A pezsgő nagyasszonya

Nem telhet el ünnep, meghitt vacsora, nem köszönthet ránk az újév pezsgős koccintás nélkül. A gyöngyöző ital a száraztól az édesig terjedő skálán többféle lehet – gyerekeknek a 20. század vége óta alkoholmentes formában is kínálják a kereskedők.
Aligha akad elegánsabb pillanat az asztal körül vagy épp szilveszter éjszakáján családi, baráti körben, mint mikor összekoccannak a pezsgős poharak, egymás szemébe néznek a poharakat tartó résztvevők, és csupa jót kívánnak egymásnak.

A legünnepibb, legkoccintósabb ital a pezsgő

Nem mindegy persze, hogy milyen pezsgőt kortyolunk, ahogy az sem, sikerül-e eltalálni a megfelelő hőmérsékletet, mert ez az aperitif és ünnepi nedű hidegen az igazi!

És megszületik a pezsgő

A pezsgőt a 17. század végén egy francia Benedek-rendi szerzetes Dom. Pierre Pérignon, a champagne-i Hautvillers Saint Pierre (Szt. Péter) kolostorának pincemestere állította elő elsőként a vidék szőlőfajtáiból készült habzóborból. Az 1920-as években pedig a nagy múltú francia Moët & Chandon pezsgőgyár a szerzetesre emlékezve Dom Pérignon néven hozta forgalomba a Champagne régió egyik legjobbnak tartott luxuspezsgőjét. Ezen a márkanéven azóta is árusítják világszerte a kitűnő italt.

A Dom Pérignon által kifejlesztett pezsgőgyártási technika lényege abban rejlett, hogy a régió savas szőlőfajtáiból lassan erjesztett borokat palackba zárták, és az úgynevezett második erjedésre, melynek során az ital elnyeri végső formáját, már a viasszal bevont, dróttal rögzített dugóval ellátott palackokban került sor. Így a szénsavtartalom nem szökhetett ki az üvegből. Az előállítás titkát csak halála előtt árulta el a szerzetes.

Pezsgőből is sokféle minőség kapható, a Veuve Clicquot luxusnak számít

A luxuscikknek számító ital nem csupán a kolostor számára jelentett komoly bevételi forrást, de rövidesen Champagne vidékének számos bortermelője és borkereskedője is felismerte a kitűnő üzleti lehetőséget a palackozott pezsgőben. Rövidesen szép számmal értek a pincékben a gyöngyöző nedűk.

Az özvegy, aki Champagne nagyasszonya lett

A reimsi borkereskedő François Clicquot [franszoa kliko], aki apjától vette át az 1772-ben alapított üzletet, kezdetben főként vörösborral, később fehér- és habzóborral (vin mousseux-vel) kereskedett. A fiatal, világlátott borkereskedő beleszeretett a vagyonos reimsi üzletember és városvezető nála három évvel fiatalabb lányába, az 1777-ben születetett Barbe-Nicole Ponsardin-be [barb nikol ponszarde’]. A házasságkötésükkor épp csak 20 esztendős Barbe-Nicole szülei elegáns városi palotájából a Clicquot-házba költözött, 1799-ben pedig életet adott lányuknak. Amennyire hinni lehet a fennmaradt dokumentumoknak és elbeszéléseknek, remek házasságban éltek, mindenben társai voltak egymásnak. François rendszeresen beszámolt feleségének a napi teendőkről, üzletmenetről. Az idill azonban nagyon korán tragikus véget ért, amikor 1805-ben Barbe-Nicole megözvegyült. A 28 éves fiatalasszony azonban - amellett, hogy mélyen gyászolta elvesztett férjét - tökéletesen tisztában volt azzal, hogy egy évente kb. 100 000 palackot értékesítő (ekkoriban már szinte kizárólag pezsgőkereskedelemmel foglalkozó) vállalkozás vezetése milyen felelősségteljes munka, mekkora elkötelezettséget jelent. Maga is kereskedőcsaládból származott, nem is volt kérdés, hogy alaposan átgondolta, mit kell tennie.

Az asszony, aki a legfinomabb pezsgőért élt

Jóllehet ekkoriban a pezsgő egyértelműen luxuscikknek számított (a Champagne-ból származó italokkal ma sincs másként), a kereskedelmével pedig szinte kizárólag férfiak foglalkoztak – Barbe-Nicole határozott és okos üzletasszony volt, aki rendíthetetlenül hitt a sikerben. Keményen dolgozott, újított, beruházott, sőt kockázatott, ha kellett – de mindig a minőséget tartotta szem előtt.

Alexandre Fourneaux, a tapasztalt borkereskedő anyagi támogatásával és vasakarattal – egy magánéletileg és történelmileg egyaránt igen nehéz időszakban – kézbe vette a családi vállalkozást. Irányítása alatt a cég már csak a pezsgőkre koncentrált. Nem csupán értékesítéssel, de mind nagyobb mértékben pezsgőgyártással is foglalkoztak. Sőt egy új technológia bevezetésével tökéletesítették is azt. Képesek voltak különösen nagyméretű buborékokkal rendelkező pezsgő előállítására.

A tökéletes minőségű pezsgőknek azonban megfelelő piacot is keresni kellett. Az özvegy (franciául: Veuve [vöv]), ahogy az alkalmazottak emlegették, zseniális érzékkel választott munkatársakat. Így talált rá a nála alig valamivel idősebb német származású Louis Bohne-ra, a hallatlanul tehetséges és lojális kereskedőre. Champagne-ban ekkoriban még ismeretlen volt a kereskedelmi képviseleteken keresztül bonyolított üzletmenet, amely lehetővé tette, hogy az országhatárokon túl is értékesíthessék portékájukat a termelők. Az özvegy Clicquot-Ponsardin felismerte az ebben rejlő lehetőségeket, és elsőként belevágott.

És megszületik az új csúcsmárka: VPC

Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy mindez a napóleoni háborúk idején történt. Európa lángokban állt, a szegénység óriási méreteket öltött, és még az arisztokraták is igen meggondolták, hogy megcsappant vagyonukból mire áldozzanak – a luxuscikknek számító pezsgő pedig a legkevésbé sem tartozott a létfenntartáshoz elengedhetetlen áruk közé. Ráadásul a tengeri útvonalak használhatatlanná váltak ezekben az időkben, így alternatív szállítási utakat kellett felkutatni. Nem kevés kockázatot rejtett a nemzetközi kereskedelem – Fourneaux 1810-ben ki is szállt az üzletből.

