Freud embertelen humanizmusa

A dehonesztáló pszichoanalízis

1939 szeptember 23-án halt meg a huszadik század egyik kiválósága, kinek ténykedése, életműve és személye már életében – s azóta is – a viták kereszttüzében áll: Sigmund Freud.

Van, aki isteníti, más a sátán prókátorát látja benne. Van, aki az egyetlen üdvözítő lélekgyógyászati eljárás atyjaként tiszteli, van, aki a mítoszfosztás fekete apostolának bélyegzi. Sokan orvosként becsülik, mások a saját szakterületéről elkalandozó, féltudományos nézeteket megfogalmazó műkedvelőként bírálják.
Freudról számtalan életrajz, ismertető, méltató és bíráló tanulmány jelent meg. Ne is foglalkozzunk orvosi-pszichológusi működésével, hiszen eredményei vitathatatlanok, noha a pszichoanalízist nem tekinthetjük egyeduralkodónak a lélekgyógyítás terén, s hatékonysága is kétséges, hiszen rendkívül ember- és időigényes, ráadásul az esetek csak mintegy 50-60 százalékában bizonyul teljesen eredményesnek. De hát Freud elsősorban orvos – bár első konferencia-szereplése is ellenkezést váltott ki, amikor a Párizsban, a Salpêtrière kórházban, Charcot doktornál elsajátított hipnotikus gyógyászati tapasztalatairól számolt be, olyannyira, hogy nyomban a bécsi egyetem fekete báránya lett, s nem léphetett az orvosegyesület termeibe, és – saját bevallása szerint – csak egy rendkívül gazdag nőbetegének magánprotekciója segítette évekkel később a rendkívüli tanári címhez. A pszichoanalízis ugyanakkor szédületes pályát fut be: 1902-ben Bécsben alakul az első pszichoanalitikus társaság, majd két-három évtized alatt szerte a világon – Zürich, Berlin, Moszkva, Egyesült Államok, Budapest, Palesztína – szerveződnek hasonló társaságok és kiadók, konferenciákat tartanak, publikációk sokasága jelenik meg – az analízis betör a tudományos életbe és a hétköznapi köztudatba. Freud megítélése kezdettől fogva kétarcú: az analízist tekintik túlságosan materialistának, ami így alkalmatlan a lélek vizsgálatára, mások képtelenségnek tartják az anyagi tünetek lelki okságának vélelmét; mondják, hogy Freud nem számol a biológiával, mások szerint a lelket úgy ahogy van, feloldja a biológiában. A kommunisták a halódó kapitalizmus bomlástermékét látják az analízisben, a nácik máglyára vetik könyveit és zsidó pszichológiának nyilvánítják elméletét, mások egyfajta kultúrbolsevizmust sejtenek benne. Stefan Zweig osztatlan lelkesedéssel, valóságos személyi kultuszt épít köré: „…a régi, elhallgató erkölcs lehetséges és végleges elintézése ennek a bátor és szabad férfinak tagadhatatlan nagy érdeme. Egy nemzedék külső szabadságát mindig egyetlen ember belső szabadságának köszönheti, minden új tudomány mindig egyvalakivel kezdődik…”. Ugyanakkor tanítványai, követői hagyják el, mint Adler és C. G. Jung, hogy nézeteivel vitázva új, másabb elméleteket dolgozzanak ki.

Freud, a bölcsész

Freud életének utolsó negyedében elmélete további kiterjesztésén munkálkodik, hogy a pszichoanalízist a társadalom egészét átfogó, magyarázó elméletté alakítsa. 1904-ben becsvágyóan azt írja, hogy „a pszichoanalízis talán segíthet a paradicsom, az ember bukása és az Isten mítoszainak megoldásában, átalakítva a metafizikát metapszichológiává”. 1907-ben jelenik meg első valláslélektani tanulmánya, a Kényszercselekedetek és vallásos gyakorlatok. S innen már egyenes az út: Totem és tabu (1917), Egy illúzió jövője (1927), Rossz közérzet a kultúrában (1930) végül Mózes és az egyistenhit (1936). Ez utóbbival kapcsolatban jegyzi meg Martin Buber zsidó bölcselő: „Elgondolkodtató, hogy egy a saját területén oly jelentős tudós, mint Freud, egy ilyen – teljesen tudománytalan és alaptalan hipotézisei miatt tarthatatlan – könyv kiadására tudta magát elhatározni.”

