétéves háború veteránját George Washingtont választották meg.
1776 januárjától a függetlenséget sürgető hangok felerősödtek, köztük az egyik leghatásosabb Thomas Paine-é volt, aki Józan ész című, hamar népszerűvé váló írásában (1776. január 10.) a összefoglalta az amerikaiak Angliával szembeni fő sérelmeit, és a teljes függetlenség és a köztársaság kikiáltását javasolták. Később, 1776 június 11 -től Benjamin Franklin, John Adams, Thomas Jefferson, Robert R. Livingston és Roger Sherman elkezdték írni a függetlenségről szóló nyilatkozatot, és összeállították az első változatot, ami július 1-jén került a Kongresszus elé. John Hancock, a Kongresszus elnöke, és titkára, Charles Thomson, július 4-én aláírta az okmányt. A nyilatkozat azonban csak augusztus 10-ére ért el Londonba, és csak 1783-ban, a párizsi békével lépett érvénybe.
Az Amerikai Függetlenségi Háború
A bunker Hilli csatát követően az angolok főparancsnoka Gage helyett William Howe lett, míg az amerikaiak élére George Washington került (1775 július 3)! Az első nagy harcok 1775 tavaszától Boston birtoklásáért folytak, és 1776 márciusára az amerikaiak győzelmével zárultak. A bostoni győzelem dacára a következő, vagyis 1776 –os háborús év, az amerikaiak számára a mélypontot hozta, mivel elesett New York és New Jersey. 1776 júliusában ugyanis New Yorkban partra szállt a legnagyobb katonai haderő, amelyet Nagy-Britannia valaha is külföldre küldött: több száz hajó 32 ezer vöröskabátost tett partra Sir William Howe parancsnoksága alatt. A számbeli fölényben lévő angol sereg könnyűszerrel elűzte az amerikaiakat Long Islandről, Manhattanről, majd végig New Jerseyn át, amíg a Delaware folyón átkelve Pennsylvániába nem menekültek. A nagy vereségek miatt veszélybe került a főváros Philadelphia is, amit George Washingtonnak biztonsága érdekében el kellet hagynia. 1776 végén és 1777 elején az amerikaiak ugyan visszafoglalták New Jersey egy részét (trentoni és princetoni győzelem) de még mindig az angolok fölénye érvényesült a harctereken.
Az újabb nagy angol támadás 1777 nyarán következett, amikor Kanadából John Burgoyne tábornok megtámadta Albany, és a Hudson völgyének vidékét. Ekkor az angol főparancsnok, Howe nagy döntésre kényszerült: vagy egyesül Burgoyne csapataival és kettévágja az államokat, vagy inkább a nagyobb dicsőséget ígérő Philadelphia ellen vonul. Szerencsére How a dicsőséget akarta inkább, és Philadelphia megszerzését választotta. Miután a brandywine-i csatában legyőzte Washingtont, bevonult az amerikai fővárosba. (A kongresszus a pennsylvániai Yorkba volt kénytelen menekülni.) How dicsőséget hajhászó döntésével magára hagyta északon Burgoyne erőit, akiket az amerikaiak bekerítettek, és 1777 októberében Saratogánál megadásra kényszerítettek. A saratogai csata a háború fordulópontja lett.
A francia-amerikai szövetség
Az amerikaiak már függetlenségük kimondásakor arra törekedtek, hogy külföldi szövetségest keressenek, és az angolokkal régóra rivalizáló Franciaországra esett választásuk. Benjamin Franklint küldték Párizsba, aki rögtön megkezdet tárgyalásait XVI. Lajossal. A megbeszélések azonban csak akkor váltak sikeressé, amikor az amerikai kontinentális hadsereg végre elkönyvelhette első győzelmét Saratogánál (1777 október) és ezzel bizonyítani tudta esélyét a győzelemre. Franklin működésének hála 1777 végén Spanyolország, Franciaország és Hollandia is belépett a háborúba, és megindult a philadelphiai hadjárat. Decemberre elérkeztek Philadelphia elé, ám itt megtorpantak. A tél miatt a haderő egy része megsemmisült. Eközben Willam Howe tábornokot előbb Henry Clinton, majd lord Cornwallis tábornok váltotta a főparancsnoki tisztben. A francia beavatkozás változtatott a brit stratégián és a parlament azt parancsolta Clinton-nak, hogy adja fel Philadelphiát és koncentráljon New Yorkra. A frontvonalak visszaálltak a két évvel ezelőtti állapotra. A továbbiakban a hadszíntér nyugat felé tolódott el.
1780-ban folytatódott a karolinai brit hadjárat: Charlestont a brit haderő körbezárta, elvágva az utánpótlást. Lincoln tábornok nem akarta 5000 emberét a biztos halálba küldeni, és megadta magát. A saratogai hadjárat dicső tábornokát, Horatio Gatest Észak-Karolinába küldték, ahol 1780. augusztus 16-án vereséget szenvedett. Gatest leváltotta Nathanael Greene tábornok. Greene tábornok kisebb veszteségeket szenvedve több csatában alulmaradt, de a britek nem kerültek taktikai előnybe.
1781-ben a háború összes frontja, az északi, nyugati, déli és vízi, Yorktown-nál egyesült. A francia flotta elvágta a lojalista utánpótlást a chesapeake-i csatában. Washington ekkor 1781. október 6-án 17 000 emberrel megtámadta Yorktown-t. Október 19-én Cornwallis megadta magát. Az angol diplomácia próbált segítséget szerezni a harcok alatt más európai államoktól. Az első években a spanyolok, hollandok és franciák felé fordultak, hogy az amerikai felkelőkre támadjanak rá a közeli gyarmatokról. Azonban Spanyolország és Franciaország ellenük fordult. II. Katalin orosz cárnőt is többször kérték, hogy az orosz csapatok Alaszkán és Kanadán keresztül vonulva avatkozzanak be a háborúba az amerikaiak ellen, de Katalin mindvégig ellenállt ennek. A brit alsóház úgy döntött, hogy a háborút nincs értelme folytatni, és 1782. november 30-án a felek Párizsban előzetes békét kötöttek. A valódi békeszerződést 1783. szeptember 3-án írták alá Versaillesban. A békekötésre Washington nem tudott elmenni, az Amerikai Egyesült Államokat John Adams, Benjamin Franklin és John Jay képviselte, ők írták alá a szerződést.
Az újonnan létrejött USA berendezkedése
A háború után az új nemzet bár békében élt, Washington úgy vélte, hogy egy jövőbeli háború könnyen felbomlaszthatja azt. A philadelphiai megállapodás 1787-ben egy új alkotmányt léptetett a régebbi konföderációs helyére. Washington az alkotmány megformálásába nem szólt bele, ezt a feladatot a politikában jártasabb honfitársaira bízta. A gyűlésen egyfajta moderátori feladatot látott el. Ez az új alkotmány olyannyira megszilárdította az új államalakulatot, hogy ma is ez van életben az Amerikai Egyesült Államokban. (Az alkotmányról később bővebben szólunk.) Két évvel később, 1789-ben az USA első elnöke George Washington lett, mert az elektori kollégium egyértelműen őt választotta első vezetőül. (John Adams, aki mindössze 34 elektori szavazatot kapott, az alelnöki pozíciót tölthette be.) A köztársaságként újonnan megalakult Amerikai Egyesült Államok Mississippiig terjedő 2,3 millió négyzetkilométeres hatalmas területén alig hárommillió lakos élt, többségében a tengerparton. Az óriási ország fővárosa Philadelphia, majd rövid időre New York lett. Philadelphia ekkoriban Pest méretével volt közel azonos, és mintegy 40 ezer lakossal bírt. (Párizsban ekkor 500 ezren, Londonban 750 ezren éltek.) A főváros kérdését véglegesen csak 1790. július 16-án rendezték, amikor megszületett a „székhelytörvény”! A jogszabály arról rendelkezett, hogy Maryland és Virginia államok területéből egy száz négyzetmérföldnél nem nagyobb területű részt kell kihasítani, és ezen a területen kell megépíteni az Egyesült Államok kormányának új székhelyét, azaz az új fővárost! A kijelölt helyen felépítet új fővárost 1791. szeptember 9-én George Washingtonról neveztek el, a kerület neve pedig Territory of Columbia („Columbia Terület)” lett. A történelembe a főváros névadójaként is bevonult George Washington az államok első elnökeként 1789 és 1797 között volt hivatalban.
Az új államnak három problémával kellet szembenéznie: egyrészt ki kellett alakítania saját alkotmányát, közigazgatási rendszerét, másrészt ki kellett alakítani önálló külpolitikai koncepcióját (viszony a Francia Forradalomhoz) harmadrészt döntenie kellett a terjeszkedés és új államok létrejöttének kérdésében.
Az USA alkotmánya
Az amerikai alkotmány szerint a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom elhatárolódik egymástól, sőt egymást kölcsönösen ellenőrizve garantálja a demokratikus és köztársasági berendezkedést. A három hatalmi ág három szinten működik, úgy, mint szövetségi, állami és városi szint. Az első hatalmi ág a törvényhozás, melynek csúcsán a szenátus és a képviselőház mint alsó és felsőház működik. (Együttes nevük: Kongresszus.) A felsőházban (szenátusban) minden államot két szenátor képvisel, míg az alsóházban (képviselőház) az egyes államokat az adott állam népességszám aránya szerint meghatározott szenátor képvisel. (A képviselők 1/3 –át kétévente újraválasztják mindkét házban.) A második hatalmi ág a végrehajtó hatalom, vagyis a kormány, melynek élén a 4 évre választott elnök áll. A harmadik hatalmi ágat a bírói hatalom jelenti, melynek csúcsán a legfelsőbb bíróság tevékenykedik, hat taggal. Az USA prezidenciális (elnöki) köztársaság, vagyis az ország elnöke köztársasági elnök és kormányfő is egyszerre, tehát államfő és a végrehajtó hatalom is az ő kezében van.
A három hatalmi ág a következők szerint ellenőrzi egymást: a végrehajtó hatalom első embere (az elnök) megvétózhatja a kongresszus döntését - törvényjavaslatát, a legfelsőbb bíróság vád alá helyeztetheti az elnököt, aki viszont maga nevezi ki a legfelsőbb bírákat (a kongresszus jóváhagyásával) A legfelsőbb bíróság emellett mag is megvétózhat – alkotmányellenesség címén – törvényeket.
Az alkotmánykiegészítések: Az állampolgári jogok alkotmány kiegészítések formájában szerepelnek az USA alkotmányában. Az első 10 kiegészítés 1791 –ben lépett életbe Bill of Rights néven. I.: Vallás, véleménynyilvánítás és békés gyülekezés szabadsága. II.: Fegyvertartás joga. III. Békeidőben tilos a kötelező katonai beszállásoltatás elrendelése (a rosszemlékű brit beszállásolási tv. (Quartering Act) miatt érezték szükségesnek külön cikkelyben a kérdés rendezését). IV-VIII: Büntető- és polgári eljárásjogi garanciák házkutatás csak bírói engedéllyel, esküdtbíráskodáshoz való jog, senki nem kényszeríthető arra, hogy önmaga ellen valljon, védelemhez való jog, szokatlan és kegyetlen büntetés tilalma. IX.: Generálklauzula -„nép által élvezett jogok” (a fel nem sorolt, de a népet megillető jogok, pl.: magánélethez való jog). X.: Tagállamok autonómiájának védelme, vagyis mindazon hatáskörök, amelyeket az alkotmány nem az USA kizárólagos hatásköreként definiál vagy amelyeket az államoktól kifejezetten nem tagad meg, az egyes államokat és az amerikai népet illetik meg.
Az alkotmány körüli viták során jött létre az új állam két pártja a föderalisták és antiföderalisták szervezete. A federelaisták (későbbi republikánusok) egy erős központi irányítású, védővámokkal működtetett gazdasággal bíró és a világ folyamatiba beavatkozó külpolitikájú országot akartak, mely egy angol típusú ipari ország képét rajzolta fel. Velük szemben álltak az antiföderalisták (későbbi demokraták) akik mindezek ellentétét javasolták, vagyis egy gyenge központi irányítással, ám erős államonkénti autonómiával bíró országot vizionáltak, melyben a szabad kereskedelem (védővám mentesség) és a világ felé mutatott semlegesség dominálna. Az antiföderalisták modellje agrárius érdekeket védett (független farmerek állama) és inkább a francia berendezkedéshez közelített.
