1899 végén a Brit Birodalom mint a világ ura lépett be az új évszázadba, de a változás szele akkor már a levegőben lengedezett. Már maga az átlépés sem ment zavartalanul, az ország két részre szakad, nem tudták ugyanis eldönteni, hogy pontosan melyik nap is számít már a 20. századnak - amikor 1899 véget ér és új év kezdődik, vagy amikor az 1900-as év ér éget. Utóbbi megoldásnak több követője akadt, így végül birodalom szerte az új évszázadot köszöntő ünnepséget 1900. december 31-én éjfélkor tartották. Sokan otthon ünnepeltek, vagy a hagyományok szerint közeli templomokban, kápolnákban, de Londonban a Szent Péter Székesegyháznál például az izgatottság tapintható volt.
A nemzet boldogan és nagy reményekkel lépett át az új évbe de a felhőtlen öröm rövid életűnek bizonyult, 1900. január 22-én ugyanis elhunyt a nemzet hőn szeretett uralkodója, Viktória királynő. 84 évesen távozott, 64 évnyi kormányzással a háta mögött, ami akkoriban a birodalom leghosszabb uralkodását jelentette. Az országot mélyen lesújtotta a halálhír, ilyen őszinte és hosszan tartó gyászt még nem jegyeztek fel az ország történelmében sőt a temetésen minden korabeli európai királyi család is képviseltette magát.
Hogy a britek új évszázada a királynő halálával kezdődött, sokakban felvetette a gondolatot, hogy talán nem csak egy évszázad de egy korszak is lezárulni látszott. Mint nemzet sok mindenre lehettek büszkék a Viktoriánus kor hozományai közül, de talán a legfontosabb számukra az a tény volt, hogy ekkor vált a birodalom világhatalommá, ekkor kezdték el alkalmazni a modern városrendezést és építették ki a csatorna rendszert is, mely hatalmas minőségi változást hozott a britek mindennapjaiba, sőt a vasúti rendszer is ekkoriban épült ki mely beláthatatlan távlatokat nyitott az emberek és az ipar előtt egyaránt.
A jövő azonban hírtelen zavarossá vált, riasztó képek sejlettek fel az opálos ködben...
Az 1900-as években a brit középosztály kimagasló komfortját hadseregnyi házi szolga biztosította. Egy földbirtokos például, aki feleségével és két gyermekükkel a város nyugati részén egy 62 szobás házban élt, legalább 36 fős személyzetet kellett tartson, igaz nem egész évben hanem csak a májustól júliusig tartó időszakban amit divatosan csak ‘Londoni Évszaknak' hívtak akkoriban. Sok szolgáló követte azután gazdáit a család többi birtokára is, attól függően a család éppen hol tartózkodott: a vidéki házban, a tengerparti villában vagy a vadászházban.
A lépcső alatt azonban – ahogyan a szolgálók helyiségeit emlegettek – szigorú hierarchia uralkodott, mindenki a főkomornyiknak tartozott engedelmeséggel és ő volt az aki a munkások felvételéről és elbocsátásáról is döntött. Rangban utána közvetlenül a házvezetőnő következett aki a női házi szolgák főnöke volt, egészen a szobalányoktól a kisegítő mosogatólányokig. Az inas rangban valahol félúton állt a ranglistán, ők volt hogy testmagasságuk szerint külön díjazásban is részesültek, mivel az elegáns megjelenés egy-egy kiemeltebb partin igen fontos volt.
A házirend általában írásban le nem fektetett szabályokból állt és a vezető pozíciók megszerzésére csak kihalás útján lehetett szert tenni. Szolgálónak lenni egy-egy módosabb családnál akár élethosszig tartó ‘karriert’ is jelenthetett, bár a fizetés igen szerény volt, eppen csak meglehetett élni belőle. Voltak példák bőven olyan családokra akiknél sűrűn cserélődött a személyzetet, de hogy pontosan mi volt ennek az oka az sokszor rejtve maradt, mivel a kilépett vagy elbocsátott szolgálók is inkább megtartották titkaikat maguknak hiszen egy fecsegő szolgálónak nem sok babér termett.
Voltak azonban olyan családok is akik rendkívül jól bántak alkalmazottaikkal, karácsonyra pl. kuponokat adtak nekik, akik azután azt az áruház erre kijelölt osztályán szolgák számára összeállított csomagokra válthatták be azokat. Ezek a csomagok általaban szöveteket, szoknya és uniformis anyagokat, zsebkendőket és a munkavégzéshez egyébként is szükséges holmit tartalmazták melyekre rendszeresen szükségük is volt.
A Viktória királynő halálát és így a Viktoriánus korszak végét követő Edward-i era társadalma ’olyan merev volt mint egy bálnacsontból készült fűző’. Az élet minden pillanatát bonyolult és kényelmetlen társadalmi szabályok szabták meg, habár ez a folytogató szabályrendszer lassan mintha engedni kezdett volna a szorításból.
A nők azonban minden egyes nap megvívták a maguk harcát a fűzőikkel és csak akkor lehettek elégedettek, ha elérték az áhított - természetes vonalakkal tökéletesen ellentétes - homokóra formát. Hogy ezt valójában hogyan csinálták, azt a nők személyes titokként kezelték, sem az öltöztető hölgynek, sem a hölgy személyes fűző készítő mesterének nem volt szabad beszélni az alkalmazott megoldásokról. Ez a téma akkoriban olyannyira személyes kérdésként volt kezelendő, hogy a nagyobb áruházak a fűzőket és az egyéb alsóruházatot csak az áruház legfelső emeletén, a férfi szemektől elrejtve árusították.