Freud így fokozatosan szociológiai-filozófiai kérdések vizsgálatára kezdte használni orvosi, lélektani módszerét, a pszichoanalízist. Jóllehet többször kijelenti, hogy nem akar általános tudományos rendszert alkotni, az analízis sokszor mégis úgy mutatkozik, mint az általános és egyedül hiteles antropológia és bölcseleti rendszer. A Freud-fundamentalisták szerint az analízis az egyedül tudományos igényű pszichológia. Életműve mindenesetre vitathatatlanul jelentős nyomot hagyott a huszadik század kultúráján, ami Freud nélkül nem volna az, ami. Vizsgálódjunk ezen a téren: milyen hatást gyakorolt Freud a jelenkor gondolkodására? Milyen képet tárt Freud, a gondolkodó, a kritikus, a bölcselő az ember és társadalma, kultúrája elé? Hová vezetett a szexuális ösztönök oly erőteljes hangsúlyozása? Boldogabb, kiegyensúlyozottabb lett-e az ember a pszichoanalízisnek köszönhetően?

Freud szellemi környezete

Próbáljuk először áttekinteni Freud szellemi környezetét, hátterét! 1856-ban a morvaországi Priborban született, zsidó kereskedőcsalád első gyermekeként. Dajkája katolikus. Antiszemita zavargások miatt a család végül Bécsbe költözik, jóllehet a megaláztatásoktól itt sem mentesülnek. Sigmund – érdekes, hogy a Nibelung tetralógiában az elbukott isteni sarj viseli ezt a nevet – orvosi pályát választ, agyanatómiával és gyermekgyógyászati kutatásokkal foglalkozik. 1871-től kísérleteket folytat a kokain érzéstelenítő szerepét illetően, elsők között alkalmazza is praxisában. Később ideg- és elmekórtani kutatásokat folytat, figyelmét egyre inkább a hipnózis, a neurózisok és a hisztéria vizsgálata köti le. Itt a legtöbb esetben szexuális traumára visszavezethető kórokokat talál. Ez erősíti meggyőződését a pszichoanalízis szexuális elméletének kidolgozásában, és később a társadalomlélektani fejtegetéseiben is szerepet játszik. Korábban Wedekind és Bölsche foglalkozott az egyén erotikus igényei és a közösség rendjének ellentétével, ami Freud társadalmi és kultúrantropológiai nézeteinek is gerincévé válik. A vulgáris értelmezés szerint a társadalmi jelenségeket az egyén nemi életéből kell levezetni, a társadalmi bajok oka az egyének nemi zavaraiban keresendő. Jóllehet Freud nem osztotta ezt a nézetet, véleménye szinte kikényszeríti ezt a gondolatot. Freud ezzel hihetetlenül érzékeny és kényes határterületre tévedt az orvosilag is vak prüdéria és a későbbi szexhullám végletei között.
Szellemtörténeti elődei közé sorolhatjuk például a pesszimista Schopenhauert és a német gondolkodás polgárpukkasztó fenegyerekét, Nietzschét. Az előbbinél is borúlátóbb a humánum szerepét illetően amikor kijelenti, hogy a szépség haszontalan, és a boldogság föltételezése is illúzió, mert az ember boldogságát a teremtés elve nem foglalja magába, sőt, szerinte az ember alapélménye a homo homini lupus (az ember embernek farkasa) elv. Nietzsche azt vallja, hogy az ember nemiségének foka és módja szellemének legmagasabb csúcsáig is elhatol, ami Freud munkásságában is tükröződik, talán ezért is vádolják pánszexualizmussal, sőt erkölcstelenséggel. Társadalomelméleti fejtegetéseiben olykor szinte marxista terminológiát használ, némi saját maga alkotta analitikus szóhasználattal ötvözve.
Victor Sâhleanu szerint Freud egyaránt volt az eszmék embere és kalandor, valamint módszeralkotó. Mint gondolkodót rajongói Anaximandroszhoz, Konfuciuszhoz, Jézushoz, Leonardóhoz, Newtonhoz, Kierkegaardhoz, Kanthoz, Darwinhoz, Pasteurhöz, Einsteinhez hasonlították; mint kutatót és hódítót Mózeshez, Hannibálhoz, Kolumbuszhoz, Magellánhoz, Cookhoz; mint rendszeralkotót Szókratészhez.