A Washington után következő öt elnök – alapító atyák - mindegyike a Függetlenségi Nyilatkozat aláírója volt, ám a kérdésben ők is megosztottak voltak. John Adams (1797-1801) bostoni ügyvéd, Washington alelnöke, és az 1800 –ban felépült Fehér Ház első lakója például föderalista volt, ám az őt követő Thomas Jefferson ( 1801-1809) Washington korábbi külügyminisztere, a kongresszusi könyvtár megalapítója és James Madison (1809-1817) Jefferson alelnöke már antiföderalista elveket vallott. Utánuk következett James Monroe (1817-1825) és John Quincey Adams (1825-1829) akik újra a föderalizmus talaján álltak.
Külpolitikai problémák
A Franciaországban 1789 –ben kirobbant forradalom felkavarta Európa államait, és a kontinens királyságainak többsége saját feudális berendezkedését féltve, szembe helyezkedett az új forradalmi Franciaországgal. Ausztria és Poroszország 1792 nyarán meg is támadták Franciaországot, és az USA diplomáciájának is döntenie kellett, melyik oldalra áll. A döntést azonban nehezített az a tény, hogy az Európában mindenki álltal támadott és kiközösített Franciaország korábbi szövetségeseként segítette az Egyesült Államok kialakulását. Végül az USA a kereskedelmi érdekei alapján hozta meg döntését, mely a sokak által felháborítónak talált semlegesség meghirdetése lett 1793 –ban. A semlegesség lehetővé tette Európa minden hatalmával való további kereskedést.
A semlegesség meghirdetését az angolokkal folytatott – sokak által második függetlenségi háborúnak nevezett – új háborús konfliktus követte 1812 és 1814 között! A háború közvetlen oka az volt, hogy Anglia az európai harcok alatt amerikai hajók tucatjait állította meg, mert az angol hadvezetés úgy vélte, hogy az amerikaiak a franciák számára is szállítanak utánpótlást. A megállított amerikai hajók legénységét nem egyszer kényszersorozással állították angol szolgálatba. Az eljárás óriási felháborodást szült Amerikában, és csakhamar kirobbant a háború. A harcok színtere újra az Egyesült Államok lett. A harcok alatt az angolok, még Washingtont is felgyújtották, és a tűznek az 1800 –ra felépült Fehér Ház is áldozatul esett. A háborút 1814 –re a Genti béke zárta le, melyben Anglia kénytelen volt újra elismerni az USA önállóságát.
Az USA terjeszkedése, az új államok megalakulása
Az USA terjeszkedése szinte megalakulásakor kezdetét vette, mivel a Mississippi vidékén és a határszéleken mindenhol megkezdődött a telepesek pionírok letelepedése. Az új területekre érkezők először territórium jogot kaptak, mely azt jelentette, hogy ha számuk az adott régióban elérte az öt ezer főt, akkor saját törvényhozó testületet választhattak, és megfigyelőket küldhettek a kongresszusba is. Ha az adott régió később fejlődésnek indult, és lélekszáma elérte a 60 ezer főt, akkor állammá válhatott, és így saját kormányzó alatt képviselőket, szenátorokat is küldhetett az amerikai törvényhozás alsó és felsőházába.
Az első új állam (eleinte territórium) melyet a függetlenné vált USA 1803 –ban magához csatolt Louisiana (Lajos föld) volt, melyet a napóleoni háborúk idején 1803-ban Franciaország (Bonaparte Napoleon) adott el a fiatal Egyesült Államoknak a Louisiana Purchase keretében. Ki kell hangsúlyozni, hogy 1803 –ban Napoleon Spanyolországot legyőzve rátette a kezét a világ összes spanyol birtokára is, így tulajdonába került Louisiana mellett az egész középnyugati vidék is a Mississippitől a Sziklás hegységig. Ezt a hatalmas területet Napóleon mind átadta az amerikaiaknak, busás fizetség fejében.
A következő térség, mely a spanyoloktól az amerikaiakhoz került, Florida volt 1819 –ben. A szomszédos Georgia területéről már korábban szép számmal szivárogtak Floridába amerikai telepesek, így James Monroe kormánya végül javaslatot tett a terület megvásárlására, melyet a spanyol udvar el is fogadott. A békés, adásvételekkel szerzett területgyarapodás korszaka Texas esetében szakadt meg, mivel a későbbi amerikai állam éppen az 1821 –ben létrejött Mexikó és az USA határán feküdt. Texas, mint mexikói övezet csábította az amerikai telepeseket, akik 1800 után tömegével települtek a határ túloldalára. A mexikói kormány kezdetben tárt karokkal fogadta az érkezőket, csupán egy kormányukra vonatkozó hűségesküt és egy katolicizmus melletti nyilatkozatot kértek a telepesektől. Később azonban Texas népességaránya megváltozott, és döntő többségbe kerültek benne az amerikaiak, akik 1836 március 2 –án kimondták a Mexikótól való elszakadást és a függetlenséget. A mexikói kormány nem törődött bele a hatalmas régió elvesztésébe, és Santa Ana tábornok vezetésével megtámadta a texasiakat. Az újonnan létrejött Texasi Köztársaság azonban váratlan módon meg tudta védeni magát. Az USA –ban ekkor viták robbantak ki arról, hogy meghívják e Texast mint új tagállamot az Egyesül Államokba, de az északi államok ellenezték egy új rabszolgatartó terület csatolását. Így végül 1836 és 1845 közt Texas önálló országként élte mindennapjait Mexikó és az USA közé ékelődve. A változás 1845 decemberében következett be, amikor az USA elnöki székébe a csatlakozást támogató, demokrata párti (és déli) James Polk került. Az új elnök nyomására 1845. december 29-én Texast meghívták az USA tagállamának. Ennek következményeként robbant ki a mexikói-amerikai háború (1846-1848) mely a mexikóiakra nézve megsemmisítő vereségekből állt. Az amerikai győzelmek miatt Texas majd Új-Mexikó az USA tagja lehetett, ám az északi és déli államok egyensúlyának fenntartása céljából, 1846 –ban felvették Oregon államot is.
Mexikó legyőzésével 1848 –ban a déli határszélen további négy állam csatlakozott az USA –hoz: Arizóna, Nevada, Coloradó és Kalifornia. A mexikói háború folyományaként tehát 1848/49 –ben összesen 6 állam, 2,4 millió négyzetkilométernyi területtel bővítette a lassan kontinensnyi méretűre növekedett Egyesült Államokat.
Az USA terjeszkedésének sajátos fejezete volt a föderalista James Monroe elnöksége (1817-1825) aki Amerika történetében először olyan elvet fogalmazott meg („Monroe elv”) mely már túlmutatva az USA határain, gyarmatszerző és terjeszkedő formában mutatta be Amerikát az európai hatalmak felé. Monroe a Dél-amerikai függetlenségi mozgalmak időszakában jelentette ki, hogy a kontinensen az USA nem fogja tűrni a hódító szándékkal érkező európai hatalmak beavatkozását. Vagyis deklarálta, hogy Dél-Amerikában egyedül az USA –nak van joga gyarmatokat szerezni. (Később a Monroe elvet felváltotta a „sorstól rendelt végzet” ideológiája, mely azt hangsúlyozta, hogy az amerikai földrészt Isten adta az amerikaiaknak, hogy elterjesszék a demokráciát.)
A terjeszkedések Andrew Jackson (1829-1837) elnöksége idején felszínre hozták az indián problémát, mivel a Mississippi vidékén túl nagy számban élő indiánok nyugatabbra telepítése harcokba és szembenállásba ütközött. A chiroki indiánok és Georgia állam közt pereskedésre is sor került, melyben bár a legfelsőbb bíróság az indiánok mellé állt, az elnök mégis Georgiát támogatta az indiánok elköltöztetésének kérdésében. Végül öt délkeleti indián törzset (az Öt Civilizált Törzs) Oklahomába költözésre kényszerítették. Ezek a törzsek a Seminole-ok, Creek-ek, Chickasaw-k, Choctaw-k és Cherokee-k voltak. Éhezéssel, megfázással és betegségekkel nehezített útjukat (1838-1839) a Könnyek Útjának is hívják. Ennek során 100 ezer indián települt át Oklahomába, ahol létrehozták az első jelentősebb nagy indián rezervátumot „Indián terület” néven.
A kettős berendezkedés kialakulása északon és délen
Az amerikai területgyarapodást 1800 –tól a lakosságszám emelkedése is követte, elsősorban a nagyarányú bevándorlások miatt. Míg 1800 és 1820 közt összesen 700 ezer fő érkezett, addig 1840 és 1860 közt mintegy 4 millió európai települt az USA területére. (A bevándorlási hullám csak később tetőzött 1860 és 1910 közt, amikor 23 millió ember érkezett az USA –ba.)
Az USA északi és déli államai közt több területen szembeötlő különbségek alakultak ki. Míg északon nagyvárosok jöttek létre és a beindult az iparosodás révén gyárak, illetve heterogén (bevándorló) lakosság és gyarapodó munkásság élt, addig délen vidékies életmód, ültetvények, és jelentős – 4 milliós - rabszolgaság volt a jellemző. Az eltérő berendezkedés egy idő után, - szinte törvényszerűen – érdekellentéteket szült a vámpolitika, a bevándorlók kérdése, a rabszolgaság megítélése, és az új államok kérdése ügyében. A viták, majd politikai harcok végül 1861 tavaszán az Amerikai Polgárháború kirobbanásához vezettek...
A második ellentét a rabszolgaság kérdése volt. Észak ugyanis nem fogadta el a rabszolgaságot, és kialakult az abolicionista mozgalom is, melynek legfőbb célkitűzési közé tartozott a déli feketék északra szöktetése (underground way) illetve a rabszolgaság felszámolása. A harmadik problémát észak és dél viszonyában az újonnan kialakuló államok jelentették. Ugyanis az északi és déli berendezkedés versengésében egy-egy új állam egyik vagy másik oldalhoz csatlakozása az erőviszonyok eltolódását okozhatta. A status quo biztosítása érdekében született meg 1820 –ban a Missouri Kompromisszum, mely a 36. fok 30. perctől északra eső térségekben alakuló államok számára az északi berendezkedést, a vonaltól délre megalakuló államoknak pedig a rabszolgatartást irányozta elő. A megállapodás ellenére többször már-már háborúig menő viták támadtak például Kansas hovatartozását illetően.
Erőviszonyok
Az erőviszonyok terén jelentősek voltak a különbségek: míg északon 23 államban mintegy 22 milliói lakos élt (nagy bevándorlási mutatókkal) addig délen 11 államban csak 9 millió ember élte életét. Északon erős ipar, így nagy fegyvergyárak és bányák létesültek, addig délen alig-alig alakult ki ipari központ, és a terület szinte teljesen az európaiakkal való kereskedelemtől függött. Északon 22 ezer mérföldnyi, míg délen csupán 9 ezer mérföldnyi vasútvonal volt. Ugyanakkor az is tény, hogy az északi polgárosodott lakosság járatlan volt a katonáskodásban, kevés volt a harcban gyakorlott tiszt, viszont délen a rabszolgák állandó kordában tartása és a sajátos vidékies életmód miatt a férfitársadalom szinte teljes egészében fegyverforgatásban jártas emberekből állt.
A polgárháború első szakasza
Az első harcok a déli területen lévő szövetségi – azaz északi irányítás alatt álló – erődök déliek által történő elkobzása miatt kezdődtek. 1861 áprilisában ugyanis a déliek elfoglalták a Ford Sumter erődöt, és ezzel kezdetét vette a négy éves polgárháború. Ennek elején, már májusban további négy állam csatlakozott a Konföderációhoz: (Virginia, Észak-Karolina, Tennessee és Arkansas). Virginia nyugati megyéi nem támogatták a Konföderációt, ezért júniusban megalkották Nyugat-Virginiát, mely 1863-ban felvételt nyert az Egyesült Államokba. Az északi csapatok tengeri blokádot hoztak létre, hogy elvágják a déli csapatok utánpótlási vonalait.
A polgárháború első szakasza a déliek sorozatos győzelmeivel kezdődött, mivel ekkor még erősen érvényesült a szakképzett és fegyverforgatásban gyakorlott tisztikar, és gyalogság háborúban való jártasságából származó előny. Az 1861-1862-es esztendő három nagy déli győzelme: az Első Bull-Runi csata (1861 július 21-én Washingtontól 40 km-re), a Hétnapos csata (1862 június 2) és a Második Bull-Runi csata (1862 szeptemebr 4) volt! Közben az erőviszonyok javítása érdekében Lincoln 1862 –ben és 1863 –ban két fontos törvényt fogadtatott el: egyrészt megszületett a Telepítési Törvényt (Homesteas Act: 1862) melyben 160 acre (116 hold) földet ígért azoknak, akik 5 évre művelésbe vesznek határszéli földeket, másrészt megszületett az Emancipációs Proklamáció (1863 január 1) melyben az USA egész területén jogszabályba iktatták a rabszolgák felszabadítását. Az előbbi jogszabály biztosította északnak, hogy a nagy számban érkező európai bevándorlók az ő oldalukra álljanak, míg a proklamáció a rabszolgák gazdáikkal való esetleges szembefordulását célozta meg.
