Inni Portugáliában – a madeira

Mindenki hallott már a madeirai borokról (a madeirákról, így, kisbetűvel), úgyhogy túl sokat nem időznék ennél a témánál. Lényeg, hogy a közvélekedéssel ellentétben (amely szerint a madeirai bor vörös, nehéz és édes), négy altípusa van: a sercial a száraz (rizlingszerű), a verdelho a félszáraz, a bual a félédes, míg a malvasia (vagy malmsey) az édes (már-már likőr, nem is bor).

A madeiraiak nem viccelnek: amikor édes bort mondanak, az bizony édes is. A malvasia íze leginkább a cukrozott aszúra emlékeztet, megkóstolni csak az erős idegzetűeknek merem ajánlani. Na meg azoknak, akik szeretik az alkoholos mézes puszedlit. A többi egészen kellemes, a verdelho kifejezetten jó, halételekhez különösen.

Anélkül, hogy belemennék a madeira-készítés finomságaiba, annyit érdemes elmondani, hogy a bort előbb két hónapig 45 fokra melegítve tárolják, majd lehűtik, végül pedig másfél éven át tölgyfahordóban érlelik. A cukor kívánt mértékét úgy érik el, hogy pálinkával felütik: a szárazakhoz az erjedés után, az édesekhez pedig erjedés közben vagy rögtön az elején adagolják. És máris megvan az egyik nagy technológiai különbség az aszú és a madeira között.

Mint azt Madeirán megtudtuk, Churchill nemcsak a whiskynek, a kubai szivaroknak, a portóinak, a ginnek, a véres marhasültnek, a vesepecsenyének, a sörnek, a yorkshire-pudingnak, a füstölt lazacnak (és még legalább 500, roppant egészségtelen étel- és italfajtának, valamint tudatmódosítószernek) volt a nagy barátja, hanem a madeirának is. Kedvence a száraz volt, abból is a Cossart Gordon borház terméke, az 1910-es évjáratú sercial. Lévén, hogy az önpusztító életmódot folytató Sir Winston 91 évet élt (s úgy mellesleg két világháborúban vett részt, a második megnyerésében alsó hangon is volt úgy 10-15 százalékos részesedése szerintem…), nos, lehet, hogy abból a sercialból be kellene szerezni pár rekesszel.

S ne feledjük: állítólag Raszputyin is imádta a madeirát. Aki ismeri a történetet meggyilkolásának nehézségeiről (háromszorosan halálos adag ciánnal megmérgezték, majd négyszer hátbalőtték, ezt követően fojtogatták, és hárman órákon át ütötték dorongokkal, de mivel még mindig élt, beledobták a jeges Névába), az egyre nagyobb kedvet kap a madeirafogyasztásra.

A portóihoz hasonlóan a madeirát is a britek tették világhírűvé. Cserébe a legnagyobb helyi bortermelő társaságok a mai napig angol nevet viselnek, az angolszász irányultságú gasztrosznobok legnagyobb örömére.

Az itt látható palackokból – legnagyobb sajnálatomra – nem kóstoltam. Pedig legyűrtem volna az undort, bámily édes is…

Amint látjuk a fenti képen, egy verdelho és 3 bual az előtérben, olyan nagy  portugál  (madeirai) kereskedők és borászok márkaneveivel, mint a Blandy’s,  a már említett Cossart Gordon és a Leacock.

Funchal (Madeira fővárosa) egyik legrégebbi utcája a Blandy’s pincékhez és borászathoz vezet; ez még ma is működik, de persze már nagyon turistás hely.

A madeirát mellesleg – és állítólag – akár 80-100 évig is lehet tárolni, egyetlen feltétellel: a parafadugót 10-12 évente ki kell cserélni. Azt mondják, a minősége gyakorlatilag nem fog változni. Nem tudom, ebből mennyi a legenda és mennyi a valóság, az viszont biztos, hogy a szaküzletekben lazán lehet vásárolni 40-50, sőt 80-90 évvel ezelőtti évjáratú borokat. Szakértők biztosan nem lepődnek meg, de engem egy kicsit sokkolt, amikor láttam egy barázdált arcú úriembert, amint a palackonként 210 eurós (a két világháború közötti valamelyik évjáratból származó) bualból három üveggel vett egy szakboltban.

Igaz, közben oroszul beszélt az ugyancsak barázdált arcú cimborájával.

És még egy érdekesség: az Egyesült Államok mindenkori elnökének hivatalos beiktatásakor (immáron 220 éve) hagyományosan madeirával koccintanak. Ezt a hírt rögtön le akartam csekkolni, de Barack nem vette fel a telefont.

Forras : itt...