Világnézeti szempontból a freudi pszichoanalízissel szemben nagyon sok kifogás, fenntartás fogalmazható meg: túlzottan biologizáló pszichológiát és túlzottan pszichologizáló ember- és társadalomfelfogást képvisel, magán viseli a mechanikus determinizmus és a korabeli fizikalizmus majdnem minden elvi és módszertani negatívumát. Az analízis lényegében ateista, ugyanakkor igyekszik humanista lenni; materialista, determinista, sok vonatkozásban dialektikus szemléletű, lélektanilag és erkölcsileg realistának, pragmatistának mondható. Freud bizonyos szempontból a filozófiát és a teológiát is redukálja az analízisre, holott ezek nem a tudattalan, illetve tudatalatti jelenségei, hanem az ember tudatosságának, értelmének, akartának, hitének vívmányai.

Freud és a kultúra

Freud értelemzése szerint a kultúra mindaz, ami az ember életét az állatias lét fölé emeli és attól megkülönbözteti. A jelen kultúráját s az egyes ember helyzetét a feltételezett ősállapotokból igyekszik magyarázni, ezért vizsgálja a primitív népek hiedelemvilágát és társadalmát, jóllehet az egyén és a társadalom kulturális fejlődésének párhuzama erőltetett s nem feltétlenül ismétli Haeckel biogenetikai alaptörvényt, miszerint az egyed embrionális fejlődése párhuzamos a faj fejlődésével, annak rövidített változata. A phylogenezis eme törvényét Freud a lelki és a társadalmi tényezők fejlődésére is igyekezett vonatkoztatni a pszicho- és szociogenetikus felfogás szellemében.
Freud a kultúra két aspektusát ismerteti, egyfelől a természeti erők fölötti uralmat, az emberi szükségleteket kielégítő javak előállítására vonatkozó tudást és képességet, másfelől az emberek egymás közötti viszonyait szabályozó intézményeket a javak elosztása során. Másutt a kultúrát egyenesen hatalmi eszköznek tekinti, amit egy kisebbség birtokol a tiltakozó többséggel szemben. Innen már csak egy lépés a fétishez hasonló ősapa motívuma, aki ugyan biztonságot nyújt, ám egyszersmind félelmet is kelt, s akit az őshorda fiatalabb hímjei a nősténybirtoklás egyedüli kiváltságát megdöntendő megölnek s kannibalisztikusan fel is falnak. Freud ilyen brutális, szadisztikus elemekkel fejelte meg Darwin őshorda-elméletét, amivel igencsak dicstelen eredetet vázolt a civilizált ember elé. Az őshorda, az apagyilkosság, a totemlakoma kultúra-, lelkiismeret- és közösségformáló hatása igencsak kétséges, vagy félreértelmezett. Freud prehistorizáló, primitív ősállapotra redukált kultúrantropológiájával mára gyakorlatilag egyetlen komoly etnológus sem ért egyet.
Az ősállapotokhoz képest az emberi kultúra másik pólusa a törvény, az erkölcs, a vallás. Mindezek korlátozzák az egyén ösztönkielégülését, ezért Freud minden egyénben a kultúra virtuális ellenségét látja, akivel szemben a „mégiscsak egyetemes emberi érdekeket” képviselő kultúrát meg kell védeni. Így Freud a kultúra alapjának a kényszert és önkorlátozást tartja, a többség szerinte lusta, ráadásul kultúraellenes, a lázadás és a pusztításvágy hordozója. Így a jó törvényét tekinthetjük mindössze a közösség kényszerének s nem kategorikus imperatívusznak, az erkölcsöt a gyávaság kompromisszumának, amely alamuszi módon nem tör féktelen vágyai kiélésére, a vallást pedig egyenesen illúziónak, ahogyan Freud nevezi.