Fordulat a polgárháborúban
A polgárháború menetében a fordulatot az 1863-as esztendő hozta meg. A harcok harmadik évére ugyanis kimerült a déliek – eleve sokkal gyengébb – ipara, a partjaiknál húzódó tengeri blokád pedig szinte lehetetlenné tette azt, hogy régi szövetségesüktől és partnerüktől, az angoloktól kapjanak támogatást. A háború olyan irányba vitte a harcmódot, mely az ipari forradalom vívmányait jobban alkalmazó félnek – így az északiaknak – kedvezett. Fontos szerepe lett a vasútnak (utánpótlás szállítása, katonák átcsoportosítása) a gőzhajóknak (az északi Monitor és a déli Merimack nevű hajók harca) illetve az új típusú kézifegyvereknek és a nagy létszámú gyalogságnak. Az új muskéták már huzagolt csővel és kúpos lövedékkel készültek, így megnőtt a találati pontosság, ami miatt a harcoló felek áttértek a lövészárkok alkalmazására. (Az új fegyverekkel öngyilkossággá vált az 1862 előtti hagyományos, egymás felé menetelve sortűzzel harcoló taktika.)
A déliek 1863 –ban két súlyos vereséget szenvedtek: ugyanis előbb 1863 július 1-3 közt Washington közelében, a Gettysburg –i csatában, majd néhány nappal később délen a Mississippi partján a Vicksburgi csatában következett be megrendítő déli vereség. A Gettysburgi csata volt a polgárháború legnagyobb ütközete, a két oldalon összesen 48 ezer volt a halottak száma.
A polgárháború második szakasza
Alig 10 hónappal a két nagy ütközet után, 1864 májusában William Sherman északi tábornok váratlanul egy új frontot nyitott, és Tennessee felől sikeresen betört a déli területekre. A merész támadás a Konföderáció egyetlen ipari központját, Atlantát célozta meg. A tábornok serege a fontos várost 1863 szeptemberében érte el. A déliek minden tartalékukat bevetették a település megvédése érdekében, ám az északiak létszámfölénye ellen már semmit sem tehettek. Mikor Atlanta 1863 szeptemberében végleg az északiak kezébe került, a Konföderáció pótolhatatlan veszteséget szenvedett. A tábornok Atlanta bevétele után, 1864 végére Savannah térségében kijutott a tengerpartra és ezzel kettévágta a Konföderációt.
A déli államok 1864 végére gyakorlatilag térdre kényszerültek, az 1865 –ös esztendő már csupán a Dél hosszú haldoklását hozta. Sherman Savannahból északra indult, és 1865 áprilisában elfoglalta a Konföderáció fővárosát Richmondot is. Néhány nappal később pedig Ulysses Grant és Sherman csapatai az Appomatox folyónál bekerítették Lee csapatait, így a déli tábornok számára nem maradt más választás, mint a fegyverletétel 1865 április 9 -én.
Grant megengedte, hogy a déli tisztek megtartsák oldalfegyvereiket, a katonák pedig lovaikat. Washington ünnepelt. 14-én ünnepélyesen felhúzták a USA zászlaját a Sumter erődre. Még ezen az estén egy színházi előadás alkalmával John Wilkes Booth meggyilkolja Abraham Lincoln-t. Az elnök másnap belehalt sérülésébe. A merénylőt 11 nappal később egy égő pajtába szorították, és egy északi katona agyönlőtte. A merénylet további kilenc szereplője közül négyet felakasztottak, négyet életfogytiglanra ítéltek, egyet felmentettek. 1865 májusában az utolsó konföderációs csapatok is megadták magukat. Május 10-én elfogták Jefferson Davis-t. A polgárháború befejeztével a két országrész ismét egyesült. Több mint 620 000 amerikai halt meg a harcokban, de a járványok miatt elhunytak száma ennek a kétszerese. 50 000 túlélő tért haza amputált végtagokkal. Lincolnt Illinois államban helyezték örök nyugalomra.
Az USA történetének 1865 és 1914 közti fél évszázadát 4 korszakra lehet bontani:
-Az első korszakot a polgárháború utáni rekonstrukciónak nevezik, mely 1865 től 1877 ig tartott. Három elnök - Lincoln, Johnson és Grant - hivatali idejét foglalta magába.
-A második korszakot az ipar robbanásszerű fejlődése, az új találmányok, a gazdasági növekedés nyomán kialakuló konszolidáció ( trösztösödés ),a kormányzat illetve a gazdaság összeolvadása, protekcionalizmus, korrupció jellemezte. Ez az időszak 1865 től 1882ig tartott, Grant, Hayes és Garfield elnökségére esett.
-A harmadik korszak öt elnöki ciklusa – Arthur, Cleveland, Harrison, Cleveland, McKinley –1882 és 1901 közti 19 esztendőben igyekezett visszaszorítani a monopolizációt, megjelentek a reformtörekvések, a munkásmozgalmak, és az USA fellépett a világpolitika színpadára.
-A negyedik korszakot progresszív kornak nevezik, és Roosevelt, Taft, és Wilson elnökségére esett 1901 és 1913 között. Jellemzője volt egy igazságosabb kormányzati rendszer kialakulása, a trösztök teljes visszaszorítása, szociálisan javító szándékú törvények alkotása, és a latin-amerikai, ázsiai amerikai jelenlét biztosítása.
Az Egyesült Államok történelmének polgárháborút követő 15 esztendejét 1865 és 1890 között, a rekonstrukció hármas problémája jellemezte.
1)A legkönnyebben megoldható probléma a szétlőtt városok és tönkretett vasútvonalak újjáépítése volt.
2)A második súlyosabb gondot a legyőzött országrész gazdasági életének helyreállítása jelentette. A Dél ipara megszűnt, megművelhető földjeinek nagy része parlagon hevert. Munkaerőrendszerét felszámolták, nem volt beruházható tőke, a konföderációs papírpénz és kötvények összeomlása miatt, pedig az emberek megtakarított pénze is odalett.
3)A harmadik tényező, a társadalmi és politikai feszültségekből eredt.
a)Az ország 4 és fél millió feketéje közül senki nem volt ezen túl rabszolga, de sorsuk, életlehetőségeik, foglalkoztatásuk megoldatlannak tűnt. A déli fehéreket, pedig sokként érte az az új helyzet, hogy rabszolgák nélkül kell elültetni és learatni a gyapotot.
b)A déli államok kormányzása szintén súlyos kérdés lett. Lincoln feltétele szerint, ha egy-egy déli állam lakosságának 10%-a hűségesküt tesz az unióra, elismeri a rabszolgaság eltörlését, akkor megválaszthatja kormányzatát és kongresszusi képviselőit.
Észak válaszút előtt állt: megszállás vagy békülés? Először az előbbit választotta, és Lincoln (elnök: 1861-1865) majd Andrew Johnson (elnök:1865-1869) tett kísérletet a békés rendezésre. Ezt nevezzük elnöki rekonstrukciónak.
Elnöki rekonstrukció 1865-1866
Lincoln „tízszázalékos tervét” a déli államok kormányzatainak felállításáról, nem támogatta a kongresszus, így nem került végrehajtásra. Johnson pedig Lincolnhoz hasonló politikát folytatott, de hiányzott belőle Lincoln türelme és politikai valóságérzéke. Amnesztiát kínált azoknak, akik hűségesküt írnak alá. Viszont politikai jogokat csak azok kaphattak, akik a hűségeskü letétele mellett 20 000 dollárnál értékesebb tulajdonnal rendelkeztek, és a polgárháború alatt nem töltöttek be konföderációs tisztségeket. Igy 1865 végére az össze déli államban olyan helyi kormányzatok álltak fel, melyekben nem voltak benne a régi Dél vezetői, arisztokrata rétegei, volt ültetvényesei. Hiszen ezek mindegyike elszegényedett, megtagadta a hűségesküt, vagy pozíciókat töltött be a konföderáció gépezetében. Az északnak behódoló kevés déliből, a háború után délen nyerészkedő északiakból álló kormányzatok – melyek képviselőket küldhettek Washingtonba – jól együttműködtek a Felszabadítottak Hivatalával. A mindenható szervezet az egykori rabszolgákat védte a zavargásoktól, és megakadályozta, hogy a déli államok a rabszolgák jogait sértő diszkriminatív törvényeket próbáljanak hozni.
1866 tavaszára nyilvánvalóvá vált az ellentét Johnson elnök és a kongresszus között. Az elnök több déli vezetőnek megkegyelmezett, és alkotmányellenességre hivatkozva megvétózta előbb azt, hogy a Felszabadítottak Hivatala még nagyobb hatáskört kapjon, majd azt, hogy a tizennegyedik alkotmánykiegészítés szerint a feketék törvény előtti egyenlőségét kimondják.
1866 novemberében a kongresszusi választásokon a republikánusok kétharmados többséget szereztek, és radikális szárnyuk megszerzett minden kulcspozíciót. Johnson kezéből elnöksége második felére kivették az irányítást, és megkezdődött a kongresszusi rekonstrukció.
Kongresszusi rekonstrukció
A radikálisok és az általuk irányított kongresszus célja 1867-től a dél katonai megszállása lett, arra az időre amíg társadalmuk átalakul és ki nem formálódik az új választók köre.
1)Elfogadták a tizennegyedik alkotmánykiegészítést, mely 4 fontos bekezdést tartalmazott:
a)törvényes eljárás nélkül senki nem fosztható meg életétől, szabadságától, tulajdonától; az Unió mindenkit megvéd az államok elnyomásától
b)az államoknak minden férfi állampolgárnak, így a feketéknek is biztosítania kell a választójogot. ( Ha nem, akkor aszerint csökkentik képviseletüket is.)
c)a Konföderáció egykori vezetői nem tölthetnek be szövetségi-kongresszusi hivatalt
d)a lázadók adósságának visszafizetéséről rendelkezett
Az egykori rabszolgákat a szövetségi kormányzat oltalmazta, bár földet nem kaptak, így továbbra sem volt biztosítva megélhetésük.
2)Az első rekonstrukciós törvény 1867 márciusában öt katonai körzetre osztotta fel a Délt, felszámolva az állami kormányzatokat. Minden állam katonai felügyelet alatt választott delegátust (alkotmányozó gyűlést). A választásokon résztvehettek a feketék, de a volt konföderalisták nem.
3)A tizenötödik alkotmánykiegészítés (1870-ben) Megtiltott végleg minden választójogi megkülönböztetést (fajra, színre, korábbi szolgai állapotra nézve)
A 3 rendelkezés mindegyike az elnök és a Legfelsőbb Bíróság ellenkezésével szemben került végrehajtásra.
A kongresszusi rekonstrukció során a terror, a meggondolatlanság, a korrupció jellemezte a déli kormányzatok működését. Ezek ellen erőszakhullám indult a Ku-Klux-Klan és más titkos terrorista szervezetek részéről. Ezek elsősorban a feketék túlkapásai miatt alakultak, de komoly károkat okoztak az északi katonák, vezetők között is.
A sikeres rekonstrukcióhoz vagy állandósult katonai megszállásra, vagy a déli fehérek és feketék együttműködésére lett volna szükség. Az állandósult megszállás nagy kiadásokat jelentett Washingtonnak, és az észak belefáradt az állandó harcba.
Ulysses Grant elnöksége után (1869-1877) fordulat történt: erőszakos, és törvénytelen akciók nyomán szinte minden déli államban helyi konzervatívok nyerték meg a választásokat. A háború előtt még ültetvényekkel rendelkező arisztokraták kerültek a kormányzatok élére, és 1877-ben A Grant után megválasztott Rutherford Hayes (1877-1881)visszavonta az utolsó szövetségi csapatokat is.
Mindezen hozzáállás eredményeként a négerek a fehérek földjein dolgoztak, mint bérlők. A föld tulajdonosától kaptak vetőmagot, szerszámot, és cserébe átadták a termés felét vagy harmadát. A többiből pedig adósságaikat rendezték a boltosok, intézők felé. A rabszolgaság végetért, de nem voltak szabadok sem: az adósságok miatt nem költözhettek el, tanulatlanok voltak, nem, szavazhattak. A Dél pedig hosszú időre (a 2. világháború végéig) szegény mezőgazdasági terület maradt.