Barbe-Nicole azonban nem adta fel. Eladta minden ékszerét, majd értesítette vásárlóit, hogy „Veuve Clicquot Ponsardin” (röviden: VCP) néven újjászervezte üzleti vállalkozását. 1811-re az új céggel együtt megszületett a márkanév, amely napjainkig egyet jelent a világ egyik (sokak szerint a) legkiválóbb minőségű luxuspezsgőjével – ott is díszeleg a három betű minden palack nyakán.

A képviseleteken keresztül bonyolított értékesítési módszerét aztán Champagne szinte minden pezsgőgyártója átvette. Barbe-Nicole Clicquot-Ponsardint pedig már életében Champagne nagyasszonyaként („grande dame de la Champagne”) emlegették.

Az özvegy pezsgője

Az 1810-es évek minden tekintetben igen zűrzavaros idők voltak. Az özvegynek azonban Bohne segítségével - még az 1815-ös bécsi kongresszust megelőzően - a tengeri blokádok ellenére sikerült Le Havre kikötőjéből 10 000 palack pezsgőt Szentpétervárra juttatnia. A „Klikovszkoje”, ahogy ott emlegették, egy csapásra az orosz arisztokraták legkedveltebb pezsgője lett. Mindez meghozta a várva várt üzleti sikert is az özvegy számára – már az első orosz szállítmányért mesés összeget, 73 000 rubelt kapott. Veuve-pezsgővel mulatott a napóleoni háborúk dacára ekkoriban Európa majd’ minden királyi családja, tehetős arisztokratája. Az özvegy pezsgőkereskedelme pedig nem kevés kalanddal, de valósággal virágzott. Úgy is, hogy a komoly harcokat nem csupán a katonáknak a csatatéren, de Champagne nagyasszonyának a konkurenciával és a hamisítókkal is meg kellett vívnia.

Palackforgatással a minőségért

Az özvegy végig árgus szemekkel őrködött a minőségi borok felett, csakis első osztályú áru előállításával foglalkozott, és folyamatosan a minőség javítására ösztönözte pincemesterét is. A pezsgőgyártásban máig alkalmazott palackforgatás technológiájának tökéletesítése szintén az ő pincészetéhez kötődik.

A legenda szerint Barbe-Nicole asszony volt az első, aki speciális a „forgatóasztal” alkalmazásával először tudta előállítani a ma ismert tiszta italt. Vannak, akik úgy vélik, a saját étkezőasztalát alakíttatta át először, de erről nem maradtak bizonyítékok. A ferdén felállított asztallapba akkora lyukakat vágatott, hogy beleilleszthetők legyenek a pezsgősüvegek. Ezekbe állították a második erjedés alatt álló palackokat. Hónapokon keresztül naponta csupán egy fél fordulattal mozdították el az üvegeket. A forgatás következtében az erjedésből visszamaradt üledék összegyűlt az üveg nyakánál, amit aztán egyszerűen eltávolítottak. A Clicqot pezsgők ennek (no meg a Bouzy, Verzy, Verzenay, Avize és Le Mesnil-sur-Oger lejtőin érett szőlőknek) köszönhetően kristálytiszták és elsőrangúak voltak.

A kitűnő pezsgő jelentette a ház védjegyét, és alapozta meg az ital elterjedését világszerte. A palackforgatás eljárását ma is alkalmazzák. Ugyan nem asztallapból eszkábált szerkezetbe illesztik a butéliákat, és jobbára már nem is kézzel forgatják, de a technológia alapjai, amelyekkel nagyüzemi körülmények között is kitűnő palackban érlelt pezsgőt tudnak előállítani, változatlan.

A remek pezsgők útját Louis Bohne 1821-ben bekövetkezett halála után egy újabb kereskedőzseni, Édouard Werlé szervezte tovább, aki később az özvegy üzlettársa, majd visszavonulásakor utódja lett a cég élén, akit aztán Barbe-Nicole veje követett. 1822-ben a tehetséges üzletasszony saját bankot is nyitott Bank Veuve Clicquot-Ponsardin & Cie néven.

A családi vállalkozásként működő reimsi VCP az özvegy 1866-ban bekövetkezett halálakor már több mint 750 000 palack pezsgőt értékesített évente. A napjainkban is működő cég (1987 óta a Moët & Chandon utódvállalatának tulajdonában áll) minőségi termékei a világ minden részén megtalálhatók – igaz, ma is igen borsos áron, de a Veuve egyet jelent a minőséggel.

A sárga címke a jellegzetessége a VPC pezsgőknek

Egy 2011-es árverésen pl. a Balti-tengerből felhozott 1830-ból származó Veuve-palackok (közel 170 db) kerültek kalapács alá olyan pezsgővel, amely még Madame Clicquot személyes felügyelete alatt készült – máig ezeket tartják a világ legrégebbről fennmaradt pezsgőinek, amelyek állítólag mit sem vesztettek élvezeti értékükből. Palackjáért nem kevesebb, mint 145 000 dollárt adtak az igen tehetős luxuspezsgő-rajongók.

Champagne nem csupán a régió neve, ahol a legjobb pezsgőnek termő szőlőfajták teremnek, de az eredetvédett italoké is – ezt az Európai Unió szigorúan szabályozza.

A „Champagne-i pezsgők” palackjának mérete is meghatározott. A hagyományos, nem tankban érlelt italok 0,75 vagy 1 literes üvegekben készülnek és kerülnek kereskedelmi forgalomba. Létezik 1½ l-es nagypalack is, természetesen a Veuve-ből is (magnumként emlegetik), sőt egészen gigantikus mennyiséget tartalmazók is. A standardtól eltérő 3, 6, 9, 12 literes luxuspezsgők bibliai nevet viselnek. A legnagyobb pl. Baltazár névre hallgat. A legkisebb, közel 2 dl-es (pontosan 0,188 l) „piccolo” (kicsi”) pezsgők csupán 1900 körül jelentek meg a piacon, úgy tartják, „gyógyászati” céllal, gyógyszertárak és kórházak számára kezdték forgalmazni.