Freud az emberiség életét kettősségek párharca közepette értelmezi: az örömelv (Lustprinzip, libidó vagy erotikus energia) folyton levezetődésre, kielégülésre törekszik, amit a valóságelv (Realitätsprinzip) korlátoz az ember biológiai és társadalmi létfeltételeinek biztosítása végett. A világ e duális látásának további eleme Erósz, az összes létösztön és Thanatosz, a destruktív halálösztön ellentéte, melyek között ott örlődik a parányi ember.
Freudot humanistának mondják, de milyen képet fest az emberről? Milyen önbecsülése legyen annak az embernek, akiben egyetlen dolog működik: az olthatatlan, agresszíven szexuális, anarchista kéjsóvárság? Aki hitványabb, mint az állat, hiszen az állatok kannibalizmusa viszonylag ritka jelenség, ellenben Freud szerint minden egyes emberi egyedben újraszületnek az ösztönös vágyak: az emberevés, a vérfertőzés és a gyilkolás vágya. Freud jóbarátja, Stefan Zweig az eredendő bűn keresztény dogmáját fogalmazza újra, amikor azt mondja, hogy „barbár ősök vágyai, régen letűnt nemzedékek kívánságai gyökérszerűen fonják be életünket”. Milyen lehet az ember önbecsülése, ha a férfi csupán ödipusz-komplexussal küzdő vérnősző barom? Ha a nő csupán a szexuális kielégülés tárgya, anyasága pedig a pénisz iránti vágy beállítódása? Ha a szülők megbecsülése az incesztus tabuja? Ha a földművelés az incesztuózus libidó újfajta kielégülése? Ha a gazdasági rátermettség csak a bélsár iránti infantilis érdeklődés áttétele? Ha a tudásszomj a gyermeki aktív nézési kedv csökevénye, a művészet pedig a gyermekkori mutogatási hajlamból fakad? Ha a vallás illúzió, sőt neurózis? Ha a keleti életbölcselet nem más, mint egyfajta intoxikáció, a keresztség csak mosakodási kényszer s a szent áldozás nem más mint a meggyilkolt Istenből falatozó totemlakoma? A tudatalatti vagy tudattalan fogalmának bevezetésével Freud csak fokozta az etikus, civilizált én és a barbár élvezetvágy ösztönlénye közötti skizofréniát.
S vajon hová tarthat ez a megtépázott, önbecsülésében a sárba gázolt, magasabb emberi értékeitől végképp megfosztott ember? Nos, a tudomány által irányított, vallásmentes jövő, vagyis a pszichológiai ideál felé, a gondolkodás uralma felé, ha egyáltalán tud még gondolkodni vagy lépni.
Freud szerint háromféle világnézet uralkodik: a mitologikus-animista, amiben az emberé a „mindenhatóság”, hiszen a mindenség szerves részeként befolyásolni tudja a világ dolgait; a vallásos, amelyben a mindehatóság Istené, aki áldozatokkal befolyásolható s végül a tudományos paradigma, amelyben az ember lemondott a mindenhatóságról, kiszolgáltatta magát az elmúlásnak, mégis bízik az emberi szellem hatalmában – tehát valójában önimádó, magának követeli a világ fölötti mulandó hatalmat.
Freud a kultúra bármely eredményét – beleértve a vallást is – ugyanazon emberi szükségletből vezeti le, nevezetesen a külvilág nyomasztó fölényével szembeni védelem igényéből. Az ember gyámoltalan – ezért teremt magának Istent. Freud föl sem tételezi Isten létét, mint ontológiai lehetőséget. „A vallási szükségletet megcáfolhatatlanul a gyermeki elhagyatottság függvényének és az apa utáni nosztalgiának tartom” – mondja. Mindehhez az Egy illúzió jövője című munkájában hozzáteszi: „Ha egyszer felismertük, hogy a vallás tanításai illúziók, azonnal fölmerül a következő kérdés, vajon kultúránk egyéb kincsei, melyeket nagyrabecsülünk és melyek életünket irányítják, nem ugyanilyen természetűek-e?” Freud tehát kételyt támaszt a kultúra majd minden ténye iránt, de csak a vallást igyekszik teljességgel lerombolni. Ugyanakkor vállalkozását ártalmatlannak és veszélytelennek tartja.

Freud és a vallásosság

Freud vallása: „Az ösztöntan, hogy úgy mondjam, a mi mitológiánk.”!

Freud a zsidó vallást elvetette, de a katolicizmust sem fogadta el. Azt írja: „A katolikus egyház a gondolatszabadság legkiengesztelhetetlenebb ellensége, amelynél csak a nemzeti szocializmus rosszabb.” Rómához ambivalens viszony fűzte: vonzotta az antikvitás, de taszította a pápaság, olyannyira, hogy sokáig nem bírta rászánni magát az odautazásra, majd amikor mégis nekivágott, oly beteges félelem vett erőt rajta, hogy félútról kénytelen volt visszafordulni. Érdekes pszichoanalitikai adalék az analízis atyjának elemzéséhez!

Fiatal korában előbb Schelling misztikus monizmusa válik vonzóvá számára, majd orvosi tanulmányainak köszönhetően a biológiai-fiziológiai, alapvetően materialista felfogás határozza meg világnézetét. Később szinte vallásosan ateista, tudatosan vallástalannak vallja magát, noha azt írja, elfogadná az örökélet valóságát, ha egyszer valaki a túlvilágról visszatérve tanúskodnék arról. Vallás-ellenessége korábbi, mint vallásanalitikai vizsgálódásai. „Tagadhatatlan, hogy Freudnak a vallással (és az okkultizmussal) szemben elfoglalt álláspontja nem csak hogy nem a pszichoanalízis következménye – hiszen ezt megelőzően megvolt már benne, és általában a tudományról vallott felfogásával kapcsolódik össze –, hanem ezekkel a kérdésekkel szemben tanúsított marcangoló nyugtalansága, változatlansága, ugyanakkor hullámzása, azaz kettőssége (ambivalenciája) egy elégtelenül leküzdött aggodalom tünetei. Ezt nem vethetjük Freud szemére, de számolni kell vele, amikor meg akarjuk érteni, mit mond a vallásról.” – írja A. Plé Freud és a vallás című művében.

Vagyis Freud vizsgálódása a vallás terén nem elfogulatlan, így eleve megkérdőjelezhető tudományos tisztessége. Milyen legyen a kutató beállítottsága? Vallásos legyen-e a pszichológus vagy sem? Az ateista talán pártatlanabb? De lehet-e a süket zenekritikus?

Nem Freud az első, aki pszichológiai szemszögből vizsgálja a vallást, sőt, Wundt (1832-1920) és mások is beteges, patológiás tünetnek tekintették a vallást az embernél, de legalább is a primitív, irracionális tényezők szülöttének. Freud ennél sokkal radikálisabb: számára a vallás illúzió, ami nem feltétlenül tévedés, hanem az emberi vágyakra vezethető vissza és e tekintetben az elmegyógyászat téveszméihez hasonlítható. Később kijelenti, a vallás kényszerképzet, tömegőrület, neurózis, ráadásul gyermeki infantilizmus, amit ki kell nőni, mert a felnőtt emberiséghez nem méltó. Ezzel alapot sem ad a polémiának vagy a tudományos vizsgálódásnak, hanem a totalitárius államok által alkalmazott eszközök válogatott arzenálját vonultatja fel: a felvilágosodás, a tudomány nevében tendenciózus propagandát folytat, önkényesen határozza meg vizsgálódásának tárgyát, nevetségessé tesz, lekezel, elmebetegnek titulál, miközben saját magát áldozat gyanánt állítja be. „Tudom, sokan fognak támadni…, azaz a legjobb támadás a védekezés. Komoly misztikusokat, teológusokat nem vizsgál, hanem saját maga kreálta kvázi-ellenvetésekkel vitázva igyekszik bizonyítani álláspontját. Sajnálatos módon nem tesz különbséget az egyébként joggal bírálható vallásgyakorlat és a vallásos eszmény között, a hívek követte formaságok és a lényeg között. A vallás lélektani jellemvonásai között sorolja föl a szentséget, a merevséget, türelmetlenséget, s a védekezést segítendő a gondolkodás tilalmát. De ha megvizsgáljuk, Freud saját nézeteit is hasonló igénnyel hangoztatja: szent dogmákat nyilatkoztat ki, ellenvetésnek helye aligha van, kategorikusan elutasít s védekezésül mindent ellenérvet tudománytalannak nyilvánít. „Oktalan vállakozás lenne a vallást egy csapásra, erőszakosan megszüntetni – írja, talán a feltámadó megbecsüléstől indíttatva? nem, – elsősorban azért, mert kilátástalan.” A vallás tanait tehát neurotikus eredetű maradványoknak tekinti, s azt mondja, itt az ideje, hogy a neurotikusok pszichológiai kezeléséhez hasonlóan az elfojtás következményeit racionális szellemi munkával helyettesítsük. Nagyon valószínű, hogy ennél az átdolgozásnál a kulturális előírások nemcsak ünnepélyes dicsfényüket fogják elveszíteni, hanem egy általános revízió alkalmával sok közülük érvénytelenné is válik, amit nem kell sajnálnunk.

A vallási formalizmus trónfosztása – helyet az új vallásosságnak!

Csakhogy Freud a fürdetővízzel a gyereket is kiönti. Elvéteti az ember vallásosságát, jóllehet úgy mondják az ember „genetikusan” vallásos lény, s mit ad helyébe? Egy újabb vallást, amelynek a tudomány a szelleme, a pszichoanalízis az eszköze, az élvezet a célja s ő maga a kinyilatkoztatója. „Egy új és újkori tudomány számára biztosította azt a helyet, ahol régmúlt időkben a pszichológus, a lelki segítő és tanítómester, később a jámborság korszakában a teljhatalmú pap állott, és rábízta erre a tudományra, hogy önmaga állapítsa meg határait” – írja Zweig.

A vallás trónfosztása hosszas folyamat a nyugati kultúrában, kezdődött talán Descartes „Gondolkodom, tehát vagyok!” aforizmájával, majd folytatódott a felvilágosodás szellemiségével, a francia forradalom ban az ész istenítésével, továbbá a természettudományok fejlődésével. Matthew Arnorld már a XIX. századi viktoriánus Angliában azt írja, hogy a költészet átveszi, vagy már át is vette a vallás helyét az ember megtartása, vigasztalása vonatkozásában. Ez azonban szubtilis, szellemi, de legalábbis esztétikai helycsere volt, szemben a totem, tabu és szexualizmus erőszakos trónkövetelőivel.

Csakhogy 1975-ben dr Donald Campbell, az Amerikai Pszichológiai Egyesület elnöke védelmébe vette a tradicionális vallásokat, hangoztatva tudományos érvényességüket az ember nemesebbé tételében. Márpedig ez szerinte egyfajta tudományos megbecsülést érdemel. A tradicionális vallásosság évszázadok vagy évezredek óta irányítja az egyének és családok életét, s a gyakorlat bizonyítja értéküket. Olybá tekinthetők, mint a sokféle életmód-modellből kirostált, eredményes alternatívák. Így ezek a metódusok tudományosabban is megalapozottabbnak tekinthetők, mint a pszichológia elméletei, amiket még nem támaszt alá a tényleges gyakorlat, hiszen a tan sem létezik két emberöltőnél régebb óta. Ezért furcsa, amikor például az indiai kultúra egyik legtermékenyítőbb motívumát, a Gópál-Krsna történetet freudi szemszögből elemezve megállapítják, hogy az Isten földi gyermekkorát elbeszélő epizódok azért alakultak ki, mert az indiaiak szeretik a gyerekkort és annak emlékeit.