Az ipari fejlődés és protekcionalizmus korszaka
Az amerikai ipari fejlődés már a polgárháború előtt megkezdődött, folytatódott a háború alatt is, majd az azt követő években kiteljesedett. A háború megteremtette a keresletet a cipők, takarók, textiltermékek, fegyverek iránt, és serkentette az ipar fejlődését. Az ipari átalakulás hasonlóan Angliához a könnyűipar, mezőgazdaság, közlekedés (vasút), nehézipar sorrend szerint haladt.
A mezőgazdaság forradalma gépesítéssel, és a megművelt területek kiterjesztésével vette kezdetét. Az új búzafajták, nagyobb terméshozamok, az arató-, kötöző-, cséplőgépek alkalmazása révén sokszorosára nőtt a mg -i termelés.
A közlekedés forradalma megteremtette az amerikai nehézipar alapjait. A vasúttársaságok voltak az ország első nagyszabású ipari vállalkozásai. Megváltoztatták az amerikai életet: összekötötték egymással a nyersanyaglelőhelyeket és termelési központokat, a mezőgazdasági termelőket és a városi fogyasztókat, egységesítették az idő és munkabeosztást, egységbe foglalták a nemzeti piac távoli pontjait, és felgyorsították a Nyugat fejlődését és benépesedését. Az állami és szövetségi kamatmentes kölcsönök és földadományok révén 1900 –ra a vasút már 200 millió acre földdel, 200 ezer mérföldnyi vasúti pályával rendelkezett és így az USA birtokolta a világ vasútvonalainak egyharmadát. A gyors fejlődéshez hozzájárultak olyan újítások is, mint az acélsín, a szabványos nyomtáv, a szerelvények automatikus és egységes összekapcsolása és a légfék.
Az ipari fejlődés következő területe a nehézipar volt. A Bessemer–féle acélgyártási eljárás, melynek révén olcsón nagy mennyiségű acélt lehetett előállítani az amerikai iparfejlődés egyik legkiemelkedőbb alkotása volt.
Az ipar fellendülése miatt a nemzeti vagyon 1897 és 1914 közt megkétszereződött ( 88 milliárdról 165 milliárdra ). Jellemezte a századfordulós amerikai életérzést, hogy mindenki hitte, a technikai újítások automatikusan az emberi élet minőségét javítják.
A kommunikáció és irodagépesítés területén is sok újítást hozott a korszak. Alexander Graham Bell 1876 –ban megalkotta az első telefont, Philo Remington 1873 –ban az írógépet, felfedezték a pénztárgépet, a számológépet, és Thomas Alva Edison 1879 –ben elkészítette az első elektromos árammal működő szénszálas izzólámpát. Az elektromos áram sokoldalú felhasználása szintén Edison nevéhez fűződik, 1882 –ben részt vett az első villamos erőmű megépítésében, megalkotta az első fonográfot és az első villamospálya létrehozása is az ő segítségével történt.
Az eddig felsorolt Amerikában született találmányokon túl az európai újítások tengerentúlra kerülése tovább gyorsították az ipari fejlődést: Benz első autója, Siemens dinamója, Marconi rádiója, a Lumiére testvérek filmvetítő gépe, mind a korszak meghatározói lettek.
A növekedésnek a népesség is egyik előfeltétele volt. A gyárak működtetéséhez és a piac növekedéséhez emberekre volt szükség, ők pedig jöttek. Az 1870 –et követő fél évszázadban 20 millió bevándorló érkezett Európából és Ázsiából. Az ország népessége 1870 és 1900 között 40 millióról 76 millióra nőtt, és a nemzeti jövedelemnek már 13% -át fektették az iparba.
A gyors növekedés következménye az lett, hogy monopóliumok, trösztök, holdingok jöttek létre, melyek gigantikus vagyonok felett rendelkezve egyes családok kezébe összpontosították először a gazdasági, később már a politikai hatalmat is. ( Carnegie –k, Duke –ok, Hillek, Morganek, Rockefellerek, Swiftek, Vanderbiltek )
Egyes iparágakban, például vasút, az acél –és olajiparban a technológia olyan költséges lett, hogy csak nagyon nagy termelési egységekkel volt kifizetődő a termelés. A vasúttársaságok pusztító konkurenciaharcba kezdtek, majd a rend és a haszon reményében egyes vasútbárók kísérletet tettek az együttműködésre. Ezután kölcsönösen határozták meg az árakat, s ez már sokak számára meglepő újdonságnak s jogilag is megkérdőjelezhető akciónak tűnt.
John D. Rockefeller és társai 1882 –ben létrehozták az első trösztöt, amikor a nemzet legnagyobb kőolaj-finomítóinak részvényesei felhagytak a laza, kartell-jellegű egyezségekkel, és létrehozták a Standard Oil trösztjét. Ezáltal az olajfinomítás iparának 90% -a egyetlen igazgató tanács kezébe került. A horizontálisan konszolidálódott Standard Oil ezután vertikális irányba kezdett terjeszkedni, az olajkutaktól a hordógyárakon át az olajvezetékekig és magához láncolta mindazokat a vállalatokat, amelyek eljuttatták az olajat a fogyasztóhoz.
Hasonló folyamatokon mentek keresztül Gustavus Swift húsipari birodalma, Andrew Carnegie vas és acélipari létesítményei, majd sorban az összes ipari, szolgáltatói területek vállalatai. Egy – egy nagyhatalmú tröszt birtokolta a dohány, cukor, liszt, whisky, gumi, elektromos cikkek gyártását és kereskedelmét. A kisvállalkozók ezrével mentek tönkre, bár a fogyasztók sokszor olcsóbban jutottak hozzá az árukhoz.
A kialakult helyzet több belpolitikai problémát is felszínre hozott: a vámtarifák ügyét, az infláció ügyét és a politikai és gazdasági hatalom szétválasztásának ügyét.
A belső vámokat a polgárháborús kiadások kényszerítették a kormányzatra, ám később a háború után sem törölték el azokat, mivel a kongresszusban lévő képviselők legtöbbje érdekelt volt egy – egy terület ( fogyasztási cikk ) állami megadóztatásában. A kincstárban költségvetési többlet alakult ki. Később a nem védelmi célú vámokat csökkenteni kezdték olyan termékek esetében, melyeket nem az országban állítottak elő, például: kávé, cukor.
A politikai és gazdasági hatalom összefonódása:
Súlyos problémát jelentett annak felismerése, hogy a vám - és adókedvezmények némi befolyás, sőt pénz árán megszerezhetőek. Virágzott a korrupció és hiányzott a pártatlan közhivatalnok réteg. A szövetségi hivatalokat politikai támogatás fejében és nem pályázatok révén adták. Ulysses Grant elnöksége idején ( 1869 – 1877 ), sőt később is 1882 –ig a szenátus birtokolta az igazi hatalmat.A szenátusnak olyan sok gazdag tagja volt, és olyannyira összefonódott az üzleti csoportokkal, hogy csak a Milliomosok Klubja néven emlegették. Ezen időszakot a republikánusok túlsúlya jellemezte, akik számíthattak a feketékre, a középnyugati farmerekre, a tekintélyes középosztálybeli protestánsokra. Velük szemben alkották az ellenzéket a bevándorlók, szegény farmerek, munkások által támogatott demokraták, akik a vámtarifák csökkentésében és az infláció magasabban tartásában voltak érdekeltek. Mindkét párt erősen megosztott volt.
Grant a radikálisok naiv bábja volt. Legtöbb problémája a demokrata pártból kiinduló közszolgálati mozgalommal adódott, melynek nyomására fel is állított egy közszolgálati bizottságot ( kinevezések, korrupció ellenőrzése ), de azt nem engedte, hogy az a politikai klikkek ügyével foglalkozzon. Elnöksége idején 1873 tól gazdasági válság sulytotta Amerikát, mely a munkásmozgalmakat hívta éltre, és több sztrájkmegmozdulást eredményezett.
A republikánusok ugyan 1874 –ben elérték Grant újraválasztását, de a képviselőházban a demokraták szereztek többséget és vizsgálatot indítottak a kormányzat ellen. Kiderült, a korrupció áthatotta az Indiánügyi Hivatalt, a Felszabadítottak Hivatalát, a nagykövetségeket, az egész kormányt.
1877 –ben vitatott választással Rutherford Hayes lett az elnök. ( Három déli államban ellentmondó eredmények születtek, de a republikánusok rávették a déli demokratákat a republikánus győzelem elfogadására, megígérve, hogy kivonják az utolsó déli államokból is a hadsereget, sőt méltó részt kapnak a vasútépítési támogatásokból. ) Hayes a bürokrácia megreformálásán fáradozott, de egyébként jellegtelen elnöki időszak jellemezte. Hivatali ideje alatt 1877-ben zajlottak az ország történetének első országos méretű sztrájkjai. Baltimore-ban, Chicagoban, San Franciskoban a vasúti munkások megmozdulásait csak a szövetségi csapatok tudták leverni.
Utána James A. Garfield következett az elnöki székben, aki viszont néhány hónap után egy merénylet következtében meghalt. Garfieldot alelnöke, Chester A. Arthur követte, aki már egy új korszakot nyitott, mivel az első tehetséges politikusként valóban szembeszállt a korrupcióval, és protekcionalizmussal.
A Reformtörekvések, munkásmozgalmak korszaka
Chester A. Arthur (1881–1885) támogatta a Pendletton-törvény megszületését, mely az első közszolgálati törvényként előírta, hogy bizonyos szövetségi hivatalokat csak pályázatok útján lehet betölteni. Kísérletet tett arra is, hogy a vámtarifákat revízió alá vegyék, ám republikánus párttársai miatt a törvény nem sikerült.
1884 –ben a választásokat 24 év után először demokrata nyerte, Grover Cleveland New-Yorki kormányzó személyében. ( Elnök: 1885-1889 ) Sikerült elérnie a magas vámtarifák mérséklését. 1887 –ben született meg az államközi kereskedelmi törvény, mely kimondta, hogy az egyes államok vasúttársaságainak ésszerű és nyilvános árakkal kell dolgoznia, illetve bizottságot állított fel a visszaélések kivizsgálására. A törvény azonban csak évekkel később került tényleges végrehajtásra. Cleveland első elnöki ciklusára esett a munkásmozgalmak első sikeresnek tekinthető jőlszervezett szakszervezeti sztrájkhulláma. A munkások rendkívül alacsony bérekért heti 60 órát dolgoztak, egészségtelen körülmények között. A helyzetet csak rontotta, hogy az 1880-as években több mint 5 millió bevándorló érkezett az országba (kínaiak, olaszok, görögök, oroszok, lengyelek) olcsó, tömeges munkaerőt jelentve. Több munkás szakszervezet is alakult, de legsikeresebb az AFL ( Amerikai Munkásszövetség) lett, melyet Samuel Gompers szivargyártó munkás alapított 1880 ban. Szervezete nem támadta a fennálló kapitalista rendszert, nem politizált, és a Marxizmust is elutasította viszont sztrájkok, bojkottok révén magasabb béreket, 8-órás munkaidőt, és szakszervezetei védelmet követelt. 1886 május1-én Chicagoban 40 ezres tüntetésen érték el a 8-órás munkaidőt. Azóta ez a nemzetközi munkásmozgalom ünnepe.
Cleveland első elnöki időszaka után azonban ismét radikális republikánusok nyerték meg a választásokat és az elnöki székbe Benjamin Harrison ( 1889-1893 ) került. A költségvetési többletből a veteránoknak járadékot adott, kikötő- és postahivatal építésekbe fogott, bár ezek vállalkozásait támogatásokért cserébe osztogatta. 1890 –es McKinley-féle vámtörvény volt az első mezőgazdasági termékeket védő törvény. Ugyanezen évben született meg az első trösztök, monopóliumok ellen létrehozott, a Sherman-féle trösztellenes törvény. Minden olyan egyesülés megszüntetését elrendelte, mely akadályozta a szabad kereskedelmet. A törvény a közvélemény nyomására született, de igazi végrehajtása csak sokkal később történt meg. Viszont jelentősen korlátozta a szakszervezetek létrejöttét, így a reformerek szempontjából „visszafelé sült el” kezdeményezése.