Ez a fűző őrület azonban mégiscsak megmaradt a legfelsőbb osztályok problémájának, az alsóbb osztályokban a nők nem voltak ennyire a hatása alatt, habár a jó megjelenés nekik is fontos volt természetesen. A középosztály köreiben inkább az a széles sál jelentette a tiszteletreméltóságukat, melyet a válluk körül hordtak. Ez kiváló megoldásnak tűnt, ugyanis könnyedén helyettesíthette a kabátot azoknál, akik nem igazán engedhették azt meg maguknak.
Az áruházban 100 különböző osztályt alakított ki és újszerű marketing megoldásainak köszönhetően az emberek csak úgy özönlöttek befelé.
Az élményhez talán az is nagyban hozzájárult hogy ez az üzlet volt az első az országban, mely külön hölgyek számára kialakított mellékhelyiségeket is kínált. A korban megalakult szüfrazsett mozgalom, azaz a küzdelem a nők választójagáért gyorsan felfedezte a lehetőséget és sokszor itt tartották rövid találkáikat, összekötve azt egy hosszabb bevásárló túrával a falak között.
A Selfridges volt az első olyan üzlet Londonban, mely a kirakatát arra kezdte használni, hogy rajta keresztül vásárlókat csalogasson az áruházba, ugyanis korábban ez az üzletvezetők dolga volt: kint állni a bejáratban és betessékelni az arra járókat. A gyönyörűen felöltöztetett kirakatok azonban gyorsan átvették ezt a szerepet és a kevéssé agresszív megoldás még több vásárlót nyert az üzletnek.
Britanniában a puboknak - vagy ahogyan az Edwardi időkben nevezték: public houseoknak - nagyon régre visszavezethető történelmük van. A londoni White Hart pub gyökerei például az 1216-as évekre nyúlnak vissza azt állitva, hogy ez volt a "legrégebbi engedéllyel rendelkező üzlethelyiség Londonban", ahol a város hírhedt zsiványai nedvesitették a szájukat. Az egyik ilyen hírhedt betyár Richard (Dick) Turpin is törzsvendég volt itt, akinek élete később ló lopás miatti kivégzésben végződött. A régi levéltárak nyomán tudjuk, hogy az ivó legelső neve "The Whyte Hart Public House" volt.
A huszadik század elején azonban újra nagy lendületet vett a pubozás a britek körében, talán azért is, mert ez volt az akkori legkönyebben elérhető ’menekülési útvonal’ a gyárakban robotoló férfiak körében, akik esténként itt gyűltek össze, hogy mindenféle megkötés és viselkedési szabály nélkül élvezhessék hasonszőrű barátaik társaságát. Természetesen a nők sem voltak kitiltva ezekből a public housokból, bár ők általában visszavonultak a bár egyik hátsóbb termébe ami mindenképpen mutatja, hogy ezek a helyek mégiscsak a férfiak gyülekező helyei voltak akkoriban. Akkortát Anglia és Wales területén hozzávetőleg 100.000 pub volt található melyek mindegyike a helyi sörfőző mesterek remekműveit csapolta - öszehasonlításképp, manapság ezen a két területen hozzávetőleg 53.000 pub található.
Az I. Világháború 1914-es kitörése egy tökéletesnek induló augusztusi munkaszüneti napot tört derékba. Az aznapi újságok gyorsan elfogytak és mindenki azt találgatta, hogy vajon hogyan tovább, mi lesz most. Családok akik szabadnapjukat a tengerparton töltötték, hirtelen katonákkal teli vonatokon találták magukat, akik a mozgósítást követve sietve igyekeztek a laktanyákba.
Némelyiküket annyira hirtelen érte a behívás, hogy nyári öltözetükben jelentkeztek szolgálatra. Augusztus 4-én, a háborúba lépés napján szinte egész nap nem érkezett újabb hír a kialakult helyzetről, így estére London utcáin már tolongtak az emberek, nagyon szerettek volna egy kicsit tájékozottabbak lenni, mire lehet számítani. Nem sokkal este 11 óra után azután hivatalosan is megérkezett a bejelentés: Nagy Britannia hadban áll!
Az események gyorsan felpörögtek, két nappal később újabb fél millió katona behívásáról döntöttek. Munkásemberek akik eddig füstös, poros gyárakban robotoltak, a behívót szinte örömmel vették, ez ugyanis elsősorban rendszeres élelmet, jó társaságot és friss levegőn való tartózkodást jelentett a számukra. Azonban a felvételre jelentkezők hatalmas száma gyorsan káoszhoz vezetett a katonaság körében, hirtelen a legalapvetőbb felszerelés is hiánycikk lett, néhány század igaziak helyett csak fából készült, imitált fegyverekkel gyakorlatozhatott és hónapok is eltelhettek, mire mindenkinek kerítettek alkalmas egyenruhát. Megfelelő számú katonai vezető sem állt rendelkezésre, így régebbi korok már nyugalmazott katonai vezetőit sorozták újra (volt olyan aki már 40 éve leszerelt) és volt akit szinte a katonai akadémia padsoraiból vezényeltek az egységek élére. Természetesen sem a besorozottaknak, sem feljebbvalóiknak még csak elképzelésük sem lehetett arról, micsoda horror vár rájuk.
Már a Karácsony sem telt nyugalomban, német cirkálók löttek három partmenti városra, megölve 137 embert és megsebesítve 592 másikat. A háború igazi arca azonban 1915-ben lett láthatóvá, a nyugati front ugyanis holtpontra jutott, a katonákat eredménytelen összecsapásokban mészárolták míg az otthonmaradottak kezdték elveszíteni a reményt. A háború egy másik arca is kezdett felfényleni, egyre gyakoribbá vált az üzemanyaghiány, a gyapjú és húshiány. Az utcákon megjelentek a kormány által finanszírozott harcra buzdító plakátok de az országon már érezhető volt a kezdődő reményvesztettség...