Megválaszolatlan kérdések

Miféle lélektan az, amely nem a lélekkel, mint spirituális, transzcendens lénnyel foglalkozik, hanem a tudattalan s az ősvalami fogalmának bevezetésével szinte kettéhasítja az identitást, s a helyzet látszólagos rendezése ellenére is tovább bonyolítja az önismeret problémáját? Lehet-e csupán a lelki jelenségekkel foglalkozni, a lélek mellőzésével? Tekinthető-e a spiritualitás, a világmindenség mögötti rendező elv vagy személy az emberi elme szüleményének? Megértheti-e egymást a hívő és az ateista a világ végső elveit illetően? Freud valóban élen jár a demitologizálásban, ugyanakkor új mitoszt is alkot, a szexualitás mitoszát. Jung szerint Freud ezzel új bálványt tett meg az ember középpontjának. Freud számára az „ember által teremtett Isten” feladatai közé tartozik a természet rémségeinek távol tartása, a megbékélés előmozdítása a sors szörnyűségeivel s a halállal, valamint a kárpótlás a kultúr-együttélés érdekében vállalt lemondások fejében. S nem ugyanezt várja a mai ember a gyönyör érzékiségétől?

Vajon nem Freuddal volt-e gond? Normálisnak tekinthető-e, ha valaki szinte monomániásan szexuális szimbólumokat fedez föl mindenben? Vajon nem a csorbult atyai tekintélyt és a biztonság hiányát érezte Freud, hisz oly mély nyomot hagyott benne, amikor az utcán leverték apja kalapját s faji hovatartozása miatt megalázták, apja pedig inkább leporolta kalapját s kitért az útból? Nem ez a gyámoltalanság, az erőt sugárzó apa keresése volt Freud motívuma az ősapa képzetének felállításában? Nem próbálta-e maga is a fiatal korában a fájdalomcsillapításra alkalmazott kábítószert? Hiszen a narkotikumok felfokozottan szexuális orientációjúvá, egoistává, ugyanakkor éleselméjűvé teszik az embert. Mennyire befolyásolta tudományos tevékenységét a terjedőben lévő nácizmus? Nem saját üldöztetésének sértődöttségében volt oly kérlelhetetlen kritikusa Freud korának s az embernek? Nem volt-e Freud az anyagelvűség korszerű prófétája? A húszas-harmincas évek feszültségeinek oldására több világnézeti rendszer vállalkozott: Németországban a nácizmus, az Egyesült Államokban a New Deal, a Szovjetunióban előbb a mérsékelt reform, majd a sztálinizmus – és talán Bécsben a freudizmus? Amely nem politikai, hanem tudományos téren igyekezett válaszokat nyújtani, éppúgy átszabva az ember önmagáról alkotott képét, mint ahogy a politikusok írták át a történelmet? S melyik alternatíva milyen következményekbe torkollott? Milyen jövő vár Freud elméletére?

Vajon tudott-e arról, hogy a világ kozmológia-magyarázatának csak egyik sémája a darwini-lamarcki evolúciós elmélet, s az óind bölcsesség eme fosszilis evolúcióval szemben a szellem devolúcióját, anyagivá sűrűsödését tanítja idealista alapon? Azonosíthatjuk-e a libidó ösztöt a jóga kundalini saktijával? Tudta-e Freud, hogy a jógatudomány az ember életenergiáinak hét erőközpontját, csakráját ismeri, amelyek közül a fajfenntartást szolgáló múládhara (azonosítható a szexuális ösztönnel) és a létfenntartást szolgáló szvadisthána (én-ösztön) csak a két legalsóbb energiaszint? Mennyivel magasabbra emelkedhet akkor az ember tudata? Éppen az óind világnézeti rendszer hangoztatja, hogy az anyagi világ a nemiség körül forog – épp úgy, ahogyan azt Freud is fölismerte, de megoldásként nem a szexualitás freudi felszabadítását javasolják, hanem a testi-lelki megtisztulást.