1892 –ben újra Grover Cleveland lett az elnök. Ám első ciklusához képest mérhetetlenül nagyobb gondokkal kellett szembenéznie. Az 1877-1879 es, majd 1885-1886 os válságok után újabb gazdasági pánik közeledett. Ennek hátterében a farmerek és munkások álltak. A farmerek hatalmas új területeket vontak be a gabonatermelésbe, és modernebb gépeikkel többet termeltek, mint amekkora a kereslet volt. Fokozatosan eladósodtak, és mindenütt szervezkedni kezdtek, kormánysegélyezést és inflációt követelve. A Farmerszövetségi Mozgalom idővel akkora táborra tett szert, hogy politizálásba kezdett és 1892 –ben Néppárt néven már konkrét programot hirdetett: szenátorok közvetlen választása, jövedelemadó bevezetése, ezüstpénzverés, a vasúttársaságok államosítása. Hamar kapcsolatot talált a munkásmozgalmakkal és követelte a 8-órás munkanap bevezetését, bevándorlások korlátozását. A Néppárt a populista mozgalom zászlóvivője lett. Eközben a válság kiteljesedett: nőtt a munkanélküliség, szaporodtak a sztrájkok, több bank és vasúttársaság csődbe ment.
Cleveland viszont nem tudott közbeavatkozni, mivel az ország kincstárának aranytartaléka kimerült. Kölcsönt vett fel a Morgan-bankháztól, aranyért állami kötvényeket kezdett árulni, és csökkentette a nyugdíjakat. Cleveland erősen hitt az gazdasági liberalizmus amerikai változatában, a laissez faire politikában (leszé fer vagyis az állam ne avatkozzon a gazdaságba) Rendelkezései miatt mind a kongresszus mind saját pártja szembefordult vele. A válság legsúlyosabb tünete, az 1894-es Pullman-sztrájk volt, amikor a Pullman-cég (Chicagoban) elbocsátotta munkásai egyharmadát. A munkások csatlakoztak Eugene Debs Vasúti Szakszervetéhez, és csak szövetségi csapatokkal sikerült feloszlatni a megmozdulást.
1896-ban zajlott az amerikai történelem egyik legnagyobb szabású választási hadjárata. A demokraták összefogtak a Néppárttal, végül mégis a konzervatív republikánusok győztek, és az új elnök William McKinley (1897-1901) lett. Győzelme után, tőle függetlenül megszűnt a válság, mivel egyrészt új dél-afrikai és alaszkai aranylelőhelyek révén újra megtelt a kincstár, másrészt Európában rossz volt a mezőgazdasági termés, így szükség lett az amerikai gabonára és a farmerek újra magasabb áron adhatták el áruikat.
A progresszív kor
McKinley 1901-es meggyilkolása után került az elnöki székbe a korszak legtehetségesebb elnöke Theodore Roosevelt (1901-1909). Az ő hivatali idejétől kezdődött a progresszivizmus korszaka, mely egy sor reformkezdeményezést jelentett. A reformerek akarata találkozott az elnöki szándékkal, és Roosevelt, Taft, Wilson visszaállította az elnöki hatalmat a kongresszussal szemben.
A progresszívek elsősorban négy területen kívántak változásokat:
1)véget akartak vetni a korrupciónak 2)vissza akarták szorítani a trösztök hatalmát, és helyette szabad vállakozói rendszert kívántak létrehozni 3)a legfelső tízezer (vasútbárók) helyett a középosztályt akarták bevonni a hatalomba 4)vám és bankreformot akartak. Ezeken kívül egész sor szociálisan javító szándékú intézkedés történt a progresszív kor három elnöki ciklus alatt: természetvédelem, lakásépítések, gyermekmunka szabályzás, csatornázás, vasutasoknak is 8 órás munkaidő…stb.
Roosevelt időszakában stabil prosperitás, válságmentes időszak jellemezte amerikát. A gazdaság jól működött. 1909-ben meg kezdte működését Henry Ford autógyára, és megindult az első népautó a híres T-modell sorozatgyártása. Frederick W.Taylor pedig új, tudományos vállalatvezetői módszereket vezetett be, melyek gyorsan elterjedtek minden gyárban. Mozdulatmélységű résztevékenységekre bontotta a munkások tevékenységét, és szoros felügyelet és irányítás mellett végsőkig fokozta a hatékonyságot. A virágzó gazdaság azonban még mindig a trösztök béklyójában vergődött, így Roosevelt elsőnek ezek korlátozásába kezdett, kiérdemelve az utókortól a „tröszpusztító” nevet. Először pert indított a mindenható Morgan bankház érdekeltségébe tartozó Northern Securities Company vasúttársaság ellen (a Sherman-féle trösztellenes törvényre hivatkozva, majd egy sor más tröszt felszámolásáért indított hadjáratot. Kereskedelmi és munkaügyi minisztérium felállítását sürgette, melyben külön osztály foglalkozna az egész országra kiterjedő illetékességgel, a kereskedelmi-ipari visszaélésekkel. Az 1902-1903 –as szénbányászsztrájk idején Roosevelt reformszellemben avatkozott közbe: nem küldött hadsereget a rend helyreállítására, mint előtte Hayes (1877) vagy Cleveland (1886, 1894) hanem olyan komprumisszumos megoldást keresett, amelyet egyaránt elfogadtak mind a munkások mind a bányigazgatók: a szakszervezetek működését nem ismerte el, viszont a munkásoknak engedményeket téve kedvezőbb munkaidő és munkabér elfogadására késztette a bányatársaságokat.
Roosevelt érdeme volt, az 1903-as Elkins és az 1906-os Hepburn törvény is, melyek a vasutak felügyelőszervévé nyilvánította az Államközi Kereskedelmi Bizottságot. Ezzel államilag szabályozhatta, hogy ésszerű jegyárak kerüljenek megállapításra. A fogyasztók védelmét, és a nagyvállalatok visszaszorítását szolgálta a „tiszta élelem és áru” törvény, és a húsfelügyeleti törvény. Roosevelt szívügye volt a természetvédelem kérdése is, így több millió acre területet nyilváníttatott vadrezervátummá, nemzeti parkká, és ásvány- vízkészlettartalékká.
A roosvelti korszak jellemzője volt a nőmozgalom vagy feminizmus feléledése is, mely elsősorban a női választójogot kívánta elérni. A tényleges törvény, csak 1920-ben született me. Roosevelt elnöki sikerességét igazolta, hogy 1904-ben újra megválasztották.
Az USA új imerialista terjeszkedő külpolitikája Roosevelt elnöki ciklusával kezdődött. Roosevelt azt vallotta, hogy az USA-nak mint civilizált nemzetnek joga van ahhoz, hogy a félbarbár latin-amerikai országokat gazdaságilag vezesse és irányítsa, szükség esetén beavatkozással. Ennek egyik eszköze a „dollárdiplomácia” volt: az amerikai nagyvállalatok koncessziókat szereztek a külországokban, a bankok pedig kölcsönöket folyósítottak, de a hivatalos külpolitika adott politikai feltételekhez kötötte a kölcsönöket. A másik eszköz a gazdasági gyarmatosításra az volt, hogy valamilyen helyi konfliktusba (néha annak gerjesztésével) nyílt háborúval lépett közbe. Ez történt az 1898-as spanyol-amerikai háborúban és Panamában is. A spanyolokkal a konfliktus egy Kubában kitört felkelés váltotta ki, melybe a kubai felkelők oldalán avatkozott be az USA. A háborút, mely a Fülöp-szigeteken is zajlott, az ott is kirobbant spanyol ellenes felkelés miatt, néhány hónap után megnyerte amerika, és az 1898.december 10-i Párizsi békeszerződésben protektorátusa alá vonta Kubát, Puerto Ricot, Guamo szigetét (Csendes óceán), és megvásárolta a Fülöp szigeteket. Ugyanezen évben annektálta Hawaiit (ahol megdöntötték a helyi királyságot), és Ázsiában 1899 ben meghirdette a „nyitott kapuk” elvét, megvétózva, hogy az európai hatalmak Kínában kizárólagos kereskedelmi jogokat szerezzenek. Roosevelt közvetített 1905-ben a Japán-Orosz háborút lezáró portsmouthi békében, azzal a céllal, hogy baráti viszonyt építsen ki a gyorsan erősödő Japánnal. A panami földszoroson keresztül építendő csatorna fontos gazdasági érdek volt az USA számára, csakhogy Kolumbia – a terület gazdája – elhárította az amerikai felkéréseket arra vonatkozóan, hogy járuljon hozzá a kedvező feltételekkel történő megépítéshez. Így Roosvelt kormányzata1904-ben szeparatista forradalmat gerjesztett a térségben, majd flottájával nyomást gyakorolva elérte, hogy kikiáltsák a független Panamát, mely már megkötötte a megfelelő szerződéseket.
Roosvelt 1908-ban elhatározta, hogy nem választatja magát újra, hanem barátját és volt hadügyminiszterét William Howard Taftot támogatja az elnöki székért folyó harcban.
William Taft 1909-1913 közt volt a progresszív korszak második amerikai elnöke. Folytatni kívánta Roosevelt progresszív politikáját de az 1907 óta csökkenő prosperitás (gazdasági fellendülés) már annál fokozottabb reformprogramot követelt. Jelentős reformokat várt Tafttól a republikánus pártnak is és a demokrata pártnak is a progresszív csoportja. Mindkét irányzat a trösztök további visszaszorítását, a jövedelemadó bevezetését, és a vámok csökkentését akarta elérni. Taft ezek közül a trösztök elleni fellépést sikeresen képviselte (kétszer annyi trösztöt szüntetett meg mint Roosevelt), támogatta a tizenhatodik alkotmánykiegészítést is, mely a jövedelemadó bevezetését tartalmazta. Pozitív intézkedése volt a Mann-Etkins törvény, mely az országos Kereskedelmi Bizottságot erősítette meg; a szövetségi bányaügyi és gyermekügyi hivatalok létrehozása. Mindezeken túl azonban a progresszívok egyik fő követelése, a vámcsökkentés terén elégtelennek tartották intézkedéseit. Ugyanis olyan vámtörvény fogadott el, (Payne-Aldrich féle vámtörvény) mely inkább a protekcionista republikánusoknak kedvezett. Emellett szemet húnyt belügyminisztere (Richard A. Ballinger) ügyeskedései felett, aki a szövetségi szénkészleteket, közföldeket törvénytelenül adta el kereskedelmi érdekeltségeknek. 1910-re ellene fordult mind a demokrata párt, mind a republikánus párt progressziv (reformpárti) csoportja. Mindkét irányzat Roosevelthez fordult segítségért a régi gárdához közeledő Taft ellen. Így Roosevelt az 1912-es elnökválasztáson elindult korábbi pártfogoltja ellen. A republikánusok Roosvelthez csatlakozó szárnya létrehozta a Progresszív Pártot, így az 1912-es választásokson 4 párt versengett: Republikánus, Progresszív, Demokrata és a Szocialista Párt. A republikánus szavazók megosztottsága miatt végül a demokrata párt, és jelöltje Woodrow Wilson győzött.
Woodrow Wilson (1913-1921) aki korábban a Princeton Egyetem elnöke, majd New Jersey kormányzója volt, Taftnál sokkal sikeresebben tudott a három fő politikai erő, a demokraták, a konzervatív republikánusok és a reformpárti progresszív republikánusok közt „lavírozni”.
Wilson külpolitikája is követte a Roosevelt által kijelölt terjeszkedő imperializmust. 1912-ben beavatkozott Nicaraguában, hogy rendben fizessék az amerikai bankok vasútépítési hitelkamatait. 1915-ben amerikai csapatok szállták meg Haitit, biztosítandó, hogy a haiti kormány teljesítse az észak-amerikai bankokkal szembeni fennálló kötelezettségeket. 1913-ban fegyveresen avatkozott be Mexikó belügyeibe is, amikor támogatta előbb Madero demokratikus forradalmát, majd az azt megdöntő Huerta tábornokkal szembeszálló Carranzát.
1917-től a progresszív reformmozgalom hanyatlani kezdett, és átadta helyét a konzervatív republikánusok túlsúlyának. Mégis a három sikeres elnök, Roosevelt, Taft és Wilson ideje alatt megtörténtek az első lépések a vagyon újraelosztása és a túlságosan nagy hatalomra szert tevő magánszemélyek ellenőrzése irányába. Az állampolgárok szélesebb körű politikai részvétele, és főként a kormányzat felelősségének növelése is ezen korszak érdeme volt.
Az első világháborúban való amerikai részvétel
Wilson idején az USA az európai eseményektől és háborús konfliktusoktól való elhatárolódás mellett foglalt állást. Változást hozott azonban az a tény, hogy az Angliát elszigetelni akaró német flotta tengeralattjárói sorra támadták a szigetországba tartó amerikai hajókat. Először a Lousiana (brit hajó-1915) majd a Sussex (1916) süllyedt el német torpedótámadások következtében. Erre már Wilsonnak is reagálnia kellett, így 1917 januárjában bejelentette a németekkel való diplomáciai szakítást. A háborúba való amerikai belépés közvetlen előzménye és oka azonban nem a korlátlan tengeralattjáró harc volt, hanem az úgynevezett Zimmerman távirat. Ebben a német külügyminiszter 1917 márciusában Mexikóval vette fel a kapcsolatot, és egy titkos alkut ajánlott fel: elismerik és támogatják az USA –val szembeni mexikói területi igényeiket (Texas) ha ennek fejébe lekötik az amerikaiak haderejét. A távirat azonban nyilvánosságra került és az amerikai közvélemény és államvezetés felháborodása most már követelni kezdte az Antant oldalán történő azonnali amerikai hadba lépést.
Ekkor, vagyis csak 1917 második felében indultak meg a sorozások Amerika szerte. Összesen 2 millió amerikai katona behajózása és Európába küldése valósult meg, ám tényleges katonai jelenlétük a franciaországi fronton, csak 1918 nyarán kezdett érződni. Az első világháború nyugati frontján 1918 augusztus 8-án történt meg a nagy fordulat, amikor Amiens térségében, majd a front szinte teljes szélességében sikerült az Antant csapatoknak áttörniük a német vonalakon. A háború végét jelentő fegyverszünet 1918 november 11-én született meg.
A wilsoni 14 pont
Woodrow Wilson amerikai elnök híres 14 pontja a háború hamarabbi lezárását célozta, és 1918 január 8-án került megküldésre a szembenálló felekhez. A feltételeket azonban a vesztésre állók soknak, a győzelemre állók kevésnek találták, és 1918 elején még mindkét fél reménykedett a maga győzelmében, így a 14 pontot mindenki elutasította. Wilson tervezetében területrendezés szerepelt (Lotaringia francia terület lett volna) emellett a hajózás szabadságának kimondása, az egyenlő kereskedelmi feltételek elve, a nemzetközi fegyverzetcsökkentés, a gyarmatok önrendelkezése, az Oroszországból való kivonulás, a Monarchia népeinek szabadsága-önállósága és végül a később egyedül megvalósult pont: a nemzetek szövetségének létrehozása.
Az elutasítás egyik következménye az lett, hogy az USA végül nem ratifikálta a háborút lezáró Párizsi Békét (1918 június 28) a másik hatása pedig abban nyilvánult meg, hogy az amerikai belpolitikában újra az izoláció – az Európától való elkülönülés – hívei, azaz a republikánusok kerültek fölénybe. A demokraták Wilsonnal együtt elbuktak, és egy 12 éven – összesen 4 cikluson - át húzódó republikánus korszak következett.
A háború utáni helyzet: Warren Harding és Calvin Colidge
Az első világháború és a nagy gazdasági váláság közti korszak (1921 és 1929) volt a dzsesszkorszak, a „morajló húszas évek” a „flapperek” (divatkövető, rövidhajú, táncoló, szórakozó nők) és az olcsó autók kora. Ez volt a Coolidge-féle prosperitás, a konzervativizmus és az izoláció kora. Végül ez volt Ernest Hemingway, F. Scott Fitzgerald és T. S. Eliot „elveszett generációjának” – az irodalmi lázadás és kísérletezések – kora is.
Az alkohol betiltása azonban totális kudarcnak bizonyult: az alkoholfogyasztás nem tűnt el, csupán a föld alá szorult és egy olyan szervezett alvilág épült köré, amely erőszakkal árasztotta el Amerika utcáit. Az alacsony alkoholtartalmú italok, a kulturált sör és borfogyasztás szinte teljesen eltűnt, ehelyett előtérbe kerültek az égetett szeszek. A szennyezett formában árult feketepiaci alkoholtól rengeteg ember halt vagy betegedett meg. Az alkoholisták bűncselekmények elkövetésére kényszerültek, hogy a dílerek által önkényes extraprofitért árult napi italadagjukat beszerezhessék. Az újságok sűrűn cikkeztek a növekvő hatósági korrupcióról és visszaélésekről. Kialakultak a nagy bűnszervezetek, melyek az alkohol csempészet révén gazdaggá, és hatalmassá tették hírhedt vezetőiket, például Al Capone –t (1899-1947)
Alphonse Capone 26 éves korára (1925) ravasz és éles elméjű bűnözővé vált, aki hatalmas pénz felett uralkodott, minden idők egyik leghatalmasabb bűnvezéreként markában tartotta egész Chicagót, a város rendőreinek mintegy fele az ő alkalmazásában állt. A Capone-bűnszervezet kb. ezer tagot számlált, alvilági tevékenységeit főleg szeszcsempészetre, szerencsejátékra és prostitúcióra korlátozta. Ugyan soha egyetlen gyilkosságot sem tudtak rábizonyítani, de adócsalás miatt végül 1931-ben sikerült börtönbe záratni.
Az atlantai szövetségi börtönben kezdte büntetésének letöltését, de 1934-ben (biztonsági okokból) átszállították az Alcatrazba. Rabsága éveiben egészsége megromlott, elméje kezdett elborulni, szifilisze részleges bénulást okozott szervezetében. 1939 novemberében, 11 éves börtönbüntetésének letöltése után, a félig roncs Caponét szabadlábra helyezték. Már nem volt a régi, hatalmát soha többé nem tudta visszaszerezni, visszavonultan élt, 1947 januárjában agyvérzést majd tüdőgyulladást kapott, melyből már nem épült fel. Nem sokkal 48. születésnapja után, 1947. január 25-én halt meg.
Bár az USA külpolitikájában a független internacionalizmust és az izolacionizmust követte, nem vonhatta ki magát teljesen a világeseményekből, már csak jól felfogott gazdasági érdekei miatt sem. Így Amerika vezetői ráébredtek arra, hogy ha nem segítik Németországot abban, hogy Anglia és Franciaország felé fizetni tudja jóvátételét, akkor ezen Nyugat-európai államok sem fogják tudni kiegyenlíteni az USA felé fennálló – háború alatt felgyülemlett – tartozásaikat. A felismerés után tehát a győztesek londoni konferenciáján megszületett a Dawes-terv (1929) majd ennek 5 éves lejárta után a Young-terv (1929) melyek a következőket célozták meg: 1.a német fizetési kötelezettségek fokozatos csökkentését; 2. a német valuta stabilizálását; 3. Németország számára egy nagy nemzetközi kölcsön biztosítását az előző két pont megtétele érdekében. Később, 1932-ben a németekkel szembeni szolidaritás és segítőkészség odáig terjedt, hogy a Lousanni Konferencián a világválságra való tekintettel az egész jóvátételi fizetés kötelezettségét is eltörölték.
Warren Harding belpolitikája (1921-1923): Az 1921-ben létrehozott Költségvetési Hivatal igen hatékonynak bizonyult, működése első évében máris sikerült másfél millió dollárt megtakarítania. Harding volt az első elnök, aki délen, az alabamai Birminghamban szót emelt a faji megkülönböztetés ellen. Az elnök a takarékosság jegyében megvétózta a volt katonáknak szánt rendkívüli osztalék törvényét, és támogatta a szükség vámtörvényt (1921), majd a Fordney-McCumber-féle vámtörvényt (1922), amely soha nem látott mértékben megemelte a behozatali vámokat. 1922-ben kivonta az amerikai katonákat Kubából.
Calvin Coolidge belpolitikája (1923-1929): A szívpanaszoktól és emésztési zavaroktól szenvedő elnök a San Franciscó-i Palace Hotelben váratlanul halt meg agyvérzésben, így 1923-ban alelnöke, Calvin Coolidge vette át az elnöki teendőket. Elnöki korszakát a gazdasági fellendülés jellemezte. Új iparágak jelentek meg: az autógyártás, a légi szállítás és a vegyipar. A legnagyobb sikereket az elektromos energia és olyan tartós fogyasztási cikkek termelésének területén érték el, mint a hűtőszekrény, porszívó, mosógép. 1929-ben már minden ötödik amerikainak volt autója. (A bádog Lizzy-nek nevezett Ford-autó csak 260 dollárba került.). A rádiók, a háztartási gépek és félkész élelem az amerikai jólét mindennapos tartozékává váltak.
Az ipari munkások körében egyre általánosabb lett az öt és fél napos munkahét, a pihenés és szórakozás nagy tömegek számára vált elérhetővé. A megnövekedett szabadidővel és fizetéssel rendelkező társadalom új személyiségek iránt kezdett érdeklődni: filmsztárok, sportolók és egyéb hősök iránt. Charles Lindbergh, a „magányos sas” a legnépszerűbb amerikaivá vált, amikor 1927-ben egyedül átrepülte az óceánt. Utána mindjárt a sportolók következtek: Herman „Babe” Ruth baseballjátékos, Jack Dempsey boxoló („Manassa Mauler”) és Harold „Red” Grange, a vágtató kísértet”. A nemzet fantáziáját a férfias Rudolph Valentino, a perzselő pillantású Clara Bow („az” a lány) és Theda Bara (a „vamp”) filmszínészi teljesítményei kötötték le.
Amerika háború utáni nemzedéke azonban nemcsak a filmvászon és a stadion hőseiért rajongott. Egyesek a dzsessz, az egységes, fekete zenei nyelvezet felé fordultak. Ezt az irányzatot afroamerikai zenekarvezetők és hangszerművészek tökéletesítették, például Joe „King” Oliver vagy Louis Armstrong, és fehérek népszerűsítették, például Ted Lewis és Paul Whiteman.
A gazdasági világválság és Herbet Hoover (1929-1933)
Az 1929 őszére kicsúcsosodó – 30% -os - termelésnövekedés valójában akkora túltermelést hozott az USA -ban, aminek „felvételére” már nem volt elég sem a belső, sem a külső piac. A tőzsde azonnal reagált és 1929 október 29 –én a fekete csütörtökön mindenki ráébredt arra: kirobbant egy soha nem látott méretű világválság. A termékek elértéktelenedésére válaszul bekövetkező termelés visszafogás hatalmas munkanélküliséget gerjesztett, tovább rontva a helyzetet. A bankok tömegesen mentek tönkre, és 1932-re már minden negyedik amerikai elvesztette az állását. Herbert Hoover (1929-1933) elnök többféle megoldással próbálkozott. Először a vámtarifákkal akarta támogatni a termelőket, és a hazai ipar védelmében elfogadta a Smoot-Hawley-vámtörvényt, mellyel csak annyit ért el, hogy lehetetlenné tette a külkereskedelem újjáélesztését. Ezt követően az elnök az adókat csökkentette, felszabadította a hiteleket és rögzítette a mezőgazdasági árakat. Mindezen törekvések azonban kevésnek bizonyultak, így végső kísérletként egy új kormányhivatalt hozott létre – a rekonstrukciós pénzügyi testületet – megy nagy állami összegekkel próbálta támogatnia a bankokat, vasutakat, vállalatokat.
A New Deal és Franklin Delano Roosevelt (1933-1945)
A New Deal (új megállapodás) a Roosevelt vezette központi kormányhatalom olyan válságkezelő programja volt, mely szinte minden területen – pénzügy, ipar, mezőgazdaság, szociális szféra – beavatkozott a gazdasági és egyéb folyamatokba, így felülről irányított reformjaival megszüntette a túltermelést, és annak kísérő problémáit, a munkanélküliséget és a pénzügyi bizalmatlanságot.
A történészek a New Dealt két szakaszra, egy elsőre (1933-34) és egy másodikra (1935-39) osztják. Az első szakaszban a gazdaság talpra állítására, a másodikban a szociális intézkedésekre került sor. A gazdasági program kulcsfontosságú része a pénzügyi bizalom helyreállítását célozta: ennek érdekében Roosevelt őszinte rádióbeszélgetésekkel (kandalló melletti beszélgetések) sikeresen megnyerte a lakosság szimpátiáját, és bankokba vetett hitét, melyet azzal is ébren tartott, hogy kormánya nevében öt ezer dollárig garantálta a kisbefektetők betéteit. Az Értékpapír Felügyelet révén pedig a kormányzat ellenőrizni tudta a bankokat is. A New Deal program a mezőgazdasági túltermelést a farmerek számára előírt művelés alá vehető földek kötelező maximalizálásával tudta megszüntetni. Vagyis előírták, hogy miből mennyi termelhető. Mivel a parlagon maradó területekből adódó jövedelem kiesést részben sikerült állami kárpótlással pótolni, a farmerek végül elfogadták a programot, és a kevesebb áru piacra dobásával végre a mezőgazdasági termékek ára is emelkedni kezdett.