Ha háborúról beszélünk, valószínűleg mindenknek a menetelő vagy éppen tűzharcba keveredő katonák jutnak eszükbe, pedig ha egy ország harcban áll, ott mindenkinek ki kell vennie a részét az erőfeszítésekből. Nem volt ez másként a briteknél sem az I. Világháború alatt - otthon maradt nők százezrei erejüket megfeszítve próbálták a hátországot tartani. 1915 tavaszára már a lőszer is fogytán volt az alakulatoknál és a problémára nagyon gyorsan megoldást kellett találni.
Azok arca például akik az aknákat töltögették, hamarosan kanári sárga színt öltött a TNT sorozatos berobbanása után, de mivel a fizetés akkoriban meglehetősen jó volt, a nöi utánpótlás - elsősorban a tehetősebb házaknál szolgálók köréből - folyamatos volt. A nők egészsége azonban hamarosan megsínylette a szörnyű munkakörülményeket, bőr és tüdő eredetű problémákkal küzdöttek, sőt sokan az ujjaikat vagy a látásukat is elveszítették a gyakran szerte repülő repeszek miatt.1917-ben például egy hatalmas robbanás rázta meg az egyik kelet londoni gyárat, melynek robaja még az 50 mérföldre lévő Cambridge-ben is hallható volt. A szörnyű balesetben 69 ember azonnal életét vesztette és másik ezer sebesült meg. De a háború folyt és az élet nem állhatott meg, így már vidékrői is érkeztek a nők, hogy a hiányzó munkaerőt valamelyest pótolhassák.
A nők tömeges munkába állása a társadalmi normákat is gyorsan megváltoztatta, immár nem érezték szükségét a férfi társaságnak, ha például étterembe mentek, az utcákon nyíltan cigaerettáztak és festeni kezdték magukat. A ruházatuk is sokkal inkább praktikus lett semmint hagyományos, nadrágot kezdtek hordani de a szoknyák hossza is rövidülni kezdett. Míg a nök a hátországot tartották, szeretett férjeik, testvéreik és barátaik tömegesen vesztették életüket a fronton és az otthon maradott lányok, asszonyok, anyák és feleségek kénytelenek voltak olyan helyiségnevekkel megismerkedni, melyekhez rengeteg vér tapadt, csakúgy mint Ypres, Loos, the Somme...
Az első világháború évei meglehetősen nehéznek bizonyultak a brit nők számára, mert nem csak a gyárakban és üzemekben hiányzó férfi munkaerőt kellet pótolniuk, de az apát nélkülöző családot is életben kellett tartaniuk. A helyzet korántsem volt egyszerű, a nőktől az eddig megszokottnál jóval nagyobb önállóságot igényelt, nem beszélve az örökös rettegésről melyet a nem várt, fekete keretes gyászhírt közlő telegrammok jelentettek.
A korban felfutóban lévő, kozmetikai szereket gyártó
cégek a nőkre szakadt bizonytalanságot gátlástalanul kihasználták, az Astol hajfestékek gyártója ilyen szlogennel reklámozott: ’A háború nyomasztó körülményei miatt haja korán őszül?’ míg az Oatene arckrémeket gyártó vállalalat azt ígérte, hogy ’megőrzi az arcot amit a kedves annyira szeretett’.
Az 1918-as fegyverszünet előtt nem sokkal azonban a dolgok meglehetősen rosszra fordultak, bevezetésre került a jegyredszer, mellyel a kifogyóban lévő készletek egyenlőbb elosztását próbálták elérni. A brit történelemben először a hús, a tea és a vaj már csak jegyre volt kapható.
A háború befejezése előtt azonban a dolgok ha lehet még rosszabbra fordultak, kitört a szigeten a spanyolnátha melynek a világon körülbelül másfél millióan estek áldozatul. Közöttük volt 150.000 brit is, közülük is inkább a fiatalabbak, mivel valami furcsa oknál fogva ők sokkal fogékonyabbak voltak a betegségre.
A világháború eközben 1918. november 11-én, négy évvel kitörése után befejeződött, hozzávetőleg 750.000 brit katona esett el a csatamezőkön, míg a világ a harcokban összesen 12 millió embert veszített. A túlélők testileg és lelekileg is súlyos sebeket hordoztak.
Amikor 1918. november 11-én a fegyverek mind elhallgattak és az első világháború végetért, a megmaradt katonák mind hazatértek. A viszontlátás öröme mellett azonban csak egy valami volt amire az ország lakosai gondolhattak és ez a gyász volt. 2 évvel azután hogy kitört a béke az emlékek még mindig fájók voltak, így 1920. november 11-én a fegyverszünet napján a nemzet ünnepélyesen eltemette minden halottját az ’Ismeretlen Katona’ sírjában.
Vajon ki lehetett az akinek földi maradványait Franciaországból hozták haza és ünnepélyesen a Westminster Abbey-ben ravatalozták fel? Senki sem tudja, de azoknak a családoknak akik a ’csatában eltűnt’ értesítést kaphatták csak meg, remény kelhetett a szívében, hátha pont az ő hozzátartozójuk az aki ott fekszik és végre brit földben nyugodhat majd.