A pezsgők pedig, így a legnemesebbek is, a 21. században éppúgy hozzátartoznak a kitüntetett alkalmakhoz, mint az elmúlt három évszázadban. Nálunk leginkább az év utolsó napján nyílnak ki a palackok, és kortyoljuk a gyöngyöző száraz, félszáraz, félédes, édes, fehér, rozé és vörös pezsgőket köszöntve az újévet. Váljék mindannyiunk egészségére, mértékkel fogyasztva ráadásul kifejezetten jótékony hatással van a szervezetre!

Forras : innen...

Gasztrobölcsességek

Bölcsességek, mondások, közmondások a gasztronómia nyelvén - összeszedtünk néhányat, mert a finomságok mellett az okosságokat is szeretjük. Ha te is ismersz hasonlókat, oszd meg velünk!
Három olyan dolog van az életben, amit nem tudok elviselni: a forró kávé, a langyos pezsgő és a hideg nők. (Orson Welles)

Aki evett már görögdinnyét, tudja, hogy mit esznek az angyalok. (Mark Twain)

A főzés könnyű fejet, nyitott lelket és meleg szívet kíván. (Paul Gauguin)

Nagy volt annak bátorsága, aki először megkóstolta a kagylót! (Jonathan Swift)

Ha a civilizált embernek ölnie kellene azért, hogy húst egyen, a vegetáriánusok száma ugyancsak megnövekedne. (Christian Morgenstern)

Azért eszünk, hogy éljünk, nem pedig azért élünk, hogy együnk. (Molière)

Tíz emberből kilenc szereti a csokoládét. A tizedik hazudik. (John G. Tullius)

Mi az egészség? Csokoládé! (Anthelme Brillat-Savarin)

Velence olyan, mintha megennénk egy doboz likőrös csokoládét együltő helyünkben. (Truman Capote)

Cseppenként gyűlik a méz. (grúz közmondás)

Nincsen ház edényzörgés nélkül. (grúz közmondás)

Mikor a majom nem éri el kezével az érett banánt, azt mondja, savanyú. (arab közmondás)

Ami az egyiknek étek, a másiknak méreg. (Paraselsius)

A legjobb illat a kenyéré, a legjobb íz a sóé, a legjobb szeretet a gyerekeké. (Graham Green)

Tartsd magad távol attól, aki nem szereti a kenyér ízét és a gyerekek nevetését. (svájci közmondás)

Napi egy alma – az orvost távol tartja. (angol közmondás)

Nem esik messze az alma a fájától. (magyar közmondás)

Nem babra megy a játék. (magyar mondás)

Későn jövőnek csont az ebédje. (magyar közmondás)

Kicsiny csupor hamar felforr. (magyar közmondás)

Nem erőszak a disznótor. (magyar közmondás)

Aki nem dolgozik, ne is egyék. (magyar közmondás)

Azt sem tudja, eszik-e vagy isszák… (magyar mondás)

Evés közben jön meg az étvágy. (magyar közmondás)

Minden ember az ő maga fazeka mellé szít. (magyar közmondás)

Amit főztél, edd is meg! (magyar közmondás)

Kicsi a bors, de erős. (magyar közmondás)

Senkinek sem repül szájába a sült galamb. (magyar közmondás)

Üres hasnak nem elég a szép szó. (magyar közmondás)

Olcsó húsnak híg a leve. (magyar közmondás)

Borban az igazság! (magyar közmondás)

Ha jöttök, lesztek, ha hoztok, esztek. (magyar közmondás)

Üres kamrának bolond a gazdasszonya. (magyar közmondás)

Nem eszik olyan forrón a kását, ahogy főzik. (magyar közmondás)

A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. (magyar mondás)

A vén kecske is megnyalja a sót. (magyar közmondás)

Jó a hosszú kolbász és a rövid prédikáció. (magyar mondás)

Kölcsön kenyér visszajár. (magyar közmondás)

A puding próbája az evés. (angol mondás)

A retek reggel méreg, délben étek, este orvosság. (magyar közmondás)

Szegény ember vízzel főz. (magyar közmondás)

Nem fenékig tejfel… (magyar mondás)

A desszert sajt nélkül olyan, mint egy szép nő fél szemmel. (Anthelme Brillat-Savarin)

Korán meglátszik, mely tejből lesz jó túró. (magyar közmondás)

Nem jó nagy urakkal egy tálból cseresznyézni. (magyar közmondás)

Vizet prédikál és bort iszik. (magyar közmondás)

Aki fél a víztől, nem eszik halat. (magyar közmondás)

Forras : innen...

Mit árul el rólad a kedvenc csokid?

Hiszed vagy sem, még az is jellemedről mesél, hogy milyen édességet szeretsz. Neked melyik a kedvenced?
Aki a tejcsokit szereti: harmonikus

Elképzelhető, hogy mindig tartasz egy keveset a kamrában, és ha rossz napod van, akár egy egész táblányit is képes vagy elmajszolni.

Személyiség: Békés, kiegyensúlyozott, gyengéd és gondoskodó alkat vagy, aki nagy családra vágyik.

Öltözködés: A laza és praktikus viseletre esküszöl.

Lakás: Családias hangulatot áraszt az otthonod.

Aki az étcsokit szereti: megfontolt

Tudatosan étkezel, és ez a nassolásban is megmutatkozik, hiszen a lehetséges fajták közül  az étcsoki a legegészségesebb. Az eredeti, hamisítatlan ízeket kedveled.

Személyiség: Általában ami a szíveden, az a szádon, akkor is megmondod a véleményed, ha azzal esetleg megbántasz másokat.

Öltözködés: Az elegáns ruhákat kedveled, a feltűnő kiegészítőket már kevésbé.

Lakás: A letisztult formákat részesíted előnyben.

Aki a töltött csokit szereti: kíváncsi

Szereted a változatosságot, és szívesen kísérletezel, az életben éppúgy, mint a nassolásban.

Személyiség: Kedveled a meglepetéseket, hallani sem akarsz a monoton feladatokról. Kimondottan fantáziadús vagy.