Az ipari túltermelés és munkanélküliség összefonódó problémájának megszüntetése volt a legnehezebb feladat, mivel olyan megoldásra volt szükség, mellyel a munkanélküli milliók munkához juthatnak, ám ténylegesen nem termelnek árutöbbletet. A megoldást az ipar helyreállítási törvény hozta meg, mely 3,3 millió dollárt különített el olyan közmunkákra, melyek közhasznúak voltak, és az állam érdekeit szolgálták, ugyanakkor nem keletkeztettek eladhatatlan árutöbbletet. Így indult meg százezrek számára munkát – és minimális fizetést – biztosító Tennesse folyó szabályzása, illetve a nagyszabású autópálya és hídépítési program. Roosevelt az iparfejlesztési és vállalkozási kedv élénkítése érdekében feloldotta a trösztellenes törvényeket, ám az Országos Helyreállítási Hivatal létrehozásával biztosította az igazságos versenyhelyzeti viszonyok fenntartását. A New Deal program második részében, 1935 és 1939 közt kezdődött a szociális körülményeket javító törvények megalkotása. Bevezetésre került 65 éves kortól az öregségi nyugdíj, a társadalombiztosítás, a munkanélküli segély, a kötelező munkaidő maximum, és a minimálbér.
A világgazdasági válságból való sikeres kilábalás, és a szociális biztonság helyreállítása miatt az amerikai választók összesen háromszor is újraválasztották Rooseveltet, így az amerikai elnökök közül egyedül ő tudott 12 éven keresztül hivatalban maradni.
Roosevelt hosszú elnöksége a villágazdasági válság felszámolása mellett legfőképpen a második világháború miatt lett az USA történetének talán legfontosabb korszaka. Roosevelt elnöknek kellett szembenéznie a hitleri Németország által kirobbantott, minden korábbinál pusztítóbb háború problémájával.
A második világháború
Az 1935 –ben megalkotott semlegességi törvény az USA külpolitikájában továbbra is azt az irányvonalat erősítette, mely szerint az országnak nem szabad az európai konfliktusokban egyik oldalon sem elköteleződnie. Így a spanyol polgárháborúban (1936 július 17-1939 április 1) a hivatalos amerikai vezetés egyik félnek sem biztosított kölcsönöket vagy fegyverszállítmányokat. Később mégis kialakult az európai háborúkhoz és háborús helyzetekhez speciálisan alkalmazkodó új amerikai felfogás, a „fizesd és vidd” elv. Ez alapján az európai harcban álló országok hajói kiköthettek és vásárolhattak Amerika partjainál fegyvernek nem minősülő árukat, majd megrakodva elhajózhattak. Az elv 1939 után már fegyverekre is kiterjedt.
Az európai események Hitler hatalomra kerülésével (1933 január 30) új irányt vettek. Az új német vezető népe számára Németország terjeszkedését az élettér elméleten keresztül tette elfogadható és követendő állami törekvéssé. Először az Ausztriával való egyesüléssel (Anschluss: 1938 március 12) majd ugyanazon év szeptemberében Csehország elfoglalásával bizonyította be a németeknek, képes arra, hogy azonnal gyarapítsa Németország területét, ráadásul mindezt a nyugati hatalmak jóváhagyásával. (Müncheni egyezmény) Hitler abban is hitt, hogy amennyiben az angol és francia támogatást élvező Lengyelországot katonailag lerohanja, a nyugati nagyhatalmak ezt is szó nélkül fogják hagyni. Ebben azonban már tévedett. Amikor 1939 szeptember 1-én csapatai betörtek a lengyel földre, a francia és angol szövetségesek bejelentették a hadiállapotot. Ezzel kirobbant a második világháború. Az USA semleges félként szemlélte Dánia, Norvégia, majd a Benelux államok és Franciaország lerohanását, ám a Szovjetunió megtámadását követően, 1941 augusztus 11-én megtette az első lépést az elkötelezettség felé. Az említett napon ugyanis Roosevelt és Winston Churchill angol miniszterelnök aláírták az Atlanti Chartát, melyben közösen ítélték el háború árán történő erőszakos területszerzéseket, (vagyis Németország politikáját) és hitet tettek a szabad kereskedelem biztosítása és az agresszorok megfékezése mellett.
Az Atlanti Chartát követően 1941 novemberében az amerikai törvényhozás a fél évvel korábban elfogadott kölcsönbérleti törvényt kiterjesztette a Szovjetunióra is. A törvény azt tartalmazta, hogy az Egyesült Államok a továbbiakban mindazon országoknak fog biztosítani fegyvert és hadianyagot, - kölcsön, vagy bérleti szerződések megkötésével - melyeknek védelme az USA nemzetbiztonsága szempontjából jelentőséggel bír. A Szovjetunió így 1942 –ben már 4200 harckocsit és 3 ezer repülőgépet kapott az USA –tól. Az Atlanti Charta megkötése egy már hadban álló országgal, illetve a Szovjetunió részére meginduló hadianyag szállítások, tulajdonképpen már elkötelezték az USA –t a Háromhatalmi Szerződést aláíró országokkal szemben. Ám a tényleges hadüzenet megküldése 1941 december 7 -ig váratott magára. A jelzett napon ugyanis Japán váratlanul és hadüzenet nélkül megtámadta az USA Csendes-óceáni területét Hawaiit, és lebombázta annak fővárosát Pearl Harbort. A támadás nyilvánvaló célja a kikötőben állomásozó amerikai flotta megsemmisítése volt, ami nagyon nagy részben sikerült is a japán repülőgépeknek. Bár a támadás szinte sokkolta az amerikai népet, és 4 ezer amerikai katona is életét vesztette a bombázásban, mégis az amerikai flotta anyahajói harcképesek maradtak, és így nyitva állt annak lehetősége, hogy az USA ellencsapást mérjen Japánra.
A szigetország terjeszkedő politikáját még 1929-ben hirdette meg Tanaka Giichi miniszterelnök, majd Japán 1931-ben meghódította Észak-Kína jelentős részét kitevő Mandzsúria tartományt, és Mandzsuko néven japán bábálammá nyilvánította. Később 1936 novemberében Japán csatlakozott a Hitler és Mussolini által kezdeményezett szovjet ellenes Antikomintern Paktumhoz, majd nyolc esztendővel később, 1940 -ben a hatalom, a Hirohito császárt támogató nácik kezébe került. A nácik vezette ország 1940 szeptemberében nem habozott csatlakozni a németekkel és olaszokkal szoros szövetséget biztosító Háromhatalmi Egyezményhez. 1941 októberében pedig hatalomra került Tódzsó Hideki miniszterelnök, aki már nyíltan hirdette Japán további terjeszkedésének tervét, és ennek jegyében megindította Indokína megszállását.
Pearl Harbor után Japán diadalmas 100 napja következett. A Hawwaii elleni támadással egy időben vonultak be japán csapatok a semleges Thaiföldre, és az 1941 őszén kidolgozott haditervnek megfelelően még decemberben sorozatos partraszállási hadműveleteket hajtottak végre a Fülöp-szigeteken, a Maláj-félszigeten, Borneóban, Guam- és Wake-szigeteken, egyidejűleg a szárazföldről megkezdték Hongkong ostromát is. Közben, 1942 január 18-án megszületett a háromhatalmi egyezmény katonai kiegészítése is, mely már a japán hadműveleti övezetet a Szovjetunió egész ázsiai területére is kiterjesztette. Japán vállalta, hogy megsemmisíti és elfoglalja Anglia, az USA és Hollandia támaszpontjait.
Yamamoto tengernagy javaslatára közben az USA ellen is új direktíva alakult ki: a legfőbb cél az amerikaiak Csendes-óceáni erőinek – legfőképp az anyahajóknak – teljes megsemmisítése lett. Így került sor a Midway szigetek elleni japán támadásra (1942 június 3-7) mely azonban nagy fordulópontot jelentett a második világháború ázsiai frontján. Ugyanis a tengeri csatában váratlan módon az amerikaiak győztek. A diadal után pedig megkezdődött a japánok visszaszorítása megszállt területeikről.
A csendes-óceáni hadszínteret az amerikaiak kettéosztották. Chester W. Nimitz tengernagy az óceán középső részén, a legrövidebb úton közeledett hajóival, repülőgépeivel és tengerészgyalogságával Japán felé. Douglas MacArthur tábornok az óceán délnyugati részéből indulva előbb Új-Guineát és a Fülöp-szigeteket kívánta elfoglalni. 1943 őszén lényegében egy időben kezdődött meg az offenzíva mindkét irányban. 1944 októberében az amerikai csapatok megindultak a Fülöp-szigetek elfoglalására. A Fülöp-szigeteknél tervezett partraszállást a második világháború második legnagyobb tengeri csatája előzte meg, 1944 október 23 –án. A japánok minden erejüket bevetették, mivel a Fülöp-szigetek elvesztésével iparukat elvágták volna az indonéziai nyersanyagoktól, mindenekelőtt az olajtól. A hatalmas amerikai győzelemmel, lényegében a japán flotta elvesztette ütőképességét. A szárazföldön, Burmában, Kínában aratott győzelmek illetve a szigetről szigetre való előretörés során – Mariana szigetek, Okinawa, Iwo Jima – kivívott sikerek után, 1945 tavaszától már Japánt bombázták az amerikaiak.
A világháború másik fordulópontja 1942 októberében El-Alameinél következett be, amikor az angol Montgomery tábornok nagy győzelmet aratott az Egyiptomot fenyegető németek felett. Ekkor az amerikaiak egy afrikai partraszállás mellett döntöttek, és a Fáklya hadművelet során 1942 novemberében Észak-Afrikában, majd gyors győzelmeik után 1943 júliusában Szicíliában is új frontot nyitottak. Közben a szövetségesek Teheránban egyeztették további elképzeléseiket, és a teheráni konferencián (1943 november) Churchill, Roosevelt és Sztálin megállapodtak, hogy az új Nyugat-európai frontot 1944 májusában Franciaországban nyitják majd meg. A „D” nap, vagyis a normandiai partraszállás 1944 június 6 –án jelentős mértékben meggyorsította a háború befejezését.
A háború utolsó nagy konferenciái Jaltán és Potsdamban már a harcok végső befejezéséről és az utánuk következő rendezésről szóltak. Jaltán 1945 februárjában Roosevelt Churchillel és Sztálinnal Németország övezetenkénti megszállásáról, és Szovjetunió Japán elleni támadásáról tárgyalt. Közben az utolsó nagyhatalmi konferencia előtt Franklin Delano Roosevelt 1945 április 12-én váratlanul meghalt agyvérzésben, Churchill pedig elvesztette a választásokat, így Potsdamban már Sztálin már új elnökökkel: Harry Truman amerikai, és Clement Attlee brit miniszterelnökkel tárgyalhatott az új európai országhatárokról, Lengyelországról, a háborús bűnösök ellen tervezett perről. Az 1945 áprilisában San-Franciscoban létrehozott ENSZ (Egyesült Nemzetek Szervezete) is már az új vezetők, és Truman hivatali ideje alatt kezdte meg működését.
Ám az ázsiai hadszíntéren a háború a hitleri Németország 1945 május 7-én aláírt fegyverszüneti megállapodása és a Potsdami Konferencia után még folytatódott, így Truman elnök a háború mielőbbi befejezésére, valamint amerikai katonák életének megmentésére hivatkozva (erkölcsi megfontolások ekkor még nem merültek el) beleegyezett az atombomba bevetésébe Japán ellen. A ma már borzalmas méretű csapásnak tekintett atombomba bevetését indokolta, egyrészt hogy Okinawa apró szigetének elfoglalása során 12 520 amerikai katona esett el, így az amerikai katonai szakértők úgy vélekedtek, hogy ugyanezzel az aránnyal számolva Japán elfoglalása egymillió amerikai életébe fog kerülni, másrészről a frissen kifejlesztett új fegyvert mindenképp ki akarták próbálni, és erre tökéletes alkalom volt maga a háború.
Végül 1945. augusztus 6-án az Enola Gay nevű B–29-es bombázó atombombát dobott Hirosimára, amit 9-én a Nagaszaki elleni újabb atomtámadás követett. A nukleáris fegyverek bevetésének és a szovjet előrenyomulásnak döntő hatása volt abban, hogy augusztus 14-én Hirohito császár bejelentette, hogy Japán elfogadja a kapitulációs feltételeket. A fegyverletételről szóló egyezményt hivatalosan 1945. szeptember 2-án írták alá.
A hidegháború kezdete Harry Truman alatt (1945-1953)
A hidegháború kifejezés: Az 1947 és 1991 közti időszakban az akkori két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között kialakult, tényleges háború nélküli, de a harmadik világháború veszélyét folyamatosan magában hordozó ideológiai, kulturális, gazdasági, és politikai összecsapást illetve rivalizálást nevezzük hidegháborúnak.