A megemlékezés után sem halványult a háború borzalmának emléke, országszerte szaporodni kezdtek a háborús emlékművek és minden évben november 11-én az élet 2 percre megállt. Emlékeztek a gyárakban, az iskolákban, az utcán...buszsofőrök szálltak ki buszaikból hogy az utcán állva tisztelegjenek, együtt minden más közlekedővel akik szintén mind megállították járműveiket erre a kis időre.
A visszatért katonák mihamarabb szerettek volna újra az otthoni társadalom tagjaivá válni, úgyhogy akinek maradt használható keze, lába és szeme, próbáltak az újrainduló gazdaság valamelyik szektorában elhelyezkedni. Civil életükben is megpróbáltak sokmindent bepótolni amire sokáig nem volt lehetőségük, pubokba és klubokba jártak valamint az új zenei örületet, a jazzt hallgatták naphosszat.
Persze azért nem volt ennyire egyszerű és gyors a visszailleszkedés, hozzávetőleg 80.000 katona szenvedett valamiféle mentális problémától de gyakori volt az alvászavar, a fejfájás, a szédülés és a végtagok remegése is. A félkarú vagy féllábú emberek látványa sem volt ritka, de a társadalom és az orvostudomány megpróbált mindenki segítségére lenni, aki segítséget kért.
Az első világháborúból visszatérő katonák számára az újbóli munkába állás az ország egész területén rendkívül egyszerű volt, munkakörök százezrei várták őket. Míg a nemzet gyászolt, a gazdaság soha nem látott mértékben nekilódult és a volt katonák és családjaik hirtelen azon kapták magukat hogy jobban éltek mint valaha.
Azonban ez a fajta jólét nem tartott sokáig hiszen hiába volt a termelés újra zökkenőentes, még mindig nem volt elegendő fizetőképes kereslet. 1920-ra az árak csökkenni kényszerültek és a munkanélküliek száma újra magasra szökött, több min egy millióan voltak ismét munka nélkül. A folyamat a részmunkaidősökkel kezdődött, ezután a nők kövekeztek, majd a férfiak. Az év végére egyre több, katonai egyenruháját viselő koldussal lehetett találkozni az utcákon.
A szalonokban azonban ezzel egy időben egy újabb hóbort kezdte felütni a fejét, sokan ugyanis spirituális szeánszokat szerveztek, remélvén hogy a háborúban meghalt szeretteikkel ilyen módon újra sikerülhet kapcsolatba kerülniük. A hallottak szellemeivel kapcsolatba lépő médiumok képességei ugyan kérdőjelesk voltak, de a szeánsz maga megehetősen meggyőző. Egy igazán mély transz esetén sok személyes információt voltak képesek közölni, mely több alkalommal egyértelműen azonosította a másik oldalról kommunikáló szellemet.
Az egyház természetesen elítélte és ha alkalma lett volna rá valószínűleg be is tilotta volna ezeket a spirituális összejöveteleket, de ez nehezen ment, főleg hogy a mozgalomnak olyan nagy nevű támogatói voltak mint maga Artur Conan Doyle a híres Sherlock Holmes történetek írója vagy Arthur Balfour korábbi miniszterelnök.
Maga Arthur Conan Doyle is igénybe vette a médiumok szolgáltatásait, mikor az 1918-ban, Somme-nál elhunyt fia szellemével próbált meg kapcsolatba kerülni, sőt később saját házában is sűrűn tartottak összejöveteleket.
Voltak azonban nem kevesen, akik nagyon szerették volna a spiritiszták által használt trükköket leleplezni, ezek közé tartozott maga Harry Houdini is, a világhírű illuzionista és szabaduló művész akiről érdemes tudni, hogy egy magyar származású férfi volt, 1874-ben Budapesten született Weisz Erik néven. Ő odáig ment, hogy sikerült néhány titkos módszert lelepleznie, többek között Ada Emma Deant is, aki azzal lett közismert, hogy azt álította, 1922-ben sikerült a fegyverszünet napjának ünnepén néhány hallot katona szellemét a tömegben lefotóznia.
Az első világháború okozta külső felfordulás az angol házak és lakások berendezésein vajmi kevéssé érződött, ott ugyanaz az edwardi korból származó zsúfoltság volt a jellemző mint a háború előtt. Ennek ellenére azért meglehetősen barátságos terek voltak ezek, a hazatérő katonáknak az ismerősség érzését biztosították.
Télvíz idején a konyha volt a lakás legmelegebb helyisége, itt állt a dézsa melyet alulról fűtöttek, hogy a vizet kellően felmelegítse a heti egyszeri, hétfői tisztálkodáshoz. A gyerekek általában a konyhában étkeztek, de nagyobb családi étkezések a nappaliban zajlottak, már ha volt olyan. Sokszor öt vagy még több gyermek is volt a családban akik általában egy háztartásban éltek a nagyszülőkkel is, míg a nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek a közelben laktak.
Az újabb házak a történelemben először voltak ellátva folyóvízzel, amely természetesen nagyban megkönnyítette az életet. Ekkoriban tartotta még magát az a nézet is, miszerint a cigaretta és szivar füst fertőtlenítő hatású. Ebben az időben a nők és férfiak legtöbbsége dohányzott így egyébként is nehéz lett volna ettől a nehéz szagtól megszabadulni.
Az 1920-as években a legtöbb brit család az estéit otthon, egymás társaságában töltötte, akkoriban ugyanis a rádió még koránt sem volt elterjedt (az első rádióadás 1922-ben indult a szigeten) valamint televíziónak is híján voltak, az ugyanis legelőször 1936 körül vált népszerűvé.
A mai szórakoztató berendezések nélkül a britek leginkább a háztartási munkákkal foglalkoztak, újságkivágásokat rendezgettek albumokba, levelet írtak a rokonoknak, kirakósat vagy egy egyéb táblajátékokat játszottak, de alkalmanként a régi gramofont is beüzemelték.
