Íróeszközök akkor és most

Penna

A penna madarak erős szárnytollából készült íróeszköz. Főleg ludak tollait használták, de a gazdagabb rétegnél a hattyútoll, míg a szegényebbeknél a varjú vagy hollótoll is jellemző volt. Amerikában pedig a pulykatollat favorizálták. A frissen tépett, nedves madártollat kiszárították, a külső hártyákat és a szár belét eltávolították, míg egy kemény cső maradt. A tollat egy speciális tollkés, a scalpellum segítségével meredeken bemetszették, majd a tollhegy közepét finoman behasították. Mindenki saját maga hegyezte a pennáját.


A penna hátránya a tollhegy sérülékenysége volt, hiszen a bevágás erősebb nyomás hatására rendszeresen szétnyílt, és újra kellett metszeni. Ettől függetlenül a 18. századig még mindig ez volt a legfontosabb íróeszköz.

Mártogatós fémtoll

Bár a rómaiak már ismerték a fémből készült tollhegyet, de az első fémből készült tollat csak 1803-ban szabadalmaztatták, majd 1875-ben megjelent az első irídium végű arany tollhegy.
A fémtollak és a tollhegyek fokozatos fejlődésen menetek keresztül, de ezeknek a klasszikus acélírótollnak sok hátrányuk volt:

nem volt a tinta tárolására szolgáló belső tartályuk, így írás közben folyamatosan mártogatni kellett;
minden használat után különleges gondozást, törölgetést igényeltek, különben beszáradt a tinta a finom vágásba, így a toll használhatatlanná vált;
a toll használata az írástanulás elején is nehézségeket okozott, illetve amíg be nem járatták, mert maszatolt, pecsételt.

Mártogatós fémtollat manapság már csak különféle illusztrációk és képregények készítéséhez és a kalligráfiában használják.

Töltőtoll

A mártogatós tollak kényelmetlenségei vetették fel az igényt egy olyan íróeszközre, ahol a tinta a tollon belül tárolható. Már az 1600-as években megpróbálkoztak a töltőtollhoz hasonló eszköz megalkotásával, de nem jártak sikerrel, hiszen még nem értették a hajszálcsöves elmélet lényegét, ráadásul a kezdetleges töltőtollakban a tinta erősen maró hatású volt.

L. E. Waterman biztosítási ügynök rájött arra, hogy az adagolóban lévő több csatorna használatával a tollban dinamikus atmoszferikus nyomás érhető el, így a levegő a felhasznált tinta helyére kerül. Céget alapított és töltőtollát 1884-ben szabadalmaztatta. A töltőtoll a tinta felszívására és tárolására alkalmas íróeszköz, ami egy tollhegyből, egy tintatartályból és a kettőt összekötő tintacsatornából áll.


George S. Parker 1888-ban kezdett töltőtollak gyártásba. Számos szabadalmat jelentett be (pl.: különleges tintacsatorna, nyomógombos töltőtoll szerkezet, gyűrűs szorítókapocs), és 1921-ben piacra dobta a „Doufold” nevű modellt, majd 1926-ban a műanyagból készült modelleket.

Walter A. Scheaffer karos töltőtollrendszert szabadalmaztatott, ami lehetővé tette a kézi töltésű tollak használatát.

Golyóstoll

A golyóstoll egy hengerforma tartályból és annak a végét lezáró 1 mm átmérőjű gömbből áll. A tinta rátapad a golyó belső felére, és a toll hegyét a végighúzva papíron a forgó gömb kijuttatja a tintát, ami majdnem azonnal megszárad.

1900-as évek elejéről származó első ősgolyóstollak még nem voltak képesek egyenletesen adagolni a tintát: hol elapadtak, hol folyattak. Az áttöréshez három fejlesztés volt szükséges: a golyófészek állandó tintaellátását biztosító tintajáratok (Goy Andor), a hajszálcsövesség elvén működő kapillárisrendszer (Kovács Sándor) és a festékpaszta (Bíró László).

Az első jól működő tollat Bíró László József magyar újságíró szabadalmaztatta Magyarországon 1938. április 25-én. Bíró a magyarországi zsidótörvények miatt Argentínába menekült, ahol 1943. június 10-én megkapta tollára a szabadalmat. Az új íróeszköz – Biropen néven – gyorsan elterjedt az egész világon.


1979-ben az első radírozható golyóstollak is megjelentek.

Ceruza

A ceruza egy (fa vagy műanyag)hengerbe foglalt vékony grafit vagy szénrúd. A ceruza és a tollak közötti legfőbb különbséget a festékanyag halmazállapota adja. Emiatt a ceruzás írásnál ceruzabél szilárd festékanyagrészecskéi papírra rátapadnak, míg a tollas írásnál a folyékony tintát felszívja a papír. Ezért könnyebb a ceruzás írást eltávolítani.
A grafitceruza feltalálója Nicolas Jacques Conte nevű francia festő volt. Joseph Hardtmuth nevéhez pedig a különböző keménységi fokozatú ceruzák gyártása köthető.

Az 1940-es években megjelentek a a praktikus töltőceruzák, a 20. század elején pedig a színes ceruzák is kezdtek elterjedni.

Radírgumi

Írás közben mindannyian követünk el hibákat, de hála ennek a egyszerű, de nagyszerű találmánynak képesek vagyunk szinte nyom nélkül eltüntetni ezeket. A radír feltalálása előtt viaszt, illetve kenyérbélt használtak az emberek a ceruza nyomának kidörzsölésére.
1770. április 15-én Joseph Priestley írt le először egy növényi összetételű gumiszerű anyagot, ami képes volt eltávolítani a ceruza írását. Tőle származik a radír (rubber) elnevezés.
Még ugyanebben az évben Edward Nairne angol mérnők forgalomba hozta az első radírt, amivel viszont voltak problémák, hiszen használat közben könnyen szétesett, szétmorzsolódott. Később ezt a vulkanizálás nevű eljárással tudták korrigálni, és ellenállóbbá tenni az anyagot.
1858-ban Hyman Lipman megalkotta az első radírvégű ceruzát.

A radírok ma már sokféle kivitelben, változatos színekben és formákban kaphatók.

Forras : innen