Furcsa történetek

1.) Chance vs. Chance

A hetvenes években történt az angliai Birmingham melletti Stourbridge külterületén. Egy Frederick Chance nevű autós pont egy éles kanyar vett be, amikor késve vette észre, hogy sávjában szembejön egy másik gépkocsi. A sebesség túl nagy volt ahhoz, hogy elkerülje az ütközést: a két kocsi karambolozott, majd megperdülve mindkettő levágódott az úttestről. Amikor Frederick (a csodával határos módon csak enyhe sérüléseket szenvedve) kimászott az összetört autóból, észrevette, secondhogy a másik sofőr is megúszta. Odament hozzá, kisegítette a roncsból, majd (igazi angol úriember lévén) udvariasan bemutatkozott. A másik tátott szájjal nézett rá, hitetlenkedve elmosolyodott, majd elővette jogsiját és megmutatta az abban szereplő nevet: őt is Frederick Chance-nek hívták. Az már csak hab a tortán, hogy magyarul a két ember családneve annyit tesz: esély, lehetőség. Azt pedig, hogy „véletlenül”, angolul úgy mondják: by chance.

2.) Hugh Williams, az örök túlélő

Wales északnyugati partja és a tőle pár száz méterre a tengerben elterülő Anglesey sziget között húzódik a 22 kilométer hosszú Menai-szoros, amelyen évszázadok óta élénk hajózás folyik. Feljegyezték, hogy 1664. december ötödikén a szorosban zátonyra futott egy vitorlás, melynek nyolcvanegy utasa közül egyetlen egy élte túl a katasztrófát, egy Hugh Williams nevű matróz.

Napra pontosan 121 évvel később, 1785. december ötödikén ugyanott szintén elsüllyedt egy hatvan főt szállító hajó, s csak egy ember élte túl, akit Hugh Williamsnek hívtak.

3.) A Kellner-sztori

A Reader’s Digest német kiadása, a Das Beste magazin 1979-ben olvasói körében pályázatot írt ki a legizgalmasabb személyes élmények témakörében. A több ezer beküldött pályamunka közül egy müncheni amatőr pilóta, bizonyos Walter Kellner története lett a befutó, aki egy roppant izgalmas visszaemlékezést írt arról, hogy egy évvel korábban, 1978. december 18-án éppen Szardíniából repült Szicília felé, amikor motorhiba miatt kénytelen volt kényszerleszállás végrehajtani a vízen. A Cessna 421-A típusú, D-INUR lajstromjelű kisgépe elmerült ugyan, de ő egy gumicsónakban egy teljes napot hánykolódott a Tirrén-tengeren, mire végül a palermói mentőcsapatok rábukkantak és kimentették.

A szerkesztőség leellenőrizte a történetet az olasz hatóságoknál, akik mindenben megerősítették a Kellner által elmondottakat: minden stimmelt, a helyszín, az időpont, az összes apró részlet. A Das Beste eredményt hirdetett a lapban, megjelentették Kellner történetét, mindenki hepi volt, ahogy illik.

Pár nap múlva jelentkezett egy felháborodott olvasó, bizonyos Walter Kellner az alsó-ausztriai Kritzendorfból, aki óvást jelentett be a verseny végeredménye és a nyertes ellen. Állítása szerint a történet az övé, amit egy imposztor apró változtatásokkal tett közzé, hiszen a szóbanforgó Cessna négy évig az övé volt, ő repült Szardínia felett két éve, amikor is a gép valóban meghibásodott és kényszerleszállást kellett végeznie. Igaz, nem a tengeren, hanem már a szardíniai szárazföldön, Cagliari mellett, ahol órákat várt, amíg a mentőcsapatok megérkeztek.
A magazin főszerkesztője, Wulf Schwartzwaller alapos vizsgálatot rendelt el, nyomozó riporterek eredtek a második Walter Kellner által elmondottak nyomába. A tényfeltáró nyomozás meghökkentő eredményt hozott: a második történet is igaz volt, az osztrák Kellner a baleset után eladta a gépet egy kereskedőnek, aki rendbehozta és pár hónappal később a bajor Kellnernek értékesítette. És a Cessna motorja tényleg mindkét pilótát cserbenhagyta a Tirrén-tenger felett (gyakorlatilag néhány mérföldes eltéréssel ugyanazon a helyen), a különbség mindössze annyi volt, hogy az osztrák még el tudott repülni Szardíniáig, egy évvel később a bajor már nem.

4.) Jótett helyébe…

Az 1930-as évek közepén, egy forró nyári éjszakán történt. A texasi El Paso országúti rendőre, bizonyos Allan Falby a járőrkocsijával egy gyorshajtó kamionost üldözött, aki egy kanyarba érve padlófékezett egyet. Falby már nem tudott megállni, s hátulról belerohant a kamionba. elpasoSúlyos lábsérülést szenvedett, s ha egy arra járó autós, Alfred Smith nem áll meg és szorítókötést alkalmazva nem szünteti meg a vérzést, perceken belül elvérzett volna. Így a kiérkező mentő még életben találta a rendőrt, akit bevittek a kórházba, ellátták és néhány hét után ismét munkába állhatott.

Öt évvel a majdnem végzetes események után Falby ismét éjszakai járőrszolgálatot látott el, amikor rádión egy országúti balestehez riasztották a US-80-as főúthoz. A helyszínre érve látta, hogy egy személygépkocsi frontálisan egy fának ütközött, vezetője ájultan, vérben úszva fekszik az utastérben. Allan odaugrott, kihúzta az eszméletlen testet, s látva, hogy jobb lábából dől a vér, a combtőnél elkötötte azt és elállította a vérzést. A mentő megérkezett, s a sérültet kórházba vitték, ahol megmentették az életét. És igen, jól tippeltek: a sérült ugyanaz az Alfred Smith volt, ak öt évvel korábban hasonló módon mentette meg a járőr életét.

5.) Lány a Petrovka utcából

Amikor (az akkor még nem Sir és még nem Oscar-díjas) Anthony Hopkins 1971-ben megkapta a Lány a Petrovka utcából című film egyik jelentős szerepét a rendezőtől, Robert Ellis Millertől, elhatározta, hogy a film alapjául szolgáló, azonos című könyvet, George Feifer művét feltétlenül el fogja olvasni. Szét is nézett Londonban, de egyetlen könyvesboltban sem volt fellelhető. Bosszúsan elballagott a Leicester Square melletti metrómegállóhoz, ahol az egyik padon észrevett egy szemmel láthatóan ottfelejtett könyvet. Odalépett, s a legnagyobb megdöbbenésére a kérdéses könyv egyik friss kiadását pillantotta meg. Leült, s kézbe vette a szemmel láthatóan már használt könyvet, amelyben még aláhúzások és jegyzetek is voltak. Még várakozott egy kicsit, de senki nem jelentkezett, végül felvette, beletette a táskájába és – kicsit beleborzongva a véletlenbe – hazautazott.petrovka2

Két évvel később, amikor már Bécsben zajlott a forgatás, a stábot meglátogatta a szerző, aki többek között Hopkinsszal is találkozott. Elmesélte a színésznek, hogy őt magát is meglepte a könyv sikere, de annyira, hogy még a szerzői tiszteletpéldányokat is kénytelen volt elosztogatni a követelőző barátainak. Az első kiadásból az utolsót például az egyik londoni cimbora kapta meg, aki volt annyira óvatlan és elhagyta valamelyik metrómegállóban, két évvel azelőtt.

Hopkins belesápadt, odament a szekrényhez, ahonnan leemelte a két évvel azelőtt általa talált kötetet. Feifer belenézett és felismerte a barátja kézírását. Ez volt az a példány, amiről beszélt

6.) Az elveszett gyűrű

1941natal1 novemberében a dél-afrikai Natal szövetségi állam asszonyai elhatározták, hogy karácsonyra házi készítésű süteményekkel fogják megörvendeztetni az akkor már javában dúló világháborúban részt vevő fiaikat, testvéreiket és férjeiket. A dél-afrikai csapatokat természetesen brit főparancsnokság alá helyezték, s a katonák Angliában, illetve Kelet-Afrikában várták, hogy a hadszíntér melyik pontján lesz rájuk szükség.

Egy greytowni háziasszony, Anne Vial is csatlakozott a kezdeményezéshez, s ő is beszáll a süteménykészítésbe, tekintettel az ugyancsak besorozott, Európában szolgáló fiára, Ronnie-ra. Sütött is 150 darabot (kábé ennyi jutott egy önkéntes cukrászra), de már csak a kemencéből történt kivételük után vette észre, hogy jegygyűrűje hiányzik; vélelmezhetően dagasztás közben lecsúszott az ujjáról és bekerült a tésztába. Mivel natal2nem akarta tönkretenni az elkészült (és egészen biztosan kiválóan sikerült) sütiket, mindegyik mellé írt egy pár sort azzal, hogy ha valaki megtalálja a gyűrűt, juttassa azt vissza neki. A finomságokat összegyűjtötték, s a több ezer cake-et a dél-afrikai hadsereg logisztikusai eljuttatták Angliába és Etiópiába, s szétosztották az akkor ezen a két helyszínen szolgáló mintegy hatezer katona között.

Szerintem már sejtitek, mi történt. Egy hónappal később Ronnie Vial levelet írt az anyjának, melyben megnyugtatta: a jegygyűrűt tartalmazó süteményt egészen véletlenül ő kapta, s ha legközelebb hazautazik, vissza fogja vinni Anne-nek.

7.) Poe jövőbelátása

A Titanic katasztrófáját 14 évvel megelőző Morgan Robertson-féle kisregényről biztosan hallottatok (ha nem, ennek a posztnak a végén elolvasható), most valami hasonló következik.poe1

Biztosan sokan olvastátok Edgar Allan Poe 1838-ban megjelent, egyetlen igazi regényét, ami magyarul az Arthur Gordon Pym, a tengerész címmel jelent meg. Én a novelláit jobban szerettem ugyan, de annó (amikor egy fiúgyerek mindent elolvas, amiben kalózok, fegyverek vagy indián van) egészen jól szórakoztam rajta.

Szóval a könyvben [spoiler következik!] van egy olyan rész, hogy egy hajótörést követően négy ember egy félig elsüllyedt bálnavadászhajóban hányódik a nyílt tengeren, s az ikszedik napon, amikor már kezdenek éhenhalni, úgy döntenek, hogy megölik és megeszik a legvédtelenebb, leggyengébb társukat, egy Richard Parker nevű hajósinast (vagy matrózt, nem is emlékszem pontosan). A döntést tettek követik, ezek a tengerészek nem az a totojázós fajta.

46 évvel a regény megjelenése után, 1884-ben a Mignonette nevű angol egyárbocos, 40 tonnás jacht elsüllyed valahol az Atlanti-óceán afrikai partokhoz közeli részén. Négy ember menekül meg egy mentőcsónakkal, alig néhány napra elegendő vízzel és maréknyi mignélelemmel a fedélzeten. Három felnőttről és egy 17 éves hajósinasról van szó, ez utóbbit Richard Parkernek hívták. Fogadjunk egy 2012-es évjáratú Mouton Cadet-ben, hogy kitaláljátok, mi történt a hajósinassal.

A három túlélőt 25 nap után mentik ki, bíróság elé állítják, de végül csak hat hónap kényszermunkát kapnak fejenként, mert az adott körülmények között nem nagyon volt más megoldás – mondta ki a bíróság (de ez utóbbi infót csak érdekességként említem, nincs szoros köze a véletlen egybeeséshez, amivel ma foglalkozunk).

8.) K-19

Nem a szovjet tengeralattjáróról lesz szó.

Thomas Wolfe-ról talán nem sokan hallottatok, noha ő volt a huszadik századi amerikai irodalom egyik legjelentősebb alakja, akiről maga Faulkner nyilatkozta azt, hogy „Thomas volt nemzedékünk legtehetségesebb képviselője”. Sebaj, most nem is annyira a munkásságára akarom felhívni a figyelmet, hanem egy, vele kapcsolatos érdekes egybeesésre.

Wolfe a harmincas évek közepe óta rögeszmésen meg akart írni egy regényt, ami egy vasúti kocsiról, s az abban utazó emberekről szólt volna, arról, hogy az adott kocsiban történő utazás hogyan és milyen mértékben befolyásolta az életüket. Az íróknál állítólag gyakori, hogy eleinte csak egy apró mozzanatot, egy minimális részletet „látnak” a majdani műből, s arra épülve végül kikerekedik a későbbi regény. Nos, ez az apró mozzanat Wolfe esetében az volt, hogy „K-19”. Ez a jelzés szerepelt ugyanis a megírandó regény vasúti kocsijának oldalán. Sokat kínlódott a dologgal, néha írt is néhány oldalt, de végül sose tetszett neki igazán. Sokat panaszkodott is kiadójának, Maxwell Perkinsnek, aki nyugtatgatta a szerzőt, hogy ne erőltesse, majd egyszercsak homlokon bélyegcsókolja a múzsa, addig is foglalkozzon a többi, folyamatban levő regényével.

Wolfe hagyta magát rábeszélni, 1935 és 1938 között meg is írt vagy négy regényt, aztán ’38 szeptemberében (akut tuberkulózisból eredő szívrohamban) meghalt egy Baltimore-i kórházban. Végakaratának megfelelően a kiadója intézte holtteste hazaszállítását az észak-karolinai Asheville-be, ahol a családi sírbolt található. A koporsót vonattal szállították, s ahogy Perkins a pályaudvaron álldogált, észrevette, hogy a koporsót egy olyan vasúti kocsiba rakták fel, amely a K-19-es számot viselte.

9.) A peches szerencsés utcaseprő

Joseph Figlock 1937-ben Detroitban dolgozott, egy olyan munkakörben, amelyben a váratlan, rendkívüli események bekövetkezése az átlagnál is alacsonyabb. Joe utcaseprő volt, s munkáját lelkiismeretesen, közmegelégedésre végezte. Aztán joe1egy napon arra eszmélt, hogy egy kábé egyéves gyerek zuhan a nyakába. Mint utóbb kiderült, egy felelőtlen anya felügyelet nélkül hagyta kisfiát, aki kimászott a lakás negyedik emeleti (!) ablakába, elvesztette egyensúlyát és kiesett az utcára. Szerencséjére Joe pont alatta állt, s a csodával határos módon felfogta a gyereket; mindketten megúszták kisebb zúzódásokkal.joe2

Ez aztán a véletlen, ugye? Hát ha még elmondom, hogy egy évvel később, ugyanabban az utcában, ugyanabból a házból megint kiesik egy gyerek, és mit ad isten, Joseph Figlock ugyanott sepreget és újfent a nyakába kapja a srácot. Ebben az esetben is mindketten szerencsésen túlélik a balesetet, noha szerintem Joe átkérte magát egy másik kerületbe.

Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy egyes források szerint még a gyerek is ugyanaz volt, mint egy évvel korábban.

10.) Je ne suis pas Jean Marie Dubarry

1746. február 13-án Párizsban kivégzik Jean Marie Dubarry-t, akit apagyilkosságért ítélnek halálra. Napra pontosan száz évre rá, 1846. február 13-án Párizsban egy másik lenyakazásra kerül sor, az elítéltet Jean Marie Dubarrynak hívják, s bűne az volt, hogy meggyilkolta a saját apját.

11.) Villám

1918 februárjában a világháborús nyugati hadszíntéren egy brit főtisztet, bizonyos Summerford őrnagyot villámcsapás ér, minek következtében deréktól lefelé részleges bénulást szenved. Leszerel, majd úgy dönt, hogy hátrahagyja a zűrös Európát, s a nyugis Kanadában fogja leélni hátralevő évtizedeit. Vancouverbe költözik, ahol a hadsereg nyugdíjasaként nem igazán folytat stresszes tevékenységet.vill1 Lassan felépül annyira, hogy kedvenc időtöltésének, a horgászásnak szenteli szinte minden idejét, egészen pontosan 1924-ig, amikor is egy vihar elől egy fa alá húzódik, pechjére: a villámcsapás megbénítja a jobb oldalát. További két év gyógytorna és minden, ami ezzel jár, de Summerford őrnagyot kemény fából faragták, 1926-ra már egyedül tud sétálgatni a városi parkban. Addig sétál fel s alá, mígnem 1930-ban egy újabb villámcsapás éri, minek következtében teljesen megbénul, s végül 1932-ben meghal.

Durva, mi? Na kapaszkodjatok meg, mert nincs vége: 1936-ban hatalmas vihar pusztít a vancouveri temetőben, s az egyik sírhelyet villámcsapás éri. Nem, nem mondom meg, kinek a végső nyughelye volt.

12.) A gyilkos golyó

Egy meglehetősen morbid történettel fejezzük be a furcsa egybeesésekkel és véletlenekkel foglalkozó posztunkat.

1883-ban vagyunk, a texasi Honey Grove-ban, ahol a helybéli Henry Ziegland éppen szakít barátnőjével. A lány – elég labilis idegállapotú lévén – nehezen viseli a változást és öngyilkosságot követ el. A bátyja jó texasi szokás szerint elhatározza, hogy fegyverrel áll bosszút Henryn: előkapja 45-ösét, megkeresi és fejbelövi Zieglandothg (legalábbis azt hiszi), majd szájába veszi a fegyver csövét és öngyilkos lesz. Henry fantasztikusan szerencsés fickó, mert a lövedék csak az arcát súrolja, s becsapódik az udvarán található hatalmas tölgyfa törzsébe.

Néhány évvel később a Ziegland család bővíteni akarja goly1a házat, ezért úgy döntenek, hogy az udvaron álló tölgyfa útban van. Először arra gondolnak, hogy kivágják, de egy hatalmas példányról van szó, az egyik rokon meg úgyis az egyik közeli bányában dolgozik, ahonnan tud egy kis robbanóanyagot szerezni. A fa törzsére rákötöznek néhány rúd dinamitot, gyújtózsinór, oszt adjál neki… A tölgy természetesen megadja magát, viszont a törzsébe évekkel korábban beágyazódott golyó a robbanás hatására kirepül a helyéről, s az onnan jó ötven méterre, egy másik fa törzse mögött fedezéket kereső Henry Ziegland koponyájába fúródik, aki ott helyben szörnyet is hal.

A fentiekhez hasonló sztorikkal tele van az Internet, de vannak tematikus hardcopy gyűjtemények is. Igyekeztem azokat kiválogatni, amelyekről lehetőleg több forrás is említést tesz, no és amelyek megtörténte legalább matematikailag elképzelhető (lásd még a statisztikai valószínűséget, ahol a nulla és a 0,0000000000001% között hatalmas a különbség).

Forras : innen...