Akkoriban azonban a legelterjedtebb szórakozás a könyv volt, rengeteg olvasni való volt ingyen hozzáférhető, a helyi könyvtárak gombamód szaporodtak a városokban, de sokszor a kis sarki boltban is elérhetőek voltak a kölcsönözhető könyvek. Ez az időszak volt az amikor a legtöbb brit bűnügyi regény született, a műfaj legnépszerűbb, avatott ismerője pedig Agatha Christie lett, de mellett szorosan felzárkózva ott volt Edgar Wallace aki munkáját tekintve rendőrfelügyelő volt így első kézből szerzett tapasztalatait könnyedén felhasználhatta a regényeihez.
Ebben az időszakban vezették be a gyerekeknek a kötelező oktatást, mindenkinek 14 éves koráig iskolába kellett járnia, így nagy eséllyel mindenki megtanult írni-olvasni valamint számolni, így felnőtt életét is nagyobb reményekkel kezdhette mint a régi generációk, bár nagyon kevesen voltak kik végül folytathatták is tanulmányaikat.
Ekkoriban egy ilyen korú gyermek csak egy plusz éhes szájnak számított, a családnak pedig szüksége volt az ő keresetére is, így a gyerekek nagy része rögtön az iskola befejezése után munkába állt.
Az 1920-as években, az I. Világháború után az élett több szempontból is visszaállt a rendes kerékvágásba és nem volt ez másként a boltokkal sem, hirtelen elképesztő árubőség örvendeztette meg a sokat szenvedett briteket.
A bevásárló utcákban lévő üzletek országszerte korán nyitottak, már pirkadatkor nagy volt a nyüzsgés, amikor a friss áru megérkezett vagy a kirakatot kellett egy kicsit átalakítani. A hentes a friss árut elrendezte a boltban, míg a szárnyasokat - úgymint a tyúkokat, kacsákat, libákat - az uzlet elötti kampó sorra akasztotta.
A vegyesbolt kirakata is nagyon csábítóan nézett ki, a kekszek, pudingporok és egyéb nyalánkságok színes dobozai szigorú piramisba építve várták a vevőket, a falakon pedig mindenhol a különböző márkák színes plakátjait találhattuk. A mérleg mellett azok a termékek voltak elhelyezve amelyeket súlyra mértek ki, mint pl. a vajat, sajtot, szárazbabot vagy a nápolyit.
A tehetősebb vásárlóknak a boltig sem kellett elfáradniuk, őket a boltos minden reggel felhívta és a rendelésüket a kifutófiú szállította házhoz. Egy-egy reggel elég sűrű lehetett a telefon mellet, ilyenkor csörgött ugyanis a pék, a halbolt, a hentes, a szenesember vagy a tisztítós is. A tejesember is házhoz szállította a termékeit, a széles szájú tejesüvegeit viaszolt kartonpapírral zárta le, de alkalmanként a késélező is bekopogtatott.
Ezidőtájt a zálogházak is jól mentek, akár párnákat vagy ruhákat is bevettek pár schillingért de aki nagyobb értékű ékszert vitt be netalán, az számíthatott rá, hogy azt örökre elveszítette, ugyanis nem sok esélye volt rá, hogy valaha az életben újra össze tudna annyi pénzt szedni, hogy egyszer kiválthassa.
Az első világháború utáni béke években az élet újra visszatért a megszokott kerékvágásba és sok helyi önkormányzat nagyszabású ingatlan építkezésekbe fogott. A terv az volt, hogy megszüntessék a nagyobb városokban kialakult nyomornegyedeket, melyeket első sorban a háborús pusztítások hoztak létre. Sok középosztálybeli család várta türelmetlenül, hogy a frissen felhúzott lakótömbök valamelyikében lakáshoz jusson, ugyanis a huszas évek végére országszerte hozzávetőleg 1.5 millió új építésű ingatlan került a piacra. Ennek úgy harmada volt önkormányzati lakás, míg a többi magán befektetők tervei alapján épült.
Ezekben az ingatlanokban már mindben volt áram, vezetékes víz, külön konyha és étkező is. Akkoriban az a vicc járta, hogy a nyomornegyedekből érkezők nem is tudták mire való a kád, így vagy szenet vagy nyulakat tartottak benne. A valóságban azonban tényleg hatalmas ugrás volt ezeknek a jól felszerelt lakásoknak a színvonala a korábbi áldatlan állapotokhoz képest.
Akkoriban egy háromszobás lakás £900 körüli összegbe került és a régi megszokott viktoriánus berendezések is divatját múltakká lettek. Az emberek a falakat már nem borították mintás tapétákkal és a nehéz függönyök helyett is inkább könnyű, pasztellszínű árnyalatokat választottak. A bútorok lakkozatlan tölgyfából készültek egyszerű stílusban de ekkoriban lettek divatosak a beépített szekrények is.
Az I. világháború előtt britanniában a nők nem rendelkeztek választójoggal, sőt az élet több területén is alapvetően kevesebb joggal rendelkeztek mint a férfiak. A háború borzalmai után a dolgok azonban gyorsan megváltoztak, azt ugyanis még a legradikalisabb férfipártiaknak is el kellett ismerniük, hogy a háttérben hatalmas erőfeszítéseket tevő nők nélkül a háború kimenetele egészen máshogyan alakult volna.