Öltözködés: Szívesen viselsz egyedi darabokat.

Lakás: Itt is a formabontó megoldásokat keresed.

Aki a fehér csokit szereti: álmodozó

A legédesebb változatot kedveled, vagyis a hétköznapokban sincs olyan, amit túl „negédesnek” találnál. Idealista és nagyon romantikus vagy.

Személyiség: Játékos, kreatív jellem vagy. Ugyanakkor mindig lehet rád számítani, még ha éppen a fellegekben jársz is.

Öltözködés: Szereted a pasztellszínű ruhákat.

Lakás: A hangulatvilágítás, a virágok és a mécsesek a kedvenceid.

Aki a bonbont szereti: igényes

Kedveled a luxust, neked a mennyiség helyett inkább a minőség a fontos.

Személyiség: Gondosan megtervezed a napjaidat, és nagy hangsúlyt fektetsz a részletekre. Mindennek megadod a módját.

Öltözködés: Ebben is megfontolt vagy, minden darab tökéletesen illik a többihez.

Lakás: Még akkor is luxust sugárzol, ha nincs pénzed a legdrágább holmikra.

Forras : innen...

Híres emberek - kedvenc ételek

Régi idők szakácskönyveit lapozgatva az embert megérinti az adott kor varázsa, és rájön, hogy egy igazi szakácskönyv jóval több, mint receptek gyűjteménye: kiolvasható belőle történelem, földrajz, élővilág, orvoslás vagy művészet.
„… a szakács műve múlandó: minél jobb, annál hamarabb elpusztítják. De ő maga is titkos hős, jobbára ismeretlen; a konyha egyszerre szabadságának és száműzetésének helye” – írja az 1690-es évek végén megjelent első nyomtatott magyar nyelvű szakácskönyv monográfusa.

Mátyás király idejéből származnak a legkorábbi magyar étkezést bemutató gasztronómiai beszámolók. Az életírók tudósításai alapján elmondható, hogy a királyi udvarban szerették a válogatott, finom ételeket. Különösen kedvelték a halakat (csuka, menyhal, angolna, hering) és a különböző húsféléket (marha, juh, sertés, vadak, baromfiak); a zöldségfélék mellett pedig nagy gondot fordítottak a kovászos magyar kenyér és a sajtok elkészítésére is.

A bárány- és ürücomb is kedvelt volt Mátyás korában

Jellemző volt a – kiváltképp sáfrányban – gazdag fűszerezés, a (bortól, ecettől, tejföltől) savanykás, illetve az édesbe hajló ízesítés, valamint a sokféle mártás. Állítólag a nagyobb vendégfogadások alkalmával Mátyás személyesen is benézett a konyhába, kedvenc ételeit megkóstolta, és véleményt mondott a fűszerezésről. A nagy műveltségű, a művészeteket és a tudományt támogató uralkodó reneszánsz életformájához hozzátartozott az étel és az ital kulturált fogyasztása is.

Beatrix királyasszonynak nagy érdemei voltak a nyugati, elsősorban az olasz ízléshez igazodó új étkezési és borfogyasztási szokások kialakításában, a nagyevés és a nagyivás felszámolásában. A király felesége saját konyhát tartott fenn a királyi konyha mellett, ahonnan nápolyi receptek alapján készített ételek és cukrászsütemények kerültek ki, melyek szépsége néha a szobrászi alkotásokéval vetekedett. Még fagylalt is szerepelt a királyi étlapon, amelyet Pesten csak jóval később, az 1760-as években kezdtek el árusítani.

Itáliából érkezett a fagylalt receptje hozzánk is

Az elkövetkezendő évszázadok étkezéséről nem sok feljegyzés maradt, ezért ugorjunk egy nagyot az időben, és nézzük meg, hogy a XIX-XX. század népszerű magyarjai milyen ételekért lelkesedtek.

Déryné, a híres színésznő naplójában részletesen megemlékezik arról a kulináris élvezetről, amikor először kóstolta a kolozsvári káposztát (recept a cikk végén!). Legnevesebb magyar költőink egyikének, Petőfi Sándornak kedvencei a hagyományos ételek: a túrós csusza és a finom pecsenyehúsok voltak.

Sok híresség kedvelte a savanyú káposztás ételeket

A nagy mesélőnek, Jókai Mórnak kedvence a tiroli máj volt és több más, szívesen fogyasztott étele közül talán a legismertebb a nagy szemű babból és füstölt malackörömből készült bableves, amit az író saját írásaiban „görögolvasó arany- vagy angyalbakkancs” kifejezéssel illetett. Mint mondta, olyan nagyszemű bab kell hozzá, mint a görög szerzetesek rózsafüzérje, és az omlós füstölt malacköröm színre arany, formára meg, mint az angyalok lábbelije. Jókai felesége, Laborfalvy Róza, a gyönyörű, ünnepelt színésznő sokat időzött a tűzhely mellett; aszalt szilvás orjalevese, sertésbordája nagy népszerűségnek örvendett vendégei körében. A pazar lakomák végén kedvelt csemege volt a Jókai-háznál a jégbe hűtött dinnye rummal és tejszínhabbal.

A haza bölcse, Deák Ferenc minden bizonnyal édesszájú volt, ha a róla elnevezett Deák-tortára és a Deák-módra készült sütemény-változatokra gondolunk. Ezen kívül nagyon szerette a sült csirkét paradicsommal, mely hajdan a Vörösmarty tér sarkán található Angol királynő szálló specialitásai közé tartozott.

Kossuth Lajos kedvelte a citromos kolbászt, valamint a pozsonyi kifli egy speciális, Palugyay Jakab Vasforrás nevű vendéglőjében kínált formáját, amely Kossuth-kifli néven vált ismertté.

Széchenyi István nagy rajongója volt az akkoriban „fagyosnak” vagy „hideg nyalatnak" nevezett csemegének, a fagylaltnak, ami szép tálalásban, tisztára mosott tengeri kagylóban került a nagyközönség elé.

Hideg nyalat, így hívták régen a fagylaltot :)

A palóclevest, Mikszáth kedvencét 1892-ben Gundel Károly apja, Gundel János készítette először Mikszáth Kálmánnak, „a nagy palócnak” ürühúsból (ivartalanított juhból), zöldbabból és csipetkéből.