Winston Churchill volt angol miniszterelnök 1946 március 5-én a Missouri állambeli Fulton városában megtartott beszéde volt az első jele annak, hogy a második világháborúban még szövetséges és a közös ellenséggel - a németekkel - szemben együtt harcoló USA és Szovjetunió közt egy ellenséges és rivalizáló állapot alakult ki.
A beszédben Churchill arra hívta fel a figyelmet, hogy a Szovjetunió a háború befejezése óta hatalmát és ideológiáját ki akarja terjeszteni a Balti-tengertől Adriáig. Kijelentette, hogy a lengyelországi Sczecin és az olaszországi Triest közti vonalon egy vasfüggöny alakult ki Európában.
A hidegháború kialakulását serkentette az amerikai diplomáciában kialakuló feltartóztatás politikájának kialakulása is. A fogalom létrejötte egy George Kennan nevű amerikai diplomatához köthető, aki moszkvai működése (1944-47) után 1947-ben hazatérve egy nagy hatású leleplező cikket írt arról, hogy mi is a Szovjetunió valódi célja. Ezt a célt Kennan a terjeszkedésben határozta meg, és felhívta a figyelmet ennek veszélyeire, illetve arra, hogy az orosz kommunizmus és diktatórikus államrend terjedése óriási veszélyeket rejt a szabad világra nézve.
A hidegháború kialakulásának harmadik lépése a Truman doktrina volt. Harry Truman amerikai elnök (1945-1953) a Kongresszusban 1947 március 12-én elmondott híres beszédében először a görögországi polgárháborúról számolt be, majd kijelentette, amennyiben az USA nem lép közbe, akkor a kis Dél-európai országban hamarosan kommunista vezetés alakulhat ki. A beszédben rádöbbentette hallgatóságát és az egész amerikai népet arra, hogy az USA-nak fontos elemi érdeke támogatnia a göröghöz hasonló szabad népeket abban, hogy elhárítsák a kommunista, elnyomó rendszerek kialakulását.
A Truman doktrina fontos részét képezte a Marshall-terv (1947.júni) mely George Marshall USA külügyminiszter nevéhez fűződik. Az amerikai politikus Harvardi beszédében kifejtette, hogy a kimerült Európát pénzügyileg segíteni kell, annak érdekében, hogy részint el tudja hárítani a baloldali szélsőségek megerősödését, részint képes legyen visszafizetni kölcsöneit az USA felé.
A Marshall-terv végül Nyugat-Európa segítője de ugyanakkor Kelet-Európa elszigetelője is lett. Bár a Kelet-európai országokat nem zárták ki a csatlakozásból - Molotov el is ment az előkészítő tárgyalásokra – de olyan kéréseket szabtak a csatlakozás feltételéül, mely jelentős beleszólást követelt a belépők belügyeibe. Ezt a beleszólást a Szovjetunió elutasította, így a segély végül kizárólag csak a nyugati kapitalista államokra korlátozódott. A segély szétosztására alakult meg 1947-ben az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezete (GATT-1947) majd később a Közös Piac 1957-ben. A Szovjetunió válaszul létrehozta a Kominformot (Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája) és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát (KGST) mely kizárólag a Kelet-európai, tehát a szovjet érdekszférába tartozó országoknak nyújtott gazdasági összefogást. A Kominform szervezetileg biztosította a kommunista pártok moszkvai irányítását.
Az egyik legelős problémát Jugoszlávia jelentette. A sajátos politikai berendezkedésű balkáni ország azért volt különleges helyzetben, mert a német megszállóit önerőből tudta elűzni, így nem tartozott szorosan a szovjet érdekszférához és területén nem állomásozott orosz hadsereg. Az állam vezetője Josip Broz Tito a Balkáni és Dunai népek föderációját tervezte kialakítani, mely Sztálin érdekeit sértette. Egy időre így konfliktus alakult ki a Szovjetunió és Jugoszlávia közt. Ennek során Sztálin kizárta Jugoszláviát a Kominformból, sőt minden szövetséges ország kommunista pártjában is „tisztogatást” rendelt el. (Ennek esett áldozatául koholt vádak alapján Magyarországon Rajk László is)
A további konfliktusok részben a második világháborút 1947 február 10-én lezáró Párizsi békéhez kötődtek. A tanácskozások során ugyanis a győztes hatalmak a hat fő vesztessel – Németországgal, Bulgáriával, Finnországgal, Magyarországgal, Olaszországgal, és Romániával – tárgyaltak, ám Németország és Ausztria ügyében nem tudtak egyezségre jutni. A Szovjetunió ugyan elismertette a Baltikum és Beszarábia feletti jogait, de Ausztriában és Németországban állomásozó erőit nem volt hajlandó kivonni. Ausztria esetében a megállapodás hamarabb megszületett, ugyanis nyugati szomszédunk tekintetében alku jött létre 1955 májusában. Ha Ausztria semleges lesz, vagyis nem csatlakozik a Szovjetunióval ellenséges szövetséghez, akkor a szovjet csapatokat kivonják az országból.
Ugyancsak a hidegháború kezdetén létrejött konfliktust okozott a koreai válság. A második világháború végén a Japán ellen harcoló szovjet és amerikai csapatok Koreában a 38. szélességi kör mentén találkoztak. Ennek következtében a találkozási vonaltól északra a szovjetek által ellenőrzött területen kommunista, míg délen Amerika barát, kapitalista rendszer jött létre. A háború után azonban az északiak 1950 június 25-én váratlanul megtámadták a déli területeket. Az USA azonnal a szorongatott dél segítségére sietett, és visszaverte az északi csapatokat, egészen a kínai határig. Ekkor azonban belépett a háborúba Kína, és szovjet támogatással ellentámadást indított. Végül szinte az eredeti demarkációs vonalon állapodtak meg a harcok. Így az 1953 július 27-én aláírt fegyverszünet a két koreai állam végső megosztottságát rögzítette.
A berlini válság (1949)
A hidegháború első éveinek legsúlyosabb konfliktusa a Berlini válság volt. A konfliktus kialakulásában jelentős szerepe volt, a háború végén kialakult sajátos helyzetnek. Németországot ugyanis a győztes hatalmak megszállási övezetekre osztották, így eleinte a 3 szövetséges nagyhatalom (Anglia, USA, Franciaország) a nyugati, míg a Szovjetunió a keleti területeket vonta ellenőrzése alá, maj később egyszerűen nyugati és keleti térségre oszlott Németország.
Magát Berlin városát, melyet körbefogott a szovjet zóna, szintén megosztották egy nyugati és egy keleti régióra.A háború befejezése után három évvel, 1948 tavaszán a nyugati megszállási övezetben a nagyhatalmak értékálló valuta bevezetéséről döntöttek, bízva abban, hogy ezzel segítik a lerombolt ország nyugati részein a gazdaság újra beindítását. A Szovjetunió a döntést beavatkozásként értékelte, és azonnal benyújtva tiltakozását, első lépésként lezárt a területén át Berlinbe vezető utakat! A nyugat válasza sem késett sokáig, mivel már 1948 júniusában légihidat létesítettek a nyugat berlini kapitalista berendezkedésű városrészek ellátására. A különleges légihíd összesen 11 hónapon át, egészen 1949 májusáig állt fenn. A majdnem egy évig tartó állapot végén az USA és a nyugati nagyhatalmak megállapodásával egyesítették Németország nyugati megszállási övezeteit, így 1949 májusában létrejött a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK). Németország megosztásával majdnem egy időben 1949 áprilisában pedig megalakult a hidegháború egyik katonai tömbje az Észak Atlanti Szövetség, a North Atlantic Treaty Organisation, rövidítve NATO. A szervezethez csatlakozott az USA politikáját követő, kapitalista berendezkedésű Nyugat-európai államok nagy része, így Belgium, Dánia, az Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Izland, Luxemburg, Norvégia, Olaszország Portugália és Kanada, majd három évvel később Törökország és Görögország is.
Erősítette a Nyugat-európai államok gazdasági összefogását az Európai Szén és Acélközösség létrejötte, mely megszüntetve a sok éves német – francia ellentéteket, gazdasági kapcsolatokat épített ki Európa két leiparosodottabb területe, a németországi Ruhr-vidék és a francia Elzász között.
Truman belpolitikája
Az 1929-1932 közti nagy gazdasági világválságot és utóhatásait Roosevelt New Deal programja mellett igazából maga a második világháború, és az ezen időszakban beinduló hadigazdaság tudta végleg eltörölni. Ugyanis a háború éveiben, Amerikában szinte teljes volt a foglalkoztatás, és erős konjunktúra – azaz gazdasági fellendülés kezdődött, mely egészen 1973-ig tartott, és az ország életének addigi leghosszabb fejlődési szakaszát hozta. A G.I. (Government Issue) törvények még a hazatérő katonák lakás-, egészségügyi- és elhelyezkedési- gondjaival is törődtek, így az államokban valóban teljes körű lett konjunkturális felívelés. Ekkor ugrott meg jelentősen a népszaporulat is, melyet a korszak demográfusai baby-boom –ként emlegettek.
Az USA 1945 és 1961 közti időszakának gazdasági fellendülése során alakult ki a fogyasztói társadalom, és a nagymértékű városiasodás. Truman elnök folytatva demokrata elődje Roosevelt belpolitikáját, megalkotta a Fair Deal (tisztességes egyezség) reformot mely egy szociális programcsomagként jelentősen javította az alacsony jövedelműek életkörülményeit (nagy arányú lakásépítések) növelte a foglalkoztatottak számát, emelte a minimálbéreket, és kiterjesztette az egészségügyi ellátást és a közoktatást, illetve igyekezett javítani a nők és feketék helyzetén.
A Fair Deal azonban bizonyos amerikai politikus körökben ellenhatást eredményezett, és a sok szociális törvény illetve nagy állami szerepvállalás miatt a konzervatív ellentábor már „lopakodó szocializmusról” kezdett beszélni. A háború utáni években bukkant fel Joseph McCarty wisconsini szenátor, aki kiharcolta az „Amerika ellenes tevékenységek kivizsgálására alakult bizottság” létrehozását, mely 1947 és 1951 közt szinte rémuralmat teremtve világította át az egész amerikai társadalmat, kommunista kémek és szimpatizánsok keresése céljából. A mccartyzmust követő szervek – főként a John Edgar Hoover vezette FBI - megszűrte a közalkalmazottakat, színészeket, majd 1950-51 –ben már a kormányhoz és hadsereg vezetéséhez közel álló magas rangú vezetőket is górcső alá vette. Ez volt az a pillanat, amikor Truman megelégelte a kommunista ellenes hisztériát és feloszlatta a bizottságot.
Az 50-es évek problémái
A kommunista ellenes hisztériával, és kezdődő hidegháborúval vegyes gazdasági jólét mellett az 50-es évek Amerikájában felszínre kerültek a feketékkel és a női egyenjogúsággal összefüggő problémák is. Megjelentek a polgárjogi mozgalmak, melyek felemelték szavukat a négerek jogaiért. A gondok többségével Truman után a republikánus Dwight Eisenhower elnöknek (1953-1961) a második világháború hősének kellett szembenéznie. Amikor 1955 –egy alabamai kisvárosban egy Rosa Parks nevű fekete bőrű idős hölgy nem volt hajlandó a buszon a feketéknek fenntartott részbe ülni, és ezért bebörtönözték, országos méretűvé vált a tiltakozás, melynek élére Martin Luther King (1929-1968) 26 éves baptista tiszteletes állt. A polgárjogi mozgalmak sikereinek hatására 1957-ben majd 1960-ban megszülettek az első polgárjogi törvények, melyek megtiltották a faji alapú megkülönbözetést iskolákban, nyilvános helyeken és munkahelyeken.
Az USA története az 50-es évektől a hidegháború és a belső problémák új korszakába lépett, melyet olyan elnökök neve fémjelzett, mint John F. Kennedy (elnöksége: 1961-1963) Lyndon B. Johnson (elnök: 1963-1969) Richard M. Nixon (elnök: 1969-1974) és Gerald L. Ford (elnök: 1974-1977). Ezen korszak új háborúkat és új külpolitikai válságokat hozott (pl.: Vietnámi háború, kubai rakétaválság) és az Egyesült Államok számára új kihívások fogalmazódtak meg. Ám a polgárháború és a hidegháború kezdete közti 9 évtized egy fokozatosan világhatalommá váló ország történelmének kiemelkedő korszakát jelentette. /Cikkünk előzménye: Az USA története a kezdetektől a polgárháborúig.
Forras : innen ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése