Az óbudai nyáresték romantikája sramlival és túróscsuszával

A XX-ik század elején Óbuda volt a legfelkapottabb szórakozó negyed, ahol dívák és írók adták egymásnak a kilincset, az asztalokon pedig a legfinomabb ételek és borok illatoztak.

Macskaköves utcácskák, leanderes udvarok és a finom étkek illata a langyos nyári estében.
A kocsmákból sramli zene és borgőzös beszélgetések keveréke szűrődik ki. A XX. század elejének Óbudáján járunk éppen. Egy olyan helyen, mely a török dúlás után szinte elnéptelenedett, de az ide települő külföldiek – különösen a németajkúak – jóvoltából egy igazi ikonikus helyévé vált a fiatal Budapestnek.

 Az osztrák és német (sváb és bajor) telepesek érkezésükkor sok mindent hoztak magukkal, és ezek közül az egyik legfontosabb a szőlészet és a bor készítésének tudománya volt. A kadarka, a zöldszilváni és az ottelo fajták ekkor terjedtek el a környéken, és lettek az óbudai kiskocsmák és vendéglők keresett italai. Áldás volt ez a budaiaknak és pestieknek egyaránt, hiszen a jóminőségű vízhálózat kiépítése előtt gyakran a fertőzésektől való félelem okán még víz helyett is bort hörpintettek, mely így a kultúra részévé vált. Az óbudai aranykorban pedig egymás után nyíltak a borkimérések és egyéb vendéglátóhelyek. Az összes nagy, vendéglátó dinasztia az 1800 évek közepén-végén telepedett meg a környéken. Bródyék ugyan már 1831-ben megnyitották kávémérésüket, de igazi népszerűségük az alapító fia, Adolf neve alatt kezdődött 1869-től. A Kéhli család első bormérése 1885-től fogadata a vendégeit, de a többi nagy sváb vendéglátós dinasztia is ekkoriban vetette meg itt a lábát. S ha már láb: ebből a korból származik az óbudaiak barnalábú elnevezése is, mivel az akkoriban bevándorolt telepesek felhajtott nadrágszárral dolgoztak a földjeiken, amitől lábszáruk jobban lebarnult, mint a többi testrészük.

 Az 1920-as évekre a terület már legendássá vált városszerte és mindenki tudta, hogy ha jót akar enni és mulatni, akkor Óbuda felé kell vennie az irányt. Bár az 1882-es itteni filoxéra járvány megnehezítette a bor beszerzését, a környék népszerűsége és a vendéglátóhelyek addigi bevételei lehetővé tették, hogy más úton-módon de továbbra is jófajta nedű kerüljön esténként a poharakba. Ekkorra több, mint 70 italmérés, kávéház és kockásabroszos étterem várta a vendégeit, akik egy jó táfelspiccet vagy túroscsuszát szerettek volna sramli zene mellett elfogyasztani. Az akkori mondás azt tartotta, hogy Óbudán minden második házban kocsma működik és volt olyan utca, ahol 17 vendéglátóhely versengett a megéhezett látogatókért. Az ilyen hangulatú helyek mára ritkaságszámba mennek, de nem tűntek el teljesen. A kritikák alapján a város egyik legjobb táfelspiccét ma a Városliget Caféban lehet megkóstolni, ráadásul a szeptember a romantikus borestek sorozat jegyében telik.

Persze ekkoriban egy vacsora vagy esti mulatság elképzelhetetlen lett volna sramli nélkül, mely abban az időben felkapott, modern zenének számított. Maga a műfaj 1886-ban született meg két bécsi testvér, a Schrammel fivérek jóvoltából. Az általuk kialakított zenei stílus hamar népszerűvé vált, és kinőtte az osztrák főváros Grinzing mulatónegyedének kereteit. Bár a fivérek eredetileg gitárral, hegedűvel és harmonikával adták elő szerzeményeiket, az óbudai éttermek kerthelyiségeiben igazán csak ez utóbbi maradt állandó zeneszerszám. A sikert jól jelzi, hogy ma is nehéz olyan élőzenés esküvőt találni, ahol a magyar mulatós mellett ne csendülne fel néhány unalomig ismert sramli-sláger is.

            Aki a második világháború előtti időszakban egy nyári estén Óbudát választotta úticéljául, az szinte biztosan összefutott valamelyik akkori hírességgel. Fedák Sári, Karinthy Frigyes, Latabár Kálmán, Honthy Hanna és Krúdy Gyula is nagy rajongója volt az óbudai kiskocsmák és kávéházak vidám hangulatának. Utóbbi élete végén át is költözött a környékre és a néhány háztömbnyire lévő Kéhli vendéglő lett a törzshelye (bár a Bródy kávéházban is gyakran megfordult). Annyira szerette ezt a helyet, hogy szinte minden este megfordult a Kéhliben, és gyakran távozás után is magával vitt némi zöldszilvánit. Egy idő után titokban kellett elosonnia otthonról, lévén családja nem vette jó néven ezt a hobbiját. Szerencsére Krúdy kitartó ember volt, különben ma rengeteg csodás éttermi sztorival és ínycsiklandó gasztronómiai leírással lennénk szegényebbek.

            A Kéhli étterem alapítói az 1700-as években érkeztek Óbudára, a németországi Kehl város környékéről. 1885-ben még Kéhli Józsefné nyitotta meg a már említett borkimérést, de a vendéglő fia, Ferenc vezetése alatt élte fénykorát az 1920-as években, amikor igazán divatba jött az óbudai mulatozás. Ebben az időszakban Ferenc felesége, Kéhli Mama szolgálta ki a betérőket, akik gyakran a már említett zöldszilvániért jöttek, melyet maga Ferenc állított elő több féle bor házasításával. A vendéglő és az óbudai éjszakák leanderes, kockásabroszos, sramlizenés romantikájának végül a második világháború vetett véget. Azokat a helyeket, melyek túl élték a pusztítást és a világégés utáni ínséges időket az államosítás szüntette meg végképp, mivel a Vendéglátóipari vállalat már nem volt képes eredeti állapotukban és hangulatukban helyreállítani ezeket a legendás helyeket.

Forras : itt...

Forró esték a Rákóczi út fénykorában

Mázsás dívák, frivol filmek és a legkiválóbb prímások szórakoztatták a közönséget a városon belüli sztráda legszebb napjaiban.

A Rákóczi utat ma sokan városon belüli sztrádának nevezik, nem is alaptalanul. Ma – különösen a Keleti és a Blaha Lujza tér közötti szakasz – valóban úgy fest, mint egy autópálya, ahol senki sem szeretne megidőzni, kirakatokat nézegetni. Pedig ez az út egykor maga volt az élet, a lüktetés. Egymást érték az orfeumok, kiskocsmák és elegáns kávéházak, a lóvasút zörgése pedig vidám zajjal keveredve hirdette itt az életet.

            Az út kialakulása az 1600-as évekre nyúlik vissza, amikor a pestet védelmező városfal egyik, hatvan felé nyíló kapujától vezetett keresztül a városon. Ennek megfelelően az 1800-as évek előtti térképeken Hatvaner Strasseként kell keresnünk. 1804-ben már új néven, Kerepescher Strasseként ismerték a városlakók és mai elnevezését csak 1906-ban kapta meg, amikor az egykori fejedelem hamvait itt szállították a Szent István Bazilikától az addigra felépült Keleti pályaudvarig. Bár az első épület, a Szent Rókus kórház már 1711-ben megépült, a környék igazi fellendülése inkább az 1800-as évek derekától datálható.

              A növekvő város egyre kiterjedtebb kereskedelmi forgalmat bonyolított, és a Kerepescher Strasse az egyik legjelentősebb útvonalnak minősült. Egymás után nyíltak a fogadók a kereskedők és az utazók részére. 1840-ben kőburkolatot és gázlámpás világítást építettek, majd 1868-ban megindult a lóvasúti közlekedés az addigra igazán jelentőssé váló úton. Az igazi aranykor azonban a Keleti pályaudvar 1884-es átadása után következett. Ekkor sorra épültek itt a bérpaloták és a bérházak, majd a Millennium évében, 1896-ban megjelentek az első fontosabb vendéglátóhelyek és ekkor épült a Metropol szálloda is.

            A Rákóczi út 58. alatt található hotelt 26 éven keresztül vezette Petanovics József, aki olyan közkedvelt személyiség lett, hogy még kuplét is énekeltek róla. A szállót kiváló elhelyezkedése és elsőrangú konyhája tette kedveltté. Az első világháború utáni időszak volt a Metropol fénykora, ekkora már kávézója, sörözője és kerthelyisége is várta a betérőket. A kávéházak közül mindenképpen említést érdemel az eredetileg Elite néven megnyílt Ostende, melynek építkezése egy évvel megelőzte a szállóét. A 20-as szám alatt (A mai Kazinczy utca sarkán) található kávézó ezüst díszítéseivel és sok tükrével igazán minőségi atmoszférát teremtett, akik cigány- és dzsessz zenék hallgatásával tölthették itt az idejüket.  Előbbi műfajban kizárólag az ország legjobb hírű prímásai léphettek fel az Ostende színpadán. 

      1896-ban nyitott meg a 63-as szám alatt a Parisienne, Löbl Izidor tulajdonlása alatt. A mulató épülete is ekkor készült el, a többemeletes bérház kedvéért le kellett bontani az addig itt álló Makk-hetes kocsmának helyt adó földszintes házat. Ez a kocsma az ország egyik legolcsóbb és legjobb konyhával rendelkező ivója volt, így kénytelen kelletlen átköltözött a Rottenbiller utcába. Érdekesség, hogy ez utóbbi épület még ma is áll, és a Rottenbiller utca bérházai között ez az egyetlen földszintes építmény. Löbl szeretett volna emléket állítani az országos hírű kocsmának, így az egykori Parisienne homlokzatán ma is minden díszítésben látható egy makk hetes kártyalap.

            A mulató igazán jól kivitelezett és átgondolt tervek alapján épült. Süllyeszthető színpada és hatalmas tánctere akkoriban ritkaságszámba ment, mint ahogy a saját céllövöldéje is. Itt, a ruhatár közelében bárki kipróbálhatta az ügyességét egy flóbertpuskával és a legügyesebbek ingyenes italkuponokkal lettek gazdagabbak.  Az üzletmenet azonban nem állt túl erős lábakon és négy év alatt három tulajdonost fogyasztott el az ingatlan. 1900-ban Folies Moderne néven egy aránylag gyümölcsöző, öt éves időszaknak vágott neki a Rákóczi út 63, ám 1906-ban már újra bérlőt kellett keresni. Ekkor érkezett Lakner Lajos, aki Nemzeti Orfeumra keresztelte a mulatót, és ennek megfelelő revüműsorokat állított színpadra, többek között külföldi művészekkel és idomított állatokkal. Emellett este tizenegytől – a hely szellemének megfelelően pikáns, egyesek szerint egyenesen pornográf  – filmeket is vetítettek. Szintén nagy hírre tett szert a Szövetség utca sarkán épült Wekerle kávéház, ahol egészen meglepő ételekkel is találkozhatott a nagyérdemű.

            Glaser Fülöp 1899-ben, nem sokkal a megnyitás után orfeummá alakította az épületet, ahol felesége vezette a konyhát. Az asszony kreativitásáról rengeteg legenda kering, de tény, hogy sem előtte, sem azóta nem lehetett pörköltet (nokedli helyett) mákos tésztával enni. Szintén sokan jártak ide az orfeum „dívája” Szigeti Gizi miatt, aki a maga 100 kilogrammjával és rettenetes hangjával egészen egyedi jelenség lehetett. Hírnevét erotikus mozgása és hihetetlen szomjúsága is növelte. Szinte önmagában is műsorszámnak minősült, amikor Gizi egy-egy este elfogyasztott vagy két tucat sört...

Forras : itt...

Több ezer bérház épült az aranykorban Budapesten

Hihetetlen üzlet volt a XIX. században bérházat vagy bérpalotát építeni Budapesten, íme a fővárosi bérházak története dióhéjban.

Budapest elképzelhetetlen gangos bérházai, csodás palotái nélkül, bármerre is járunk a belvárosban, az utcaképet a XIX. században épült három-négy emeletes házak határozzák meg. De vajon hogyan és miként épült ki a város az 1800-as években és ki finanszírozta a lakásépítéseket? Tényleg olyan kemények voltak a tulajdonosok a bérlőkkel és vajon hogyan lehetett lakáshoz jutni? Ezekre kerestük a választ!

A bérlakások, paloták építését bizony a belőlük kinyerhető pénz motiválta. Már a XIX. század első felében hihetetlen adatok láttak napvilágot arról, hogy milyen összegeket lehet megkeresni egy pesti vagy budai bérlakásos ház felépítésével, és az abban lévő ingatlanok kiadásával. Miközben Széchenyi István teljes birtokai után 60.000 forint éves jövedelemmel gazdálkodhatott, addig egyedül a reformkori város legnagyobb bérházából, a 48 lakásos Orczy-házból mintegy 41.000 forint folyt be évente. Általában egy pesti belvárosi ház (akár két- vagy háromemeletes) évi 10-15 000 forintnyi bevételt jelentett a tulajdonosának.

Nem csoda, hogy számtalan kereskedő, iparos és mágnás döntött úgy, hogy bérlakások építésébe fekteti bevételeit. Ez a tendencia 1867 után még jobban felgyorsult, hiszen a folyamatosan növekvő székesfővárosban óriási igény jelentkezett a különböző osztályoknak szóló, eltérő színvonalú bérlakásokra.

A magánszemélyek már nem is tudták biztosítani a piac befektetési igényét, így felléptek a különböző városi intézmények és szervezetek, mint befektetők. Ilyen befektető volt például az egyház, a városi tanács, különböző nagyvállalatok és maguk a hiteleket is nyújtó pénzintézetek. Ekkor indult meg a jelzáloghitelezés is, amelynek alapját, a telekkönyvi bejegyzési jogszabályt 1853-ban iktatták be a monarchiában. A különböző takarékpénztárak jelzálogleveleket bocsátottak ki, amelyeket bárki megvehetett, és ebből finanszírozták hitelként az ingatlanberuházásokat. A nagy építkezési láz természetesen a fővárosnak is igen jól jött, hiszen bevételei fő forrását az ingatlanbérbeadás utáni adók jelentették. Ilyen volt például a házbérkrajcár, a szemétszállítási díj őse, amely körülbell 3%-ban terhelte a bérleti jövedelmeket. A lakbérjövedelem után fizetendő adóláb 1868-ban Budán és Pesten 24%, 1883 után az egyesített városban 20% volt, erre vezették be plusz adóként az ún. általános jövedelmi pótadót, ami lényegében még egyszer megadóztatta e bevételeket. Átlagosan elmondható, hogy 100 korona házbér-jövedelemre körülbelül 33-40 korona házbéradó jutott, ami a fenti típusokból állt össze. Ezzel a bérlakásbefektetés az értékpapírokhoz és a vidéki uradalmakhoz képest jócskán több nyereséggel kecsegtetett.

Épültek is a házak sorra, míg 1850 előtt csupán pár száz bérlakásos ház állt Budán és Pesten, addig 1870-ben 5200 ház, és mindez a századfordulóig évente több százzal épülettel gyarapodott. A város előkelő részein a leggazdagabb mágnások és vállalattulajdonosok építettek francia és olasz reneszánsz stílusú vagy a neobarokk bérpalotákat. Ezekben többnyire a tulajdonos lakosztályai mellett luxus-bérlakásokat is kialakítottak a módosabb polgárság részére. Ezeknél már jóval puritánabbak voltak a Király utca, a Nyugati környéke és Józsefváros gangos bérházai, amelyekben többszobás polgári lakásokat csakúgy találunk, mint 1-2 szobás mini-garzonokat. A legszegényebbek a külváros munkás-házaiba kényszerültek, ahol a pompának már nyoma sem volt. A bérpalotákban volt kocsiszín, kút és udvar, gazdag díszítés és több lépcsőházas felépítés, itt a lakások is elérték a 8-10 szobás méretet. A munkásoknak szánt egyszobás minigarzonokat tömörítő épületekben viszont még az erkélyek is hiányoztak. A vízhálózat kiépítésével a XIX. század végére elég széles körben elterjedtek a komforthelyiségek is, így a gazdagok lakásaiban öblítős WC és fürdőszoba állt rendelkezésre, a szegényebbek, pedig a gangon kialakított közös higiénés helyiségeket használhatták.

 1890-re egyébként a bérlakásépítési láz olyan fokára hágott, hogy a kínálat megelőzte a keresletet és így történhetett, hogy a századfordulón százával álltak üresen a bérlakások. Ezt a helyzetet próbálta orvosolni a főváros vezetése a kérhető lakbér maximalizálásával, hiszen lakót még csak-csak lehetett találni, viszont fizetni képes bérlők már kevésbé.

Ráadásul a befektetők a szegényebbeknek szánt minilakásos bérházak helyett inkább a jódmódú polgárokat célzó nagylakásos, minőségibb ingatlanok építését favorizálták, mivel kockázatosnak tartották a bizonytalan jövedelmű lakókat. Pedig nagyobb lakásigénye a szegényebb rétegeknek lett volna, hiszen ők gyakran 4-5-öd magukkal nyomorogtak egy-egy szobában. Ők töltötték meg a város nyomornegyedeit is, ahol egyszobás kalyibákban, miniházakban húzták meg magukat. De ez már egy másik történet.

Forras :  itt...

A salemi boszorkányperek

Salem neve az egész világon egyet jelent a hírhedt 17. századi boszorkányperekkel, melyek során számos ártatlan férfit és nőt ítéltek el, miután néhány lány azzal vádolta meg őket, hogy rontást tettek rájuk. A település számos épületét a mai napig korabeli állapotban őrizték meg. A salemi boszorkányperek a 17. század végi gyarmati Amerikában folytak le, a kor puritanizmusa, hiedelmei és félelmei által keltett tömeghisztéria kicsúcsosodásaként. 1692-ben Salem Village-ben (ma Danvers, Massachusetts), egy Salem melletti faluban pár fiatal lány, köztük Abigail Williams, Ann Putnam, Betty Parris és Mary Warren, Susanna Walcott több környékbelit is megvádolt azzal, hogy rontást tett rájuk és megbabonázta őket, tehát nyilvánvalóan a Sátánnal szövetségben álló boszorkányok. A vádaskodások egyre több embert érintettek, és pár hónapon belül már nemcsak Salem városát érintették, hanem több településre, köztük a legnagyobbra, Bostonra is átterjedtek.

A három nőt (Sarah Good, Sarah Osborne és Tituba) 1692. március 1-jén vádolták meg boszorkánysággal, azonnal bebörtönözték őket. A történet azonban itt nem ért véget, a lányok újabb neveket kezdtek sorolni: Dorcas Good (Sarah Good négyéves leánygyermeke), Rebecca Nurse (egy idős, köztiszteletnek örvendő asszony), Abigail Hobbs, Deliverance Hobbs, Martha Corey. Végül egy házaspár, Elizabeth és John Proctor is a listára kerültek. John Proctor bűne az volt, hogy nem hitt a vádaskodásoknak, és kiállt a perbe fogottak ártatlansága mellett. Ahogy a vádak terjedtek, Salem, Boston és a környék börtönei lassan megteltek, miközben a közösség egy új problémával szembesült: legitim kormányzat híján (éppen nem volt kinevezett kormányzó) nem állt rendelkezésükre törvényes alap a vádlottak perbe fogására. A terület végül május végén kapott új kormányzót, aki rögtön létre is hozott egy területi bíróságot.

A nyár folyamán a bíróság több tárgyalást is lefolytatott. A vádlottak közül csupán egyet mentettek fel, mert a lányok visszavonták az őt érintő vádjukat. Mindenki mást bűnösnek találtak boszorkányság vétségében, és halálra ítélték őket. Az ítélethozatalok után négy kivégzés során 20 embert gyilkoltak meg: 19-en akasztófán végezték, köztük egy köztiszteletben álló lelkipásztor, egy közrendőr, aki nem volt hajlandó részt venni további megvádoltak letartóztatásában, valamint néhány vagyonosabb polgár. Az áldozatok közül hatan férfiak voltak, a többség azonban szegénységben élő, idős asszony.

A boszorkányperek 1693 januárjában értek véget. A bírósági eljárásoknak végül a kormányzó vetett véget egy, a Boston környéki tiszteletesek által írt kérelem hatására. A kérelemben többek között az állt, hogy jobb, ha tíz boszorkány megússza a büntetést, mintha egy ártatlan mártírhalált szenved. A perek egyik hatásaként a kormányzatra gyakorolt puritán befolyás lassan, de fokozatosan eltűnt. A perek során tapasztalt túlkapások intő példaként szolgáltak szűk egy századdal később az Egyesült Államok törvénykezési gyakorlata alapjainak lefektetésekor is.

Forras : itt...

A Zwack Unicum története sokkal hihetetlenebb, mint gondoltuk

Kevés hazai vállalkozás tekinthet vissza hatvan évnél többre, mivel 1948-ban a polgári Magyarországot, így a családi vállalkozást is einstandolták a választási csalással hatalomba kerülő, Sztálin támogatta kommunisták. Az idén 225 éves fennállását ünneplő Zwack likőr azonban nem csak a kommunistákat élte túl, hanem a zsidótörvényeket, a nyilasokat, két gazdasági világválságot, és belső családi viszályokat is.

Das is ein Unikum

Nem titok, hogy az 1999-es A napfény íze című filmben Szabó István erősen támaszkodott a Zwack család történetére, a gyógyital receptjét féltve őrző Sonnenschein családfőre, aki a Monarchia ideje alatt kezdte főzni sikeressé váló italát, hogy aztán a titkos recept egyik generációtól a másikig vándoroljon. A Zwack család sztorija hihetetlenebb, mint a film, abszolút vászonra illő történet, amely 1790-ben kezdődött, amikor dr. Zwack, II. József császári udvari orvos a császár gyomorpanaszaira egy gyógyitallal rukkolt elő. A keserű ital bevált, a legenda szerint az uralkodó azt megkóstolva így szólt: - Dr. Zwack, das ist ein Unikum! – egyben nevet is adva a gyógynövényitalnak.

A céget ötven évvel később, 1840-ben alapították meg, az Unicum védjegyét 1883. május 22-én, 805-071 számmal lajstromozták „az Unicum név alatt forgalomba hozott gyomorerősítő likőr megvédésére”. Az ital a Zwack család 1790-ből származó titkos receptje szerint készült.

A cég és egyben a magyar reklámtörténet egyik leghíresebb plakátja

Az Unicumot kezdettől fogva az eredeti gömbölyű palackban forgalmazták, címkéjén vörös kereszttel. 1899-től kezdve ennek a használati jogáért évente tekintélyes összeget fizetett a cég a Magyar Vöröskereszt Egyesületnek. 1922 után ez a megállapodás megszűnt, ezért a kereszt színét aranyra, a háttérét pedig pirosra változtatták, ahogy ezt mind a mai napig használják.

A huszadik századi történéseket látva joggal állapíthatjuk meg, hogy kisebbfajta csoda, hogy ez a cég még egyáltalán létezik és nem csak a nyomai vannak meg. Olyan birodalmak is tönkrementek, mint a Weiss Manfréd művek, ami a háború előtt a magyar ipar Közgépe és MVM-e volt egybegyúrva, csak nagyobb – és ma már sehol sincs.

Zwack Péter a harmincas évek elején a nevelőnőjével

Séta a múltba

A 225 éves szülinap kapcsán a Zwack család és a vállalat egy különleges túra sorozatot hirdetett meg, amelynek első, rendhagyó bemutatójára egyberántottaák a magyar médiát és egy többórás, érdekes séta keretében időutazásra invitálták a sajtó képviselőit. A mi idegenvezetőink Zwack Sándor, Zwack Izabella és édesanyjuk, Anne volt, akiknek az idegenvezetésével fizikai valóságában elevenedett meg előttünk egy elképesztő családi történet, ami egyszerre magyar és egyetemes. Jó hír azonban, hogy bár nem a családtagok vezetésével, de május 30-tól bárki számára elérhető a túra, akit érdekel ez a lebilincselő családtörténet, amely nem utolsó sorban egy hungarikum, az Unicum története is egyben.

A Zwackok az Úri utcában, az egykori családi fészek előtt

A sztori a budai várban található Úri utcában kezdődött, ahol a háború előtt fényűző körülmények között élt a Zwack család, köztük a kis Zwack Péter, akire nevelőnő vigyázott és a családi Buickkal fuvarozták a városban –na de nem iskolába, mert oda villamossal kellett járnia.

Ha volt a nagypolgárságnak arisztokrata rétege, akkor a likőrgyáros família közéjük tartozott, csakhogy a harmincas években a zsidótörvények életbe lépésével a levegő kezdett elfogyni körülöttük. A negyvenes években a várból felmenekültek a Gellért-hegyre, és a regénybe illő nagynéni, Mici néni villájában bújtak el, a svéd nagykövetség szomszédságában.

1944 tavaszán a nyilas hatalomátvétel napjaiban ismét filmbe illő események történtek a család életében, hajszálon múlt, hogy a Zwack-sztorinak örökre vége szakadjon.

Mici néni háza közvetlenül a svéd nagykövetség mellett volt, ahol a svéd diplomaták - mint Raoul Wallenberg, Lars Berg és Per Anger- fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy megmentsék zsidó emberek életét. Raoul Wallenberg János és Vera jó barátja volt, a kikapcsolódás ritka pillanataiban bridge partit játszott Jánossal. Ráadásul a Minerva utcai épületben (Mici néni házában) irodája is volt az első emeleten és két titkárnő dolgozott vele. Megszámlálhatatlanul sok zsidó embernek állított ki Schutzpass-t, de svéd útlevelet csak harmincnak, abból hármat Péternek és szüleinek.

Valaki feljelenthette a családot, mert a Minerva utcai házban megjelentek a nyilasok, felsorakoztatták a családtagokat a fal mellé, hogy utána elhurcolják őket a Dunapartra.

Mici néni villája a Minerva utcában a Gellért-hegyen

Kétségtelenül ez volt a túra legdrámaibb jelenetsora.
A Zwack-generáció soros vezetője, Sándor a Minerva utcában mesélte el, hogyan sorakoztatták fel a felmenőit, hogy aztán levigyenek mindenkit a Dunához, és a folyóba lőjék őket.

Lajos, Péter unokatestvére kérte, hogy hadd vehesse még fel a cipőjét, ezért a nyilasok megengedték, hogy felmenjen érte az emeletre. Péter annyira biztos volt benne, hogy meg fog halni, hogy gyorsan megette azt az egész tábla csokoládét, amit az ostrom idejére kapott, mivel azt gondolta, hogy ez élete utolsó csokoládéja. Amíg Lajos felfutott a cipőért, Lars Berg a szomszédos házban lévő svéd nagykövetségről futva átérkezett a kapuba. Nagyon határozott fellépésű, impozáns külsejű férfi volt, pisztolyt tartott a kezében, és azt kiáltotta, hogy ez a ház svéd védelem alatt áll, és így sikerült a nyilasokat elriasztania.

Az oroszok már a spájzban vannak

Ha a nyilasokat túl is élték, még hátravoltak az oroszok, akik az életüket nem, de a megélhetésüket erősen fenyegették. A vörös hadsereg először is megitta az Unicum gyár soroksári úti gyárában található italkészletet (ami közel egymillió liter volt), az ott található hatalmas hordókat, és pontonhidak építéséhez használták fel őket. A családi villát feldúlták, a könyveket szuronnyal szúrták át, és így tovább. Mit is mondhatnánk: oroszok.

Még mindig nincs vége

A Zwackoknak eszük ágában sem volt elhagyni az országot, ám 1948-ban a hatóságok tudtukra adták, hogy jobb, ha így tesznek. A gyárat államosították, és rátették a kezüket a féltve őrözött családi receptre is. legalábbis ők ezt hitték. Zwack Jánosék Béla, Péter édesapjának testvére azonban hamis receptet adtak adott át, az igazit magukkal Zwack János magával vitte vitték az emigrációba.

Zwack Péter, menekült az Ellis Islanden

New Yorkban

Zwack János számára az emigráció elfogadása nehéz volt. Amikor megérkezett Amerikába, az Ellis Island-en (a bevándorlók gyüjtőszigetén) fiával együtt egy óriási százszemélyes hálóteremben hetekig vártak arra, hogy megkapják az engedélyt az Egyesült Államokba való belépésre. Nem volt többé úri utca villa, Buick, és nevelőnő. Zwack János korábbi életvitele, amikor befolyásos és kiváltságokkal rendelkező ember volt, a háború után véget ért, és erre nagyon drasztikusan kellett rádöbbennie, amikor minden nélkül, ismeretlenül megérkezett az Egyesült Államokba, csak az eredeti Unicum recepttel a zsebében.

Zwack Péter eleinte Chicagóban majd New Yorkban élt első feleségével, Iris-szal és e házasságából született öt gyermekével: Peterrel, Gioia-val, Alexával, Iris-szal és Jancsival. Zwack Péter eltökélten dolgozott annak érdekében, hogy a Zwack név fennmaradjon az Amerikai Egyesült Államokban. Ennek érdekében szerződést kötött a Jim Beam céggel, hogy a cég Zwack névvel gyártson és forgalmazzon gint, vodkát és slivovitzot.

Hosszú éveken keresztül dolgozott vezető amerikai szeszesital, valamint jelentős borimportőr cégeknél, és Alexis Lichine-nel – akit ma is az amerikai borkultúra atyjának tekintenek – minőségi szőlőbirtok, ill. termelő szelektált borokat (“estate bottled wine”) vezettek be az amerikai piacra.

1970-ben visszatért Európába, hogy felügyelje a Zwack Unicum olaszországi gyártását és marketingjét. Ebben az időben Zwack Péter és második felesége, Anne Marshall aktívan részt vett a licensz alapján gyártott, addigra már igen kedvelt itallá vált Unicum PR munkájában, szorosan együttműködve a termék értékesítését végző nagy genovai szeszipari céggel.

Újra itthon

1988-ban Zwack Péter visszalátogatott Magyarországra. Ebben nagy szerepe volt Demján Sándornak is, aki már akkor azt mondta, hogy komoly változások várhatók. Annak ellenére, hogy a vállalatukat államosították, Zwackék nem kapták vissza az Unikumot gyártó céget és a gyárépületeiket, minden vissza kellett vásárolniuk.

Zwack Péter ekkor 61 éves volt.
Ennyi idősen nem sokan kezdenek új életbe és vágnak bele kockázatos tervekbe, de az üzletember nem sokat vacillált. Hatalmas kölcsönt vett fel, és 20 millió dollárért visszavásárolta a családi vállalkozást.

1991-ben Magyarország nagykövete lett az Amerikai Egyesült Államokban, ahová negyven évvel korábban menekültként érkezett meg. És még koránt sem árultunk el minden családi titkot, a Zwack család elmúlt 225 éve olyan történetekben gazdag, amelyeket érdemes a ma is álló épületek mellett, a profi idegenvezetőktől meghallgatni. Aki egy igazán izgalmas hétvégi programra vágyik, az jelentkezzek a www.unicum.hu oldalon és legyen részese a Zwack-sztorinak, ha csak rövid időre is.

Huszonhét év elteltével a cég virágzik, új piacokra tör – Kínában, Dél-Amerikában és az Egyesült Államok próbálnak terjeszkedni – vagyis a huszadik századi kőkemény hullámvasutazás után ismét teljes gőzzel zakatolnak.

A túra alatt volt alkalmunk négyszemközt is beszélgetni Sándorral, aki felelevenítette első élményeit Magyarországgal kapcsolatban. 14 éves korában járt először Magyarországon. Firenzében élt és egy szót sem tudott magyarul, így a még szocialista Magyarország a napfényes Itália után nem éppen nyerte el elsőre a tetszését. Ma már kiválóan beszéli a nyelvet, Magyarországot tekinti a hazájának, bár nyaranta gyakran jár Olaszországban, és megmaradt Fiorentina-drukkernek is.

Egyértelmű, hogy a Zwack család története nem áll meg a 225. születésnapnál. Napjainkban a történelem megismétli önmagát, hiszen a Zwack gyárat Péter gyermekei, Sándor és Izabella vezetik, akik egymást nagyszerűen kiegészítve felelnek a Zwack társaság mindennapi tevékenységének más-más területéért. Sándor a gyártási folyamatokat felügyeli, míg Izabella az Unicum globális márka nagyköveteként a nemzetközi piacokért felelős.

Forras : itt...

Egy tisztességes úrinő ruhatára a 19. században

Egy tisztességes úrinőnek millió öltözködési és viselkedési szabályt kellett észben tartania. Ezek megszegése ugyan semmiféle törvényben rögzített fenyítéssel nem járt, viszont annál súlyosabb büntetést jelentett, hogy a szabályszegőt az úri társaság megszólta, rosszabb esetben kiközösítette. Nézzük meg most az 1870-1880-as évek öltözködési szabályait!

A megfelelő öltözködési és viselkedési szabályokkal családi és képeslapok rendszeresen foglalkoztak, sőt Dunát lehetett rekeszteni a korabeli illemtankönyvekkel is. Az öltözködési szabályok az 1870-80-as években voltak a legrészletesebbek. Az újságírók már akkor is pontokba szedve rögzítették az illendő öltözködés aranyszabályait.

Így öltöztették az úrigyerekeket

Természetesen az illendő viselkedés tanítása már a bölcsőben elkezdődött azzal, hogy az újszülöttet megfelelő módon öltöztették. A babát fodros tüllfüggönnyel borított bölcsőbe tették, áttört hímzésű fehér ruhácskába, pólyába burkolták, melyet selyemmel béleltek. A bélés színe a gyerek neme szerint változott. A kisfiúk és a kislányok haja is vállig ért 3-4 éves korukig, és egyforma ingecskéket viseltek. A kisfiúk 4-5 éves korukban kapták az első hátulgombolós rövidnadrágjukat, a kislányok pedig a térdig érő habos, csipkés ruhácskájukat. A kisfiúk számára az érettség első jele az volt, hogy 14-15 éves korukban megkapták első hosszú nadrágjukat, öltönyüket vagy frakkjukat. A lányok pedig elkezdtek epekedni a hosszú, bokáig érő szoknya után.

Ahhoz, hogy a gyerekek megérjenek arra, hogy bevezessék őket a jó társaságba, előbb tánciskolába kellett járniuk. A szülők rendszerint körbeülték a termet, és figyelték a fehér inges, térdnadrágos fiaik és rövid szoknyás lányaik csetlését-botlását. Amikor pedig elég idős lett a gyermek, következhetett a jó társaságba való bevezetés. Ez általában a fiatal lány számára rendezett estélyen történt, ami egyben azt is jelentette, hogy az ifjú hölgy eladósorba lépett, és ezentúl már őt is illik meghívni az összejövetelekre.

A báli ruhák

Az első bálozó lány megjelenése igen egyszerű volt: mindig fehér, fodros tüll vagy muszlin ruhát viselt az első báli évadban. A másodikban már választhattak maguknak rózsaszín, világoskék, halványsárga vagy almazöld báli ruhát is. Ha pedig már több éve farsangoltak, és még mindig nem keltek el, akkor jöhetett a sárga, vörös vagy lila ruha - ezt persze kevesen választották, mert ugyan ki akarta a ruhája színével is felhívni a figyelmet arra, hogy még mindig vénlány?

A fiatal asszonyok már sokkal kihívóbban, pompásabban öltözhettek. Az ő ruhájuk színesebb, dekoltázsuk merészebb, ékszerük feltűnőbb és drágább lehetett. Letehették a tüll és muszlin ruhákat, és válogathattak a drágább selymek és bársonyok közül. A fiatal anyáknak viszont már illett egy kicsit visszafogottabb színeket viselniük, míg az idős hölgyek tompa színű anyagok közül válogathattak, amelyet csipke- és gyémántdíszítéssel ékesíthettek.

Egy hölgynek legalább háromféle estélyi ruhával kellett rendelkeznie: volt egy, amiben színházba és hangversenyre ment, egy, amit díszebédnél vagy bemutatásnál viselt, és kellett egy a bálokra. A báli ruha volt a legragyogóbb: ujjatlan, mély kivágású, hozzá hosszú kesztyű, drága ékszer és fejdísz dukált.

Díszebédnél, vacsoránál, színházban már kötelező volt a hosszú ujjú ruha. Az sem volt mindegy, hol kapott hely a hölgy a színházban. Ha a földszinten ült, akkor a ruhához ékszerrel, virágokkal díszített frizurát viselt, ha a páholyban kapott helyet, akkor jöhetett a nagy kalap.

A férfiak öltözékét egyáltalán nem befolyásolta az életkor. Bálokban a 70-80-as években fekete frakkot viseltek fehér keménygallérral és fekete csokornyakkendővel.

Esküvői, utazó és házi ruha

Ha sikeresnek bizonyultak a bálok, és elkelt végre a lány, akkor jöhetett az esküvő. Ezen a férfiak zsakettet vagy frakkot öltöttek, míg a menyasszony elefántcsontszínű vagy fehér uszályos, fodros, hosszú fátylas ruhát viselt. Ha az ifjú pár az esküvő után azonnal nászútra indult, akkor a menyasszony egy sötét színű, egyszerű selyemruhát vagy kosztümöt vett fel, és ebben is esküdött.

A nászút után a fiatal pár végiglátogatta a város és a megye előkelőségeit, rokonokat, ismerősöket. Ehhez nem volt szükség külön meghívásra, egyszerűen csak beállítottak, 25 percig maradtak, és közömbös dolgokról beszélgettek. Amikor pedig a viszontlátogatás megtörtént, az asszonyok kölcsönösen meghívták egymást, és azt is közölték, hogy mikor van a heti fogadónapjuk. A látogatások alkalmával a hölgyek csinos háziruhát viseltek, ami nem volt olyan díszes mint a báli ruha, de azért még lehetett elegáns. Például a már többször viselt báli ruhát is át lehetett alakítani. Alapszabály volt, hogy a háziasszony nem öltözhette túl a vendégeit. Persze a fűző viselése a háziruhához is kötelező volt.

Sétaöltözék

Ha azt hinnéd, kedves olvasó, hogy ezzel ki is merült a kötelező ruhák tárháza, tévedsz. Ott volt még a sétaöltözék és a nyaralóhelyi ruha. A sétaöltözéket a korzóra szánták. Ez általában egy kosztüm volt blúzzal, sima, alig díszített ruha. A nyaralóhelyi ruha pedig már könnyedebb anyagokból - vászon, batiszt - készült. Többnyire magas nyakú, hosszú ujjú, világos színű öltözékek, amelyhez a kalap és a kesztyű továbbra is nélkülözhetetlen volt.

És a kiegészítők

Természetesen egy hölgy ruhatárának már akkor is része volt a töménytelen mennyiségű kiegészítő. Például kalapok garmadája, amelyeket különböző alkalmakkor illett viselni, aztán napernyők és esernyők, és a különféle fűzők - legalább 10 darab. Kellett egy könnyebb fűző reggelre, legalább három nappalra, és estére is többféle, ami megegyezett a ruha színével. Aztán a sportosabb hölgyeknek kellett halcsont nélküli puha, esetleg szarvasbőrből készült darab a sportoláshoz vagy utazáshoz. Érdekes, hogy a cipővel volt a legkevesebb gond: általában mindig megfelelt az egyszerű, sötét színű, magas szárú lábbeli, csak a báli vagy estélyi ruhához kellett egy-egy díszített, kivágott topánka.

Forras : itt...

Viktória királynő magánélete

Viktória királyné, és az ő uralkodását fémjelző viktoriánus korszak úgy él az emberek fejében mint a prüdéria, a nyárspolgári képmutatás időszaka. Pedig az a lányka, aki 18 évesen trónra került, szerelmes fiatalasszonyként élte a házasságát, sorra szülte a gyerekeket, imádott élni, tele volt energiával és élettel.

Szigorú elzártságban töltött gyerekkor


Amikor ez a kislány 1819-ben megszületett, nem keltett nagy szenzációt, ugyanis a szerteágazó rokonság miatt semmi esélye nem volt, hogy trónra kerül. Apja, Edward kenti herceg,  III. György király negyedik fia volt, anyja pedig egy szász-coburg hercegnő. Az apja fiatalon meghalt, az özvegy Viktória Mária-Lujza hercegnő mégis Angliában maradt a kislány Viktóriával, és kijelentette: "A kis drágát angol hercegnőként kell fölnevelni, bármilyen sors is vár rá."

Így aztán a kicsit dundi, szőke, kék szemű hercegnő vidáman futkosott a kensingtoni palota termeiben, mígnem ötéves korában megjelent a színen Lehzen kisasszony, aki kezelésbe vette a makrancos, másoknak engedetlen kislányt. Bár az új nevelőnő rendkívül szigorú volt, hamarosan igazi, mély szeretet bontakozott ki kettőjük között. A kis Drina (így hívták Viktóriát gyermekkorában) nevelése tovább szigorodott, amikor néhány éven belül az uralkodási rangsorban előtte lévő személyek sorra meghaltak.

Anyja ettől kezdve élete legfőbb kötelességének tartotta, hogy a lányát keresztény királynővé nevelje, és  minden energiáját erre fordította. Viktória trónra lépésének pillanatáig anyja hálószobájában aludt, sehol nem lehetett egyedül, minden lépését követték. A napjai szigorú órarend szerint teltek: nyelvtanulás, történelem, földrajt, tánc és zeneoktatás. Gyakorlatilag háromnyelvűnek számított, az anyanyelve valójában a német volt, de gyorsan megtanult angolul és franciául is, bár az angol nyelvtanja soha nem lett tökéletes.

1837 júniusában meghalt Vilmos, angol király. Az ekkor 18 éves Viktóriát hírnök várta hajnalban, hogy hivatalosan is bejelentse neki az uralkodó halálát. A kislány királynővé vált. Délben Viktória megtartotta elő tanácsülését a lordok, püspökök, tábornokok és miniszterek előtt. Az előkelőségekkel teli terembe belépett egy rendkívül méltóságteljes, kecses ifjú hölgy, és elfoglalta a trónt. Arca nem volt szép, de bájos: szőke haj, kék szem, keskeny áll, finom arcbőr. Különös keveréke volt az ártatlanságnak, komolyságnak, fiatalságnak és összeszedettségnek.

Az ifjú királynő


Az új királynőt szinte egyáltalán nem ismerte senki. Nevelőnőjét leszámítva még senki nem tartózkodott vele kettesben. Az ifjú uralkodó az első tanácsülés után így szólt anyjához:"Drága mama, remélem, megteszed az első dolgot, amit királynőként kérek tőled. Hadd legyek egyedül egy óra hosszat." Egy óra múlva ismét megjelent, és parancsot adott, hogy az ágyát vigyék ki az anyja szobájából. Az anya ekkor végleg elvesztette a befolyását a lánya fölött. A felszínen ugyan megkapta a tiszteletet, gondoskodást, de soha többé nem jutott közel a lányához. Lehzen bárónő viszont minden addiginál szorosabban állt tanítványa és úrnője mellett. Az ifjú királynőt választott tanácsadói vették körül, akik ellátták tanácsokkal, az uralkodáshoz szükséges ismeretekkel. Mindemellett a fiatal lány rendkívül élvezte az uralkodást: rendszeres munka, lovaglás, evés, tánc, Imád enni, színházba, operába járni. A Buckingham palota megtelt élettel. A napirend továbbra is szigorú: délelőtt ügyintézés, délután az egész udvar kilovagolt, vacsoráig még egy kis szórakozás, aztán vacsora szigorú ceremónia szerint, utána egy kis illedelmes társalgás. Viktória azokat az estéket élvezte, amikor táncmulatságokat rendeztek, márpedig erre igen sűrűn talált okot.

Az ifjú feleség


1839-ben aztán felvetődött a gondolat, hogy a királynőt meg kellene házasítani, és adta magát az ötlet, hogy az egyik unokatestvére, Albert herceg vegye el. A két fiatal évekkel korábban már találkozott, és Viktória elragadtatott hangnemben írt a naplójában kuzinjáról, ám most egyáltalán nincs kedve férjhez menni. A királynő minden tiltakozása dacára a találkozásnak meg kellett történnie. A két fiatal kilovagolt, táncolt, beszélgetett, és három napon belül Viktória megváltoztatta a véleményét a férjezmenetelt illetően. A herceg csütörtökön érkezett, vasárnap reggel a királynő magához hívatta, és közölte vele, hogy nagyon boldog lenne, ha a fiatalember feleségül venné. A fiú boldogan mondott igent erre a furcsa "lánykérésre".

Ahogy közeledett az esküvő napja a királynő egyre feszültebbé vált. Mert bár fülig szerelmes volt jövendőbelijébe, azért megérintette a menyasszonyok félelme. Élete legboldogabb elmúlt két évében a maga ura volt, most pedig megint be kell hódolnia, meg kell fogadnia, hogy tisztelni fogja az urát, és engedelmeskedik neki. Azzal nyugtatta magát, hogy ugyan Albert felesége lesz, de egyszersmind a királynője is.

Albert az 1840-es esküvő után politikailag egy nulla volt az udvarban. Egy királynő férjének nem volt szava az udvarban, és Lehzen bárónő mellett még a saját házában sem volt úr. Az ifjú pár életének minden részletét továbbra is a bárónő felügyelte. Amikor Albert politikáról akart beszélgetni Viktóriával - bár intelligensebb, műveltebb és politikailag tájékozottabb volt mint a felesége -, a királynő rendre elutasította, mert nem akarta, hogy bárki is befolyásolja. Helyzetüket kiválóan szemlélteti az alábbi anekdota:

Amikor egy vitájuk után a herceg bezárkózott a szobájába, a szintén dühös Viktória bekopogott hozzá, hogy engedje be. "Ki az?" - szólt a kérdés. "Anglia királynője" - hangzott a válasz. A herceg nem mozdult. A kérdést és a választ még sokszor elismételték, míg végre a sokadik "Ki az?" kérdésre egy halk válasz érkezett: "A feleséged vagyok, Albert". És az ajtó kinyílt.

A herceg pozíciója lassan változott, Viktória egyre több mindenben hallgatott rá, egyre több ügyet bízott a férjére, sőt egy idő után mindent Alberttel beszélt meg. Néhány év múlva  Anglia igazi uralkodója Albert lett.

Viktória az anya


A házasságkötés után egy évre megszületett első gyermekük, Bertie, a walesi herceg és trónörökös. A következő évek során születik még nyolc gyermekük. Példás, boldog családi életet éltek mindenféle botrány nélkül erkölcsösen és puritán módon. Viktória rajongott az ő Albertjéért, és meg volt győződve róla, hogy senkinek a Földön nem volt még ilyen tökéletes férje, mint neki. A legnagyobb gondot azonban legidősebb gyermekük a nevelése jelentette. Bertie bár jólelkű és kedves fiú volt, ám irtózott minden szellemi erőfeszítéstől, ami csak azért volt gond, mert szerették volna alaposan felkészíteni őt az uralkodói teendőkre. Nagyon kevés sikerrel jártak: a fiú örökös csínytevéseivel gyakran haragította magára a királyi szülőpárt.

A család sok időt töltött a skót felföldön, és megvásárolták a Balmoral-birtokot, ahol aztán felépíttettek egy kastélyt. Ettől kezdve amikor csak lehetett kiruccantak ide, többnapos kirándulásokat tettek. Viktória életerős és lelkes volt, minden tetszett neki a felföldön.

Az idilli családi életnek Albert hirtelen halála vetett véget. Viktória a negyvenes éveire mély gyásztól lesújtott özvegy lett. Ettől kezdve évekig gyászruhát hordott, és nem volt hajlandó nyilvánosság előtt megjelenni. Élete Albert emlékének ápolásával telt. Szobrok, emlékművek készültek a férjéről, életrajzi könyveket íratott róla, és Albert windsori lakosztályát bezáratta. A termeket úgy hagyta, ahogy azok a herceg halálakor voltak, sőt elrendelte, hogy férje ruháit minden este készítsék ki az ágyra, és minden este tegyenek friss vizet a mosdótálba. Ezt a hihetetlen rítust Viktória haláláig, tehát még közel negyven évig minden nap gyakorolták.

Forras : itt...