Krúdy Gyula, aki igazi ínyenc volt, regényeiben is nagy figyelmet szentel ételnek-italnak, s utánozhatatlan hangulatot varázsolva, tűnődve elmélkedik a különböző fogások élvezetéről.  Az író a rácponty, marhapörkölt és körömpörkölt mellett a tányérhúsok (főtt marhahús) nagy kedvelője volt.

Bécsből tanultuk ela tányérhús, a Tafelspitz készítését

József Attila a házias jellegű ennivalók híve volt: 1926-ban, a gasztronómia egyik legnagyobb szentélyéből, Párizsból írt levelében testvérétől, Jolántól azt kéri, hogy küldjön neki csomagban bablevest csipetkével és kolbászreszelékkel.

Az író Molnár Ferenc rajongott a rétesekért. Fennmaradt, hogy a London Szálló vezetője (Molnárnak ez volt a törzshelye) annak idején vidékről rétessütő asszonyokat hozatott fel, és az író monogramjának megfelelő formájúra süttette a tésztát. Az író felesége, Fedák Sári színésznő egyaránt szeretett finom desszerteket enni és sütni – nevét dicséri a Fedák-lepény és a Fedák-torta. Érdekes, hogy tortája receptjének közlését több szakácskönyv szerkesztőjének is engedélyezte, viszont a korabeli források szerint lepényét csak Móráné tudta igazán az ízlése szerint elkészíteni, ezért egyedül az ő szakácskönyvébe kerülhetett be ennek a süteménynek a receptje. Móra Ferenc felesége, Walleshausen Ilona sokak által elismert háziasszony volt, aki nagy örömét lelte a vendéglátásban. Előfordult, hogy nagyobb ünnepen harmincnál is több étele került egyszerre az asztalra. Szakácskönyvével – amelyben jóízű és könnyen elkészíthető ételeinek leírásait osztotta meg az olvasóival – óriási sikert aratott.

Molnár Ferenc kedvence - és a miénk is :)

Világhírű Nobel-díjas tudósunk, Szent-Györgyi Albert neve a gasztronómiába is bevonult, ugyanis 1938-ban a lillafüredi Palota Szálló akkori konyhafőnöke engedélyt kért és kapott a tudóstól, hogy róla nevezze el paprikás csirke receptjét. Elkészítéséhez természetesen paprika is szükséges: őrölt pirospaprika mellett parázson sült, majd héjától megszabadítva felszeletelt vastag húsos zöldpaprika kell hozzá.

Európa nagyjai

A legenda szerint Medici Katalin – akit kikiáltottak már firenzei boszorkánynak, de a reneszánsz francia művészet felvirágoztatójának is – egy különleges édességgel, a vanília illatú, narancsos palacsintával (crepe suzette) hódította vissza férjének, II. Henrik francia királynak a szívét. Az eredmény magáért beszélt: az addig terméketlennek tartott Katalin ezután hét gyermekkel ajándékozta meg az uralkodót.

A farsangi időszak egyik népszerű eledele a fánk, melyet XVI. Lajos hitvese, Marie Antoinette nagyon kedvelt. A franciák úgy tartják, hogy a királyné egy karneváli éjszakán kóstolta meg először egy mézeskalácsos mester utcán árult paraszti fánkját, amely annyira elbűvölte, hogy az egész kosárnyi árut megvásároltatta. A karnevál után magához hívatta a fánksütőt, aki megosztotta a királyi cukrásszal az elkészítés titkát. A recept kisebb módosítását követően ezután a királyi udvarban rendszeresen fel kellett szolgálni ezt a finomságot, amely közkedvelt lett és az idők múlásával mindenütt elterjedt.

A krónikák szerint Bonaparte Napóleon, a rettegett császár félt a pocakosodástól, ezért keveset evett, de azt válogatás nélkül. Legfeljebb két fogásból fogyasztott, és azt is többnyire sebtében. Dunant, Napóleon kedvenc udvari szakácsa, egy napon azt a meglepő feladatot kapta, hogy a császár ifjúkori kedvenc ételét, a pacalt készítse el számára. Dunant először kétségbe esett, mivel úgy gondolta, hogy a pacal nem méltó a császárhoz, ráadásul nehezen emészthető. Másnap – egy kis ötlettel – mégis pacal került Bonaparte asztalára. Dunant ugyanis fogoly húst használt pacal helyett, amely azonban így is tetszést aratott Napóleonnál.
A marengói csata nagy francia győzelmének emlékét őrzi a sült csirke Marengo módra receptje. Állítólag a jó hír hallatán Dunant kiejtette kezéből a paradicsompürével teli edényt, amely egyenesen egy ropogósra sült csirkére borult. Napóleon éppen ekkor tért vissza a hadiszállásra, amikor is azonnal tálalni kellett számára. Újabb csirkét nem volt idő kisütni, ezért a főszakács a paradicsomos csirkét ízesítette tovább gombával, fűszerekkel. A hatás nem maradt el: a császárnak ízlett az új fogás.

Véletlenből klasszikus: csirke Marengo módra

Az idősebbik Alexandre Dumas, aki A három testőr, A fekete tulipán és még több száz mű írója, művésze volt a salátakészítésnek. Kedvenc vendéglőjében, a Maison d'Or-ban gyakran kiment a konyhába, és maga is ízesítette a készülő ételt. Konyhai nagyszótár című 1200 oldalas szakácskönyvében – mely egyúttal a nagy író utolsó műve lett – adta közre mesterfogásait, érdekes anekdotáit, s mintegy a gasztronómia világtörténetét.

Edouard Manet, a világhírű festő reggeliző asztalán mindig helyet kapott a több mint harmincféle módon készülő omlett valamelyik változata, továbbá a lazac vagy más halfélék, melyet egyik reggelit ábrázoló festményén is megörökített. Életének egy időszakában sok gyümölcscsendéletet alkotott citromról, dinnyéről, szilváról, stb… Egyszer egy köteg spárgát ábrázolt, amit egy neves újságíró megvásárolt, aki azonban többet adott a képért, mint amit Manet kért érte. Erre a festő külön megfestett egy szál spárgát, és elküldte a bőkezű vásárlónak egy kísérőlevéllel, melyben ez állt: „Hiányzott egy szál a kötegből.”

Omlett spárgával, a nagy festő egyik kedvence

Folytathatnánk a kalandozást a gasztronómia szerteágazó, érdekes világában, de mostanra már bizonyára mindenki megéhezett, ezért itt az ideje, hogy kezünkbe vegyük a fakanalat.

Az alábbiakban következzen Déryné egyik kedvencének, a kolozsvári káposztának receptje.

Kolozsvári káposzta

Hozzávalók: 2 kg savanyú káposzta, 30 dkg füstölt kolbász, 75 dkg disznóhús, 2 dl tejföl, 15 dkg rizs, 1 fej vöröshagyma, 1 csésze húsleves, zsír, só, paprika

Elkészítés: A savanyú káposztát kinyomkodjuk, majd utána megpároljuk. A rizst kevés zsírban megpirítjuk, utána a húslevesben kifőzzük. A hagymát forró zsírban aranybarnára pirítjuk, a sertéshúst megdarálva a hagymához tesszük a serpenyőbe, összekeverjük vele, és jól átpirítjuk. Ezután levesszük a lángról, s hozzákeverjük a paprikát. Tűzálló edényt zsírral kikenünk, majd a kissé átpárolt savanyú káposzta egyharmadát beletesszük, arra a sertéshús és a rizs felét, valamint a kolbászt karikára vágva. Ráöntjük a tejföl felét, majd befedjük a savanyú káposzta harmadával, a hús és a rizs maradékával, végül ráborítjuk a megmaradt savanyú káposztát. A tejföl fennmaradt részét ráöntjük a káposztára, szétkenjük rajta, majd kolbászkarikákkal díszítjük. Előre melegített sütőben, fedő nélkül átsütjük.

Forras : innen...

A sóról

A só története egyidős az emberiség történetével. A só gazdagságot jelentett, monopólium volt, háború dúltak érte.

A régi idők

Az ember a sót az ősidők óta kincsként kezeli. Az állatok elejtése közben, a tengerpartokon vagy források környékén bukkanhatott az első ember a vadállatok által is látogatott természetes sólelőhelyekre. A túléléstől a magas gasztronómiáig vezető hosszú úton indultunk el ekkor. Az ember agyagedényeket kezdett készíteni, az ezekben főtt húsokhoz még több sót illett tenni, így a só egyre fontosabb lett. Hamarosan megkezdődött a növénytermesztés és a vadállatok háziasításának folyamata. Az első kereskedelmi útvonalak valószínűleg az állatok legeltetésének csapásirányain alkultak ki, útban a friss tápanyagot biztosító legelőkre. Az állatokat az emberek is követték, gyakran magukkal szállítva minden értéküket, köztük a sót. A só birodalmakat hozott létre a sóbányák és kitermelőhelyek környékén élő szerencséseknek. Az első ilyen a Hallstatti Kultúrtáj, mely a mai Ausztria területén alakult ki a sóbányászatnak köszönhetően. Az itteni bányákban már az i.e 13. századból vannak sóbányászatra utaló emlékek. A hallstatt-dachsteini kultúrtáj a Világörökség része, érdemes ellátogatni ide. A következő nagy sóbirodalom az ötödik századtól: Velence. Az itteni lagúnák sója teremtette meg az anyagi alapot és gazdagságot a későbbi keresztes hadjáratok finanszírozására, hajóépítésre, fegyverek készítésére. A keresztesek háborúk során Velence olyan kereskedelmi koncessziókat szerzett, melyeknek köszönhetően később Európába kerülhettek a legfontosabb közel- és távol-keleti fűszerek.

Ipari Forradalom

A sót nehéz volt megtalálni, kitermelni és elszállítani. A királyok és az állam jelentős adókat róttak ki rá. Szerencsére az Ipari Forradalom után lényegesen egyszerűbbé vált a kitermelés és a szállítás is, így a só veszített az értékéből, cserében felértékelődött szerepe az iparban: a só két alkotórésze, a sodium és a chloride ugyanis a legfőbb alapanyag a műanyagok, klóros fehérítők, festékek, hajfestékek, gyógyszerek és fegyverek gyártásánál.

Mint az olaj

A só a korai civilizációkban olyan jelentőséggel bírt, mint napjainkban az olaj. Drága volt, nehéz volt hozzájutni, és igen nagy mennyiségre volt szükség, főleg a hidegebb égövben élők téli tartósítási igényei miatt. A só szinte a világ összes országában megtalálható föld alatti lelőhelyeken, a szabályt erősítő kivétel Japán, és Skandináviában is meglehetősen szegényesek a készletek. A só fontossága azért sem hangoztatható elégszer, mivel a főzésen és tartósításon kívül a bőrfestés, a fémöntés, a puskapor, a szappan, az üveg készítésenek, valamint a porcelánfestésnek is alapanyaga. Kimagasló fontossága volt a már letelepedett kultúrák életében, a só tette lehetővé a hosszú tengeri utakat és a birodalmak terjeszkedését. A sózott tőkehal nemcsak az óceánokat átszelő felfedezők, de a főníciai hajósok fő tápláléka is volt. Jelentősége főleg a hetedik századtól nőtt meg, amikor a katolikus egyház megtiltotta a pénteki húsfogyasztást.

Értékvesztés

A sziklákból bányászott sót extrém súlya miatt nehéz volt kitermelni és drága szállítani. A nagyobb sódarabokat kisebbre kellett törni, majd megőrölni kőből készült kerekek között. A só kincs volt: ha az asztalt nemes urak ülték körül, a sószórót mindig a főhelyre tették. A kiemelt vendégek a só közelében ültek, akik pedig a sótól távolabb foglaltak helyet, a kevésbé szerencsés rokonok és látogatók. Az Ipari Forradalom hozta meg a könnyű sókitermelés és az asztali só idejét. A bányászatot a ma is alkalmazott szippantásos eljárás váltotta fel. Forró vizet pumpáltak a bányába, ezzel kiolvasztva a sót, majd a vizet kiszippantották, és elpárologtatták a vizet. A só lassan elvesztette értékét, hiszen a savanyítást és a sós tartósítást felváltotta a hűtés, így a só asztali sóvá degradálódott, és a kispénzűeknek is elérhetővé vált.

Forras : innen...

Kult-letűnt korok régi emlékei

A vallási hiedelem,  fanatizmus, az a képzet, hogy a felhők fölött, vagy valamely magas hegyen élő Istenek irányítják sorsunkat és a természetet, arra késztette hosszú évezredeken keresztül a földi embereket, hogy minél magasabb, minél gazdagabb hajlékot, ajándékokat biztosítsanak isteneik számára.

Az ősi emberek közül is aki szeretett volna kapcsolatba lépni az istenekkel, azért rakott nagy tüzet, hogy füstje az égig szállva tudassa a felsőbb lényekkel e picinyke porszem kívánságát.

Az isteni hajlék megformálása ősidőktől fogva a templom, a magasba törő, felfelé keskenyebb, csúcsíves, egy vagy több tornyos építmény, illetve épület, ami legtöbb esetben nemcsak küllemével, méretével méltó az istenekhez, de belső kialakítása, díszítése is pazar. Arra itt most nem szeretnék kitérni, hogy már szintén ősidőktől fogva az egyes vallási csoportok vezetői hogyan használták ki az alájuk rendelt hívők ezreit, és hogyan hajtották, hajtják a maguk malmára azt a vizet, ami legtöbbször csak a prédikációjukban szerepel.

Aki ma elutazik Szíriába, Irakba, vagy éppen Iránba nem biztos, hogy tudatában van annak, hogy ezen a földön, ezen a földrészen már évezredekkel ezelőtt virágzó kultúrák, hatalmas birodalmak, óriási tudással megáldott népek éltek.

Ha azt mondom; Sumérok, nagyon kevesen fognak bólogatni hozzá, pedig mintegy jó 3000 évvel időszámításunk előtt ők uralták Mezopotámia nagy részét, ahol uralkodásuk alatt virágzott Úr városállam királysága, s ahol a legrégebbi ma ismert zikkuratot, ún. lépcsős templomot, illetve annak maradványait találták meg. Ez a templom régebben épült, mint az első ismert egyiptomi piramis! A feltárt leletek alapján a tudósok egyöntetűen állítják, hogy egy régebbi özönvíz és a sumérok előtt is élt már fejlett társadalom ezen a vidéken, de sajnos elfogadható bizonyíték még nincs rá. A suméroktól viszont ránk maradt az ősírás, az ékírás még 1500 jelből álló írott kifejezési formája, amit a további népcsoportok egyszerűsítettek, és ma már megfejtett írásmóddá fejlesztettek.

mondom Akkád állam, megint csak kevesen fognak bólogatni, pedig a mai Bagdad magasságában, több évezreddel időszámításunk előtt ők is hatalmas Birodalmat építettek ki. Asszíria nevére, és fővárosára a valaha gyönyörű Ninivére már többen kapnák föl a fejüket, ha másért nem, hát az iskolai tanulmányok halvány emléke miatt, a nép, amely elsősorban harcias katonáiról, területfoglalásáról volt híres. És persze ott van még Perszepolisz nevű fővárosával Perzsia, amely szintén harciasságáról híres óriási Birodalom volt.

De ha tovább folytatom a sort és azt mondom, hogy időszámításunk előtti 20-ik század környékén egyesítették a sumér, az akkád és az asszír államokat és létrejött Babilónia néven az óbabilóniai királyság, akkor már mindenki nagyjából képben van, hiszen Babilont, ha másról nem, a nyelvi zűrzavaráról híres toronyról mindenki ismer.

Pedig Babilon tornyának létezését sokan kétségbe vonják. Egyetlen ásatási eredmény sem cáfolt rá, hogy nemcsak mende-monda, nemcsak a képzelet szüleménye. Annál inkább valósak azok a mélyen a föld alól kiásott falmaradványok, szobrok, eszközök és egyéb tárgyak, amelyek e hatalmas birodalom védelmi rendszeréhez, óriási méretű zikkurat templomaihoz tartoztak, illetve a hatalmas királyok már-már megalomániás palotáinak méreteit mutatták.

babi03A XIX. Századtól kezdve a vezető európai nagyhatalmak képviselői ástak lelkesen a leletek után, amit azután szép lassan el is hordtak a területről. Leszámítva azt az óriási mennyiségű szobrot, agyagtáblát és egyéb pótolhatatlan emléktárgyat, amit a hibás szállítás miatt a folyóágyak, vagy a tenger nyelt el, még így is több tárgyi emlék van kiállítva a nyugati államok múzeumaiban, mint pl. Bagdadban.

De térjünk vissza az ókorba, a régi birodalmakhoz. Mit hagytak ránk a tudósaik, az építészeik, és mit hagytak az utókorra a birodalmak királyai?

Talán a legnagyobb eszmei érték a Gilgames eposz, az a hősköltemény, amely Gilgames király történetét meséli el, miközben olyan ismeretekkel is szolgál (sokkal-sokkal régebbi időből, mint a keresztény Biblia!), hogyan, s mint történt a vízözön, amely a bárkára mentettek kivételével, elpusztította a földön az élőlényeket. Mózes 1-ső könyve ugyanúgy fogalmazza meg az eseményt, csak a hely és a nevek mások. De nehogy azt higgyük, hogy a Gilgames eposz a legrégebbi hírmondó! A sumérok az asszír írások előtt mintegy 15 évszázaddal(!) már írtak egy özönvízről, amely többek között a Tigris és az Eufrátesz deltájában elpusztította az első sumér virágzó birodalmat.

Hatalmas eszmei értékkel bír a legismertebb óbabilóniai király Hammurapi törvénykönyve, amely agyagtáblák töredékein, de szinte majdnem teljes egészében fennmaradtak. Ezzel az időszámításunk előtt kb. 2000 környékén élt és uralkodott király maradandóbb emléket állított magának, mint bármely más uralkodótársa. A törvények megismeréséhez meg kellett fejteni az ékírást, ami az egyiptomi hieroglif írás megfejtéséhez hasonlóan, nem tűnt egyszerűnek a tudósok körében. Ami a lényeg, hogy nem is tudós találta meg az első 10 jel megoldását, hanem egy egyszerű tanár, aki csak fogadásból állt neki a rejtvényfejtésnek. Mert nem közülük való volt, sőt egy szegény német szabó fiaként született, így a tudósok nem is fogadták el a felfedezést valódinak. Jó 30 évvel később nyúltak csak vissza a tanár útmutatásához, amikor már több tudósnak is volt szárnypróbálgatása a jelek értelmezésében.

Babilonból az ásatásoknak köszönhetően sok épületmaradvány került a felszínre. Ezek óriási épületekre utaló maradványok, amelyek a várost többszörös körben körülvevő védelmi rendszernek a falmaradványai, illetve bástyatornyoknak, szentélyeknek, templomoknak, valamint a Marduk templomnak ( a város főistene) és a Marduk útnak a „halál útjának” is nevezett felvonulási út feltárt emlékei.

Viszont hiába épült a még ma is látható hatalmas Istar kapu, (Istar istennőnek épített grandiózus szentély), a város belső 8 kapuja közül a legbelső, amely az egyik leglenyűgözőbb épület volt Közel-Keleten, mégsem került be az ókori világ 7 csodája közé. Sem ez a dombor frízekkel, színes mázas, égetett téglaburkolattal díszített monumentális emlékmű, sem a város hatalmas zikkurat templomai, sem a 2 kocsi számára is kényelmesen tág felső utakkal ellátott védőbástyafal nem nyert a megmérettetésen.

Mind alul maradt Szemiramisz függőkertjével szemben. A kertről, mely küllemében és technikai megoldásaiban is egyedülálló, páratlan és állítólag gyönyörű volt, nem maradt fenn hiteles rajz, az ásatások során előkerült árkádos felső teraszaival, oszlopfőivel viszont már szinte elképzelhető. A hatalmas területen lévő többemeletes, teraszos kertet az ie.VI. században élt és uralkodott hatalmas király Nabukodonozor építette feleségének, aki vágyakozott a buja zöld szülői környezete után. Nabukodonozor uralkodása alatt érte el Babilon ismét azt a fénykorát, ahova egyszer már Hammurapi idejében feljutott.

A Babilóniaiak hatalmas tudással rendelkeztek. Tudományos ismereteiket matematika és a csillagászat terén Európa csak az újkorban tudta felülmúlni. Tudásuk, képességük erős hatást gyakorolt az elő-ázsiai népek kulturális fejlődésére.

De mint minden jónak véget ér egyszer, Babilon számára is eljött a sötét hanyatlás időszaka, majd a szinte teljes megsemmisülés. Nagy Sándor még talán újjáépíthette volna, elbűvölte a város pompája midőn győztesként bevonult a városba. Parancsot adott katonáinak, hogy kíméljék a várost, és a megmaradt épületeket, de a vezér, akit „Ázsia Királyá”-nak kiáltottak ki, nem kímélte magát, s bár erős volt, a kór mégis legyőzte. I.e. 323. nyarán elhunyt, így Babilon újjáépítése, és ismételt felvirágoztatása vele együtt a porba hullott.

Forras : innen...

Róma története

Róma Olaszország fővárosa, Lazio régió és a hajdani Római Birodalom központja. Az ország legnagyobb és legnépesebb városában 1,285,3 km2-en több mint 2,7 millió lakos él. Róma területén található a Vatikán, a katolikus egyház központja, a pápa székhelye, a világ legkisebb független állama. Napjainkban Róma sokszínű kultúrával, évezredes műalkotásokkal várja a városba érkező turistákat.

Története több mint két és fél ezer évet ölel fel. A Római Királyság, a Római Köztársaság és a Római Birodalom fővárosa volt. Utóbbi Nyugat-Európa és a Földközi-tenger menti országok hatalmi központja volt i.e. 1. századtól i.sz. 7. századig. Rómát I. e. 756-ban alapította Romulus és Remus.

Róma államformája i. e. 509-ig királyság, utána köztársaság volt, majd császárság lett. A császárság korában a római birodalom területe folyamatosan növekedett. A legnagyobb császár uralkodása alatt területe Angliától Szíriáig húzódott. 395-ben a római birodalom kettészakadt Kelet-római és Nyugat-Római Birodalomra. 476-ban a Nyugat-Római Birodalmat megdöntötték a germánok. Ezt követően bomlott a félsziget területe különböző fejedelemségekre és független városállamokra. A félsziget déli része először a Kelet-Római Birodalom, később az arabok, majd a normannok uralma alá került. A félsziget északi része a Német-Római Császárság része lett.

A középkorban már a francia királyok is versengtek a területért. Ekkor terjesztette ki világi hatalmát a pápa is, aki a középkor elejére Közép-Itália jelentős részét uralta. Ekkor lett nagyhatalom Velence. A XVI. század végére azonban Velence hanyatlásnak indult, a félsziget középső részén két jelentősebb hatalom alakult ki: a Toszkán Hercegség és az Egyházi Állam.

Napóleon 1815-ig az egész félszigetet uralta. Napóleon bukása után az osztrákok megszerezték Lombardia és a Velencei Köztársaság területét. Már ebben az időben megerősödött az egységes Olaszország megteremtését célzó mozgalom. Az egyesítést a Habsburg Monarchia és a pápaság sem támogatta. Az egyesítésért folytatott harcokban döntő szerepe volt Garibaldinak, aki felszabadította a félszigetet a franciák és az osztrákok uralma alól.

Az egységes Olaszország 1861-ben alakult meg II. Viktor Emánuel uralma alatt. Velence csak 1866-ban került az olasz államhoz. Róma elfoglalása és a pápák világi hatalmának megdöntése 1870-ben történt meg. Ekkor vonult a pápa a Vatikán területére. 1929-ben sikerült az olasz és az egyházi államnak a lateráni szerződésben egyezségre jutnia, melyben az olasz állam elismerte az Egyházi Állam függetlenségét.

A világháborúk befejezése után az olaszok népszavazás útján döntöttek a köztársasági államforma megalakításáról. A II. világháború utáni párizsi békeszerződés értelmében az ország elvesztette Isztriát és az Adriai-tenger keleti partján birtokolt kisebb területeket.


Forras : innen...