Freud következménye

Freud ijesztően pesszimista diagnózist állít föl az életről: „Amint az egyén számára, úgy az egész emberiség számára is nehezen viselhető el az élet.” Ide kívánkozik Kosztolányi szösszenete: „Mily rövid az élet, de jaj, mily lassan múlik el!” Az életigenlés és az élettagadás ambivalenciája kíséri végig Freud gondolkodását is. Szerinte az ember nem az örökkévalóságot akarja, a lélek elsősorban nem a szellem életét keresi: ösztönösen csupán vak vágyai vannak, s minden alantas tett, de a legmagasabb költészet is ezt az egyetlen és eredendő kéjvágyat testesíti meg. Csakhogy ezzel redukáltuk is az embert, jobbik énjét, idealista felét elvettük, s meghagytuk a gyöngébbiket: a szárnyaló szellemiség helyett csak a hús-vér test maradt. Az ösztönök ilyetén hangsúlyozása gyakorlatilag lehetetlenné teszi a tudatos önformálást, önmagunk legyőzését, az ember így minden eszményével együtt csupán játékszere a természet vak erőinek. A lelkiség helyett evilági célokat, pragmatikus boldogulást kínál Freud. „Amikor az ember visszavonja a túlvilágba vetett reménységét és így felszabadult képességeit a földre irányítja, valószínűleg éléri, hogy az élet elviselhetőbb lesz mindenki számára, és hogy a civilizáció senkit agyon nem nyom. Akkor sajnálkozás nélkül mondhatjuk egy vallástalan barátunkkal: hagyjuk az eget az angyaloknak és a madaraknak!” Evilági realizmusán azonban megcsillan a transzcendens vágyódás visszfénye is: „Az ember már rég a mindenhatóság és a mindentudás eszményképét fejlesztette ki magában, amelyet isteneiben testesített meg. Nekik tulajdonított mindent, ami kívánságai számára elérhetetlennek tűnt, vagy neki tiltott volt. Azt mondhatjuk tehát, hogy ezek az istenek kultúrideálok voltak. Most már az ember ennek az ideálnak az elérését nagyon megközelítette, majdnem maga is isten lett. Az ember úgyszólván egyfajta istenprotézissé vált. Igazán nagyszerű, ha összes segédeszközeire támaszkodik, de ezek nem nőttek össze vele, és alkalomadtán még sok gondot okoznak neki. Ne feledjük, hogy a mai ember (1930!) Istenhez való hasonlatosságában nem érzi magát boldognak.” Másutt hozzáteszi: „Míg az emberiség a természet leigázásában jelentős haladást ért el, addig az emberi kapcsolatok szabályozásában hasonló haladás nem mutatható ki teljes bizonyossággal.”

Miért nem lett az emberiség boldogabb az egyre nagyobb isteni hasonlóság révén? Az emberiség civilizációjának nyereségével szemben az egyén szabadságának csökkenése, érzelmeinek elcsökevényesedése áll szemben. „Kárt szenved a kultúrember nemi élete, itt-ott azt a benyomást teszi, mint egy visszafejlődőben lévő funkció.” Az idealista gondolkodás szerint tudavalévő, hogy az ember beteljesedésének záloga az, ha egyetemes helyét leli meg, s ez a kibontakozás nem azonosítható a nemi gyönyör elérésével.

A már idézett dr Campbell bírálja azokat az értelmiségieket, akik a gyönyörök hajszolását tekintik az élet elsődleges és legfőbb céljának: „Az emberek az elmúlt száz esztendő során azt a hamis üzenetet hallhatták, hogy a fizikális boldogság állapota megragadható, s az ember csak áltatja magát, ha ezt nem birtokolja. Mi, társadalomtudósok csak boldogtalanságot keltettünk a boldogság efféle hurráoptimista propagandájával. Inkább pártoljunk át Buddha és Szent Ferenc oldalára, s intsük arra az embereket, hogy a gyönyörök hajszolása garantáltan boldogtalan életet jelent!”

Freud egyszer megjegyezte: „Nem hiszem, hogy a pszichoanalízis kiküszöböli a művészetet, a filozófiát és a vallást, hanem hozzásegít megtisztulásukhoz.” Hogy ez mennyire sikerült, döntse el ki ki maga…

Forras : innen...