A nők erőfeszítéseit elismervén a kormányzat 1918-ban végre bevonta őket is a szavazásra jogosultak körébe, habár akkor még azzal a kikötéssel, hogy a nőnek legalább 30 évesnek kellett lennie. A szavazóképes életkor leszállítására ezután még 1928-ig várni kellett, amikor is 21 éves életkorban határozták azt meg.
A szavazójog elnyerésével a nők az élet más területein is több jogot kezdtek követelni maguknak, ezek között első helyen állt az anyagi függetlenség óhaja. A nők tömegesen kezdtek munkába állni, de nem csak az irodai munkákat célozták meg hanem sokan közülük éttermekben, üzletekben és újonnan megnyitott gyárakban is szívesen vállaltak állást még akkor is, ha a férfiakhoz képest szinte fele annyiért alkalmazták csak őket. Azok a középosztálybeli nők akiknak korábban soha nem volt önálló jövedelmük, mostmár nem csak pénzre vágytak, hanem tanulni is szerettek volna, egyre többen és többen szereztek felső fokú képesítést.
1923-ban a nők újabb jogokat kaptak, ekkortól válási kéremüket már hűtlenség okán is kezdeményezhették, melynek folyományaként a válások száma megugrott, bár akkoriban elváltnak lenni még mindig ritka és szégyenteljes státusznak számított.
Az előző részben említést tettem róla, hgy a brit nők 1918-ban végre szavazójoghoz jutottak ami azután közvetve teljesen átalakította a társadalmat. A nők több jogot formáltak az önálló élethez mint azelőtt és jelentős részüket már nem elégítette ki a háztartásbeli életmód. A háború utáni britanniában nem volt elegendő férfi, akik a harcokban elveszítették partnerüket sohasem tudtak már szert tenni egy másikra, de sokaknak egész életük során egy sem jutott. Egy egész generációra maradt a feladat, hogy értelmet találjanak életüknek egyedülállóként is.
A házas emberek kezdtek másként állni szerencsésnek mondott helyzetükhöz, a férfiak több időt töltöttek feleségükkel és a gyerekekkel, ugyanis a kötelező munkaórák száma is csökkent valamelyest, valamint bevezették a hétvége fogalmát, azaz a szombatot és vasárnapot munka nélkül tölthették, A közép- és felsőosztály tagjai elkezdtek élni a születésszabályozás módszereivel, így korlátozva a megszületendő gyermekek számát de bármiféle védekezési mód igen drága volt akkoriban, a legtöbbeknek megfizethetetlen, így a szegény családokban még mindig nem volt ritka a 8-10 gyermek.
A szexualitás azonban még mindig tabu témának számított, sokan voltak, akik nem ismerték az összefüggést a nemi aktus és a gyermek születése között, a születésszabályozásról pedig sohasem hallottak. A férfiak körében az a nézet terjedt el, hogy a védekezés sterilitáshoz vezethet. A kor naivitásának köszönhetően a nők a nemkívánt terhesség egyetlen megoldásának csak az abortuszt tekintették, melyre bármilyen módon képesek voltak, kezdve a forró fürdőtől egészen a drasztikus beavatkozásokig. A kórházak hemzsegtek az amatőr módon elvégzett terhességmegszakítások áldozataitól akik közül sokan meg is haltak.
Az első világháború utáni britanniában nem volt elegendő férfi, azok a nők akik a harcokban elveszítették partnerüket sohasem tudtak már szert tenni egy másikra, de sokaknak egész életük során egy sem jutott. Egy egész generációra maradt a feladat, hogy értelmet találjanak életüknek egyedülállóként is. A nők megjelenése is gyökeres változáson ment keresztül, Hollywood befolyását követve egyre többen kezdtek el rúzst, körömlakkot, parókát és arcfestéket hordani, sőt a szőkített haj divatja is ekkoriban érte el a szigetországot. Ez ideig ezek a kiegészítők csak a színházakban és a bordélyházakban voltak mindennapiak, most azonban kikerültek az utcára, a mindennapi életbe.
A kozmetikai ipar soha nem látott fejlődésnek indult, szépségideálnak a hosszú láb, a lapos mellkas és a keskeny csípő számított, az edwardi ideál tökéletes ellentéte. A szokványos anyaszerep háttérbe szorult, ebben a korban ezek a fiús kinézetű lányok elsősorban szórakozni vágytak, nem a családalapításra, még a hajviseletük is kissé férfiasabbra váltott. Napközben szívesen teniszeztek, vagy férfi barátaik motorjának hátsó üléséről élvezték a sebességet. Hogy pontosan el tudjuk képzelni a milyen is volt a korban a tökéletes nő, érdemes megtekintenünk Coco Channel néhány tervezését.
A mindennapi életben a motor hajtotta járművek még mindig meglehetősen drágának bizonyultak, de az 1920-as évek végére a leggazdagabbak szinte mindegyike rendelkezett már egy vagy több darabbal. Apró családi vállalkozások ekkoriban kezdtek próbálkozni a járművek tömeggyártásával, csakúgy mint a még ma is jól hangzó Ford, Austin vagy Morris művek.
Az amerikai Ford cég 1910-ben Manchesterben nyitotta meg első brit gyárát, melyben a méltán híres Ford T-modell járműveket gyártották. 1922-re már 315 000 bejegyzett jármű kölekedett az utakon de 7 év alatt számuk megháromszorozódott, ekkorra már 1 millió felett járt. 1929-re a teherautók száma is rohamosan megnövekedett, ekkor 334 000 ilyen járművet számoltak, messze túlhaladva a kor szokányos, ló vontatta teherszállítóinak számát.
Ezzel egyenes arányban természetesen a gépjárművek árai is csökkenni kezdtek, míg 1920-ban egy Austin £495-ba kerül (ami egy dolgozó ember éves fizetésének felelt meg) addig 1923-ban már csak £225 majd 1930-ra már csak £125-ot kellett érte kifizetni, sőt aki kívánta immár részletre is megvehette áhított autóját.
Az 1920-as években a hihetetlenül felgyorsult technikai haladás hatására az emberek úgy kezdték érezni, mintha a világ zsugorodna. Telegráfon akár a tengerentúli családtagjaikkal barátaikkal vagy üzleti partnereikkel is napi kapcsolatot tarthattak fenn, a napi sajtó pedig olyan történésekről tájékoztatott, mely akár csak néhány órával korábban törént.
Tradícionális foglálkozások esetén azonban még mindig az írott üzenet maradt a kommunikáció elfogadott módja, ekkoriban naponta háromszor kézbesített a posta, utoljára délután 5 óra környékén. A levél amelyet reggel feladtak - rövid távolságon belül - jo eséllyel már aznap estére kézbesítésre került.
Egy rövid informális beszélgetés esetén azonban semmi sem győzhette le a telefont, ugyanis a késői 1920-as évek végre már szinte minden felső-középosztálybeli család rendelkezett házi készülékkel.
A hívások először a telefonküzpontokba futottak be, melyek azután kapcsolták a hivott számot. Földrajzilag messzebb lévő kapcsolat kialakításához alkalmanként azonban több ilyen telefonközpont kapcsolására is szükség volt, mely lelassította a kapcsolatot, alkalmanként pedig a szinte érthetetlenné tette a vonalban elhangzottakat. Az első transatlanti kapcsolatot Angliából, a Ritz Hotelből egy híres korabeli énekes kezdeményezte, amiért akkoriban £75-ot számláztak, ami nagyjából egy akkori telefonközpontos éves jövedelmét jelentette.
1927 és 1929 között megháromszorozódott a házi telefonkészülékek száma, ekkorra elérte már a 1.5 milliós számot. Ez nagyban annak is volt köszönhető, hogy ebben az időben rohamosan kezdtek elterjedni az automata telefonközpontok.
Ekkoriban kezdtek már az utcákon is feltünedezni az első telefonfülkék melyek aprópénzzel működtek.
Britannia 1924-ben rendezte meg a ’The Empire Exhibition'-t azaz a Birodalmi Kiállítást a londoni Wembley stadiumban, mely egy igazán hatásos bevezetővel indult. A megnyitó napja Szent György napjára, azaz árpilis 23-ra esett, arra a napra amikor országszerte a patrónus szentet ünneplik.
A király, V. György egy nagyívü beszédet mondott, melyet az egész ország területén hangosbemondókból sugároztak, sőt mi több egy telegrammot is küldött saját magának, mely körbejárta a földet, minden akkori brit birodalmi országon keresztül továbbítódva 80 másodpercen belül visszaérkezett Londonba. Ez az aktus hatásosan demonstrálta a brit birodalom nagyságát és hatékonyságát azon a kiállításon, amely egyébként is a nemzet önérzetét volt hivatott nagyobbítani.
A Wembley stadiumban képviseltette magát Nigéria, akik sártéglákból kirakták a híres Mughal palotát, de volt itt Hong Kong utca és a kókuszpálmából épített Samoan ház is. Az exotikus pavilonok berendezését egyenesen a gyarmatokról szállították, burmai táncosok, maláj kosárfonók, ghánai takácsok mutatták be tudományukat élőben, de voltak itt nigériai nők akik a rizsfeldolgozás fázisait imitálták sőt még ausztrál birkapásztorok is.
A Mérnökök Palotájában a birodalom technikai vívmányai kaptak helyet, itt mutatták be a korban legmodernebb mozdonyokat, hajómodelleket, tengeri ágyúkat, míg a kanadai pavilonban igazi kuriózummal készültek, hűtőtt kanadai vajból faragták ki a walesi herceg életnagységú szobrát valamint búzából kialakították a kanadai táj egy darabkájának három dimenziós modelljét. Mégis a legnagyobb érdeklődés Mária királynő babaháza övezte, mely egy teljes részletességgel kialakított 1:20 arányú jókora építmény volt.
Míg az apák az újonnan nyílt gyárakban robotoltak reggeltől estig és míg az anyák szintén munkával vagy a háztartás véget nem érő kötelezettségeivel voltak elfoglalva, a gyerekek az utcán - ha szerencséjük volt - akár néhány penny zsebpénzt is megkereshettek. Gyakran alkalmazták őket mint kézbesítőket, boltokban takarítókat de gyakran gyűjöttek újságot is a fish and chips (süt hal és sültkrumpli) árusoknak, ugyanis ők akkoriban újságpapírba csomagolták az ételt. Egy penny akkoriban pont elegendő volt sültgesztenyére, mozijegyre vagy egy-egy vándor-vidámparkban a körhintára.
Ezekben a mindenfelé fel-feltűnő vidámparkokban akkoriban sok testi hibás embert is alkalmaztak, elsősorban persze csak mint látványosságot. Szinte minden társulatban megtalálhatóak voltak a szakállas nők, a törpék, a sziámi ikrek de persze egyéb látványosságokkal is készültek, voltak ott kardnyelők, kígyóidomárok és cigány jövendőmondók is.
Természetesen az élet a gyermekek számára nem csupán szórakozásból állt, ők valamennyien iskolába jártak, bár sokszor előfordut, hogy egyik-másikuk a vállalt munkák miatt olyan fáradtan érkezett, hogy a tanárnak kellett őket felébresztenie. Az iskolákban a legszegényebbek ingyen ételt kaptak és az iskolaorvos akit viccesen csak ’Nitty Nora’ néven emlegettek, segített nekik megszabadulni a fertőző élősködőktől, fejtetűktől és az akkoriban mindenkit ellepő bolháktól. Sokszor az egészségügyi személyzetet is meglepte, hogy egyes gyerekek mennyire elhanyagoltak és koszosak voltak, de akkoriban a körülmények sem voltak egyszerűek, különösen télen, amikor a hideg mellett még a nem ritka, napokig tartó folytogató szmog is nehezítette a mindennapokat.
Az 1920-as évek Angliájában az élet csak azok számára volt valamelyest elviselhető, akiknél a családfő munkát kaphatott valamelyik újonnan nyílt gyárban: dolgozhatott az autógyártásban vagy valamelyik, elektronikai eszközök összeszerelésével és csomagolásával foglalkozó üzemben. Itt a munkások munkaruhát kaphattak és ellátásukról az üzemi étkezde gondoskodott. Ezért cserébe azonban kötelesek voltak elviselni a hosszú és monoton munkanapokat, melyeket csak a rendszeresen felharsanó sziréna hangja oldott valamelyest, ilyenkor mehettek ugyanis egy rövidke pihenőre. A munkások teljesítményük arányában juthattak egy kis kiegészítő pénzbeli elismeréshez, de akik nem bírták az iramot, azok könnyedén el is veszíthették az állásukat.
Munkanélkülinek lenni nagyon borús jövőt festett akkoriban, a járadékot csak hat hétig kaphatták, azután már csak az élelmiszerjegyekért folyamodhattak, de helyzetük szigorú felülvizsgálata után a hatóság dönthetett úgy is, hogy ez a fajta segítség mégsem jár. Az élelmiszerjegyeket csak alapvető élelmiszerekre költhették, kenyeret, margarint, sajtot, teát és cukrot vásárolhattak rajta. Ekkoriban az egyetlen hátországot csak a helyi templomok nyújtották, itt lehetett ugyanis használt ruhához és némi alamizsnához jutni, de csak abban az esetben, ha az ember tagja volt a helyi gyülekezetnek.
Az igazán talajt vesztettek és különösen az öregek egyhamar dologházakban találhatták magukat, ahol ruha gyanánt általában csak túlméretezett barna vagy szürke egyenruhához juthattak. Férfiakat és nőket külön helyezték el, tekintet nélkül a házaspárokra vagy egyéb családi kötelékekre, egyedül Karácsony napja volt az időszak amikor találkozhattak és együtt költhették el ünnepi ’lakomájukat’. Az emberek még ilyen körülmények között sem veszítették el méltóságukat, ruháikat rendszeresen mosták és hetente egyszer fürödtek is, bár a nagy cink kádakban a vizet nem cserélték túl sűrűn egy-egy tisztálkodási napon.
Az ágybogarak ezekben az időkben mindennaposak voltak, évente egyszer, tavasszal azonban alkalom kínálkozott egy időre megszabadulni tőlük, ekkor barna ragasztószalaggal szigetelték le a réseket és a helyiségben 12 órán át kénes gyertyát égettek. Ezután még hetekig záptojás szag terjengett az épületben, de legalább a bogaraktól megmenekültek egy időre.
Angliában az 1920-as években a tömegek szórakozásának kétség kívül a korabeli mozi számított. A legtöbb ember nem csak alkalmanként látogatta a filmvetítéseket, de két, három vagy akár négy alkalommal is egy héten. A jegyeket olcsón árulták, egyetlen vetítés alkalmával pedig lehetőség volt megtekinteni egy filmhíradót, egy játékfilmet, egy második játékfilmet, némi reklámot és alkalmanként még egy rajzfilmet is.
Felix The Cat (a nagyszemű fekete-fehér macska) először 1923-ban tűnt fel a filmvásznon, majd őt követte Mickey Mouse öt évvel később, 1928-ban. A gyerekek ekkoriban minden pénzüket és idejüket a moziban töltötték, ugyanis 1 penniért a bejáratnál a film mellé még egy narancsot és egy képregényt is kaphattak. Persze azért nem volt fenékig tejfel a mozilátogatás sem, voltak akiket ugyanis rossz magaviseletük miatt nem engedtek be sőt ha a vezetőség úgy ítélte meg hogy szükséges, akkor fertőtlenítő sprayt is használtak az elhanyagoltabb külsejű gyerekeken.
Ez a korszak volt a némafilm népszerűségének csúcsa, rengeteg klasszikus film született különböző kategóriákban, volt western, romantikus, bűnügyi, horror és katasztrófafilm is bár a legnépszerűbbek mégiscsak a komédik voltak olyan nevekkel mint Charlie Chaplin vagy Buster Keaton. Hollywood is ekkor értette meg, hogy milyen fontos ragyogó csillagait elégedettnek tudni, így az ekkoriban elindult mozifilmekkel foglalkozó magazinok is kezdtek egyre több háttérinformációt megosztani a filmekről és az aktuális sztárokról. A rajongók imádták ha megtudhatták kedvencük milyen autót vezet, hogyan áll a házassága vagy milyen cigarettát szív, s a maguk módján szerették is ezeket a sztárallűröket lemásolni.
1927-ben azonban hatalmas változást élt meg a moziipar, megjelent ugyanis az első hangosfilm, mely gyakorlatilag egy némafilm volt, melyet utólag szinkronizáltak. A nézők imádták, hogy hallhatták is a történetet nem csak láthatták, ha eddig szerettek moziba járni, akkor innentől kezdve egyenesen imádtak.
Benedek Ágota
Forras : itt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése